Dunántúli Napló, 1989. június (146. évfolyam, 149-178. szám)
1989-06-10 / 158. szám
■«m Kö nyvheti vendégeink Két találkozás a pécsi könyvhéten: Balassa Péter, József Attila-dijas íróval, esztétával, aki jó ideje szorosan kötődik Pécshez, a Jelenkorhoz, szerzőként és mint a szerkesztőbizottság tagja — valamint Petri György költővel, aki az elmúlt hetekben tért vissza a tényleges nyilvánosságba tíz év eltiltás után megjelent verseskötetével. Kettejükkel beszélgetve messze nemcsak az irodalomról folyt a szó — sohasem csak arról folyik, — hanem mindarról, ami körülöttünk zajlik. Gondolataik megannyi válaszkísérlet arra a kérdésözönre, ami eláraszt ma bennünket. Petri György: j) pUb|jkáCÍÓS tilalom tíz évig tartott Hogyan él a költő, ha egy évtizedre publikációs tilalommal sújtják, és csők szamiz- datban vagy külföldön jelenhetnek meg versei? Mi történik vele ezekben az években? — ezek a kérdések megkerülhetetlenek Petri György esetében, akinek tizenöt óv múltán vehettük most kézbe kötetét, a Valahol megvan címen kiadott válogatott és új verseket. — A publikációs tilalom tíz éven át tartott, 1979-ben született az adminisztratív döntés, miután aláírtam a. Charta ’77-tel való szolidaritási nyilatkozatot. Ennek előtte 1974-ben jelent meg, az utolsó hivatalos kötetem, és utána négy évig nem írtam verset. Sohasem tartoztam a támogatottakhoz, de az aláírás után a tűrtek közül átkerültem a tiltottak kategóriájába. Sohasem lehetett tudni, hogy minek mi a közvetlen oka, mert soha' semmire nem reagáltak, engem sohasem hívtak úgynevezett „elbeszélgetésre", mint akkor szokás volt, például az útlevélkérelmek esetében. Úgy gondolom, megérezték rajtam, hogy én reménytelen eset vagyok, engem nem lehet megfélemlíteni, alkura kényszeríteni.- Miből élt ezekben az években? — Fordításból és olyan szellemi segédmunkából, mint a szociológiai kérdőívekkel való házalás, azok kitöltése, majd számítógépre való kódolása. Ezek nagyon unalmas és fárasztó munkák voltak. A fordítós sem szép. irodalmi művekből készült általában. Teljesen valószerűtlennek tűnik, de például az olajfúrótornyok biztonsági szelepének műszaki leírását fordítottam és hasonlókat. A mérnökök állítólag szerették a munkáimat, mert ugyan a • szakkifejezéseket nem nagyon értettem, a magyar műszaki szótárak használhatatlanok, de egyeztet-' tem az alanyt és az állítmányt, és a műszaki leírások magyar nyelven szóltak.- Milyen az, amikor egy korábban betiltott költő visszatér a hátsó udvarból, a cselédszobából a szalonba? Amikor egyszerre interjúk sorát kérik tőle, felolvasóestekre hívják, megjelenik a kötete hivatalos kiadónál.- Van a dologban valami fárasztó. Magyarország a kampányok országa. Tíz évre kiradíroztak, most viszont az összes hivatalos fórum megállós nélkül keres. Most egy jóvátételi rehabilitációs, kampány folyik, és ez egyszerűen fárasztó, mert elszoktam a közszerepléstől. Nekem mindig csak az volt a fontos, amit meq akartam írni. Sohasem a költészetemből éltem, mert abból nem lehet, így ez a tízéves periódus nem viselt meg iqa- zón. Az úgynevezett irodalmi életben Sem vettem soha részt, levelezés útión érintkeztem a szerkesztőségekkel. — A Jelenkor, amellyel mindig volt kapcsolata, ia- nuári számában közölte Daniié Kis esszéjét Közép-Európáról. A szerző külön fejezetet szentel önnek: úgy Írja, Petri György a boldogtalan József Attila utódja és nem a mesteri Kosztolányié, ön viszont úgy nyilatkozott Hatol költőként, hogy József Attila hagyománya lolytat- hatatlan. Ma hogyan látja ezt a kérdést?- Nagyon erős belső rokonságot érzek magam és József Attila között, ugyanakkor azt a költői hagyományt, ami nem annyira maga József Attila, hanem egy epigon költészet, ami kötelező fazonná vált a hatvanas években, én folytatha- tatlannak érzem. Úgy látszik, hogy akár a görög sorstragédiókban, elkerülhetetlen egyfajta szellemi apagyilkosság.- Az Ön költészete mégis az ő lolytatása.- Most' már én is Így érzem. Akkor az volt a fontos, hogy megtagadjunk egy hagyományt. Ezt meg kell tennie minden nemzedéknek. Nem megy másképp.- ,Azí is olvassuk Danilo Kisnél, hogy az ön költészete nem a tiltakozás költészete, nem akar semmit, nem hordoz semmiféle üzenetet, nem támaszt semmi - léle követelést, a magyar romlás pillanatfelvétele akar lenni, és az is. Erről a megállapításról hogyan vélekedik?- Ezzel tökéletesen egyetértek. Nem tartom magam politikai költőnek, nincsenek politikai követeléseim, nem akarok senkit semmire mozgósítani. Vannak indulataim, melyeket ki akarok fejezni. A politika személyes érdeklődésem tárgya, de nem fogadom el azt, amit a hivatalos zsargon közéleti költészetnek nevez.' Ha egy normális többpártrendszer néhány év alatt hagyományt tud teremteni Magyarországon, akkor meg fogom fontolni, hogy akarok-e politizálni -, de nem mint költő, hanem mint állampolgár. A vers nem a megfelelő formája annak, hogy törvény- javaslatokat precízen megfogalmazzunk. Egy költő lehet politikus, erre sok példa von, de azokban az országokban, amelyekben a költők a politikai akaratképzés eszközei és kifejezői, nincs normális politikai élet — sem normális költészet.- Versei mégis pontos definícióját adják mindennapjainknak és a politika olyan történéseinek, mint például az 1948-as pártegyesülés vagy a Jaruzelski nevével fémjelzett hadiállapot. Hogyan születtek ezek a versek?- Engem folyamatoson irritál a világ, amelyben élek, irritál a politika nyelvezete, egyes politikusaink képe a televízióban. A politikai érdeklődésem sohasem fog megszűnni. Most szerencsére az a munka is egybevág ezzel. amivel a megélhetésemet biztosítom: egv Luhman nevű német politológus esz- szénvűjteményét válogatom és fordítom a Gondolat Kiadó számára, megélhetési okokból, de nagy élvezettel. Balassa Péter: „A másik ember kérdése, válasza által vagyok én is” Balassa Péter műelemzéseit, esszéit, naplóit olvasva, minduntalan úgy érezzük, sohasem csak műalkotásokról beszél, hanem életünkről is. Egyhelyütt azt írja, hogy számára a műelemzés sőt maga a műalkotás is voltaképp a másik ember megértésének legfelsőbb fokát jelenti. Vajon mikor és milyen úton jutott el ehhez a szemléletmódhoz?- Valószínűleg gyerekkoromban ösztönösen és csak később jött hozzá az elmélet: olyan közegben nőttem fel főleg apám révén, amely kissé színházi közeg is volt, sokat jártam az Operába gyerekként is. Ott láttam, hogy a színháznál hatáso. sabb dolog aligha van a világon, hogy a színház az életnek, az emberi kapcsolatoknak a sűrítménye. Ezért engem elsősorban soha nem pusztán a tudomány érdekelt, hanem a másik ember. Nekem a műelemzés meg az, hogy esztéta vagyok, eszköz arra, amit kommunikációnak hívnak. Ez végső soron minden szakmában így van, létezésünk a párbeszéd jegyében áll, úgy hiszem. Kezdettől fogva nagyon érdekesnek találtam az embereket, a társas lét belém ivódott. De ez azt is jelenti, hogy akkor is párbeszédet folytatunk másokkal, amikor egyedül vagyunk. Mindannyian állandóan beszélgetünk egymással. A környezetünkben lévő emberekkel vagy halottakkal vagy kitalált regényhősökkel vagy színpadi alakokkal. Az ember nemcsak az apjával, anyjával, feleségével, gyerekével, szerelmével beszélget, hanem olyan emberekkel is, okik sohasem voltak, mégis ugyanúgy élnek, mint egy másik ember. Nekem ilyen Karamazov Aljosa vagy Bloom úr Joyce Ulyssesé- ben . . .- Csakhogy az esztéta, a gondolkodó ilyetén működését az ön esetében sokan megkérdőjelezik, félreértik —' és sokszor éppen a tudomány nevében. Hogyan fogadja ezt a fajta értetlenkedést?- Nagyon sajnálom, de nem tehetek róla, hogy kihívó, amit csinálok. Ez nem szándékom. Számomra ennél mélyebb a probléma. Nem tartom magam az igazság birtokosának. Úgy gondolom, hogy részesülök az igazságból, de az igazság nem én vagyok. Ezt soha nem hittem, ez őrültség, és ez a civilizáció többek között abban ment tönkre, hogy személyek, pártok, embercsoportok, fajok stb. az igazságot kisajátították.- Arról hogyan vélekedik, hogy miközben Ön a párbeszédet keresi, miközben folyton a kommunikációról beszélünk, egyre képtelenebbek vegyünk szót érteni egymással.- A kommunikációnak nálunk rendkívül szűk volt o tere sokáig, kevés volt a szabadság arra, hogy valakik kibontakoztassák magukat a területükön, betöltsék* illetékességüket, megvalósítsák önmagukat. Ezért ragaszkodnak ma az emberek érthető módon agresszíven, kicsinyesen és hiú módon ahhoz a kevéshez, ami az övék — és ez nem kedvez a kommunikációnak. Nem vagyunk nagyvonalú ország, és nagyon hamar elvesztjük a türelmünket a másik emberrel szemben, mert szabadsáq- nélküliséqben élünk. Ezt megtanulni évtizedekbe kerül egy úi társadalomban, amit most megpróbálunk építeni. Évtizedekbe kerül, hogy feloldódjanak a kommunikációs görcsök, hogy megtanuljuk a szabadságot, omely nem a korlátlanság, hanem az, hogy kijelöljük a korlátáinkat és azokon belül létezzünk. Valószínűleg az is hozzájárul bajainkhoz, hogy mi itt élünk Közép-Európa közepén. Nagyon pozitívnak tartom sok tekintetben a mostani politikai megújulást, de van vele kapcsolatban két problémám: egyrészt nem biztos, hogy az emberek megváltoznak, ha itt liberális demokrácia lesz; másrészt az igen okos elméket tömörítő virulens független szervezetek nem biztos, hogy tudják, mi van az országban, mi van a többséggel, és ez a többség vajon hogyan fogja megtanulni a kommunikáció, a politizálás, a szabadság és a tolerancia technikáit. Még mindig csak egy szűk réteg politizál, és nem tudom, hogy ez a kialakuló politikai kultúra mennyire fog szétsugórozni a nem értelmiségi rétegekbe is.- Egy tavalyi Írásában arról olvastunk, hogy ön szerint ezt a politikai átalakulást nem a mi nemzedékünknek, a negyveneseknek kell véghezvinnie, hanem a fiataloknak, a mai húszéveseknek. Hogyan -kell értenünk ezt a gondolatsort?- Számomra a FIDESZ a legrokonszenvesebb az ösz- szes független csoport vagy párt közül, mert tagjai hallatlanul értelmesek, toleránsak, és olyan politikai kultúrával rendelkeznek, amilyennel mi sem, noha mi vagyunk pozíciókban és mi játsszunk szerepet a mosta ni változásokban. Látni kell azonban,- hoav az ő épségükkel és belső arányérzé- : kükkel nem tudunk verse- j nyezni. Ezt nem valami fá- j radtság vagy öregesség í mondatja velem, bane.m a j realizmus. Úgy gondolom, a ! mi feladatunk a kezdemé- , nyezés és a folyamatok be- j indítása, de a végigvitel már > az övék, mert mi egy na- ! gyón megrontott és megrom- j lőtt országban nőttünk fel, és ennek igen komoly nyo- | mai vannak bennünk is. Ha I van egyáltalán reménysugár, j akkor azt a politizáló fiata- ■ lókban látom. A tanácsain- i kát elfogadják, van bennük | hagyománytisztelet, de más- I képpen gondolnak dolgokat, j s ezért a tanácsadói szerep- j kör, az igen ritka megszó-; lalós az, amit magamra néz-! ve követhetőnek tartok.- Igen fontosnak tartja ' tehát a nevelést, a tanítást, ' mely tevékenységnek oly sokan fordítottak hátat. Külö- j nos, hogy ön ezt nem tette I meg.- Az ország őzért is van ilyen állapotban, mert telje sen összeomlott az oktatás minden szinten, és azt egy szerűen rekonstruálni kell. Az oktatás ugyanolyan fon tos, mint az, hogy lesz-e ke- : nyerünk, hogy a búzát elve- j tik-e. És - visszatérve a ki- j indulópontunkhoz - azért is ' mániám a tanítás, mivel sok I benne a színházi elem, i vagyis sűrítménye valameny- ' nyi kommunikációnak, az emberek közötti erővonalak [ megmutatkozásának, és visz-I szavezet az alapélményhez, ' miszerint a világ ott kezdődik, amikor két szempár to- i lálkozik. Ez a legalapvetőbb! élményem, és ez az. ami | számomra iaazolja azt. hoav j létezem. Tehát a másik ál- I tál, a másik válasza vaay [ kérdése által vagyok én is j Gállos Orsolya Vonatablakból pillantottam meg őket. Valószínűtlenül hatottak a csupa-drót, csupa-vas, fémszínű tájban. Szanaszét olajtartályok hengerei, láng-köpő alumíniumkémények, terpeszben álló felüljárók, magasfeszültségű vezeték porcelánfürtjei s ők itt, karnyújtásnyira, a fénysíkos vágányok, döngölt töltések közelében, lebegnek és integetnek. A köpcös, kackiás öregúr és a nála fejjel alacsonyabb, gömbölyű öreg hölgy. Mintha egy ligeti trombitából fújták volna őket ide a századfordulóról. Az öregúrnak bikaszarvként meredő bajsza volt, kipödört és hegyes, tekintélyét hangsúlyozandó, de hetykén félrecsapott, fehér pörgekalapja ellentmondott ennek és lepkeszárny formájú csokornyakkendője is, amely gégéjén komikusán föl-le ugrált, ha nagyokat nyelve megeresztette hozzám mégsem elérő hangját. Szivarzsebéből előrántott,j nagyságú pepita zsebW integetett az elhúzó után. Az öreg hölgy not bakalapot viselt, bal karje Arató Ki Ki ii csukott, japánmintás esi1 gott és ő is zsebkendőt k finomcsipkéset, amelybe nek színes kezdőbetűit hí"1* Honnan ismernek? Félhomályos szobabeh0 gett fel előttem óriási, érő cserépkályhával. ^ mellettem állt, és péklaP* MIHALIK ZSOLT IMA Köszönöm neked, Uram, hogy állhattam tündöklő Napod kiömlő fényében, hol csontig égtem. Köszönöm neked, Uram, hogy ülhettem asztalodnál, és a szenvedésből többször is vehettem. Köszönöm neked, Uram, hogy nézhettem eged tükrébe, s csodálhattam összetört arcomat. Köszönöm neked, Uram, hogy hallhattam igaz igédet, bár fülembe végül ólom öntetett. És immáron én szivem végre boldog, mert angyalaid szárnyai suhognak, s a lepel lágyan remeg a szélben, amellyel majd szolgád letakartatik. MÉHES KÁROLY De Carmen Végül megüssem? Folyosón, mely egyhelyü, szemben ablakkal, hozzám beszél. Sáljo előre véres. Keze zsebben, keze cigarettázik. Kioktat, váltva hangnemet, hamut pöccint, zakója — szememben — elszabott. Sztorit, tanulságot, kerek mondatokban, ablakon túl minden, mi „valójában", s ki mégis van, itt. Persze, szeret, például inna velem, borús tekintete remekel. Kockákra osztva nézi a követ. Már nem köszönünk: oly bensőséges, ahogy kés és vér tapad.«. NAGY ANNA Akt-szobor csigával (fekete háttérben) Amikor hullámtól fodrozott haját tarkója fölé emelte arca árnyába rejtve a kacérság néma diadalát hagyta a fényt hogy nyakát csókolja és combja tövét kis hasát sugár áldja gyönyöréért valaki megátkozta melegen felhabzó örömvágyát valaki magának kívánta irigyen hessentve átkát a karmos fekete rajt egy ölelés után megalázottan örök örök gyáván — kővé változott vénuszi mozdulat árnyéka nyúlik törékeny ággá dermed rajta fehér virága: kihalt kupolás csigaház szép ivei spirálban tágulnak magánnyá a nemlét tiszta vázú csúcsán. FAbián Lőuló: * Boréról szikrázott felém a nap: forróbb volt, mint amikor egyenesen érte testemet a sugárzás. Akárha nagyítóüveg gyűjti össze a meleget egy papírlap föllobbantá- sáro. Lobogtam magam is. öregedő, elfáradt férfi, ahogyan ezt múltszázadi regényekben Írják. Egy kis kavicsszigeten ültünk, mondhatni, zátonyon: hosszú, száraz nyárban apad Így le a folyó, hogy ilyen foltok jelennek meg medrében, amelyekről aztán rögvest zöldellni kezd a fűz meg a csádé. Csónakunkat, (mi úgy mondtuk, „hajónkat") ugyancsak kihúztuk ide a szárazra, az evezők integető karokként meredeztek belőle. Második napja voltunk úton; nem siettünk, ahol megtetszett a hely, kiszálltunk, de faluba se•• k hol nem mentünk be. Félt^11 zetlen hagyni holmiinkat. ° tor nem is volt a miénk, merős adta kölcsön jiagyvoa^, holott rigolyásan vigyázta a Aj dizáláshoz szükséges ke1^ Kedvem se igen lett volna ep rek közé menni, örülterm végre vele, kizárólag vele lej Ügy tűnt föl, neki is tetsz helyzet. -( Meghatott, hogy három 'i ruhát is hozott, váltogatta talán attól tartott, megszok0 megunom. Soha nem untam volna Bronzosodó bőrén vizcsöpP6^ lógtak, mintha — meghatót'’^, ban - a nap könnyezte voln® ( Én pedig hittem, lenne r° Magam is éreztem olykor, ^
