Dunántúli Napló, 1989. november (46. évfolyam, 302-331. szám)

1989-11-22 / 323. szám

DVT Fleete, 1989. november 22., sierda A DIU politikai vitafóruma Egy alkotómérnök szemével Gyorsan változó politikai világunk és egy helyben álló gazdaságunk A Magyar Köztársaság kiki­áltásával visszavonhatatlanul lezárult egy korszak. Erről a 'korszakról lehet rosszat és jót is mondani, az igazság feltá­rása a történészek feladata. Minden magyar állampolgár, aki szereti a hazáját, öröm­mel üdvözli a politikai válto­zásokat. Jóleső érzéssel olvas­hatjuk a különböző politikai pártok programjaiból a fran­cia felvilágosodás, az 1848-as márciusi ifjak, qz 1919-es for­radalom, az 1956-os forrada­lom jelszavait és célkitűzéseit, valamint a jelenünk égető gazdasági kérdéseinek meg­oldására történő sürgető fel­hívásokat. Mert azt mindenki tudja, hogy igen rossz gaz­dasági helyzetben vqgyunk, és sok olyan követelés hangzott már el, hogy ebből ki kell lábalni. De hogyan!? A politikai átalakulás zász­lóvivői egyértelműen a hu­mán értelmiség soraiból ke­rültek ki. Ezért a bátor kiál­lásukért legyen osztályrészük örök hála és megbecsülés, a nép és a nemzet részéről. Ugyanakkor szembetűnő, hogy a megújulásért sikra szállók sorai közül szinte tel­jesen hiányoznak a műszaki értelmiség -képviselői. Furcsa az alkotó műszakiak hiánya is, azoké az alkotó műszakia­ké, akik mint tervezők, mű­helyvezetők, művezetők közvet­lenül részt vesznek a termé­ket előállító, értékteremtő munkában. Ha eljön az idő — vagy mór elérkezett - ami­kor a gazdasági helyzet ja­vításáról nem elég beszélni, hanem a munkahelyeken ten­ni is kell érte, okkor a szer­kezetváltás irányelveinek vég­rehajtásában nagyon komoly feladat vár az alkotó műsza­kiakra, és a velük szoros szakmai és emberi kapcsolat­ban álló szakmunkásokra. Nélkülük a gazdasági átala­kulás kivitelezése elképzelhe­tetlen. És pont ezeknek a embereknek nem ismeri az ország a véleményét. Pedig van, csak elszoktak az önál­ló véleménynyilvánítástól. Azok pedig, akik eddig a ne­vükben beszéltek - az egy- pártrendszer szócsövei — már nincsenek mikrofonközeiben. Vezetőik, a gyárak, üzemek osztályvezetői, főmérnökei, igazgatói most mással van­nak elfoglalva. Valahogy tal­pon kell maradniok. Márpe­dig ha talpon akarnak ma­radni, akkor annak a gyár­nak is talpon kell maradnia, amelynek ők a vezetői. Ez pe­dig ebben az egyre bonyo: lultabbá váló piacnélküli pi­acgazdaságban egyre nehe­zebb, mert a keleti piac be­szűkül, ráadásul nem is kifi­zetődő, a nyugati piac pedig nem akar kinyílni. Mit tesz ilyenkor a gyárve­zetés, jó magyar szokás sze­rint: átszervez. A szerencsé­sebbeknek, vagy a jobbaknak sikerül tőkés partnert találni, és vegyesvóllalatot, részvény- társaságot, kft.-t alapitaniok. Ebben az esetben van re­mény piacképes termék előál­lítására. Remény van, de a siker nem biztos, mert a nyersanyaghiány, vagy a nyersanyagminőség, a koo­perációs kapcsolatok hiánya, az elavult géppark, a magyar vezetők járatlansága, a nyu­gati üzleti világban, inkorrekt­ség bármelyik fél részéről, és még sok más tönkreteheti a vállalkozást már zsenge álla­potában, amint azt a sajtó­ban olvasható néhány példa bizonyítja. Akinek nem jut ilyen lehetőség, az is átszer­vez, osztályokat szüntet meg, és persze másik osztályt ala­kít, aki eddig piros bársony­székben ült már 20—30 éve, az átül egy kék bársonyszék­be, aki kékben ült, az átül egy barnába, és így tovább. Az ilyen jellegű átszervezé­sek persze semmit sem olda­nak meg, legfeljebb az álló vizet zavarják meg egy kis időre. Félreértés ne essék, senki sem vitathatja, hogy egy terméket előállító gyár szá­mára ma a legkívánatosabb valamilyen nyugati partnerrel létrehozott vegyesvállalati for­ma, csak ehhez nehéz meg­találni a megfelelő partnert. És még valamit tudomásul kell vennünk, mégpedig azt, hogy Magyarország nem elég nagy piac a nyugati tőke számára. A nyugati üzletem­berek nagy többsége rajtunk keresztül a nagy keleti piac­ra, a Szovjetunióba akar el­jutni. Nekünk a híd, a biz­tonságos híd szerepét szán­ják. Persze ez nem jön ne­künk rosszul, csak élni kell a lehetőségekkel. Nem könnyíti meg az or­szág gazdasági helyzetét az sem,- hogy e kedvezőtlen kö­rülmények miatt bizonyos ve­zetőellenes hangulat alakult ki nálunk. Ez a hangulat rész­ben jogos, részben nem, de el kell ismerni, hogy a veze­tőkről alkotott rossz vélemény­nek van reális alapja. Egy­részt az, hogy az egyszerű vállalati dolgozó azt sem tud­ta, hogy a vezetője miként került a vállalat, vagy az osztály élére: jött, az elvtór- sak küldték. Ennyit tudott ró­la. Ettől persze az illető még lehetett jó, vagy rossz vezető. Másrészt, az a bizonyos hár­mas követelmény elve, rend­szerint csak a politikai felté­telt követelte meg a vezető­től szigorúan. A másik kettőt általában úgy vették figye­lembe, hogy jó ha van. Itt ki­vételt kell tenni a fejlett technikával dolgozó üzemek­kel, mert ezek élére az utób­bi tíz évben csak megfelelő végzettségű szakemberek ke­rülhettek. De sajnos ma Ma­gyarországon a gyárak és üzemek kb. 60%-a nem dol­gozik fejlett technikával és technológiával. És van még valami, ami nem használ a jelenlegi vezetőréteg tekinté­lyének, ez pedig a néhány helyen tapasztalt irreálisan nagy jövedelemkülönbség, amely egy vezető és egy jó műszaki, illetőleg jó szakmun­kás között van. Az ismert gazdasági ne­hézségek mellett, ilyen véle­mények hallatán, nem köny- nyű ma Magyarországon ve­zetőnek lenni. Ugyanakkor tu­domásul kell venni, hogy a vezető rétegben igen sok ér­tékes, vezetésre alkalmas szakember van. Intézményes lecserélésük a történelmi ta­pasztalatok alapján nem kí­vánatos. Viszont létezik egy módszer, amellyel feloldható ez az állapot, és elejét lehet venni egy később esetleg el­fajuló indulatoknak. Ez a' módszer a megmérettetés, amelyik tulajdonképpen egy demokratikus újraválasztást jelent. A jó vezető nyugodian vállalhatja a megmérettetést, biztos, hogy a közösség újra fogja választani. Az alkalmat­lan vezetővel sem történik semmi különös, elhelyezkedik a sóját szakterületén. A de­mokratikus vezetőújraválasztás lényege, hogy alulról jövő kezdeményezés, azaz minden részleg, műhely, osztály meg­választja a saját vezetőjét, amely titkos szavazással tör­ténik, nem kézfeltartással, és a közelébe sem jöhet semmi­féle jelölő bizottság. Érdemes lenne elgondolkod­ni azon is, hogy ha nálunk egyszer valaki vezető beosz­tásba került, miért kell neki abban a székben megöreged­nie, hacsak nem megy fel­jebb a ranglétrán. Válasszák meg a vezetőket egy megha­tározott időtartamra, 4—5 év­re. Ha ezen időintervallum­ban jól dolgozik, úgyis meg­választják a következő idő­szakra is. Ha pedig nem sike­rült az elképzeléseit megva­lósítani, semmi tragédia sem történt, visszamegy a terve­zőasztal, a satupad, az esz­tergapad mellé. Lehet, hogy a következő időszakban oiyan eredményeket ér el, mint al­kotó ember, hogy újra meg­választják egy következő cik­lusra. Akkor újra nekiláthat, hogy megvalósítsa a már új, vagy módosult elképzeléseit, és nem kell azzal foglalkoz­nia, hogy hogyan tudja meg­tartani 30 évre a pozícióját, mert 4 év múlva úgyis vá­lasztás lesz, és csak jó ered­ménnyel és nem vállalati maffiák és klikkek létrehozá­sával tud pozícióban marad­ni. Különben képtelenség, hogy egy embernek 30 éven ke­resztül csak jó elképzelései legyenek. Egy időre elő kell venni a szakmát is, akár a tervező asztalnál, akár a munkapadnál. Ez a választási rendszer egy olyan mobilizá­lást indítana el a vállalatok, gyárak, üzemek életében, amely remélhetőleg aktivitás­ra serkentené a ma olyan mélyen hallgató és várakozó álláspontra helyezkedő alko­tó műszaki értelmiséget és a szakmunkás gárdát. Erre az aktivizálásra feltétlenül szük­ség van, ha tényleg fel aka­runk zárkózni a fejlettebb gazdaságok mögé, és fogadó­képesek akarunk lenni a ma­gasabb szintű műszaki kultú­rák számára. De nem elég a magasabb szintű nyugati technikát csak alkalmazni, ké­szen kell állnunk annak to­vábbfejlesztésére is. Meg kellene találni a mód­ját a magyar alkotó műsza­ki értelmiség és a megfelelő­en kvalifikált szakmunkások külföldi továbbképzésének le­hetőségeire is, akár munka- vállalás, akár tanulmányutak formájában. Talán még nem késő a „láss és alkoss" elv bevezetése. Egyenlőre attól nem kell tartani, hogy a fent javasolt megoldás, tehát egyes munkacsoportok külföl­di munkavállalása általánosan bevezethető lenne, mert je­lenleg az is probléma, he egy vállalatnál egy tervező cso­port úgy akar munkát vállal­ni az országon belül, hogy megbízója a saját vállalata legyen. A jelenleg érvényben lévő szabályozók úgy meg­drágítják ezt a jellegű vállal­kozást, hogy a megrendelő eleve eláll a szándékától. Gyáraink és vállalataink szinte elviselhetetlen terheket cipelnek a vállukon. Eze< kö­zül az egyik, a vállalat műr ködését nem elősegítő, ha­nem korlátozó, sőt gátló, el­avult szabályozó rendszer. Szinte rossz hallgatni, ami­kor egy vállalat fejleszteni akar, és elkezd kiskapukat keresni, mert ugye beruhá­zásra nincs pénze, de kar­bantartásra van, — vagy for­dítva - és akkor „fel kell darabolni” a vásárolandó eszközt, hogy meg lehessen venni anyagként, vagy vala­mi más megoldást kell keres­ni. Egyszerűen nevetséges. Ezeket a szabályozókat azon­nal meg kell szüntetni. Vagy van pénze egy vállalatnak, vagy nincs. Ha van, akkor ar­ra fordítsa, amire szüksége van ahhoz, hogy a következő időkben még több nyereséget érjen el. Az új vállalati modell, az új hierarchia kialakításában részt kell, hogy vegyen vala­mi (yen formában a vállalat minden számottevő dolgozója. Erre azért van szükség, mert a tulajdonformák gyors át­alakulása miatt felvetődik a nagy kérdés: ki a vállalat tu­lajdonosa? Konkrét példák felsorolása nélkül is tudja mindenki, hogy elkezdődött egy privatizálási folyamat, amelyről ma nehéz megítélni, hogy hová fog vezetni. Egy biztos, a közel­jövőben nem fogják megven­ni magánemberek az összes magyar vállalatot. De ez nem is lenne járható út minden gyár számára. Nagyon gyor­san ki kell dolgozni egy olyan vegyestulajdonú formát, amelyben az állam tulajdon­joga mellett, a vállalat dol­gozói mint részvényesek, szin­tén tulajdonossá válnak. Az ötlet nem új, ilyen már van, de a kivitelezéssel nem sza­bad várni: Nem engedhető meg, hogy az embereken el­uralkodjon a létbizonytalan­ság éppen most, amikor tör­ténelmünk talán legszebb időszakát éljük át. Czukor Antal okleveles villamosmérnök A hazánkban zajló ese­mények, a felszíni je­lenségekben egyre in­kább kiteljesedő lényegi meg­nyilvánulások joggal foglal­koztatják honfitársainkat, a régi és az új pártképződmé­nyek képviselőit. Ez nem vélet­len, hisz sorskérdéseinkről va.i szó. Gyakran egymást túlhar­sogó régi és új retorikák csapnak össze. Ki reálisan, ki irreálisan, ki kritikusan, de önkritika nélkül minősítik a múltat, a jelent és vázolja fel a jövőt. A valóság néhány elemének érintése mellett nem hiányoznak a frázisok és a hamis illúziókat keltő meg­nyilvánulások sem. A nyilatko­zók egy kérdésben csaknem azonosak, a népfenség ne­vében minősítik a múltat, jel­lemzik a jelent és vázolják a jövőt. Közben elismerik, hogy a nép-fenség, — a nagy többség mélyen hallgat. Mégis helyettük, nevükben „érdekükben" szónokolnak. Kiktől származik a megbíza­tás? Ki és mikor kérdezte meg a nép-fenséget sorskér­déseiről? A viszonylag szűk körű rendezvények, gyakran szélsőséges megnyilvánulásai sem fejezik ki a népfenség, a többség véleményét. A múlt több vonatkozásban joggal bírálható, - többek között azért is - mert hazánk sorskérdéseiben, vagy a párt alapvető stratégiai koncep­cióiban nem a nép, a parla­ment, illetve a párttagság döntött, hanem szűk kabine­tek, néha láthatatlan erők, gyakran az érintettek meg­kérdezése nélkül, fejük felett. És mi van ma? Az utóbbi másfél-két évben rohamos gyorsasággal peregtek a Egy kis polémia nagy sors kérdéseinkről A nép-fenség demagógiája A szavak és a tettek egysége, illetve annak hiánya döntést igénylő vagy azt fel­tételező események. A dönté­sek egy része nyilvánosságra került, más részükről különbö­ző mendemondák keringenek. Vitatható a döntést hozók egy részének legitimitása és kompetenciája is. Itt érdemes megjegyezni, hogy a sok vonatkozásban bí­rált Kádár-korszak hibás, kontraszelekciót eredményező káderpolitikája mégis csak ezrével, tízezrével nevelte ki a felszínre került talentumo­kat. A téma szépséghibája csupán az, hogy a küldetés­ihlettől duzzadó próféták né­hány kivételtől eltekintve fe­lelős beosztásokban, nem rit­kán az ágazatok, területek első számú vezetőiként szol­gálták a Kádár-korszakot. Érdemes lenne összevetni a néhány évvel ezelőtti és a mostani véleményüket adott kérdésekben. Mindig hittem az emberek nevelhetőségé­ben, változásában. De a nyugdíjkorhatárhoz közeledők, vagy azon túllévők lényegé­nek 180-360 fokos fordulata - néhány hónap alatt — fe­lettébb gyanús. Joggal veti fel egy angol szerző — vajon melyik az igazi arcük. Szerin­tem egyik sem, nincs viszony­lagos stabilitású halmazálla­potuk, széljárástól függően önképlékenyek. Ha nem csal az emlékeze­tem - a szocialista rendszer •teljes körű megújításáról, meg­reformálásáról, korszerűsíté­séről volt szó azokban az alapdokumentumókban, ame­lyek szerint elindult a folya­mat. Hol élek én és hol van már a tavalyi hó, - mondhat­ják egyesek. Igen. Akkor hol is tartunk ma? Egyesek nyíltan, mások bur­koltan már rendszerváltozás­ról, az eredeti (1945 előtti) állapotok visszaállításáról, új szövetségi rendszerhez való tartozásról beszélnek. Vannak, akik/ az ezeréves sikertelen törekvések ellenére önkényesen társbérlőként be akarnak költözni az Európa- Házba, más — mindenekelőtt nyugati — szövetségi rendszer­hez kívánnak csatlakozni. A kölcsönös előnyökön alapuló kapcsolatok javítását viszont csak helyeselni lehet. Ha az emlékezet megko­pott, nem árt, emlékeztetni, illetve az élő kortársakat se­gítségül hívni. Hazánk leg­újabb kori történetének ide­je alatt két esetben is tartoz­tunk lényegében nyugati típu­sú szövetségi rendszerhez. Em­lékszünk még az Osztrák- Magyar Monarchiára és az eredményére, Trianonra is? A II. világháborút megelőző hit- ■ leri Németországgal kötött szövetségünk eredménye, Pá­rizs! is ismert ugye? A II. világháború utáni szö­vetségi rendszerek ismert módon és okok alapján ala­kult ki. Helyzetünknél fogva mi a Varsói Szerződés és a KGST-tagállama lettünk. Ilyen 3—4 évtizedet felölelő progresszív időszak nincs még a magyar nép történetében. Ha igen, az állítást konkrét példákkal cáfolni lehet. A társadalmi rendszer, a tulajdon, a szövetségi rend­szer megváltoztatására irányu­ló kinyilatkozások nagyon sok józanul gondolkodó, saját munkájából élő és élni cka- ró embert elbizonytalaníta- nak. Nem csoda ha kétked­ve, gyanakodva, bizalmatla­nul fogadják az egyes pár­tok, képződmények nevében fellépő szónokok egymást túl­lihegő frázisait. A tömeg reakciója sejtetni engedi, hogy a felszínen lé­vő jelenségek mögött vala­milyen titkos, a nép által nem ismert, meg nem erősí- tett paktumokban foglaltak szerint alakulnak a dolgok. Az általam ismert közvéle­ményben szóbeszéd tárgya Bush elnök magyarországi lá­togatása alkalmával megfo­galmazott feltételrendszer, melynek az a _ lényege, hogy az USA és a szövetségesei az általuk diktált, a rendszerünk alapjait érintő feltételek elfo­gadása, vállalása ellenében hajlandóak a körvonalazott „támogatás" megadására. Nagyon érdekes lenne meg­ismerni az USA által szabott konkrét feltételeket és azok ellentételeit, amelyeket a ma­gyar fél vállalt. Érdekes lenne megtudni azt is, hogy a magyar fél részé­ről kik tárgyaltak, kik álla­podtak meg, kiknek a meg­bízásából kötöttek a nép fe­je felett olyan megállapo­dásokat, amelyek teljesítése egy jobboldali, polgári res­taurációt eredményezhet, s közben a baloldali fordulat rémével fenyegetnek. Hogyan is állunk ebben a kérdésiben a nép-fenség, a nép általi kormányzás, a nép saját érdekeinek megfelelő önkormányzás kérdéseivel? Hogyan minősíthető ez esetben a szó és a tett egy­sége? Nem tiltakozik lelki­ismeretük — ha egyáltalán van — a nép önrendelkezésének, szuverenitásának, függetlensé­gének lábbal taposása_ miatt? Mi változott ebben "a kér­désben a régihez viszonyítva? Semmilyen érdemi változás nincs, csak a nép megkérde­zése nélkül, a nép feje felett döntők köre változott meg! A fenti lényegi kérdéseken kívül az MSZMP tagjait szá­mos más kérdés is foglalkoz­tatja, elbizonytalanítja, gyak­ran kiábrándítja. Nem vélet­len, a Hírlapkiadó Vállalat közvéleménykutató csoportja által végzett felmérés ered­ménye, mely szerint a meg­kérdezetteknek ötödé jelentet­te ki határozottan, hogy meg­újítja tagságát, 28%-a nem döntött még, míg 52" „-a nem lép be az MSZP-be. Ennek okai nagyon összetettek, ér­demes lenne velük alaposab­ban megismerkedni. Erre most nincs lehetőség. Egyet-ket­tőt azonban a köz vélemé­nye alapján most sem ha­szontalan megemlíteni. A párttagság többsége vallja, hogy a kongresszusi küldöttek a korábbinál demokratikusab- ban lettek megválasztva. A 'központi pártszervek megvá­lasztása viszont so;ha nem tör­tént ilyen antidemokratikusan. A passzivitás, a hallgatás, az elbizonytalanodás okait hosszan lőhetne sorolni, de azt his/em, felesleges. A döntő okot a beavatottság mellőzésében látom. Sorra születnek nyílt vagy titkos megállapodások a „nép vagy a tagság nevében és érdeké­ben" anélkül, hogy a fen­séges népet, a tagságot megkérdeznék, hogy óhajtja-e azokat a változásokat, ame­lyekről egyes „honatyáink1' szónokolnak. E zért a nyíltság, az őszinteség és a tisz­tesség elemi normái­nak jegyében haladéktalanul nyilvánosságra kell hozni a sorskérdéseinket tartalmazó létező paktumokat, megálla­podásokat. Ez az elemi elő­feltétele a beavatottság-érzés fokozásának, a tájékozott,ág­nak, az eligazodásnak és az aktivizálódásnak. Dr. Jerszi István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom