Dunántúli Napló, 1989. május (146. évfolyam, 119-146. szám)

1989-05-20 / 137. szám

El Kazovszkij kiállítása a Pécsi Modern Képtárban

Kutyaszorító

Ahogy a műtárgy idézőjelbe került, ugyanúgy lassacskán a közönség jó része is — ha még egyáltalán kiállitótermek- be jár. Legalábbis, ha elég fogékony, akkor már jó ideje nem érzi és nem érezheti magát nagyérdeműnek, sőt talán közönségnek sem. Talán így van jól, nem tudom.

A konvencionálisán és főként készen tálalt esztétikai élmények száműzésével, a műtárgy hagyományos értékfogalmának már a századelőn megkezdett lerombolásával leomlani látszanak a múzeumok, kiállítótermek falai is. Ha fenn is tartunk valamiféle, de már csak idézőjeles kapcsolatot azzal a művészetet az élettől elidegenítő hellyel, amit múzeumnak nevezünk, ez a kapcsolat már csak egy idézőjeles, parttalanul asszociatív viszony az ott kiállított „talált" tárgy és a befogadó, azoz a „befogadásra" alkalmassá tehető médium között.

Kétségbeesett kísérlet, hogy a művészetet visszapereljük az életnek a lélek és a formák még feltáratlan kerülőútjain. Nem véletlen, hogy El Kazovszkij „Sivatagi homokozójának", a Pécsi Modern Képtár kortárs gyűjteménye legkisebb termében felépített konceptuális műtárgy-hoppening- jének. megnyitóján Csordás Gábor költő, a Jelenkor fő- szerkesztője egy versét mondta el bevezetőül. Az sem véletlen, hogy a versben többek közt éppen Rimbaud, a kamaszzseni neve bukkan fel, példázva mindennapi szabad lehetőségünket az emberségre, az önkifejezés kegyelmére és az embertelenségre is. Ha igaz, ezzel a művészetet az élettel összemosó porttalan- sággal lehet csak szemlélni a sivatagi homokozót (már a cím jelzős szerkezetű szókapcsoló- sában is tragikomikus irónia), hogy legalább valamelyest a bizalmunkba tudjuk fogadni a komor, inkább a dráma, mint az epika nyelvén szervezett, szűkössé zsúfolt teret.

Ez a zsákszoba, úgy vélem, nem is „közönséget" hanem látogatót vár, oki némelykor maga is vándorállatként téved be ide és kerül a három, tépőfogakként egymás felé forduló piros-fekete dobogó közé. A dobogókon ülőtartásba merevült, szárnyas kutyák szfinxszerű, halott nyugalomban - tán a hűség lekötözött, önmagukból kifordult csatlósaiként. A piros görgőiken elmozdítható, farostlemezből szabott kutyasziluettek fölött lándzsák, zászlók, kaszák fekete suhogása.

Korántsem szívderítő. Hasonlóan a falakon lévő, a táblaképszerűséget még úgy- ahogy őrző applikációkhoz és a mellékelt, krétával firkantott szövegekhez, önmitológia vagy önkibeszélés? Vagy egyáltalán a megszólalás tragikussá nagyított vétsége, ahogyan az Beke László a művészet embertelenségét elemző esszéjében megfogalmazódik? Vagy a tovább már nem fokozható érzések csapnak át ellentétükbe — „olyan szép volt, hogy megijedtem tőle” - ahogyan Apollinaire is felsóhajt egy versében? Ám mielőtt a befogadásesztétikára vagy más elméleti lapszusokra hivatkoznánk, említsük meg azt is, hogy El Kazovszkij apai ágon lengyel származású, kamasz éveiben 1966-ban települt ót hazánkba a Szovjetunióból, s bár gyorsan és tökéletesen megtanult magyarul, az írónak készülő művésznő számára az eredeti nyelvi környezet elvesztése „valóságos katasztrófát" jelentett. Ezután választotta nyelvéül a képzőművészetet.

Ennyit még adalékul a posztmodern művészet kelet-európai régióit jellemző kutyaszorítóhoz, amely a kritika kutyaszorítója is. És marad a naiv remény, hogy Rimbaud egyszer majd testben-lélekben épen. költőként tér vissza Afrikából.

Bóka Róbert

>tt

árnyak szo- oz erőm. ’"ántöttem az pz egér rám

'er>ylett, mint

psztalon ter- ojszálai olyan .' föl-alá, elő- foltom egy * nem kért, ü9főtt az uj- 'ölszaladt a im hozzá, , °Tához ért, j fekete or- nedves, neW ettő1 meg' |l°.!odt o de^olta

ändern, hogy r,° ía|ro raj- opfény csíkja

^ki oz ujja- gVere, elme- j yOlt kimen- 1 v°lt eldicse- 6(e9y egerem, 'kó °^or érez- ir r. apámmal U-0t éve, oz- OIa 0 nyomat, U..r? váltsam Ös‘e folyt szét, Üli minden; "ü«ott a vallómra. vigyorogva mentem végig az utcán. Befőtt a nyakamba fészkelte be magát, fehér volt a pulóverem, fehér az egér, nem lehetett könnyen észrevenni, de aki észrevette, velem nevetett, mint az a kisfiú is, nézd, Anya, én is így szólítottam Édesanyámat, nézd, anya, fehér egér., a nő a gyerek ujját követve ramnézett, szemei kikerekedtek, hápogott, azt hittem, sikítani fog, de csak a fejét rázta, mintha kirázhatná ^ belőle ezt a képtelenséget, valaki az utcán fényes nappal egy fehér egérrel a nyakában!; rákacsintottam o kisfiúra; ő kétszer egymás után becsukta rám mind a két szemet, viszonozta; óm egyszeresek átható bűzt éreztem a vállam felől. Befőtt lepisilt, ejnye, fenyegettem meg, az egér rám nézett, két szeme két borostyán, benne két pici pont a szeretet, jól van, na, szabadkoztam, igazad van, gondolhattam volna ra.

Jé egy egér. hitetlenkedett Botár este,’ fogtad?, nem, feleltem titokzatosan, nem vagyok én macska, valahogy fontos volt. hogy Befőtt kilété titok maradjon, rejtély, hogy ne tudódjon ki, hogy csak úgy vettem; Botár szerencsére nem erőltette a dolgot, egér. egérke, pattinthatott az ujjával, Befőtt megijedt, odaszaladt hozzám, rámugrott, eltűnt a honom alatt; ne ijesztgesd, mondtam morcosan Botárnál«. pedig majdnem szetvetett a büszkeség, hogy Befőtt ennyire ragaszkodik hozzám; na, tegyük el magunkat holnapra, fordult végül a fal felé Botár, s mór hor- költ is.

Í.S20nVat°s bűzre ébredtem; oíAmv E^JAKARITOD EL EZT A Gö, agyoncsaplak VEfcO'UTT, támolyogtak Botár be- dUI,. az ,asztalra dobott cetlin; Befi, Befi, szólongattam az egeret, kisza- ladt a szoba közepére, hallani lehetett pici körmeit a parkettán; kinyi - ,ot*am a szobaajtót, ki a bejáratit, hadd szellőzzön az albérlei luk, hát nem vagy rózsaillatú, fenyegettem meg játékosan, de mit érdekelt, s mi* szómított Botár?, jókedvem volt, s bar még soha nem fütyültem, a napfényben táncoló porszemek ritmusara fütyörészni próbáltam, óz árnyakat mintha kisöpörték volna; kimentem a konyhába, hogy megkeressem a lapátot, eltüntetni az egér- amil<or gyanús zajt hallottam; eloszor nem is tudtam mire vélni, az ember védekezik; de mire bementem, már tudtam mi volt az, s tudtam azt is, hogy Befőtt nem védekezett; a szomszédék fekete macskája a szoba közepén ült, száját nyalogatva, s mintha apám fekete arnya lett volna, nem tudtam mit kezdeni vele

A Jelenkor májusi ! száma

Balassa Péter Molto mo- | derato című esszéjével kéz- j dődik. A Bildungsromonze j műfajmeg jelölésű írás személyes hangú számvetés ze- I ne és magyarság kapcsoló- j tárói. Rába György két új versét Mészöly Miklós Zsilip című prózája követi. Az első blokkot Marno János Poémája és Kornis Mihály Körmagyar című drámájának folytatása zárja.

A versrovatban Darvasi László és Háy János verseit olvashatjuk még.

A tanulmányrovatban S. Nagy Katalin Ország Lili festészetéről, Abody Rita Spi- ró György Csirkefej című drámájáról ír.

Ebben a számban először jelentkezik Dérczy Péter állandó kritikai rovata, a Vonzás és választás, Balassa Péter A látvány és a szavak című esszékötetének méltatásával.

Balassa Péter

Molto moderato

Bildungsromanze

Mi a hagyomány? A hagyomány: Palotai úr. Palotai úr volt az oz agglegény, aki ötven éven át minden este ott volt a Zeneakadémián, aki sznob volt, rajongó, tehát mindent tudott. Zenekritikus bármikor megkérdezhette tőle, hogy hogyan játszotta harminc éve ugyanitt Edwin Fischer a Mozart d-moll koncertjét, hogyan Bronislow Hubermann „a Brahmsot” és így tovább. Ö tudta a hagyományt, a korpuszt, amely, ugyebár: Schlamperei. Még láttam Palotai urat, öltözéke tényleg slampos volt, piros ábrázatát széles, ősz barkó zárta le kétfelől, minden- tudóan és méltóságteljesen álldogált a koncertszünetekben, és belterjesen fanyal- gott. Egyedül halt meg, nagyon szegényen, állítólag minden pénzét koncertbérletekre költötte, Nyilván ő is csak egy rettenetes és szerencsétlen öregember volt, nincstelen korpusz.

mont-nyitány szólt a buda- , pesti rádióban. Már Beethoven intenciója szerint is egy bukott forradalmár zenéje ez, amely akkor, azokban a napokban bekerült egy kö- zép-éurópai kisország forradalmi kontextusába, tehát új mű lett belőle.

Nálunk a hagyomány: a

levert forradalom, meg a száműzetés. A tradíció tehát még mindig éles kutatassa! egyenlő, mert nem természetes, hanem kérdéses. A kontinpitás, mely a történelem érzékelését lehetővé teszi, és amelyet a legsűrűbben a zeneművészet tesz hallhatóvá, itt: minden. Éppen azért, mert nem evidens. Ami még ezenkívül egyáltalán marad. Otthonosan provinciális tréfák, „falusi muzsikusok", anekdoták és figurák, melyek „tudnak, hallottak egymásról", tematikus rokonság, mely bármikor megszüntethető: semmi, vagy alig valami.

Mi a hagyomány? Hogy a magyar születésű Liszt egy szót sem tudott magyarul, mégis ő írta azokat a zongoradarabokat (Magyar történelmi arcképek, Csárdás obstmé, Csárdás macabre), amelyek halálpóntosan mu- zikalizálják a magyar 19. századot és 1848-at, 1848

meg mindig aktuális az 1970-es évek közepén, végén, amikor a démonikusan tehetsége Bódy Gábor (később a nyugat-berlini főiskolán tanít filmrendezést) az Amerikai anzix című kiváló filmjét megcsinálja, és kísérőzenéje a Csárdás obstiné. A film többek közt a szabadságharc leverése utáni emigráció egyik ismeretlen alakjáról szól, aki az 1861 — 65-ös amerikai polgárháborúban az északiak oldalán földmérő tisztként dolgozik. Mániákuson precízen végzi a dolgát o száműzetésben - ehhez szolgál kíséretül a Makacs csárdás. Bódy 1985-. ben, 39 évesen öngyilkos lett, papirost találtak holtteste mellett, melyre ez volt írva: „Én magyar-európai

akartam lenni." Ez az ösz- szefüggés, a Liszt-darabtól idáig, sajnos, igen nehezen érthető: belterjes tradíció

zenével. Ugyanúgy, mint a Thömán- és Weiner-pletykók.

Mi a hagyomány? Hogy 1956 . október 23-tól november 4-ig folyton az EgMi a hagyomány? Apák, szörnyű, festői, szcenikus öregemberek, ijesztően magukban beszélnek, nyugha- tatlanul vándorolnak az éjszakai Földön: gangokon,

értelmetlen csatatereken,

vesztőhelyeken, kivégző- és kitelepítőosztagok között im- bolyog óriás árnyékuk: visz- szovonuló, szétvert „vitéz" katonák, agresszívak és gyerekesek. Ök alkotják az Opera mindenkori társulatát (meg néhány leírhatatlanul izgalmas és kibírhatatlan énekesnő hatalmas, fojtogató domborzattal és völgyekkel). Éz az operai társulat legfőképpen nem igazi, nem lehet tudni, mik és kik ők. A maszk, a smink, a látszat és a jelenet az igazságuk: egy szó, egy mozdulat, egy gesztus sem igaz belőlük, mégis valóságosak. Nagyon öregek, nem tudnak elnyugodni, és el kéne temetni őket, "mint a rettenetes, síró Beethovent, de senki nem bírja a terhüket, talán csak az egyszál, törékeny Mándy Iván, de ő se szabadul tőlük, itt vannak hót mindannyian, és érthetetlenül veszekednek egy felfoghatatlanul bonyolult, tökéletes és drámai Verdi-fi - náléban; ensemble, „tutti

gabbati", meg ilyesmi. Itt van a rémséges, öreg Klem- pei( r, a halálpontos tempóival, a gorombaságaival, meg az ÁVÓ-tól kihalt Pesten hagyott anekdotakincsével. Ö még tudta, hogy rokona az a szörnyű és elképesztő, nyugtalanító öreg: Beethoven nem más, mint szüntelen, lázas kérdezés - az Egészre, az Egészről. Az anekdoták persze németül csattannak igazán, az ember egy idő utón magától tudott ezen a tájon németül (ez a hagyomány: van, vagy nincs, nem tananyag. Most ez nincs így; és oroszul se). Álmatlan vándorlásuk: a régi és joggal elpusztítandó, pusztító nagyság és szörnyűség; a tét ensemble-ja. Vándorlásuk rímel arra a hagyománykeresésre, amely ma minden épeszű embert elfog egy idő után, aki itt él — a nagyság, a tétnélküliség szürkületében, a tragikum névtelenségének, fel nem ismerésének korszakában. A kitüntetettség- és kiválasztottság-mánia, amely a századközép politikai-törté- nelmi-metafizikoi katasztrófa- sorozatához vezetett, megvan a zenei anyag hierarchikus elrendezésében, a tonális időtagolásban is: a

két Zusammenbruch ugyanaz; ebben igaza volt a Doktor Faustust író Thomas Mann-nak (másbon kevésbé). Minderről egyszerre szól o temetetlen, temethetetlen vénemberek álmatlan bolyongása: a tét bukásáról,

amit el kellett végezni. De akkor - könyörgöm - mi marad, mi? Nem látom, nem látok, pedig bizonyára kéne.. és akkor végre nyugodnának, helyükön, a földben; akkor véget érne a ncgyjelenet, a színház, az opera, a rozoga, szenilis balett; a véres körtánc, ez az egész szentimentális, hisztérikus hiúság, ami: tévedés és ,,gemütlich”-re sminkelt hazudozás.

Az öregek vándorlása tehát nem más, mint a hagyomány kísértete, örökös emigráció, amit nem tudunk befejezni; emigráció, mely az egész létezést beborítja, és egyelőre nem út, mert nem vezet még sehová. A Bildunqsromanze - kétértelmű. Meg a Bildungsro-