Dunántúli Napló, 1989. augusztus (146. évfolyam, 210-240. szám)

1989-08-26 / 235. szám

1989. ougusztus 26., szombat Dunántúli napló 9 Egy kétszáz: éves folyóirat A Mindenes Gyűjtemény MINDENES jYÜLYTEMÉISH I. NEGYED. Sfultusnak tlfS Napjától fogva Srp- tmbertuk utolfó Napjáig- . Kétszáz éve 1789 júliusában, amikor még alig volt hagyo­mánya a magyar nyelvű újság- csinálásnak (az első magyar nyeivű lap az 1780-ban meg­indított Magyar Hírmondó), Péczeli József református lel­kész Komáromban merész vál­lalkozásba 'kezdett. Mindenes Gyűjtemény címmel a . ritkán olvasó közönségnek — a kis- és középnemességnek, a pa­rasztoknak s a női közönség­nek — ajánlotta tudománynép­szerűsítő, nyelvművelő írásokat, hasznos ismereteket közlő fo­lyóiratát. Programja ,,a hazai természeti história forrásainak leírása mellett a háztartásban, valamint a gazdaságban fel­használható hasznos tudnivaló­kat, a keresztyén virtus példá­it, találós meséket, rejtvénye­ket" ígért. Mindössze hárman szerkesz­tették a hetente kétszer meg­jelenő lapot: Péczeli József mellett Perlaki Dávid evangé­likus és Mindszenti Sámuel re­formátus lelkész. A lap ígéretéhez híven a ikisnemesi, paraszti olvasóikhoz kívánt szólni. Belőlük akarta érdeklődő, támogató, előfize­tő táborát verbuválni. Ezért adott hangot a nemesség ön­kéntes jobbágyfelszabadító el­határozásának reményéről. Egy pápai mérnök, Kovács Fe­renc, aki gyakran publikált o Mindenes Gyűjteményben, azt írta a nemességnek címezve: „Ha tehát hazátok boldogsá­gának és dicsőségének örültök, ha nemzetetek kimíveltetését és palléroztatását szeretitek, ha hazátok fiai és polgártársai­tok szemeitek előtt és szívetek, ben még emberi becsben áll­nak, adjátok vissza nekik em­beri jussaikat, szaggassátok, tépjétek széjjel láncaikat, ál­dozzátok fel bilincseiket, töröl­jétek el nem csak szívvel, ha­nem valósággal és cselekedet­tel is ama szívet rémítő és le­verő boldogtalan rabi és örö­kös jobbágyi nevezeteket, és állítsátok vissza mindazokat, mint magatokat emberi jussai­tokba." (Ne feledjük, már efőttünk a példa, a nagy fran­cia forradalom!) Még diókként a Mindenes Gyűjtemény hasábjain fejti ki nézeteit Fejér György, a Tudo­mányos Gyűjtemény későbbi alapító szerkesztője is. Szenvedélyesen foglalkozott a lop a nemzeti nyelv helyzeté­vel. Péczeli tollából új tartal­mú nyelvvédő írások jelentek meg. A nemzeti nyelv és a nemzet sorsáról szólva folytatta Ráth Mátyás, Révai Miklós, Barczalalvi' Szabó Dávid, Ka­zinczy gondolatait. De Péczeli fejtette ki először, hogy ha elvész a nyelv, elvész a nem­zet is. Ám hiába a korszerű hang­vétel, hiába a népszerű és olvasmányos írások, hiába a sok eredeti gondolat, a Min­denes Gyűjteménynek kevés előfizetője akadt. A szerkesztő azt remélte, hogy 1790-re le­galább ezer előfizetője lesz, óm az olvasók száma ekkor mindössze 137 vált. Hiszen akikhez szólni akartak, azok szegények . lévén nem rendel­sz'lehetőséggel, hogy fo­lyóiratot, könyvet olvassanak, vásároljanak. A kezdetben hetente két­szer megjelent Mindenes Gyűj­temény 1790-ben tulajdonkép­pen mint folyóirat, meg is szűnt. 1791—92-ben ugyan egy- egy évkönyvszerű kötete még megjelent, de Péczefi József halálával, 1792-ben végleg megszűnt. Szellemét, elképzelé­seit három évtizeddel később a Tudományos Gyűjtemény próbálta feléleszteni. A Mindenes Gyűjtemény rö­vid életű folyóirat volt, de ala­pítása, megjelentetése jelentős lett a 18. század végi Magyar- országon. Kaszás Máté4 PONKOMÁLÓDÓ A régi üzlet udvarán te­mető. Lehajló, göcsös ágak alatt botorkálok. Valahogy a csend most a fon­tos, az időtlenség. Ahogy a Por a már elfeledett aktákon, 'todai . asztalokon, székeken. Nincs messze a templom, sőt, Mondhatnám, nagyon is közel van, de a közbeeső területen már sűrűsödik a fiatal erdő, sejthető majdani hatalmassá­ga, zöldje. Amott mély árok, nagyon mély, V-alakú, feltehe­tően ide zúdul majd be a víz, Miután mindent elárasztva s elmosva végighömpölyög az elátkozott falun. Barázdált nyomok a porban. Arccal leborulok, úgy nézek ° nyílegyenes vonalak irányá­ba. Volamedd-ig ellátok. Mind­egyik vonal egy-egy utca. Aztán mozi o szobád ég °latt, ahol egy régi ismerős egy marék gyógyszert kap be. Vele van a gyermeke és fele­sége. Hogyan, kérdezem, neki engedélyezték, hogy felesége es gyermeke etkísérjeí!... Bebújok egy gipszből for­mált kerub angyal mellett, 'Pejy fehér és ezüstös, a nyí­lás eltűnik mögöttem, de nem rettenek meg. A kripta fede­lén két mély csillagszerű lyuk. (Bodri kutyánk lóba nyoma? Ahogy otthon, a gongon? ö sincs már, tudom.) Valahon- ean apám ballag felém, de '’’ég irtózatosan messze, s én ieguggolok a gazfölverte sírok között. Sűrű, tüskés bozót. Egy öv, karikákkal; elszakítom. Kere­sem a kisebb darabot, de nincs. Ahogy megnyitom a Curi sír­ján a vízcsapot; vastag tömlő, fekete, a vfz sötét, zavaros; két helyen is van nyitó- s zá­rógomb, a gombok rezonál- nak, maguktól zárulnak el, mintha áram lenne bennük. Iszom. Ittam. Nagyon fekete föld, ez egy új sír, végigsimitom, fele le­omlik, belátok. Az üreg tiszta, száraz, csak fölülről nedves a maradék föld. Mondja egy asszony, hogy. őnáfuk mindig az ember mondta meg, hogy mikor és hogyan. Mintha csir­kéiket kopasztanának bakokra helyezett ovális teknőkben. Egy férfi alsónadrágban meg­fenyeget: NE NÉZZ »DE! NE NÉZZ (DE! De ezt mór o Pocsarasból hallom. Szőrös hátú nő a nyár­fák alatt trappol. Olyan gyen­ge a fény, mintha befüggö- nyözté'k volna a napot. És le­het, hogy most mór mindig így lesz. Mindegy, elindulok, ha nem várnak is túl a hídon, ha nem mondják is majd: vesd le rongyos kabátod, meg­foltozom - elindulok. Ahogy elébem dőlnek o ka­puk hangtalanul, én meg csonka gyertyát gyújtok, mind­egyik udvarba belátok. Néhol ecetfák, másutt törpe akácok, gyönge kérgükön valami fluo­reszkáló szivárog. Aztán asz- szonyok, lányok, félrehúzódva a homályos utcácskában, áll­va kötögetnek o zsebükbe du­gott fonálból, s csak az égre lesnek néha; úgy látszik, csil- lagtalan lesz az éjszaka. Ponkomálódó! Hát itt va­gyok - mondom -, mégis itt vagyok. De hol a sárga zsalu- gáteres ablak? Hol a petúnia- ágyósos kert? Hol, hol a .há­zunk? ... Csak feleségemet lá­tom; régi szeretőjébe karolva, könnyedén szökkennek át a gá­ton. Cipőmre nézek, mely sá­ros, és nadrágom szára is, föl, majdnem a térdemig. így indulok. ­Keskeny átjáró; balról vége- nincs vályogfal, le a patakig, majd tovább, a szilfák sűrű­jébe veszve. Jobbról csak egyetlen porta, tyúkok ülnek a gyöpbe kapart gödrökben, semmit nem mozdulnak, mint­ha alulról szorítanák a lábu­kat. „Tudjál majd félrevonulni - súgja egy hang -, és nem­kérni; tudjál! És legyen erőd utadon, legyen erőd!...” Hosszú emelkedő, tele ököl- nyi folyamkaviccsal, de fölül­ről is, oldolról is líónszerű be­hajlások. Az emelkedő köze­pén, torony nélküli templom; belül, szoroson a fái mellett, magasba vivő lépcsősor, nők haladnak rongyaikban fölfelé, valahol fönt egy tiltott szoba van, belesni szabad csak a tö­rött ablakon: Víz és víz. Iszapos, poshadt. És gyökerek. Omladozó faiak­ból, kifordult földtuskókból té­pett erekként csüngő gyöke­rek. r—s az ott már a fiú — a fiam. Akkor látom meg, amikor búcsúzom. De ő rám se néz immár. Sötét arcú társaival hordják, halmozzák a venyigét. Fekete kátyúkkal téli téren lábog a hideg mág­lyaláng ... Csak a ruháját a kezemmel! Utoljára még egy­szer!... De nem. El kell vég­leg felednem, ö mór elfele­dett engem. Bedőlt homlokzatú házak sora. Az üres szobákból füst gomolyog. Pudvás oszlopok úsznak szanaszéjjál a vízen. S mór este van. Vörösben, sárgában a hosszú, nagy ég. Valami, titkon készen áll mesz- sze, és én nem láthatom, nem láthatom . . . H. Szujkó Ilona: Napraforgók Aranyi László eretnek canto a hetedik a dolgok megjelenése eltűnése és összetétele feletti uralkodás azokért akik értik a merülő kövek, válaszát bomlott jelenések i m p'e rotor doctor és rector csigamászta porladó rögök lehelete érint kibontott csontokat egy emberi félig felfalt tetem ö volt az eljövendő testvér az elsöszülött fiú vér tapad kezemhez ne érints meg urom amig dunsinane dombjára vonul a ködbefúlt birnami erdő születnék bár ezerszer és nem önmagam nyálkás poklában a sosemvolt ü s t titka válasz helyett választás fönntartó lehetőségem pedig esély marad esély a reszkető kezekből úszóhártya az ujjak között felröppenő tulajdon képemre formált gázmaszkos gonosznak Ruszi Ruszev Krimi a javából! . Petrov elvtárs egy szem le- 0riYa. aki a város (a főváros) ^Yik elit idegennyelvi grmná- £'umának III. b. osztályos nem *^vésbé elit tanulója volt, en- P'pk ellenére aljas módon fa­lánál hagyta a szeretője, egy 0 ias alak, sírva-ríva bezárkó- a szobájába, és papírra Vetotte életének első költemé- f'Y^t, melynék minden egyes s°rából áradt a gyűlölet. ... Ugyanezen a napon Nikolaj lx, az Égbolt című almanach storkesztője és a B (vidéki) j?r°s fiatal művészeit tömörí- alkotókor tagja egy máníá- u* állhatatosságával éles ki­tolja ná sokat intézett a hely- elöljáróság bizonyos lé- '•ttsei ellen. Arról volt szó ^9yanis, hogy szemet vetett pazar, tengerparti barokk 1 ®r°. és megesküdött, ejjy árva sort sem ír le addig, amíg a városatyák kezébe nem nyomják az áhított szentély kulcsát, ahogy ez már oz Ég­bolt című almanach szerkesz­tőjének és az alkotókör tag­jának dukál. Ígéretét megtartotta. Az említett vidéki város elöljárója, vagy ahogy ellen­ségei nevezték, a „tárca nél­küli miniszter", izgatotton sé­tált föl-alá dolgozószobájában, és alig 15 másodperc alatt megtette oz íróasztala és a titkárnőhöz vezető ajtó közti távolságot és vissza, ami ösz- szesen 24 métert jelentett. Úgy érezte magát, mint egy ket­recbe zárt oroszlán. Merthat égető szüksége volt két millió­ra, kerek két millióra, hogy befödethesse végre o varos fel­túrt utcáit, és megerősíthesse helyzetét a közelgő választá­sokon. , Erre azonban minimális esé­lye volt, hadd ne mondjam, semmi. Petrov elvtárs egy szem le­ánya, miután körbejárta A város összes szerkesztőségét (mondanunk sem kell, ered­mény nélkül), hirtelen rájött, hogy az élet, bár amúgyis röpke, még jobban megrövi­díthető, hála az értelmiségiek körében alkalmazott világra­szóló találmánynak, a cukro­zott patkányméregnek. Ez a csodaszer egy idő óta cinko­san kacsingatott rá a házipa­tika dobozából, ő pedig meg- hányta-vetette törvénytelen szerelmének esélyeit, és arra a következtetésre jutott, hogy bármihez is fog, mindenkép­pen nőnek az esélyei — vesz­teni nem veszthet semmit. Mindenre el volt szánva. Mint mindig, most is a vé­letlen sietett segítségére. Az egyik fővárosi eszpresszóban megismerkedett Nikolaj Nix- szel, a költővel, aki mint az alkotókor tagja és az Égbolt című almanach szerkesztője, jnár rájött két fontos dolog­ra. Igaz, hogy a jó költészettel messzire juthat az ember, de azért a csapnivaló verseket sem szabad lebecsülni. A sors pedig most soha vissza nem térő lehetőséget csillantott fel előtte, s hogy elméletét nyom­ban be is bizonyítsa, habozás nélkül nekilátott. . hoqy meg­szője az intrikák szövevényes há'óját. akóir egy igazi krimi­ben. Tüzetes töprengés után ráiött^ ha Petrov elvtárs arra adná a fejét, hogy megpóbál- jon közbenjárni egy szem le­ánya költményének érdekében B város elöljárójánál, B város elöljárójának nem marad más választása, minthogy fölkeresse őt az Égbolt című almanach- nál. Az „Égbolt"-hoz vezető úton pedig ott csillog-villog az a káprázatos tengerparti pa­lota. És úgy érezte, hogy fél láb­bal már át is lépte a villa küszöbét. Petrov elvtárs számára, aki­nek főszerep jutott ebben a melodramatikus családi törté­netben, miután álmatlan éj­szakák hosszú sorát töltötte a kandalló előtt üldögélve, és kiutat keresett ebből a fölöt­tébb kényes helyzetből, nem volt idegen a gondolat, hogy segítségért forduljon B város elöljárójához. Igaz, hogy mi­nisztériumi osztályvezető lévén annyit sem konyított a költé­szethez, mint tyúk az ábécé­hez. Ragályos himlőnek tartót, ta, melyen mindenkinek ót 'kell esnie. A dotációhoz viszont úgy értett, hogy abban nem volt hiba. Kisujjában volt a beruházás minden csínja-bíh- ja. Miután átlapozta az Ég­bolt című almanachot, vissza­fojtott örömmel elővette régi noteszét, leporolta, és az ada­tok tengerében rábukkant B város elöljáróságának (tegnap estig) áérdektelen telefonszá­mára. Tapasztalatból tudta, hogy nincs a földön olyan elöljáró, akinek ne hiányozna a kérdéses két millió, és jós­lata hajszálpontosan bevált. Sokkal jobban szerette egy szem leányát, mintsem megen­gedett volna magának holmi baklövést. B város elöljárója nyomban megfejtette Petrov elvtárs sza­vainak értelmét, akár egy ki­váló detektív. Kétmillió — nem akart hin­ni a fülének. Kétmillió — hol­mi bökversért! Átfutott az agyán, hogy Ni­kolaj Nix, ez az alávaló, megint kelepcébe csalta. Mert- hát tökéletesen tisztában volt vele, ahhoz, hogy szárnyára bocsáthassa az imádott le­ányró költeményét, le kell mondani arról a pazar ten­gerparti házról. Dehát nem volt más kiút. Álma, hogy rendbe hozat­hassa végre a város feltúrt utcáit, és megerősítse helyze­tét a küszöbön álló választá­sokon — valóra vált. Úgy lát­szik, ennek a beképzelt köt- tőcskének, ákit ő idáig leve­gőnek nézett, mégiscsak iga­za van. A jé költészettel messzire juthat az ember. No, dehát a csapnivaló ver­seket sem szobád lebecsülni. Bolgárból fordította: Adamecz Kálmán

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom