Dunántúli Napló, 1989. július (146. évfolyam, 179-209. szám)
1989-07-08 / 186. szám
Dunántúli napló 1989. július 8., szombat ID. KAPOU ANTAL FAFARAGÓ PÁLYÁZAT, 1989. (Balról jobbra): Szentkereszti István nagydíjas' vadász-étkészlete, Freund János szenteltviztartója, Hajda Gy. Zsigmond III. dijat nyert edényei, Magyar Gyula oszlopa. Az alkotók az orfűi fafaragóműhely tagjai. A Kapoli-pályázat pályamunkáiból rendezett kiállítás Bolatonbogláron, a Béke Művelődési Házban tekinthető meg. amelyen „Egy szabad terület, ■incsenek korlátok” Beszélgetés Csorba Győzővel A legutóbbi hírek Csorba Győző nívódíját adták tudtunkra: A szavak bolyhái tavaly megjelent kötetét jutalmazta a Magvető Kiadó. És szóltak a hírek arról is, hogy Csorba Győző kórházban volt. Meg arról, hogy ismét dolgozik: ír és fordít. iÉs készül vele egy beszélgetés: Csuhái István, a Jelenkor munkatársa készíti, felidézendő a pécsi irodalom elmúlt évtizedeit, találkozásait, folyóiratait. Fontos dokumentum születik tehát, amely nemcsak Pécs számára lesz érdekes. Erről a munkáról kérdeztük először otthonában Csorba Győzőt.- Sohasem írtam pnéletrcij- zat, nem vesződtem naplóírással. Ez a fajta tevékenység mindig távol állt tőlem. Ami a múltból megmaradt, emlékként megőrződött, mindig szívesen feliidéztem, elmeséltem 'baráti társaságban; Sokszor biztattak, írjam meg mindezt, és most a Jelenkor így, beszélgetések formájában kívánja ennek rögzítését. Ha visszagondolok a fiatalkoromra, nem találok rá magyarázatot, mi hajszolt engem arra, hogy részt vegyek mindenféle pécsi irodalmi megmozdulásban. Várkonyi Nándort, Weöres Sándort és a többieket sokáig nem ismertem személyesen, mert úgy éreztem, amit csinálok, nem érdekel mást, csak engem. Első kötetemből mégis küldtem Várkonyi Nándornak, aki aztán megszólított egyszer az Egyetemi Könyvtárban, elbeszélgettünk, s így kezdtem belesodródni az irodalmi életbe. Ekkor történt, hogy Birkái Géza, az egyetem francia tanszékének vezetője fordítót keresett Hélinand középkori ha- lólciklusának átültetésére — így kezdődött tehát.- Ma sokan emlegetlg, hogy ez a fordítás, s a halál, az elmúlás témája szinte jelképesen áll az ön pályájának kezdetén, ön is Így érzékeli?- A halállal, az elmúlással való találkozásom régebbi keletű, hiszen tízéves voltam, amikor meghalt édesapám, és tizenegy éves, amikor elvesztettem legidősebb bátyámat. Olyan helyen laktunk tízéves koromig az Athinay utcában, ahol volt egy régi, csőknek teljesen elhagyatott temető. Nekünk akkor játszóhely, csöppet sem félelmetes tájék, ahol láttuk régi sírok kihantolását, rég meghalt emberek csontjait — ilyen korán történtek tehát ezek a találkozások anélkül, hogy gyermekként ráébredtem volna, mit ■is jelent a halál.- Szülei igen távolról kerültek Pécsre: édesapja a szabolcsi Nagykállóról, édesanyja Dunavecséről. ön viszont teljességgel pécsivé vált. Pécs és Csorba Győző immár elválaszthatatlanok ...- Kezdetben meg később, például 1956 után is, amikor megzavarodott itt az élet, többször gondoltam arra, hogy elmenjek innen. A lehetőség is megvolt ró, később azonban mindig örültem, hogy itt maradtam. Pestén én egyfolytában öt-hat napot töltöttem, s mindig úgy éreztem, hogy onnan nem tudom áttekinteni a ^világot és annak történéseit. Pécsről ez sikerült. Aztán rájöttem, hogy a fővárosban még az egyes csoportok tagjai is távolabb vannak egymástól, mint itt a legkülönfélébb érdeklődésű emberek. Mi itt, talán a hely kicsinysége miatt többször találkozunk egymással - ott többnyire megszervezett 'alkalmakon, meghatározott céllal, érdekkel jönnek össze még az együvé tartozók is. Most sokszor eszembe jut, hogy egyfelől talán előbbre jutottam volna, másfelől viszont belekeveredtem volna olyan dolgokba, amelyekbe nem az eszem, a szívem vitt volna, hanem a körülményeim.- Mire ¡irtott idő, miközben bizonyos dolgok, Így a fővárosi irodalmi élet kimaradt Csorba Győző életéből?- A meditációra, az elmélkedésre. Munkába menet, séta köziben nekem a pécsi utca munkaihelyem is volt. Itt lehet sétálni, elmélkedni. E város levegője számomra mindig gazdagabb volt, mint Budapesté.- Van, akit nyomaszt a kisvárosi környezet. Hogyan lehet ebben megőrizni az ember szuverenitását? — Fondorlattal. Hisz sok mindenkivel nem akarunk találkozni, s ilyenkor mindenféle udvarias kifogásokat kell kitalálni. Mindez persze, nem jelenti azt, hogy éjjel-nappal,- otthon és az utcán verseken gondolkodom, hisz annak is van magánélete, aki verseket ír — éppen olyan, mint a többi emberé.- Végül iis hogyan születtek a versei?- Ezt elég nehéz megfogalmazni, és úgy hiszem, nem is sikerült eddig senkinek. Az alkotáslélektan ma is földe- rítetlen, noha sokan írtak, s írnak a mű születéséről. Én úgy gondolom, minden akotó- nak úgy kell magában őriznie az életét, az élményeit a tudatosodás idejétől, tehát kora gyermekkorától fogva, mint egy szabad területet, amelyen úgy járkálhat, ahogyan akar. Amelyen nincsenek korlátok. És ha megvan ez a szabad mozgás, • akkor esetleg hatvanéves koromban eszembe jut egy húszéveskori élmény, és azt fel tudom dolgozni. Ez a memória nem . is intellektuális, hanem pszichikai, érzelmi jellegű, és akkor is fel tud bármit idézni, ha nincs közvetlen kapcsolata a dologgal. Tehát hófúvás idején is írhatok hitelesen a tavaszról — de hogy ezt mi idézi fel, számomra megállapíthatatlan. — A vers most fontosabb mindennél - irta pár évvel ezelőtt. Ez most is így van? — Igen, hiszen az ember lelkiállapota mindig a békét, az egyensúlyt igyekszik elérni. Akár egy görbe felületen mozgó golyó, nem pihen meg. amíg el nem ért egy bizonyos pontra. A nyugalmi állapot természetesen rövid ideig tart, a lélek mégis mindig ennek elérését óhajtja. Nekem a vers adja meg ezt a nyugalmi állapotot, ami tünékeny, múlandó, rövid ideig tart, elvesztem,’ hogy aztán ismét meg akarjam találni.- Most min dolgozik? — Szerződés köt az év végére egy verseskötetre. Ez is sarkall az írásra, ám a megszülető verseknek csak mintegy hatvan százalékát szoktam kötetbe venni. A többi másutt megjelenik, de a kötetben inem. A versírás mellett középkori latin himnuszokat fordítok a Helikon Könyvkiadó számára, és egy orosz költő versét tolmácsolom a Szovjet .Irodalom című folyóiratnak: olyan verseket, amelyek már az új szellemben íródtak. Gállos Orsolya 11 arsziiiKazí ősbemutató A szerelmes Eleonóra (Bordán Irén) és a megközelíthetetlen Robespierre (Szakácsi Sándor) Fotó: Demény Gyula Robespierre Gyulán Megkezdődött Gyulán is az idei nyári színházi évad. Külsőségeiben a szezonnyitó előadáson - első pillantásra - alig változott valami. Lengtek a város kék lobogói, a várfalon fáklyákat gyújtottak, s kezdés előtt most is fölcsendült a Hunyadi-opera toborzája. Igaz, csupán háttérzeneként. Elmaradtak a néptáncosok, elmaradtak a szezonkezdés, illetve premier előtti kedves, hangulatos színfoltok, ötletes ráhangoló motívumok, versek; az előadáshoz kapcsolódó játékos elemek a vár előtti tisztáson. Oldalt a csónakázótó fűzfái is mintha szomorúbban bólogatnának ezen az estén. Nem kevesebb nosztalgiával, mint amennyi bennem fölsejlik, emlékezvén a tavalyi balettelőadásokra, a Pécsi Balett Sikeres vendégszereplésére (A csodálatos mandarin, Carmina Burana). Az idén valahogy hiányzott ez a fajta premierizgalom Száraz György A megközelithetet- > len c. történelmi drámájának színpadi ősbemutatóján. (A darab televíziós változatát nemrég már vetítették közönség előtt a Veszprémi Tévétalólko- zón.) Száraz György posztumuszdrámáját Robespierre emlékére, a francia forradalom 200. évfordulója alkalmából tűzte műsorára a Várszínház, egyébként a Magyar Televízióval közös produkcióban. Mindkettőt Mihályly Imre rendezte, és túlnyomó, részben a szereplők is megegyeznek. A közös megoldásnak nyilvánvalóan anyagi okai vannak. Az előadás sikertelenségének viszont sokféle oka lehet. Két éve elhunyt jeles esszé- és drámaírónk utolsó színpadi művének rendkívül tömör, feszes dialógusokkal, fölszikrázó replikákkal átszőtt irodalmi szövetében valószínűleg soksok öröme telne az olvasónak. Olvasva . . . Hőse, Maxímillien Robespierre a francia forradalom talán legellentmondásosabb alakja. Az, akinek a forradalmi terrort, némi misztikummal átszőtt filozófiai elvek alapján építkezve sikerült olyan fokra fölszítania, hogy az őt magát és kevéske baráti körét is elsöpörte. Röbespierre ugyanis kérlelhetetlenül tör a hatalom csúcsai felé, miközben figyelmen kívül hagyja a kor társadalma, a feltörekvő polgárság érdé-keit, s egyre messzebb kerül a néptől. A darab ebben az időszakban játszódik. A népvezér hatalma tetőfokára jut, nem sokkal azt követően, hogy ellenfelét, Dantont és nemrég még közeli jóbarátját, Desmoulinst-t a bárd alá küldte. (S pár nap múlva Desmoulins özvegyét is. akiknek mellesleg házassági tanúja volt.) Elvbarátja, a nyomorék Couthon előterjesztése alapján a Konventben elfogadtatja az ún. „terrortörvényt"- Eszerint a továbbiakban nem kell védő, előzetes kihallgatás sem, elég, ha a törvényszéknek „tényleges vagy erkölcsi' bizonyítékai vannak arra, hogy valaki a forradalom ellensége- (Robespierre tézise ismerősnek tűnik az elmúlt 3—4 évtized itthoni - és más kelet-közép- kelet-európai országok — bírói gyakorlatából . . .) A terrortörvény alapján a Konvent egyetlen képviselője se érezhette biztonságban a fejét a nyakán. Párizsnak elege lett a terrorból, a nélkülözésből. Robespierre pedig már nincs józan politikai érzéke birtokában. Nem érzi a viszonylatokat, a pánikhangulatot, az ellene sűrűsödő gyűlöletet. ígV nem sokkal a félelmetes törvény után, a Konvent „thermidor havának" 9. napi ülésén elszabadul a pokol. Saint-Just- öt, Robespierre-t s néhány hívét letartóztatják, majd másnap estefelé az ő sorsuk Is beteljesedik. Nagyjából ebbe a másfél-két hónapba sűrűsödik össze 0 cselekmény. A megjelenő drámai személyek a forradalom akkori vezetői, ismert jakobinusok és békés- polgárok, illetve a címszereplő (Szakács1 Sándor) és baráti köre. Kapcsolataikban, konfliktusaiban feltárul a forradalmi diktatúra véres valósága s középpontjában „A Megközelíthetetlen' politikai bukása, emberi tragikuma. A darab szereplői érezhetően mindent elkövetnek. hogV hiteles figurákat teremtsenek. Egyedül azt nem éreztem, hogy a rendező bármit is hozzátett volna ebhez a történelmi drámához. Következésül előttünk jelenetek, dialógusok, epizódok követik egymást; a főhős vívódik önmagával és másokkal; zászlók lengenek, forradalmi hangzavar kavarog meg a kakofóniába olvadó Marseilles. Anélkül, hogy fölszikrázna a forradalom atmoszférája, ^s a tragikus végkifejlet nyomón katartikus élményünk lehetne-^ Az előadás hideg marad, nem tud magával ragadni- Ennek azonban más okai ,5 lehetnek. A jelen politikai légkörében aligha a terror megszállottja, a kompromisszumokra képtelen Robespierre ot a történelmi hős, aki rokonszenvessé válhat előttünk. Talán még annyira se, ameny- nyire a szerző alakját megfof' málta. W. E.