Dunántúli Napló, 1989. november (46. évfolyam, 302-331. szám)

1989-11-03 / 304. szám

\Jean Genet; Cselédek A PNSZ Stúdió bemutatója jyőiő Kosita Gabriella és Sólyom Katalin jelenete Fotó: Kóródi Gábor kissé >yebek- 3kterér- ki. tűnik. 'olt ' !Se. oz »cs; °s°dott. ■mes Q ■Q.t sej. [0| só- 7'kkel, ,k°P ó si S» w. ; k««iel. '"éré. Lelencház — javítóintézet — idegenlégió - Sartre több mint 600 oldalas ,.szentté ava­tó" tanulmánya — Cocteau akadémiai székfoglalója — iro­dalmi dijak — botránykrónikák — a csúcson is megtartott kettős élet — tömören ezzel lehetne jellemezni a francia irodalom 1986-ban elhunyt, .Villon-i hagyományokat" kö­vető enfant terrible-jét, lean Genet-et. Munkásságát ő ma­ga így jellemezte: „Meglepőd- het-e bárki is, ha kijelentem, hogy a Bűn. segítségével biz­tosítottam erkölcsi erőmet?" Színpadát uralják az időn­ként realisztikusnak tűnő, alapvetően egzisztencialista, olykor metafizikus, cselekmény nélküli történések. A dolgok „majdnem" megtörténnek, tük­röződnek, a szerepek folyto­nosan felcserélődnek. Mindezt áthatja a 'pánszexualizmus, a cél és értelem nélküli lázadás és halólvárás. Brustein fogal­mazásában: A többi lázadó drámaíróhoz hasonlóan Genet is drámái szolgálatába állít­ja személyes konfliktusait, és művészetének témája a láza­dás, elve pedig a rend lesz. Magyar színpadokon ritka vendég. Profi színházban csők a Cselédek került előadásra (1979-ben Pesten, a József At­tila Színházban, 1985-ben Szolnokon). A mű időrendben • ugyan Genet-nek második drá­mája, azonban első színpadi bemutatkozása volt (Jouvet rendezése 1947-ben). ötletét valószínűleg az a valóságos rémdráma adta, amikor 1933- ban két cseléd egymásután két munkaadóját is eltette láb alól, késsel, kalapáccsal vé­gezve velük, miután előzőleg mór kikaparták a szemüket. A kor ügyéletes lázadói, a szürrealisták annak idején ün­nepelték a két „büszke igaz­ságtevőt". A pécsi előadáson fülledt erotikát sugárzó színpadkép (Húros Annamária) fogadja a |'nézőt. A cseléd testvérpár (Solange: Sólyom Katalin, Claire: Unger Pálma) jól be­gyakorolt, szokásos rituális játékán élvezkedik: felváltva a Madame és egymás szerepébe 'bújva oz uralkodás, lázadás, gyűlölet, erotikus vonzalom, megalózottság teljes érzelmi arzenálját végigskálázzák, majdnem eljutva a beteljesü­lésig, a gyilkosságig. Hamaro­san kiderül, hamis vádakkal felielentették a Nagysód sze­retőjét, s mikor azt szabad­lábra helyezték, a leleplezés­től való félelemben valóban meg akarják mérgezni úrnő­jüket. A kudarc után befeje­zik a szertartást: egyikük a Madame képében gyilkoltatja meg magát, egyszerre megva­lósítva oz etnyomottsóg láza­dását és az elnyomást. Bánk y Gábor rendezésében a lelki folyamatok reális kere­teit igyekszik megteremteni. Valós időben hús-vér emberek mozognak, okik egy adott aló — és fölérendeltségi viszony­ban jutnak el vágyaik és lá­zadásuk pszichikai végletéig. Unger Pálma maradéktalanul igyekszik kiszolgálni ezt a fel­fogást. Eszközeiben mértéktaj. tóan mutotja meg a lefojtott vágyak, megbéklyózott lehető­ségek, a homofil testvérszere­lem és az exhibicionista hajla­mok tragédiához vezető har­cát. Sólyom Katalin túl tud lépni a darabot lehorgonyozni szándékozó interpretáláson. A testi és lelki vágyak, a tudat alatti mocsok, szenny, gonosz, ság, a mazohizmus és a gyit kolási vágy megmutatása oly „igaz" természetességgel tör fel belőle, hogy ettől válik ir­reálissá. A tükörjátékok vibrá­lása, a „majdnemek" és a „minták" atmoszférájának megteremtése mellett a „szer­tartások" áhitatos celebrólása játékát egy más filozófiai sík­ba emeli ót. Jelzi, nem „a cselédekről van itt szó. A bonckés a tudat belső és kül ső kapcsolatrendszerei, elfoj­tásai és magáraismerései pok- dát kutatja. (Genet eredeti szándéka szerint a három női szerepet férfi játszotta volna. Több bemutató, köztük a szol­noki, ezt így is valósította meg.) A rendezés logikája szerint a Madame (Koszta Gabriella) materializólta volna a gyűlölet — imádat tárgyát. Az igazi rezonancia kiváltásá­hoz, a dekoratív megjelenéshez társuló felhangok talán még nem elég álságosak. örülni kell a bemutatónak, pedig tulajdonképpen szomo rú, hogy most találkozunk csak a darabokkal, melyeket már 20-30 évvel ezelőtt kel­lett volna „megtanulnunk”. A színhózvezetés remélhetőleg vállalja, hogy műsorpolitikájá­ban következetesen számolja fel megkésettségeinket, nevel­ve nézőt és szakmabélit egya­ránt. Szilárd István 'd *nn0. Galambosi László Este Tejút: csüngő ezüstvályú. Hold szagolja, aranyszájú. Fákon lombnyáj barangol, őre csillag, fcakastoll. Kakas fölött fény pislákol. Magasodik a menny-sátor. Szélkirálynő haját fonja. Címerében labdarózsa. Esterhdiy ||raba| |fÖliyVG * A hűség fejezetéből „Uram, én csehszlovák vagyok!" - A (másik po- lozza, és azt <mondja: „Na és aztán?" iHrabal: Tükrök árulása 1. A két angyal, hogyan is másképp, az angyalok nyelvén beszélt egymással. Fiatal fér­fiak képét vették magukra, Ba­lázs volt az egyikőjük neve és Gábor a másiké, akit azonban mindenki, az Úristen is, csak Csocsónak szólított.- Csocsókám, nézzenek utá­na, már megbocsát, mi az úr­istent csinálnak ezek... Preg­nánsan, szikáron, de óvatosan, tudja, hogyan van ez... sza- badalkarat és tapintat és sa­többi. Vigyen magával vala- kit... Jobb, ha ketten vannak.- Tanúnak?- Most maga szórakozik ve­lem, Csocsókám. Maga egy ózesz pónem, fölteszem. Hát ne szórakozzék, és ne beszél­jen annyit. Nem kell mindent néven nevezni. Mit lajstromoz itten? Maga engem ne revol- verezzen velem. E szövök, nem lephet meg ez senkit, soha nem verték föl a Világmindenség .csöndjét, szavaik, melyekre csillagpor nem tapad, hisz angyal nem beszél az Isten nyelvén, csak az alacsonyabb rendűekén, az emberén, az állatén, a növé­nyén, o kövekén, a kristályok nyelvén, a molekulák nyelvén, az atomokén - de állj!, mit lajstromoz maga itten?, a vi­lágot nem lehet fölszeletelni egyre kisebb elemekre, duzza­dunk az enerqiától, a rész itt már nem kisebb, mint az egész, kozmikus tánc, üresség­nek és formának új a kapo- csa, és jaj, térnek s időnek van viszonya, létezés és törté­nés helyett létezési és törté- nési tendenciákról keil beszél­ni, a Világ elől s hátul egybe­ér, a segge helyén van a fe­je s viszont, és nem volnék meqlepődve, ha az atommag legközepén leptonok dicséne­kétől övezve az Úristen gub­basztana - szóval az angya­lok tudnak görögül is, ismerik a katonai titkosírások természe­tét, következésképp a véges algebrákhoz is konyhának, ezért ezután az Úristen kény­telen oz ő angyalai nyelvén szóloni. Most jut eszembe, hogy oz Úristen a saját nyelvén kizá­rólag önmagával tudhat be­szélgetni, minthogy az Úris­tennél nincsen nagyobb, mert ha volna, az volna az Úristen, és lehet, hogy mór most is így, ilyen komikusán áll ez a do­log. Az Isten nyelve tehát az önszeretet nyelve (azaz a hall­gatásé, de csitt). Jó, hogy ez így van. Nagy bajban volnánk, ha az Úr nem szeretné önma­gát, nyilván tenne róla, hogy ne legyen nekünk se ojtunk magunkat rokonszenvünkbe fo­gadni. Mi meg. Isten gyerme­kei, tovább-bosszulnánk; ha­mar vége volna mindennek, egy pillantás, egy kecses és velőtrázó pillantás alatt. Úgy látom azonban, áz Úris­ten („akár a tenger") epikus természetű. Az angyalok nyelvéről szé­pen, nagy erővel és rémület­ben beszélnek némely Hl. szá­zadi apokrifek, különösen meg­döbbentő Mihály főangyal és Szeth, a „megmaradt fiú" kí­méletlen és nívótlan vitája („csak hat napig szomorkod- jotok stb."), legteljesebb az fájdalma, a semminél több, a szokásnál kevesebb (a tradí­cióról nem is szólva). Külvá­rosnak nem lehetne nevezni, bár távol esett a város központjá­tól, akik itt 'laktak (bejmen­tek a városba, ami előzetes fontolgatást és elszánást, azaz döntést igényelt, volt egy pla­tánokkal és jegenyékkel sze­gélyezett főutcája, jórészt ker­tes házakkal, nem villák, an­nál szerényebbek vagy szegé­nyesebbek, még inkább gya- korlatiasabbak, családi ház a A Jelenkor októberi száma Az októberi szóm Sándor Iván Arabeszk című regényé­nek első részével kezdődik. A szám élén olvashatók Kuko- relly Endre és a ritkán publikáló Várady Szabolcs versei, Radnóti Sándor Lengyel Péter Macskakő című regényéről írt kisesszéje, valamint egy kisebb részlet Mészöly Miklós Érintések című esszékötetéből, amely az ősz folyamán a Jelenkor Irodalmi és Művészeti Kiadó első kiadványainak egyikeként fog megjelenni. Az októberi számban fejeződik be Poszter György Erósz és Athéné című esszéje. Figyelmet érdemel Forgách And­rás nagyobb lélegzetű tanulmánya, amelyet a hosszú ideig az irodalmi nyilvánosságban helyet nem kapó Petri György költészetéről írt. Két képzőművészeti kisportréval is találkoz­hatunk a folyóirat e számának hasábjain: Forgács Éva Nemes Lampérth Józsefről, Földényi F. László pedig Ga- lántai Györgyről tesz közzé a közelebbi megismerkedéshez kedvet hozó írást, s a számot Nemes Lampérth tusrajzoi teszik látványosabbá. A szóm szépirodalmi rovatában Garaczi László kisprózái, Villányi László, Meliorisz Béla és Galambosi László versei olvashatók. A folyóirat középső blokkjában hórom olyan írás is he­lvet kapott, amely Közéo-Kelet-Euróoa sorskérdéseivel fog­lalkozik. más-más módorrl, Witold Gombrowicz Naoló-rész- iete, Nagy András Claudio Magris Duna-könvvéről írt íeov- zete szerepel itt, továbbá egy interjú, omelv Antonin la- roslav Liehmet, a Párizsban megjelenő Lettre Internatio­nale főszerkesztőiét szólaltatja meg és mutatja be. Apocalypses Apocryphae-ben, p. 24-33, G. Olms, Hilde- scheim, 1966. Szellemesen jegy­zi meg Barthes: „Mintha Witt­genstein a halálos ágyán visz- szatért volna a Traotatushoz. Az angyalok nyelve ez, bará­taim, nem a diadalé." Okkal legyintünk, hasonla­tok. Az utca embere közvetleneb­bül beszél. Kik ezek? Kire jötték? Lehet, hogy rám? így történik ez, a valódit az ár­tatlanság váltia föl, az ártat­lanságot a lapuló rosszindu­lat, a rosszindulatot a féle­lem. És minthogy örökké nem lehet félelemben élni, a vára­kozó autók pedig a várako­zás utón tova gurulnak, a fé­lelmet ismét az ártatlanság váltja föl. Ez a proletárdikta­túra kései, soft változata. A két hallgatag, fiatal férfi az Al-s (állami) rendszámú Ladában kezdetben nem kel­tett a környéken föltűnést. A városnak ez a szeglete még őrizte, nem a nyomát vagy tö­redékét, inkább az árnyékát. .. azaz tehát nem is. őrizte, csu­pán rávetült az emléke annak a településnek, falufélének, amely itt állt volt, s olvadt azután bele a század húszas éveinek végén a nagyvárosba. Fölrémlettek a falu reflexei, a mozgások, az amputált láb neve az ilyen stílus nélküli, praktikus építményeknek, mondták ezért kertvárosnak is e részt, és mondták üdülőte­lepnek is, ment volt egy mon­dén sávja a Duna-parton, csó­nakházakkal, stranddal, vízi­élettel. Ennek fokozatosan lett véae, résrint a Duna szennye­ződése, részint a szórakozási szokások változása révén, a viziéletből teniszélet lett vagy semmilyen, a fürdőzők oediq áttelepültek a főutca mellett lévő strandra (melyet ezért rögvest korszerűsíteni kellett, azaz bezárták; de aztán kinyi­tották). Volt cukrászda, két konku­rens kocsma, melyet mindenki a régi nevén hívott, a Serház meg a Kondósz (az öreg Kon- dász még élt, asztala volt a sarokban, és pintenként ren­delte a sört, amiről a gyakran cserélődő új meg új csaposok ritkán tudták mennyi, hát, fiacskám, egy korsó meg egy vágási, ti. egy fél liter meg a hiányzó „vágott pintrészlet", hogy aztán unottan kiegyezze­nek a korsóban), volt fodrász, butik, korábban harisnyaszem- felszedő, és voltak őslakosok és voltak gyöttmentek. Ismerni mindenki mindenkitmem ismert, ahogy az egy faluban iliős és szokás, de volt a dolgoknak 'egy közös tudása, tudása an­nak tehát, hogy múlik az idő — ami talán csak annyit je­lentett, hogy volt közvélemény, mely a szokásos csatornákon mutatta magát, közértben, pos­tánál (postás által), hentesnél, a templom előtt. Engem indokolatlanul meg szokott nyugtatni, ha látom igy az idő rétegződését, pint- től a korsóig, anyaserpénztől a szakszervezetekig és tovább, ha azt látom, hogy a jelen nem tud minden mást megfoj­tani, mindent, ami nem ő, ha­nem, tehát, múlt és jövendő. Az organikus növekedés lát­tán érzett öröm ez, talán a természet istenítése is, ami balgaság volna, de legalábbis kellemetlen ‘következményei­ben. Ha valamiben, amit az ember teremtett, a természet­re ismerek, amelyet pedig az Isten teremtett, akkor azt jó­nak gondolom, helyénvalónak. Jónak s helyénvalónak liyen összekutyulása vajon valóság? vagy ártatlanság?, lapuló rosszindulat vagy félelem-e? Akárhogy is, ’ olyan valami, aminek előbb-utóbb ki-ki meg­fizeti az árát. Az idő első pillanata azpnos a Teremtés pillanatával, írja Szent Ágoston; az időre vo­natkozó megjegyzések komoly­talanok. nincs mit védekezni, a mondatokat úgy átitatta az idő. tocsognák benne, koránt­sem lubickolnak, legjobb eset­ben tapicskolnak, csavarni le­het belőlük az időt, mint nyir­kos konyharuhából a réges- régi vizet. Ez a helyzet. Ki tud elszámolni két órával? Két óra telt el azóta, hogy a vajszínű Lada lassan, tapogatózva be­gördült a földes zsákutcába, amely a főutcáról nyílt a strand magasságában. A ház­ban, melyet az idegenek két órája megfigyelés alatt tartot­tak, egy család lakott, családi házi, egy házaspár három gyerekkel, az asszonyt Annának hívták, a férfi pedig író volt. A kis utca felé eső kerítés mentén sűrű sövény emelke­dett, illetve ő maga volt a kerítés, és nem is sövény volt, inkább bozótos, bokrok, facse­meték elmulasztott meg- vagy visszametszése, ez a mulasz­tás volt a sövény, sűrűsége igy érthető. Az író kedvelte, védel­met érzett általa. A két an­gyal pillantásának ez termé­szetesen nem jelentett aka­dályt; amikor olajozatlan zsa­nérok szegényes zenéjével nyílt a ház bejárati ajtaja, s kilé­pett az asszony, azt jól látták. Rá vártak. És Csocsó okkor így szólt:- De jó segge van. Balázska elpirult, a rózsa színe vetődött az ég aljára, szél készül?, s az angyali szempilla, mázsás lepkeszárny megbillent.- Világi beszéd, rút szó, jaj testvérem, de szép! - Csocsó szívott egyet az orrán, ez a legrosszabb, a hirtelen nyári hűvös, rögtön megfázik az em­ber. Az asszony nyújtózott, még nyögött is hozzá, mintha reggel volna és egyedül. Déry Tibor: Barátaim Nehezen szántam magam arra, hogy megszólaljak. Ami­kor az első puskalövés elhang­zott, kiszaladt a fejemből a vér: ezért te is felelős vagy. Beszéltél, lózítottál: hogy fogsz elszámolni a halottakkal? Az utcán szaporodtak a temetés­re váró holttestek: menj ki és fogd le a gyilkolok kezét! Én nem tudom egyszerűen tu­domásul venni, hogy forrada­lom nincs véráldozat nélkül. Minden elhangzott puskalövés utón félig eszelősen azt érez­tem, hogy én nyőmtam meg a ravaszt. Hiszek oz emberi lel­kiismeretben s a vádlottak padjára ültettem magam. Barátaim, vállalom a fele­lősseget. Boldog és büszke va­gyok, hogy irótársaimmol együtt, mesterségünknél fogva első hallói és leírói lehettünk a nemzet szavának. A magyar történelemnek ez a legna­gyobb forradalma egyúttal az első győzedelmes forradalom, amióta a magyar történelmet jegyzik. Ezt nem egyes embe­rek, nem politikai csoportok, nem nézetek és vélemények szították és hajtották végre, hanem a népakarat. Iszonyod, va ébredek rá, amit hosszú évek óta csak homályosan éreztünk, sejtettünk, amiről csak félszavakat tudtunk mon­dani, a csontom velejéig meg­rendülve csak most tudom le­mérni, milyen halálosan ke­gyetlen volt az a nyomás, amely a népre nehezedett, hogy ilyen egységesen felelt rá, egyetemleges egészében, puszta kézzel a tankok ellen. A suhancok forradalma, mond­ták! Mától kezdve a „subanc" szó szent előttem. Évek óta kétségbeesve figyeltem a ma­gyar ifjúságot: ájulton hallga­tott. Október 23-án felállt és helyreütötte a nemzet becsü­letét. Megrendültén és tiszte­lettel megemelem a kalapo­mat előtte. Ügy, ahogy kíván­tam és kértem és reméltem: 48 ifjúsága után most támadt a hozónak egy 56-os ifjúsága is. Elsősorban ©hozzájuk szólok, mert ma az ő kezükben van a forradalom sorsa, öreg va­gyok, 62 éves múltam, két bu­kott forradalomban vettem részt. 45-ben azt hittem, hogy munkások, parasztok, mindany- nyian, akik a nemzeten kívül rekedtünk, új hazára lelünk. De tíz év alatt lépésről lé­pésre kilopták talpunk alól az országot. Azt hittük, a szocia­lizmust fogjuk megépíteni, s ehelyett vérből s hazugságból rakott börtönfalak közé zár­tak. Felelősnek érzem moganj azért is, hogy későn nyílt ki a szemem. S hogy amikor ki­nyílt, nem tudtam szavamot vagy a hallgatásomat úgy fel­erősíteni, hogy mindenki ért­sen belőle. De egy mentsé­günk van, magyar íróknak: ha későn is, de mindenkinél ko­rábban kezdtük el a nyílt har­cot a zsarnokság ellen. Barátaim, ha szavaimnak van valami hitele, hallgassa­tok meg, óvjátok meg a for­radalmat! Olyan méltósága volt eddig, amelyet csak az igazság adhat eszmének, em­bernek. Egy dologra figyeljünk most: nem a bosszú órája ütött, hanem az igazságtevé­sé. Aki bűnös volt, azt bíró­ság elé kell állítani. De a té- vedőket ne kínozzátok, mert ne feledjük el, hogy százezren té­vedtek, mert megtévesztették őket. A forradalom győzött, de ha nem adunk neki időt, hogy erőre kapjon, újro elbukhat. El is sikkaszthatják azok, akik­nek érdekük. Fogjunk össze, egy hazánk van s egy éle­tünk. Ha szavamnak van hite­le: fogjunk össze, ne egymás ellen hadakozzunk! Bízzunk a nép erejében és tisztességé­ben. Ne folyjon több vér! Tisztelet a halottaknak. (Irodalmi Újság, 1956. no­vember 2.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom