Dunántúli Napló, 1989. október (46. évfolyam, 271-301. szám)

1989-10-14 / 284. szám

A JÓZAN ÉSZ DIADALA Presszón innen, diszkón túl, egymásra talált Oló Gijjom és Tót Lucsilla. Gijjom gyűrűket vett Lucsillónak: karikát és köveset, nyakláncot, fényképet csináltattak. közöset. Aztán ahogy jobban megismerkedtek, a fényképet Lucsilla széjjeltép­te, de előtte Gijjom szemét rozsdás szöggel kiszúrta, fülét lenyírta, hajót csikkel leégette. Kiderült, de ki óm, hogy Gij­jom utolsó, alattomos, mocs­kos hevimetálos. Gijjom ugyan­csak rájött, hogy Lucsilla ugyancsak megéri á pénzét! Hogy az igazság is kiderüljön, meg a szennyes is maradjon a ládában, elég legyen itten - ahogy mondani szokás — egyetlen egy szó: a lancmók cemende baracklekvár helyett borssal ette a grízes tésztát. A két család megalakította a válságstábot. Az okosabbja kisíámította, hogy mit ér a két gyűrű, a nyaklánc, meny­nyit a nyugat-kárpáti rokon­ság ígérte nászajándék, számbavette, hogy le lett már foglalózva a kultúrház nagy­terme, a cigányok fölvették az előleget, a nyomda kinyomta a meghívókat. Náci bácsi levág­ta a birkát. A vitában győ­zött a józan ész. Hét országra szóló lakodal­mat csaptak. Három napig húzta a cigány, folyt a lé, a kutyák csirkecombot ettek, a csirkék mazsolás tortát, én három cubákot. Gijjom és Lu­csilla máig is élnek, ha meg nem fojtották egymást egy kanál vízben. hogyan készül A KÉTSÉGBŐL AZ EGYSÉG? Az őszön összetanakodott ötven ötödéves ősbölcsész: ők ugyan nem járnak Szerda ta­nár újonnan kiirt .ódon elő­adásaira, mór csak azért sem, mert Szerda professzornak ugyané kollégiumát elsőben már elszenvedték egyszer. Jo­gász cimboráiktól tudták, hogy senkit sem lehet ugyan­azon vétókért kétszer . . . No, összeült a tanszékcso­porti tanács öt professzora: Hétfő, Kedd, Szerda, Csütör­tök és Péntek. Hétfő a diákok követelését kerek-perec anti- marxistának minősítette, Kedd szerint az ilyen mozgolódások­ban hátsó gondolatok bizse­regnek, az elkötelezetten pár­ton kívüli Csütörtök praeaka- démikus visszautasította a tan­ügyi báránybőrbe búvá párt­ellenes farkaskodást. Péntek '88 rebellis szellemében taná­csolta: meg kéne nézni, mi az igazság a tanulók kérésébeh, s vélte: tán lehet értelmes kompromisszumot kötni velük, hogy a tanári tekintély is meg­maradjon, és a deákok is ta­nuljanak valamit. Szerda professzor összefog­lalta az elhangzottakat - egy­hangúnak minősítvén a ta­Czakó Gábor Négy magyar rém­mese nácskozást. Péntek professzor tiltakozott, hogy ő társaival nem értett egyet, hanem a diákod felé hajlott. Magyarán nem azt mondta, amit kollégá­ja a szájába adott. Szerda tanár szemöldöke a magasba szökkent. — Duna, Tisza, Dráva, Száva, törjön ki a lábad szóra, miért baj az, Jancsikám? NEM AZ A LEGÉNY, AKI ADJA, HANEM AKI ÁLLJA! Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás Tiszán innen, a parkolón túl, a fövenyes strand előtt terjengett egy kis terecske, hol kilencféle árusok üdítgették a maguk hasznára a nekihevült fürdőzőket. A bódék és nyárfák árnyalta te­recske bejáratát fehérrel vá­gott, kerek, piros Kresz-tábla óvta az autósoktól: a strandig az utolsó tizenkét métert te­gyék meg már gyalog. No, ugyan óvhatta! Övta egy környezetvédelmi őr is, aki a tilosba hajtókát szorgosan bírsógolgatta: a maga hatáskörében három­száz forintokkal. Egyszer, amint éppen egy piros Lada zsiga ablaktörlője alá dugta a cé­dulát, mit látott, mit nem? Be­lül, a műszerfal műbőr borí­tására ki volt tűzve, szépen, időrendi sorban a tegnapi bírság és a befizetést igazoló csekk, a tegnapelőtti, az az­előtti, és egy takaros tűpár­nában bevetésre kész gombos­tűk várakoztak. Ebből ti, akik még nem tudjátok, most megtanulhattá­tok, hogyan mulat egy ma­gyar úr. NÉMA GYEREKNEK AZ FTÁRS MONDI’ A NEVÉT Éccé a bulgárak még a ma­gyarok értelmes határviliongás helyett doppingversénybe kezdtek, ősmerik, sport: bé- kapkodik a legények a titkos izombogyákat, aztán gyúrik o temérdek vasakat, ki bír na­gyobbat. No, hun a bolgár bírt, hon a bulgár. A magya- ri alig-alig, mer’ tuggyuk, gyütt a loboros, vette a pisit, és úgy kiválogató belülié a bogyót, mint kotlós a piros kukoricát. így nem mehetett soká. A szemfüles magyari edző végre .kilesé a csalafintaságot a függöny hasadékán: hogy a bulgár vasgyúró a világcsúcs után menten a rejtekhely pam- lagjára dűl, gatyáját, lévonik, katéterrel mégcsapolik, hólyag­jába bétőttik az erre a célra odaállított e'tórs vizit. Biztató rögvest a fijajit: éggyet se fél­jenek, fájják bátran az izom­bogyót, még maga Mérődé herceg sem találi még! Ámde légy esett a levesbe! Bogyó vöt, versenyzőink bé- falá'k ferpléstű, bécsülettee’, e'tórs is vállata az utazás kínnyát a hazájér, oszt pisilt doszt, orvos is kerűt a sport­szerűség keretei között - a szűk keresztmetszet a katéter ellátásba’ mutatkozott. Mit vöt mit tenni, a magya­ri bajnok - anyaszűtt pucé­ron, ahogy előírik - vitte a vizsgálati anyagot a dopping­szobába, a maga leleménye széiint. Hanem az ajtóba' még kőt vón mondani a ne- vit. Az e'tórs harsogó helyette, de a bééresztő kisasszonynak a mi daliánk hangja kellett. Nyögött, bucorodott szegény fölfútt pofával, csillagot látott, öt karikát - és végtére nem a nevit nyete lé. így kényte­len vöt odabenn az igazságot csurgatni a kémcsőbe. A ma­gyari sportvezétés még azóta csattogtati a szép, hófehér ké­zit: nahát, még ilyet. e en sarkon fordult, és Nagymama után a . lehajoltam a sírásra kls archoz, és akkor r em- hogy büdös, beka- *e- hát azért nem vet- Apu. j*1 Nagymamához, újsá- i h°9y tisztába kell ten- írt ^t' Nagymama elné- " • ment összeszedni a . s holmikat. Apu o tér­hetett. ^pu *■— • fenjünk sétálni egyet? *ne egész halkan. ^ Menjünk! Menjünk! »ij ,«ólj a Mamának, lf| ISz'ek egy órára. Jó? mindig csak értem 'ndig elvitt sétálni va- jtt ^ becsengetett, de tg be. A lépcsőházban q' bmig felöltözöm, és o lementünk. Felvitt a 5rjL halászbástyára vagy A|. 9Vre; elvitt az állat- tg^S vártam mindig a Anyut és a Nogy­«gü,Vem apu ha' r>dt„ Anyu kerek perec I ’. bogy azért nem, Udt„ar nem szereti. Ezt Wt megérteni. Hogy ön r!ern szeretni, ami- Jerre?Z®? csendben sétál • és hallgatja, amit nbkl* és szomorúan mosolyog, és olyan szép kis fe­je van a hosszú nyakán? Nagymama kinevetett, ha ilyeneket mondtam. Anyu bosz- szús arcot vágott, és azt felel­te, hogy én szeressem is, mert nekem az édesapám. Ö azon­ban más férfit szeret. Nagy­mama ilyenkor idegesen igaz­gatta a szemüvegét, és oda­súgta Anyunak:- Oe mért kell ilyeneket mondani a gyereknek? A mi szép, kettesben való sé­táink persze csak addig tartot­tak, amíg Zolika is meg nem tanult járni. Márpedig ő másfél éves korában már úgy sétált, mint egy kisbíró, ahogy azt a házmesterünk, a Schmidt bá­csi mondta. Mert a háta mö­gött összefont kézzel ment Zo­li, ha nagyon elfáradt á vá­sárlásból való hazamenetelben. Ahogy észrevette, hogy én szombatonként csengőszóra kü- lönutakra indulok, ő is jönni akart. Apu csak három óra kö­rül érkezett, mert délelőtt dol­gozott. Akkorra már öcsi is föl­ébredt a délutáni alvásból. Ki­rontott az ajtón, hogy ő is jön. Már elindultunk lefelé a lép- csőbázban, öcsi meg ott böm­bölt a Nagymama karján, és egyre azt hajtogatta:- En is, én is, én is! Visszaszaladtam hozzá és nyugtatgattam:- Majd máskor, most nem lehet. Én is mindjárt jövök haza. Apu tanácstalanul várakozott. Nagymama letette valamiért a földre Zolikát, talán zsebken­dőt keresett, hogy megtörölje a kicsi orrát, de annak sem kellett több, mint akit puskából lőttek ki, rohant Apuhoz. Apu alig tudta elkapni, nehogy le­bukfencezzék a lépcsőn, öcsi átfogta a nyakát, taknyos, könnyes képét az arcához szo­rította, és úgy zokogta: — Zozi is, Zozi is . . . Apuka . . . Apu fölvitte, és megkérte a Nagymamát, hogy öltöztesse át, hadd jöjjön ő is. Most Nagymamán volt a sor, hogy sírva fakadjon. Csak annyit tu­dott mondani: '- Nagyon köszönöm, Fiam. Attól fogva mindig kettőnkért jött szombaton, és én nem is emlékeztem arra, hogy ez nem volt kezdettől így. Egészen ad­dig, amíg el nem mesélte a Nagymama. Azt hitte, talán megsejtettem valamit, vagy va­laki a csalódból, a szomszé­dok közül elszólta magát, eset­leg akarattal célzást tett Anyu történetére. Pedig nem. Nem sejtettem semmit. Hiszen Apu is, később meg az új felesége, az Ibolya néni is egyformán bánt mind a kettőnkkel. Tudtam ugyan, hogy Anyunak van egy nagy szerelme Amerikában, aki miatt elvált, de hogy ehhez az öcsi­nek is köze lenne, arra nem gondoltam. Megrázott hát, amit hallottam. Próbáltam észrevenni Apun, hogy ő is tudja. De nem le­hetett. Néhányszor ostobán cé­loztam is rá. Olyankor elborult az arca, és másra terelte a szót. Szemrehányó tekintetéből láttam, hogy bántja őt, amit mondok. Hallgattam, pedig nagyon nehéz volt magamban tartani a titkot. Sokszor eszembe ju­tott, mi lesz, ha Zoli megtud­ja? Igaz lenne, hogy az Apu nem az ő apukája? De hát mit jelent akkor az, hogy Apa? Mortyn Ferenc (1899—1986): Vitorlás fekete lobogókkal Molnár Farkai (1097—194S) : Fiú légijátékszerrel * Zsolnay Vilmos (1129-1900) : Amt­mann Prosper képmása A pécsi képző­művészet száz éve Összeállításunk ugyan nem helyettesítheti a képek megtekintésével járó, eleven élményt, de Ízelítőt nyújthat abból a sokszínű és gazdag anyagból, amely Pécs kép­zőművészetének több mint száz esztendejét reprezentál­ja, s amely még közel egy hónapig látható a város há­rom helyszínén. Múlt századi ritkaságok is találhatók a Pécsi Kisgaléria falain, aj 1945 utáni festészet és a város ez idöszokban jelen­tőssé növő szobrászművésze­tének néhány képviselője so­rakozik fel a Széchenyi téri Pécsi Galériában, míg a Bauhaus pécsi kötődésű al­kotóinak munkái a Martyn Ferenc Múzeumban kaptak helyet. Kist György (1132-191») i Árpád Miiek* Jáisaf F*r*nc (1010-1(13): Jankó János kárássi osporos arc­kép* Mattyasovsxky Zsolnay László (1999—1933) : Fiú szabod' bon Gábor Jonó (1999-1999): Né fürdókádbon Soltra Elemér (1922-): Kék táj

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom