Dunántúli Napló, 1989. október (46. évfolyam, 271-301. szám)

1989-10-21 / 291. szám

1989. október 21., szombat Dunántúli napló H Dili politikai «vitafóruma Az MDF állás­foglalása A Magyar Demokrata Fórum 1989. október 14-én Tiszaugon a vidéki telepü­lések önkormányzatának •kérdéseivel foglalkozó ta­nácskozáson az alábbi ál­lásfoglalást fogadta el: Magyarország csak ak­kor épülhet fel válságos helyzetéből, ha sejtjeiben, kis közösségeiben újul meg. Az MDF-nek meg­alakulása óta meggyőző­dése, hogy a társadalom átalakítása két pilléren nyugodhat: a demokrati­kus parlamenten és a népképviseleti helyi önkor­mányzatokon. Az elmúlt négy évtizedben megalá­zott falusi embereknek anyagi, erkölcsi és politi­kai elégtételt 'kell szol­gáltatni, fel kell ébreszte­ni öntudatát és cselekvő bátorságát. A vidéki Magyarország esélyegyenlőségének meg­teremtése érdekében szük­ségesnek tartjuk: — a települések önálló­sodási törekvéseinek ne szabhasson gátat az igaz­ságtalan közteherviselés (pl. a szolgáltatások elté­rő díjszabása és az ún. fejkvótarendszer); — az önkormányzatok gazdasági alapjának meg­teremtése érdekében a nemzeti jövedelem szük­séges része keletkezési he­lyén maradjon; — az elmúlt évtizedek megkülönböztető politi­kájával is sújtott hátrá­nyos helyzetű térségek tá­mogatását; — a vidéki társadalom önszerveződésének előse­gítését, a gazdakörök, ipartestületek, olvasó- és gondolatkörök, valamint a népfőiskolák, népkörök, iskolaszékek stb. megszer­vezését, működtetését, a jelenleg is jól működő szervezetek, intézmények (pl. egyházak) erősítését; — a helyi újságok, kiad­ványok megjelentetését, melyek a helyi közélet nyilvánosságának fontos fórumai lehetnek; — az erőszakosan ösz- szevont társközségek ön­állósulási törekvéseinek tá­mogatását, a kis közössé­gek megtartó erejének megőrzését és fokozását (munkahely, bolt, közmű­vesítés, orvosi rendelő, is­kola — legalább alsó ta­gozattal) ; — mind a települések, mind az ezeken belüli megnevezett részek (utcák, dűlők, városrészek) tart­hassák meg, illetve kap­ják vissza a helybeliek által elfogadott eredeti nevüket; — a születési hely je­lentőségének visszaadása végett az anyakönyvezés általában az anya állan­dó lakhelye szerint történ­jék; — a tartalmi kérdések­kel összhangban az új önkormányzati szerveze­tekben a hagyományokon alapuló megnevezések használatát (pl. elöljáró­ság, főbíró, polgármester, stb.). A Magyar Demokrata Fórum önkormányzati el­képzelésének további ki­munkálását az 1989. no­vember 11-i Kiskunmaj- sán, majd azt követően decemberben Szabolcs­ban és Baranya megyé­ben megrendezendő falusi programvitája folytatja. Mire voksoltam? Pontosan csak a jegyző­könyv tudja, hányszor szavaz­tunk ezen a kongresszuson. Fontos és lényegtelen kérdé­sekre, átgondolt és ötletszerű javaslatokra, komolytalan ügy­rendi és komoly tartalmi kér­désekre, nyíltan és titkosan. Talán százszor emeltük ma­gasba a narancsszínű kártyát, ki-ki meggyőződése, önálló döntése, megfontoltsága, s olykor indulatai alapján. A kongresszust követő reg­gelen a Dunántúli Naplóban felhívás jelent meg a 43 me­gyei küldött aláírásával, mely­ben tudattuk, hogy - Nyers Rezső szavaival élve - ,,a megújult új pártot" egyhangú­lag szavaztuk meg október 7-én, 20 óra 20 perckor. Egy­hangúlag, de - és ezt szemé­lyes meggyőződésem alapján mondom —, korántsem egy­öntetű alapról. Egészen biztos vagyok benne, hogy a meg­újuló új pártot megszavazó több mint ezer kongresszusi küldött (159-en szavaztak el­lene és 38-an tartózkodtak) is így volt ezzel. Az én voksom kettős indít­tatású. Mindenekelőtt ez a párt alapdokumentumaiban is deklarálta, hogy baloldali, marxista, demokratikus és szo­cializmust akar. A történelmi realitásokat figyelembe véve lehet-e ma ennél több célja egy politikai pártnak? Aligha. A másik, számomra fontos szempont volt, hogy mandátu­mom mindenekelőtt arra szólt, próbáljuk meg bizonyos ész­szerű kompromisszumok árán egyben tartani ezt a pártot. Szakadjanak le a meggyőzhe- tetlen, merev szélsőségesek mind a jobb,- mind a balol­dalon, és a párttagság túl­nyomó többségéből, a cent­rumból, a tárgyilagosan gon­dolkodó mérsékeltekből álljon össze a párt. Két hét telt el a kongresz- szus óta. Tapasztalataim nem hangolnak túlzott optimizmus­ra. A társadalom, benne min­denekelőtt az MSZMP-tagság teljesen felbolydult, értetlenül és bizalmatlanul áll a tör­téntek előtt. Volt, aki megkér­dezte, tisztának érzem-e a lel­kiismeretemet a döntés után? Válaszom, hogy a rendelkezés­re álló információk birtoká­ban a döntés miatt igen. Ami á küldöttjelölésem elfogadá­sát illeti, ott már nem ennyi­re egyértelmű a válasz. Tud­tam, el is mondtam, igen nagy felelősség hárul a kong­resszusra, a küldöttekre, hi­szen rendkívüli politikai hely­zetben üléseznek, hoznak dön­téseket. Nem ünnepi, nem protokollkongresszus ez, ha­nem a munka, a kemény ösz- szecsapások, viták, a súlyos döntések kongresszusa. Ám küldöttjelölésem elutasítása - a történtek ismeretében - csu­pán azt eredményezte volna, hogy a felelősség nyomasztó terhe most másé lenne. Az értetlenséget és a bizal­matlanságot megértem. Ebben az országban és sajnos, eb­ben a pártban már oly sok mindent deklaráltak, a tagsá­got már olyan sok csalódás érte, hogy a becsapottság gyanúja történelmileg teljesen indokolt. Az értetlenség is érthető, túl kevés volt az idő az emésztésre, a dokumentu­mok megszerzésére, alapos tanulmányozására, megvitatá­sára. Aggódom, hogy október 31-éig, a regisztrálás befeje­zéséig nem elég ehhez az idő. Amit azonban nem értek meg, az a makacs, érvelés nélküli elutasítás. Meghívott egy 160 tagú, majd egy 260 tagú pártszervezet: beszélges­sünk a kongresszusról, az új pártról. Az előbbi beszélge­tésen négyen, az utóbbin he­ten vettek részt. Lehet, hogy rossz volt az időpont, közbe­jöhettek szervezési gondok, de voltak, akik megüzenték, nem érdekli őket, mit akarok mon­dani. Attól tartok, köztük nem kevés olyan van, aki Sem a programnyilatkozatot, sem az alapszabályt nem olvasta. Győzzük meg egymást, vi­tatkozzunk! Ebben a pártban érvényre juthat a kisebbség véleménye, a szervezeti, mű­ködési rendszer segíti a hi­bás döntések kiküszöbölését, ám ehhez vitatkozni kell, meg­győzni a másikat, nem pedig legyőzni, el hallgattatni, távol- maradással tüntetve lehetet­lenné tenni a józan érvelést. Tapasztalatom: vannak, akik személyekhez kötik a dönté­süket. Álláspontjuk erősen vi­tatható egy magát demokra­tikusnak hirdető pártban, ahol megteremtették egyelőre a szervezeti kereteit a személyi kontrollnak, a személyi váltás lehetőségének. Hogy ez elvi­leg eddig is megvolt? Igen, és itt kell visszakanyarodni a bizalmatlanság érzéséhez, amely, azt gondolom, vala­mennyiünkben ott él bizonyos mértékig. Bizalmatlan a párt­tagság, mert szép szavakból és jó határozatokból eddig sem volt hiány. Bizalmatlan a társadalom, mert még nem látja kézzel érinthetőnek sor­sa jobbra fordulását. Bizal­matlan a közvetlen környeze­tem, ahol az idegek egyéb­ként is pattanásig feszültek, és bizalmatlan a kongresszu­si küldött is, nem volt-e esz­köze egy hatalmi viaskodás- nak, nem az ő vállán is ka- paszkodnak-e fel egyéni és' szűk csoportérdekek az ubor­kafára. Dilemmáinkra választ csak a jövő történései adhat­nak, ezt azonban nem néz­hetjük kibicként, külső szemlé­lőként, drukker- vagy ellen- drukkerként. Most vállalkoznunk kell a politikai színtéren is. Ez a párt letette elénk programját és alapszabályát. Most raj­tunk a sor. Vállaljuk, vagy el­utasítjuk. A döntés minden­képpen felelősséget ró ránk. Kablár János Az MPFSJ felhívása A Magyar Politikai Foglyok Szövetsége Baranya Megyei Szervezete felhívással for­dul Pécs város lakosságához, pártjaihoz, szervezeteihez, intézményeihez és vallási fe- lekezeteihez, hogy október 23-án, a nem­zeti megbékélés napján rendezendő meg- emlékezési ünnepségen vegyenek részt attól az óhajtól vezérelve, hogy a múlt lezárá­sáért és a jövőbeni békés, demokratikus Magyarországért Baranya megye és Pécs város népe közösen tudjon munkálkodni. Október 23-án megadjuk a végtisztessé­get mindazoknak, akiket az elmúlt 44 év alatt törvénytelenül végeztek ki, illetve kü­lönböző börtönökben és táborokban haltak meg. Megemlékezünk továbbá a második világháborúban elesett magyar katonákról, akik parancsteljesités közben haltak hősi halált, azokról a hadifoglyokról, akik -kü­lönböző táborokban haltak meg, és azok­ról a polgári áldozatokról, akik a harci cse­lekményekben vagy azt követően pusztultak el, illetve azokról, akik fajuk, vallásuk és meggyőződésük miatt haltak mártírhalált. Külön felkérjük a különböző vallási fele­kezeteket, járuljanak hozzá ahhoz, az el­múlt 44 év alatt hősi halált haltak, kivég­zettek, elpusztultak végtisztességének meg­adása egyházi szertartással történjék. Felkérjük Pécs város polgármesterét, hogy személyesen vagy megbízottja által képvi­seltesse magát ezen az eseményen. Felkérjük az illetékes katonai és rendőri szerveket is a megemlékezésen való részvé­telre. Magyar Politikai Foglyok Szövetsége Baranya Megyei Szervezete nevében Kiszely Kornél megbízott ügyvivő Még egyszer, utoljára a világ­kiállításról Egy régi mondás szerint nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. Számomra most úgy tűnik, mégis lehet. Néhány hónappal ezelőtt párhuzamot vontam a bős­nagymarosi beruházás és a Bécs—Budapest világkiállítás döntéselőkészítése között. Ma­gam sajnálom a legjobban, de egyre biztosabbnak látszik, igazam volt. Jól szervezett sajtókampány folyik a világ­kiállítás mellett, amelynek lel­kes kórusa elnyomja az ellen- véleményeket. A világkiállítást sokan úgy tüntetik fel, hogy utolsó esély az Európához való fölzárkózás­ihoz. Mit várhatunk ettől a - mai árakon 140 milliárd fo­rintra becsült — rendezvénytől? Mondják, javulni fog az infrastruktúra. Kétségtelen, út­hálózatunk modern autópályá­val való bővítése nem felesle­ges dolog. Van azonban en­nek az infrastruktúrának egy - még az utaknál is jóval el­maradottabb területe — ez a hírközlés, telefonhálózat. Az utakra szánt 35 milliárd mel­lett a telefonhálózat bővítésé­ire tervezett 3 milliárd nevet­ségesen kis összeg. Egy ma­gára valamit is adó cég pe­dig be sem teszi a lábát olyan helyre, ahol nem kap­csolódhat legalább egy tucat vonallal a világ hírközlő rend­szerébe. Az utakba beépített milliár- dok a hírközlés fejlesztésétől , is elszívják a pénzt. Épül egy új Duna-híd a fővárosban, 7—8 milliárdért. Mondják, er­re szükség van, mert a meg­lévők már nehezen bírják a forgalmat, a Dunán pedig át kell jutni. Ezt mi, baranyaiak különösen megértjük, hiszen Bajáig kell autóznunk, ha a folyón át akarunk jutni a másik partra. Terveznek még vagy 20 mil- liárdot a világkiállítási hely­szín kialakítására. A laikus számára viszonylag nyilván­valónak tűnik, hogy a világki­állítás témája erősen befo­lyásolja a helyszínt. Nálunk ez sincs így, mivel nincs még elfogadott témája e nagyren­dezvénynek» Javasolnék egy viszonylag időszerűt: „Hogyan tegyünk tönkre egy országot?" Ebben legalább vannak ta­pasztalataink. Az idegenforgalomra, szál­láshelyek kialakítására úgy 40 mill iárdot terveznek. Erre a területre várják leginkább a külföldi tőkét. Ezzel a vára­kozással csak ikét baj van, az egyik, hogy egyelőre nem to­longanak a nyugati szállodá­sok azért, hogy építhessenek, a másik, ha mégis építené­nek, a hasznot természetesen el is fogják vinni. Az már csak ráadás, hogy a szálloda­építés nem tartozik a gyor­san megtérülő beruházások közé. Az a gyanúm, hogy a világ- kiállítás elsősorban a csőddel küszködő magyar építőipar életben tartását szolgálná. Ezzel pedig csökkentené a piaci kényszert a versenyképes és olcsóbb munkára, azaz va­lahol a lakásépítésben is ár­növelő tényezőként hatna. Terveznek még a metró bő­vítésére is 20 mii Mordot. Igaz, közlekedni kell. Ezt még azok is megérthetik, akikhez egy ki- adósabb eső után nem képes bemenni a mentő. Mindenki megértheti: a kirakatnak csil­lognia kell, áldozatok nélkül pedig nincs előrehaladás. S hogy ki fog dönteni ar­ról, hogy mi miatt nyögünk a következő öt évben? A laikus azt hinné, ilyen volumenű ügyben indokolt len­ne a nép szavazása, de leg­alább az Országgyűlés dönté­se. Nos, az Országgyűlés no­vemberben meghallgat egy tá­jékoztatót a világkiállítás elő­készületeiről. Ugye, ez nem egészen úgy hangzik, hogy „dönt a világkiállítás sorsá­ról?". Ezért emlegettem azt a bi­zonyos folyót. Márpedig, ha bármilyen szervnél igenlő döntés szüle­tik, a világkiállítást decem­berben megkapjuk, mert raj­tunk kívül nincs rá más je­lentkező. Ausztriához pedig csak a népességszámunkat mérhetjük, a nemzeti jövedel­müket tekintve sokszorosan fe­lülmúlják hazánkat. Arról nem is beszélve, hogy nyugati szomszédunknak vonnak út­jai - is. A Baranya megyei ország- gyűlési képviselőkhöz írt levél­ben kértem, valljanak színt, kit és mit képviselnek. Választ sem én, sem a választópolgá­rok nem kaptak. Azért mégis köszönettel tartozom, mert ez is segít majd eligazodni a kö­vetkező képviselőválasztás ide­jén. Tapasztalnom kellett, kutya­ugatás nem hallatszik az ég­be. A politikai pártok, cso­portok zömmel Budapesten működnek. A főként és szinte kizárólag' fővárosiaknak ked­vező világkiállítás ellen ott nem szólnak. Itt a megyében is hallgatnak, még a más ügyekben oly aktív Magyar Demokrata Fórum pécsi veze­tősége sem válaszolt az egy hónappal ezelőtti megkere­sésre. Az idő pedig lásson elfogy. Horváth Csaba Nemzeti Agrár Kerekasztalt! Az elmúlt fél évszázadban a magyar vidék, az ott élő parasztság a nagy társadalmi kísérletek állandó céltáblája és szenvedő alanya volt. Régi vágyát, a földtulajdon meg­szerzését alig teljesítették, máris erőszakkal megfosztot­ták attól. ígérték helyette a szövetkezést, mint a szebb, eredményesebb jövő zálogát. Munkájához még szinte hozzá sem kezdett, az inzultusokat még el sem tudta felejteni, amikor a szövetkezetét is el­vették tőle, tulajdonosi érzü­letét folyamatosan elapasztot­ták, életterét, a falut eltorzí­tották. Mindezt azzal a jel­szóval, hogy e változások az ő javát szolgálják. Ma ismét kísértetiesen is­métlődik a múlt! A magyar vidék, ezen belül az agrár­ágazat napjainkra egyre in­kább a különböző politikai pártok választási csatározá­sainak színterévé vált. Meggyőződésünk, hogy ha­zánk békés úton történő de­mokratikus átalakulásának záloga a lakosság színvona­las, kielégítő élelmiszer-ellá­tása. Húsért, kenyérért sorban álló emberektől nem lehet el­várni, hogy országunk sors- kérdéseiben higgadtan gon­dol kozza gak, s újabb, minden bizonnyal szükséges áldozato­kat vállaljanak. Társadalmunk, benne a ma­gyar vidék, a magyar paraszt­ság is számos sérelmet, tör­vénysértést szenvedett el az elmúlt évtizedekben. Az erő­szakos padlássöprés, az adók és elvonások tömege, az ag­rárolló soha nem tapasztalt méretű megnyitása mára min­den tartalékától megfosztotta a mezőgazdasági termelőket, függetlenül attól, hogy me­lyik szektorban gazdálkod­nak. Szenvedélyes viták lob­bannak fel a múlt értékelésé­ről, jelenlegi helyzetünk meg­ítéléséről, az agrárvilág jövő­jéről. Megengedhetetlen, hogy eb­ben a nehéz helyzetben a retorika vegye át a fő szere­pet a logikus szakmai érvek­kel szemben. Mutassunk pél­dát azzal, hogy a valóság ta­laján állva, a reális lehetősé­geket figyelembe vevő megol­dásokat helyezzük előtérbe a múlt 'rémképeinek felidézése, a jövő homályos felvázolása helyett. A magyar vidéknek, az agrárvilágnak haladékta­lanul megalapozott diagnózis­ra és jó terápiára van szük­sége. A háromoldalú tárgyaláso­kon felmerültek olyan alapve­tő kérdések, migt a tulajdon- reform, ezen belül a föld kérdése, a szövetkezetek jövő­je. Azonban ezek kiragadott témák a sok közül. Ezenkívül még számtalan olyan kérdés von, ami tárgyalásokat és megoldásokat kíván. Javasoljuk tehát, hogy a szóban forgó kérdések, az ezekhez kapcsolódó agrárté­mák megtárgyalására hozzuk létre a Nemzeti Agrár Kerék­asztalt, valamennyi politikai párt, szervezet, az Országgyű­lés, a kormány, valamint a termelők képviselőinek rész­vételével. Az Agrárreformkörök Egye­sülete, mint a kormányzattól, a politikai pártoktól és az ér­dekképviseletektől függetlenül működő mozgatom, /vállalja ennek a Nemzeti Agrár Ke­rékasztalnak megszervezését. Bízunk abban, hogy felhívá­sunk eredményeként mielőbb megkezdődnek az érdemi tár­gyalások, és társadalmi köz- megegyezés jön létre a ma­gyar falu és a magyar mező- gazdaság sorskérdéseiben. Nagy Tamás, az Agrárreformkörök Egyesületének elnöke

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom