Dunántúli Napló, 1989. október (46. évfolyam, 271-301. szám)
1989-10-07 / 277. szám
1989. október 7., szombat Dunántúli napló 7 Konferencia után — tettek előtt A falusi vendéglátás Országos mozgalmat és versenyt hirdettek Emlékezik az invázió magyar alakulatainak második embere (2.) Múltja már van, de lesz-e jövője, és milyen? Erről is sok szó esett azon a nemzetközi konferencián, amelyet augusztus utolsó napjaiban rendeztek Balatorrföldváron a falusi turizmus és vendéglátás feltételeinek megteremtésével foglalkozó szakemberek. A mintegy másfél száz résztvevő között ott volt Alföldi János, a Magyar Falusi Vendégfogadók Szövetsége egyik alelnöke, aki elmondta: „A mozgalom szervezői az egyik lehetséges eszköznek tartják, !hogy a falusi turizmus újjáélesztésével felszámolják azt a jelentős hátrányt, azt a több évtizedes lemaradást, ami a magyar falvak többségének jellemzője napjainkban." A balatonföldvári konferenciára összesereglett szakemberek úgy vélik, ha sikerül a falusi turizmus és vendéglátás sajátos érdekeltségi rendszerét újjáteremteni, ha megfelelő támogatóst, ésszerű feltételeket biztosítanak az országban a vállalkozó kedvű falusi emberek számára is, a mozgalom eredményes lehet, még akkor is, ha rövid időn belül nem számíthatnak gyors sikerekre. Ezt a tevékenységet ugyanis — bármennyire is furcsán hangzik — meg kell tanulniuk, el kell sajátítaniuk az érdekelteknek. A falusi turizmusnak tulajdonképpen már több mint fél- évszázados hagyományai vannak Magyarországon. A Balatoni Intéző Bizottság kiadásában már 1934-ben megjelent a Falusi vendéglátás mestersége című kis füzetecske, amelyben például ez áll: „Ha külországban egészséges területen egy kis tó, üdülésre alkalmas völgy, liget van, a tulajdonos község szép szállodát épít, vidékére édesgeti a dúson költekező idegent." Hasonló gondolat vezérli a Magyar Falusi Vendégfogadók Szövetségét is, amely úgy véli, hogy a hagyományokat és a nyugat-európai kedvező tapasztalatokat alapul véve, soha nem volt még ennyire időszerű, mint most, a falusi turizmus országos mozgalommá szerveződése. Persze nemcsak a várható bevételek miatt — amint azt sokon gondolnák —, de azért is, mert így talán enyhíteni lehet a vidék foglalkoztatási gondjain, ösztönözni lehet a falusi lakosság helyben maradását, segíteni anyagi és kulturális felemelkedésüket. Hogy miről is van szó valójában? A 'balatonföldvári konferencia résztvevői egyebek mellett elhatározták, hogy országos mozgalmat és versenyt hirdetnek — Legyen szebb a mi falunk! elnevezéssel. Ez az elképzelés is része annak a „csomagtervnek”, amely a vállalkozást élénkítő és az idegenforgalmi fejlesztéseket segítő pénzalapokat szeretné megcsapolni, az arra leginkább érdemes településekre eljuttatni. A cél, hogy pályázati úton támogasság a falusi lakások vendégfogadásra alkalmassá tételét és az adó, vagy egyéb elvonások se szegjék kedvét az otthonába rendszeresen vendéget fogadó vállalkozónak. Mindannyiunk gazdasági érdeke — állítják a falusi turizmus újjászervezői —, hogy az adott település megőrizze idegenforgalmi vonzerejét, lakói gondot fordítsanak a falu tisztaságára, virágosítsanak, parkosítsanak, fákat ültessenek, óvják a faluképet, megőrizzék hagyományaikat, a népszokásokat, a népviseleteket és mindazt, ami az odalátogatók és önmaguk szempontjából értéket jelent. Amint azt Alföldi János elmondta, a szövetség jövőre fényképes katalógusban teszi közzé mindazok cimét, akik részt kívánnak venni a falusi vendéglátásban. Az érdeklődők a Magyar Falusi Vendégfogadók Srövetsége (Budapest, 'Belgród-rakpart 24. — 1056) címén jelentkezhetnek, mindössze azt kérik tőlük, hogy válaszborítékot mellékeljenek. A jelentkezők egy űrlapot kapnak, amely kitöltése és visszaküldése után bekerülnek a katalógusba és tagjai lesznek a szövetségnek. Az elképzelések szerint a szövetség tájegységek szerint szerveződik. A dél-dunántúliak például a Zselic-Hegyhót körzetében, Sásd központtal, ahol a jövőben hovi egyszeri alkalommal szerveznek találkozókat, megbeszéléseket. F. D. Gépkocsival megérkezik Ötvös Dániel alezredes (elhárító osztályvezető) egy kísérővel, és jelenti a parancsnoknak: most jön Nyitráróí és lényegileg megismétli, amit előzőleg Kiss vezérőrnagy Érsekújvárról mondott azzal megtoldva, hogy itt már úgy látta, a lakosság lőfegyvert is használ. Nyitrán ekkor a zalaegerszegi ezred harckocsi zászlóalja volt Pénzes János őrnagy parancsnoksága alatt. Ötvös alezredes 'jelentése alatt ismét megjegyeztem, hogy nem látni Nyitrán semmilyen tumultust, s lövéseket sem hallani. Nyitrára a helyzetünkből ró lehetett látni. Megismétlődik az előző eseménysorozat két különbséggel. Az egyik részünkről alkalmazható erő lényegesen nagyobb volt és Pénzes őrnaggyal nem volt meg az összeköttetés. A bevethető tüzérségi erő itt oly nagy volt, hogy rövid idő alatt Nyitra belvárosát, benne saját csapatunkat is, rommá tudtuk volna lőni. Jelentettem: ilyen parancsot nem adhatunk ki, mindenekelőtt vonjuk ki legalább a saját csapatunkat. Mivel Pénzes őrnaggyal összeköttetés nem volt, javaslatomat a parancsnok nem fogadta el és megismételte részemre a tüzérség alkalmazására vonatkozó parancsát. A tüzérség felkészítésére vonatkozó parancsot kiadtam azzal a kikötéssel, hogy tüzet nyitni csak külön parancsomra lehet. Eközben a rádiósoknak parancsot adtam, hogy az alárendeltek felé összeköttetést tartó összes rádió álljon áf a harckocsi zászlóaljra, illetve annak hullámhosszára és keressék a kapcsolatot. A parancsnok közben sürgetett a „tüzelj" parancs kiadására. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, bizonyára csak másodpercek, amikor az egyik rádióban megszólalt Pénzes őrnagy és jelentette, hogy a szokásos tömegdemonstráción kívül egyéb nincs, azért nem volt a saját rádiójánál, mert evett. Jelentettem a parancsnoknak, és a már kiadott intézkedéseket visszavontuk. Pénzes őrnagy zászlóalját a nyitrai tisztiiskola területére irányítottuk. így nagy megköny- nyebbüléssel zárult ezen epizód is. Ezen ügy rendezésével azonban még nem volt vége az eseménysorozatnak. Rövid idő elmúltával egy felderítő helikopter visszatért feladatának végrehajtásából. A fefde- rítők jelentették, — személyekre nem emlékszem — Nove- Mesztóban, ahol a zalaegerszegi ezred első zászlóalja volt, Horváth István őrnagy parancsnoksága alatt, ugyanaz van, mint előtte Érsekújváron, illetve Nyitrán. Rövid helyzetelemzés után a parancsnok úgy döntött — s eb'bep az én véleményem is benne volt —, hogy fegyveresen be kell avatkozni. A viszonylag nagy távolság miatt azonban lehetőségünk csak a légierőre korlátozódott. Én a légierő összekötő parancsnokának, Bán alezredesnek kiadtam a parancsot, a légierő felszállására és bevetésére. Mivel a repülők hazai repülőterekről indultak, és volt egy kis várakozási idő, ez alatt én egy újabb felderítő helikoptert indítottam Nove-Meszto felderítésére. Személyesen kezembe vettem a rádió mikrofonját és állandóan hívtam Horváth őrnagyot. Nem jelentkezett. A légierő felé előzőleg kiadott parancsot úgy módosítottam, hogy először mélyrepüléssel a feltételezett tömeghisztériát szereljék le, nem lőhetnek még, a következményekről jelentsenek, s további parancsot utána kapnak. Erre valóságos hisztéria tört ki Kiss vezérőrnagy és Lakatos vezérőrnagy környezetében. Hogy merem én a parancsot önkényesen megváltoztatni! Elhangzott va-- laki részéről, hogy áruló vagyok, stb. A parancsnok ekkor ülő helyzetéből felugrott, és erővel ki akarta venni a kezemből a rádiómikrofont. Én ellenálltam, és nem adtam oda. Úgy tűnt, hogy néhányon a fegyverükhöz kapnak, s ekkor a rádióban tisztán hallatszott Horváth őrnagy hangja. Jelentette, hogy a szokásostól eltérő különösebb esemény nincs. Ha ez a véletlen nincs, nem tudom, hogyan végződött volna az ügy. Természetesen utána a légierőt visszarendeltük. A psend nyomasztó volt, szakmai ügyekkel kezdtünk foglalkozni. A történtekre egy szó utalás nem volt, de érződött, hogy az embereket iszonyú erő feszíti, s ezzel még nem oldódott meg semmi. Eközben este lett. Jelentették, hogy a Nyitra megyei és városi vezetők tanácskozásra érkeznek. Azt találtam javasolni, hogy ne fegyveres őrök kísérjék be őket, hanem egy fogadó részleg a zárt terület határán várja őket, ezzel is fejezzük ki, hogy nem ellenséges szándékkal jöttünk. Erre valóságos felhördülés volt a válasz. Kiss és Lakatos vezérőrnagyok úgy döntöttek, hogy ehhez most már semmi közöm sincs, végezzem a beosztásommal járó feladatokat, a politikai kérdésekkel nem foglalkozhatom, és ilyen irányú tevékenységből egyszer s mindenkorra kizártak. 1968. augusztus 22. Sóját csapataink elhelyezésével, ellátásával és biztonságával foglalkoztunk. Ebben — általam teljesen érthetően — a szlovák és a magyar lakosság részéről nem tapasztaltuk a minimális együttműködési készséget sem. Másrészt feladatunk volt a lakosság viszonylag „zavartalan" életének és ellátásának biztosítása: üzletek nyitva tartása, hivatalok működése, gáz-, víz-, villany- élelemellátás, postai szolgáltatás, közlekedés, stb. Ezekben a kérdésekben ha nem is megoldhatatlan, de kisebb- nagyobb zavarokat okozott egyes vezetők és a dolgozók néma ellenállása. Pl. nem jöttek be a munkahelyre, stb. Ezek összességében zavarták, de nem bénították meg az életet. A tömegdemonstrációk viszont lényegesen csökkentek, tettlegességre sehol sem került sor. Ezek az esetenként nem nagy, de összességében sok kis ügy nagyfokú elégedetlenséget váltott ki a parancsnokság körében. Valósággal robbanva tört ki, hogy minden bajnak az az oka, hogy nem mutattuk meg, kik is vagyunk, és hogy mit tudunk. Ebben az uszító hangulatkeltésben egyértelműen Ötvös alezredes és Kiss vezérőrnagy és csoportja vitte a vezérszerepet. Itt már nyíltan gyávának, az ellenséggel összejátszónak neveztek, amit beosztásomból adódóan keményen visszautasítottam. Mivel ezen csoportok nem tartoztak közvetlen alárendeltségembe, majdnem durva, sértegető személyeskedésbe csapott ót. Lakatos vezérőrnagy ekkor pozitívan lépett föl, és mint parancsnok erélyesen véget vetett minden vitának. Engem bántott ez a nyílt vádaskodás, de tovább dolgoztam. Délután 4 óra körül Lakatos vezérőrnagy közölte velem, hogy másnap, 23-ón jelentéstételre haza kell mennem (Budapestre, a HM-be) Csémi altábornagy vezérkari főnökhöz. A jelentést, ami az eltelt időszak összértékelését tartalmazza, személyesen készítsem el, vigyem magammal, az előkészítésbe nem vonhatok be senkit. Ez az eljárás nagyon szokatlan volt és vegyes érréseket keltett bennem. A jelentést elkészítettem és felkészültem az útra. 1968. augusztus 23. Budapestre, a HM-be, kb. 9.30 órakor érkeztem. A bejáratnál egy főtiszt — előzőleg mór ismertem — fogadott és felkísért a vezérkar főnökéhez. Feltűnt, hogy a mindig nyüzsgő HM-ben most egy lélek sem volt. Ez azért is feltűnt, mert elég sokszor voltam itt és a vezérkari főnök környezetében gyakorlatilag mindenki személyes ismerősöm volt. A dolgozószoba előterében való várakozás után — ott sem volt senki , — a vezérkar főnöke fogadott. Dolgozószobájában csak ó és helyettese, Imre Gábor vezérőrnagy volt. Feltűnt, hogy lényegesen tartózkodóbb és valóságosan kimért, holott korábban mindig nagyon figyelmes, érdeklődő és barátságos, segítőkész volt. A jelentést átadta a kísérő főtisztnek, hogy nézzék át. .Leültetett, és az általam várt jelentéstétel helyett kb. egy 4—5 oldalas feljelentést tett elém azzal, hogy olvassam el és jelentsek róla. Elolvasás után világossá vált előttem, hogy személyem elleni feljelentésről van szó, amit Lakatos vezérőrnagy, Kovács alezredes, ötvös alezredes, Kristóf alezredes, Barakonyi alezredes, Merényi őrnagy írt alá, és Kiss vezérőrnagy egyetértéssel láttamozott. A feljelentés, vádak tartalma összesítve: a parancsnokkal szembeni engedetlenség, — az ellenséggel való érzelmi azonosulás, — pártellenes magatartás, s mindez harctéri viszonyok között, ők nemkívánatos személynek tartanak a 'kintiévá csapatok vezetői beosztásában, s nem hajlandók velem együtt dolgozni. Kérik az ellenem való vizsgálat lefolytatását. Indoklásukban az áltolam előzőekben leírt eseményeket írják, a valóságot elfordítva, eltorzítva, összefüggéseket kiragadva és egy teljesen más nézőpontból kiindulva. Az elolvasás után megdöbbentem és elkeseredtem.‘Erre nem voltam felkészülve. Ezután a vezérkar főnöke felszólított a vádak tisztázására. Én lényegileg a leírt tényeket jelentettem, de egy eléggé elkeseredett hangvétellel. A végén elég tiszteletlenül, szinte odavágtam; szuronyokkal nem lehét szocializmust építeni, ha több ezer halottat csinálunk, tud-e nekem válaszolni arra, hogy hogyan tovább? Mi történik visszajövetelünk után a maradó magyarokkal? Hogy számol el önmagának és a nemzetnek? Néma csend következett. Aztán közölte, jelenti a honvédelmi miniszternek, addig ott várjak. Imre vezérőrnagy velem maradt. Én még megkérdeztem, hogy felhívhatom-e a feleségemet? Ezt engedélyezte. Kb. fél óra múlva — lehet, hogy több — visszajött lés közölte: előzőleg az volt az elhatározása, hogy nem enged vissza, eljárást kezdeményez ellenem, de most az álláspontja az alábbi, amivel a miniszter is egyetért: — a parancsnoki engedetlenség vádja alól fehment, — az ellenséggel való érzelmi azonosulást ő csak egy értelmiségi beütésnek tekinti, ezért egy múló jelenségnek tartja. Egyébként itt Pesten is volt ilyen megnyilvánulás és megemlítette Kocsis Zoltán nevét. Hozzátette, hogy a kettő azért nem ugyanaz, mivel az egyik esetben harcoló csapatok vezető emberéről van szó. A pártellenes magatartást viszont ő is úgy látja, hogy igaz. Ez alól felmenteni nem tud. összegezve: menjek vissza, dolgozzak becsületesen és eredményesen. Ha hazajöttünk, az egész kérdésre még visszatérünk. Késő este értem vissza. Nagy volt a megdöbbenés a feljelentők részéről, hisz nem ezt várták. Volt bennük egy bizonyos félelem is, hisz nem ltudták, hogy a vezérkari főnök nekem mit mondott, én meg csak annyit közöltem, hogy jelentésemet elfogadták. Az ügy ilyenkénti lezárása részemről az egyik legrosszabb megoldás volt. Igazságot nem szolgáltattak, együtt kellett dolgoznom egy olyan csoporttal — köztük van a parancsnokom —, akik ellenséges érzülettel voltak irántam. A továbbiakban nagyon hűvös, kimért, szabályzat szerinti viszonyban éltünk. Űk nem mertek provokálni, én meg kerültem az összeütközést. A korábban vallott értékrendemtől viszont nem tértem el. Mivel erőszakos cselekményektől már nem kellett tartani, arra vigyáztam, hogy katonáink a lakossággal való mindennapos érintkezés során nemzeti érzésüket ne sértsék, ne provokáljanak. Ezt több esetben — később — előfordult, s mivel a győri katonoi ügyészség és biróság is alárendeltségemben volt, több mint 30 esetben kezdeményeztem ilyen ügyekben eljárást, és a bíróság elmarasztaló ítéletet hozott. Hazajövetelünk után az ügyre a vezérkari főnök nem tért vissza, hanem a személyügyi főcsoportfőnök közölte —s előzőleg én a szovjet vezérkari akadémiára voltam jelölve —, hogy áltolom ismert okok miatt kiküldetésemről nem lehet szó. Egy nyilatkozatot is aláirtom -— o kintlevők mindegyike —, hogy a 68-os eseményekről 25 évig nem beszélek. 1982-ben nyugdíjba mentem, s azóta egészségileg erősen megromolva, de lélekben megbékélve, tiszta lelkiismerettel élek. Simon János ny. ezredes I /O ül n mmf D D: Régi harangláb az egyik legszebb hegyháti településen, Felső- egerszegen
