Dunántúli Napló, 1989. július (146. évfolyam, 179-209. szám)

1989-07-05 / 183. szám

1989. július 5., szerda Ilii Honismeret mmm Megemlékezés jálius 4-ről, a pécsi deportálásról ötszáz éves Thuróczy János krónikája Fotó: Nádor Gábor (Baranya Megyei Levéltár) Száz éve született Harkány híres fiirdőorvosa, dr. Saortay Árpád 4000 embert zsúfoltak össze Vannak olyan helyzetek, amikor a történelem forgósze­le hirtelen tör rá egy-egy közösségre, és amire azok fölocsudnának, már el is sö­pörte őket, megmutatva a poklok minden mélységét. Ilyen esemény volt például a német megszállás hazánk­ban 1944. május 19-én, va­sárnap, ami után fölgyorsul­tak az események nálunk is. Azok a zsidó származású, val­lásé pécsi polgárok, akik ed­dig magyarnak vallották és hitték magukat, és akiknek életében vészes változást nem hoztak az addigi magyar zsi­dótörvények, egyszerre azon vették észre magukat, hogy a magyar faj kiközösítettjei let­tek, hazájuk már nem a Kár­pát-medence, életük színtere már nem a • mecsekalji város, megélhetésüket már nem biz­tosítja a munkahely vagy is­kola, lakásuk mór nem ottho­nuk, ingóságaik immár nem a tulajdonuk, üzleteiket le kell adniuk, rádiójukat be kell szolgáltatniuk, az üzle­tekben vagy a piacon nem vásárolhatnak bármikor, el­húzódnak mellőlük az embe­rek, mert kiközösíti őket az a sárga csillag, amit mindenki­nek, korra és nemre való te­kintet nélkül viselnie kell! Az egymás után megszülető ren­delkezések éppen emberi mi­voltukban alázzák meg őket, páriák lesznek saját szülőhe­lyükön, otthonukban, hogy az­után május 20-án Pécsett is megszülessen a határozat: irány a Gettó! Több variáció közül a báró Bánffy Dezső u. moi Mártírok út) 42—60, oz Ispitaalja (a mai Semmel­weis) u. 1—7., a Kassa u. 1—9., a Vas Gereben u. 39—57. sz. házak által hatá­rolt területen különítették el ° helyi zsidóságot, hogy minél közelebb legyenek a vasútál­lomáshoz: elszállításuk így könnyebb legyen, ha pedig bombázzák az állomást, ma- 9yor fajut ne érjen táma­dás ... Csak a legszükségesebb holmit vitték be, jórészt gye­rekek, öregek és asszonyok zsúfolódtak ide, mert a had- rafogható férfiakat már elvit­ték munkaszolgálatra. Nem­csak Pécsről jöttek, hanem később Mohácsról, Siklósról, o megye más részeiről is szál­lítottak ide zsidókat csakúgy, mint az akkor somogyi Szi­getvárról. a tolnai Dombóvár­ról . . . Itt már nagyon szűkösen él­tek, a központi konyha az ún. MÁV-bérházban volt, de még ember által használt fa­lok között. Az igazi megpró­báltatás majd csak ezután következett. A gettóban drót­kerítés volt kifeszítve, magyar csendőrök gondoskodtak ar­ról, hogy engedély nélkül senki se tépjen ki, és senki se tudjon bemenni! A fiatalok felügyelettel munkára mehet­tek. De eljött az idő, amikor ezt az „otthont" is el kellett hagyniuk, csak a legszüksé­gesebb holmijukat vihették magukkal a Szigeti úti Lakits- laktanyába, ahol már meg­érezték a lágerek szelét. . . Húgyszagú, lovak által használt istállóban szállásol­ták el őket, állati ürülékes szalmán feküdtek, minden ló- állásban egy-egy család zsú­folódott össze, a legelemibb higiéniai feltételek sem vol­tak meg. Itt már nem kellett sokáig várniuk: július 4-én hajnal­ban, a Tüzér utcán keresztül, a pécsiek sorfala mentén haj­tották őket a csendőrök a megyeri úti teherpályaudvari részre, hogy megkezdődjön a deportálás. Hetven személyt zsúfoltak egy-egy marhava­gonba, egy vödröt dobtak föl, vizet nem(l), kenyeret és rom­lott hurkát kaptak, és akik megették, hiába válogatták ki őket munkára a lágerben, nem heverték ki egészsége­sen ezt az „étkezést" ... És megindult a vonat: Kas­sáig nem nyitották ki a va­gonokat, többen meghaltak, egy anya hiába ordítozott egész nap, hogy meghal a gyereke, nem segíthetett sen­ki .. . És elérkeztek Auschwitzba: kinyílottak a vagonajtók, ref­lektorok pásztázták a lekászá- lódókat, akiket német kato­nák hajtottak a gyorsabb le­szállásra. A még munkaképe­seket elválasztották az öre­gektől és a gyerekektől, mert ott állt a peron végén a „szellemi irányító”, ö „min­den élet ura”, a „halál an­gyala". doktor Mengele . . . Dr. Vargha Dezső Vannak emberek, akik élet­útja haláluk után is példa a következő korok emberei előtt, mert emberi nagyságuk, szak­mai hitelük nyomot hagyott azon a környezeten, amelyben tevékenykedtek. Ember volt dr.' Saortay Árpád is, akinek élet­útja megörökítésre érdemes a mi korunkban is. Siklóson látta meg a nap­világot 1889. szeptember 12-én, az egyik legrégebbi helyi re­formátus család tagjaként. Apja jegyző volt, távolabbi ősei közt erdészek, tekintélyes iparosok találhatók, egyik őse pedig a 18. században Siklós városbírája volt. Középiskolai tanulmányait a Csurgói Református Főgim­náziumban végezte. 1907-ben érettségizett. Beiratkozott a fő­városi Pázmány Péter Tudo­mányegyetemre, ahol az utol­só békeévben, 1913-ban avat­ták orvossá. Orvosi munkáját a budapesti Szülészeti Klini­kán kezdte meg, a világhábo­rú kitörésekor azonban behív­ták katonának a 9. lovas tü­zérezredhez, amelynek osztály­főnök orvosa lett. Frontszolgá­latának nagyobb részét oz orosz, kisebb felét pedig az olasz fronton töltötte. 1919-ben magánorvosí ren­delőt nyitott Siklóson, emellett alorvosként is tevékenykedett a helyi kórházban. Harkányba 1921-ben költözött, ahol július 1-jétől elnyerte a fürdőorvosi állást. Egy év múltán pedig kör­orvossá is kinevezték. Mindkét állásában nagy népszerűségre tett szert, mindenki szerette odaadó munkájáért, az embe­rek iránti odaadásáért. Har­kányban harminc éven át dol­gozott - sokszor, a betegekért éjt nappallá téve -, hiszen a mar akkor is népszerű fürdő vendégein túl 19 (!) község­nek is ő volt a körorvosa. Antal Jenő, a gyógyfürdő bérlőjének veje, dr. Hegedűs Károly lett ugyan a fürdőorvos 1934-től kezdődően, de Saor­tay továbbra is a községben maradt, körorvosként és ren­delő orvosként azután is a he­lyi és a környéki betegek ren­delkezésére állott. Ezen tevé­kenységét a világháború alatt is és után is folytatta, egészen 1951-ig, amikor is július 1-jétől előbb városi orvos, majd egy év múltán körzeti orvos lett Pécsett. Az itt eltöltött 15 év alatt is hasonló lelkiismeretes­ség jellemezte munkáját, be­tegei rajongásig szerették öt. ötvenkét (!) évi megszakítás nélküli folyamatos orvosi szol­gálat után 1965-ben, 76 éves korában vonult nyugalomba. Egy ma is példaadó élet szakadt meg 1976. augusztus 24-i halálakor. Sírját családja,, barátainak és tisztelőinék se­rege állta körül, a siklósi re­formátus temetőben helyezték örök nyugalomra. Dr. V. D. 1488-ban két kiadásban je­lent meg Thuróczy János latin nyelvű történeti munkája: a Chronica Hungarorum, amely 1487 augusztusáig, Bécsújhely elfoglalásáig dolgozza fel a magyarok történetét. A szerző születési évéül a történészek az 1435. esztendőt fogadják el. Gondos oktatás­ban részesülhetett: megszerez­te a magister fokozatot, szé­leskörű jogi és történeti isme­retekre tett szert. Családos em­ber volt: négy gyermekkel. Túl­zott szerénysége miatt a köz­életi pályán nehezen érvénye­sült: 1467-től a királyi kúria jegyzője, maid Báthory István országbíró törvényszékénél töl­tött be jeqyzői állást, 1486— 8ü-ben Dráai Tamás személy- nők protonótáriusa, oly sze­mély, aki a bírói ítéleteket megfogalmazta és kézbesítet­te, nevét azonban sohasem ír- •ta ki. A kr.nikaírás ideje alatt ítélőmesterré léptették elő. Halála évét sem tudjuk biz­tosan: 1490 táján neve eltűnik az oklevelekből. Első irodalmi zsengéje egy nyolc fejezetből álló kis elbe­szélés. Hásságvi István proto- nótárius hívta fel Drági Tamás fiqyelmét a historikus jegyzőre, akit meghatottak Orági „édes és gvönyörtelies szavai”, és el­vállalta a Chronica Hunqaro- rum megírását, művét Drági- nak ajánlva. Thuróczv krónikájában ösz- szegvűitötte mindazt, amit Scy- thiáról, a hunokról, a magva­rok honfoglalásáról, a kapitá- nov, a vezérek, a királyok éle­téről, nevezetes tetteikről ak­koriban tudtak. Nagv Lajos uralkodásáról Küküllői János krónikájának felhasználásával emlékezik. Nagv szorgalommal írta mea Kis Károly halálát, Zsiqmond király uralkodását, maid 1487 augusztusával, vagyis Mátyásnak Bécsújhely elfoglalásával fejezi be művét. A szerző szerint a régi ma­gyar királyok nevezetes dolgo­kat- vittek véghez, s ezért mél­tatlan dolog volna, ha ezek emléke a környező népek „vadsága" következtében fele­désbe merülne. Mátyás dicső­ségét és hírnevét a török elle­ni hadjárataival és a szomszé­dos népek legyőzésével vívta ki magának. A krónika eredeti kézirata elveszett, azt sem tudjuk, ho­gyan kerülhetett a brünni nyomdába 1488-ban, ahol hoz­záfüggesztették Rogerius vára- di kanonok Siralmas énekét. Az első brünni kiadás 1488. márciusában jelent meg. Két és fél hónappal később (1488. június 3-án) Ratdolf Erhard augsburgi nyomdájában Fe- gher Theobald budai polgár költségén jelent meg az „át­nézett és javított" második ki­adás: már Mátyás királynak ajánlva. Az is kiderült, hogy az augsburgi kiadás kétféle: az egyik teljesebb formában 174 számozatlan lapból áll, míg a rövidébb, a 172 lapból álló ki­adásból szándékosan kihagy­ták a Bécs és a Bécsújhely el­foglalásáról szóló részt. Ezt ki. vánta az üzleti érdek és a németek érzékenysége. (A kró­nikát ugyanis már a XV. szá­zadban németre is lefordítot­ták.) Bár a kétféle augsburgi kiadás vezér- és kirólyképei a brünni kiadás fametszetei alapján készültek, az augsbur­gi kiadás metszetei változato­sabbak és magyaros jellegűek. Művészi hatást keltő például a trónuson ülő Szent István ké­pe, akinek fejére két angyal helyezi a koronát; magyar cí­merek és jelvények tűnnek fel, nemkülönben a kettős kereszt­tel díszített orszógcírrrer. Krónikája megírásában Thu­róczy általában hitelességre tö­rekedett: az országos jelentő­ségű események közlését ré­szesítette előnyben, de felhasz. nált szóbeli közléseket is. El­fogadja művéről mások kritiká­ját. a szentírás szavait idézve: „Minden emberi dolgot, ha di­cséretet is érdemel, a gyűlö­let kedvéért leszólás kísér." Büszkén vallja magát ma­gyarnak, s visszautasítia a né­pünk elleni rágalmakat. Ami­kor a hun—magyar dicsőség hí­re bejárta a világot, arra hi­vatkozik, hogy még az ő ko­rában is erdélyben „fára vé­sett jegyekkel", vagyis hun ro­vásírással gyakorolták az írást. Bécs elfoglalása után ilyen he­xameterrel dicsőítette Mátyás uralmát: Sors kegye: eljött újra a hunok hajdani fényes korszaka, melyben Attila király aratott diadalmal. Thuróczy kiemelkedő emberi egyénisége és történetírói mun. kássága méltán megérdemli hogy ötszáz év távlatából meg­emlékezzünk róla. Tóth István dr. A szigetvári Hősök emlékműve védelmében Most o városban olyan hely­et adódik a Zrínyi tér kocka­kővel való lerakása kapcsán—, hf>gy a tanács jelenlegi veze­tői orvosolhatják, amit a ta- nőcs korábbi vezetői elkövet­tek: eltávolították a Zrínyi "íe- ri* az első világháború áldo- totainak emelt és 1923. május 23-án itt felállított emlékmű- Vet, a Hősök szobrát. Ez akkor vérig sértette a szi­getváriakat — különösen azo­kat, akiknek hozzátartozói sze- fepeltek a névsorban —, de szót emelni ellene serrki sem rnert! Sehol az országban nem lettek ilyet az országos moz- Salommal, a lakosság adako­zásából, áldozatvállalásából ®melt emlékművekkel, melyek °z ország minden településén megvannak, helyükön marad­va, virágokkal körülvéve. Akik akkor ezt a merényletet elkövették, nem szigetváriak voltak, vagy elfajzott szigetvá­riakként adták beleegyezésüket ehhez 1967-ben azzal, hogy ide autóparkoló kell. Ez az indok nem indok, mert az autók meg­fértek volna békességben az áldozatokkal, -mint ahogy a he­tipiacot is elviselték a húszas években. 1980-ra úgy látszott, hogy az emlékmű sorsa meg­pecsételődött. a megsemmisü­lés sorsára kerül! A jelenlegi helyén állt, de építési törme­lékhalmazzal körülvéve, draszti­kus szavak tömegével összefir­kálva, a pillérei hézagoson egymásra téve, a rajta lévő nevek pedig olvashatatlanná, láthatatlanná koptak. Erről ta­núbizonyság egy 1982-ben, a tanácshoz beterjesztett írásos interpelláció, melynek nyomán az akkori tanács „kényes" kér­désként volt kénytelen az em­lékművel foglalkozni. Eredmé­nyeként - a kérelemnek helyt adva — 1983. május 23-óra a drasztikus szavakat eltávojítot- ták, a még látszó neveket új­rafestették, de az emlékmű sze­métdombon maradt tovább. A feljegyzések szerint Sziget­vár nagyközség ötezer néhány lakosából 1500 katonát adott az első világháborúnak. Közü­lük 125-en nem jöttek haza, áldozatok lettek, maguk után hagyva 85 hadiözvegyet és 84 hadiárvát! Sajnos, a mi halot- taink a kegyelet virágait, sőt a nekik kijáró tiszteletet negyven év óta nem kaphatták meg, mert az emlékművükre ez volt írva: Hősök szobra. Ma már tudott, hogy magyar hősök nem lehettek, csak nemzetközi hősökre volt szabad emlékezni és azokat évente többször is ünnepelni. Pedig a háborúknak hőseik nem voltak, csak áldo­zatai! Kegyeletet és megemlé­kezést minden áldozat megér­demel, aki elpusztult, de ha ünnepelünk, virágot viszünk ne­kik, akkor először’-a mi, ma- 9yor áldozataink emlékművénél tegyük ezt! A szigetvári Hősök szobra 6,5 méter magas, görög stílu­sú, tömör, süttői mészkőből fa­ragott, egyszerűségre törekvő alkotás, melynek középső, há­romszögletes oszlopán — gyász­betűkkel — a 125 áldozat ne­ve olvasható! Az emlékművet Hikisch Jenő tervezte, kivitele­zője Oscsodál Ödön, neves szigetvári építész volt. Feszült a helyzet Szigetvá­ron, látva a Zrínyi tér kövezé­sét és sokakkal beszélve az a kívánsága a lakosságnak, hogy a tér és az emlékmű ismét együvé tartozzon. Ez csak úgy valósulhat meg, ha az emlék­művet visszateszik eredeti he­lyére! Sürget az idő, itt a jó lehetőség arra, hogy a tanácsi vezetés a lakossággal egyetér­tésben rehabilitálja az emlék­művet, amely dísze volt a Zrí­nyi térnék. A városokban, te­lepüléseken drága pénzért szobrokat rendelnek, hogy te­reiket díszítsék, széppé tegyék. Szigetvár lenne az egyedüli varos, amely már meglévő szobrokat, emlékműveket távo­lít el tereiről, kopárrá téve azokat a város lakóinak meg­kérdezése nélkül? A szigetve ria’k bíznak, bizakodnak c igazságtalanság jóvátételéber Kapronczai József helytörténeti kutató, Szigetvár

Next

/
Oldalképek
Tartalom