Dunántúli Napló, 1989. május (146. évfolyam, 119-146. szám)

1989-05-06 / 123. szám

1989. május 6., szombat Dunántúli napló 3 Új kérdések hazánk ásványvagyonának megítélésében Uránkincs — 1989 címet ad­tam május 1-jei írásomnak, amelyben ugyan sejteni lehe­tett, hogy hazánk egyik leg­nagyobb vállalata óriási gon­dokkal küzd, de a jövőre vo­natkozó tervekből az sejlett ki, hogy még az ezredforduló Után is töobezer ember biztos - és az átlagosnál jóval na­gyobb darab kenyérre számít- 'hat az uránbányászatban. Ez korántsem csupán az uránbá­nyászok és családtagjaik szá­mára fontos, hiszen a még sú­lyosabb helyzetben levő szén- bányászatban foglalkoztatot­takkal együtt Baranyában és Tolnában 80 000 ember meg­élhetési lehetőségei szorosan a mecseki bányászathoz kötőd­nek. S milyen az újságíró sor­sa: a némi optimizmust su­gárzó írás megjelenésének napján dr. Horváth Ferenc ál­lamtitkár, az ipari miniszteri tárca várományosa a televízió­Veszélyben „kincses'' Baranya jövője Beszélgetés ár. Horváth Ferenc államtitkárral és Clipper Gyula miniszterhelyettessel az energetikai alapanyag és a legmagasabb leidolgozási lók, például az erőművek­ből kimenő villamosenergia nyereségességét. így a me­cseki urán és a szén is más megítélés alá esne. Úgy tu­dom, hogy a paksi atomerő­mű 12 milliárd forinttal já­rul évente a nemzeti jöve­delemhez. Van egyáltalán egy hosszú távon is életké­termelői árának emelése után már nem képeznek jelentős mértékű nyereséget. Tehát Paksról és az uránról érdemes részleteiben szólni. Az urántermelést és Paks fűtőelemmel történő ellátását két külön egyezmény tartal­mazza, amelyek teljesen füg­getlenek egymástól. Az urán- termelést szabályozó egyez­mény 1993-ig szól. Egyébként A téma: a mecseki bányászat. Ferenc államtitkár ban bejelentette a mecseki uránbányászát felszámolását a közeljövőben. Az államtitkár és Czipper Gyula miniszterhelyet­tes az uránbányászok hangu­latáról értesülve már szerda este fogodta a Dunántúli Naplót, ők is szükségesnek tartva a bővebb felvilágosítást. — Horváth elvtárs, tudo­másom szerint az államközi egyezmény él, és a Minisz­tertanács az év második le­iében tárgyal az uránbányá­szat j$vőjéről. Mi indokolja, hogy egy rövid interjú kere­tében ilyen emberileg és politikailag nagy horderejű és hihetetlen érzelmi hullá­mokat felkavaró bejelentést I tett? — A legtisztességesebb szán­dék vezetett: jobb erről nyíl­tan beszélni, a vállalatnak, az embereknek legyen idejük fel­készülni a várható intézkedé­sekre. Ha nézte az előző napi tv-adást, láthatta, hallhatta, hogy Németh Miklós minisz­terelnök a bányászat többi te­rületéről beszélt, szóba került a nyírádi bauxitbányák, a liász-program módosítása, az új bányák: Dubicsány—Ajka II. és a BDSZ-szel folytatott bányászattal kapcsolatos kon­zultációk. Nos hát, a velem készült riportban természetsze­rűleg előkerült az uránbányá­szat, amelyet eddig nagy köd vett körül, amelyről beszélni a sok indokolatlanul titkossá tett adat miatt nagyon nehéz volt. Számos vizsgálat (és még to­vábbiakra is szükség van), a szovjetekkel lefolytatott tárgya­lások, az urán rohamosan csökkenő világpiaci ára, a bá­nyászat növekvő termelési költségei olyan mértékű álla­mi táinoqatást tesznek szüksé. gessé (jelenleg 2,5 milliárd fo- r'ntot, ez öt esztendő alatt kö- zíl megkétszereződne), hogy az uránbányászat meqszünte- tése indokolt. Nem ötletszerű­en és elhamarkodottan jutot­tunk erre az elhatározásra : ku­tattunk, szovjet segítséget is kértünk olyan technológiákra, bányászati módszerekre, ame. •lyek a termelést olcsóbbá te- S*«'. Gondoltunk a termelés csökkentésére is - a költségek 90 százaléka azonban állandó, tgy a veszteség még nogyobb lett volna ... — Miért nem lehetséges, hogy hazánkban is, miként nagyon sok országbon, egy­séges blokkban számolják Balról: Czipper Gyula miniszterhelyettes, jobbról: dr. Horváth Fotó: Kóródi Gábor . pes, egységes magyar ener­getikai program, energiapo­litikai elképzelés?- Van — mondja Czipper Gyula miniszterhelyettes, aki a tárcán belül éppen ezért fele­lős. Visszatekintve az elmúlt másfél évtizedre — előrenézve a 90-es évek közepéig a ma­gyar gazdaságban egyensúly­ban levő ágazat az energia- termelés és ellátás. A villa- mosenergia-igény 1995-ig évente másfél százalékkal nő a prognózisok szerint, Ebből a lakossági igények nagyobb, az ipar igényei kisebb mértékben részesednek. A többletet fő­ként az ésszerű takarékossági intézkedések hatására kíván­juk elérni és nem beruházá­sokkal, erőművi kapacitások bővítésével. Az iparnak olyan műszaki fejlesztést kell elérni, amely a termelés során csök­kenti az alapanyag-felhaszná­lást, az energiafogyasztást. Például a különösen energia- igényes alumíniumkohókban, ha csúcsidőben fél órára ki­kapcsoljuk a villamosenergia- ellótást, a gyártásban nem lesz fennakadás, ugyanakkor nagy erőművi beruházást, csúcsidei teljesítményt lehet megtakarítani. A villamosener­getikai rendszerben is olyan takarékossági célokat szolgáló fejlesztési tervek születtek, amelyek révén az igények nö­vekvése mellett is a meglevő kapacitások biztonságos ellá­tást biztosítanak. A paksi 4x440 MW, a szénhidrogén tüzelésű dunai és tiszai erő­művek 3000 MW kapacitása, az 1991-ig feíújításra kerülő Gagarin 800 MW-os kapaci­tása, a kisebb erőművekben folyó rekonstrukciók, a gáz­turbinás erőművek 600 MW-os teljesítménye 1992-ig fedezi a villanyenergia Igényeket. Az elmondottakból kiderül, hogy az energia rendszerben meg­valósítottuk a szerkezetátalakí­tást, hiszen két évtizede a szén aránya több, mint 50 százalék volt. Most 30—30 olaj és gáz alapanyagú, 20 százalék szén, TO a nukleáris alapanyagú. Nos hát, ennyit a kérdés második feléhez. Paks valóban 12 milliárd forint nye­reséget termel, de ebből kö­rülbelül 500 milliós nyereség hozható csak a fűtőelem árral összefüggésbe. A szénhidrogén tüzelésű erőművek is rentábili­sak, a ízéntüzelésűek a szén a szovjet partner a mindenko­ri világpiaci áron vásárolja az uránt, sajnos ez a tíz év előttinél kevesebb, mint felére zuhant vissza. Az egyik újság azt írta. hogy ha 2,5 milliárd a veszteség évente, akkor 35 év alatt 80 milliárdos veszte­séget könyvelhet el az ország. Ez nem így van, mert a 80-as évek elejéig nem volt veszte­séges (sőt!) az urántermelés. A Poksra szállított fűtőelemek is világpiaci áron kerülnek hozzánk. Felmerülhet a kér­dés, hogy muszój-e nekünk a Szovjetuniótól vásárolnunk? A válasz, hogy nem. De mi tör­ténik akkor az elhasznált, de még nagy aktivitást tartalma- zó fűtőelemekkel, ugyanis az egyezmény szerint ezt a Szov­jetunió köteles visszaszállítani, az egész Kárpát-medencében ugyanis nincs alkalmas hely ennek tárolására . . .- Mi vagyunk az egyetlen ország, vagy az első, tudo­másom szerint, ahol meg­szüntetik az urántermelést. — Nem — mondja a mi­niszterhelyettes. — Kanada csökkenti, miként Ausztrália is. Svédország 2005-ig nemcsak az atomerőműveit zárja be, hanem a nagyon fejlett atom. erőművi berendezéseket gyártó iparát is felszámolja.- Gondoltak arra, hogy a mecseki uránbányászat lei- számolásával, a mecseki szénbányászat termelésének drasztikus csökkentésével minimálisan is hétezres munkanélküli sereg szakad az országra, a térségre, az egyik legjelentősebb nagy­ságrendű vásárlóerő meg­szűnése a kereskedelmet, vendéglátást, az építőipart, a feldolgozóipart, később minden bizonnyal az élel­miszeripar is károkat szen­ved . . . — Többek között az elmon­dottak miatt is kell erről rész­letesen beszélnünk — mondja Czipper Gyula. - Ha a be­zárás a tervezett legkorábbi időpontban is történik, a bá­nyák bezárását, illetve hosz- szabb idejű szüneteltetését számos idő-, munka- és mun­kaerőigényes bányászati tevé­kenység követi. A vágatokat olyan állapotba kell hozni, hogy azok fennmaradjanak, a gépeket, berendezéseket ki kell menteni. Ezalatt a nem rövid (talán 2-3 év) alatt a térség foglalkoztatási gond­jainak megoldására lehet és kell módot találni. De nézzük még konkrétabban, hiszen az urán- és szénbányászat sorsa nem választható szét. A szén­bányászat termeléscsökkenté­sével 3000 munkahely megszű­nésével kell számolni (hang­súlyozom, munkahely), ennek mintegy fele semmiféle intéz­kedést nem tesz szükségessé, egy létszámzárlattal meg le­het oldani, ennyien nyugdíj­ba "’ennek, leszámolnak. A szénbányászatban dolgozó 500 lengyel bányász -kiváltása is enyhitene a foglalkoztatási gon­dokon. Amikorra az uránbá­nyászatban a föld alatti szak­képzett munkaerő foglalkozta­tása megszűnik, a szénbányá­szatban már ismét félezres nagyságrendű vájársereg al­kalmazására nyílik lehetőség... — Mi lesz a két vál­lalatnál meglévő 20 milliárd forintnyi vagyon (épületek, aknák, gépek . . .) sorsa. Na­gyon sokat - épületeket, csar­nokokat hasznosítani lehet. . . A bezárás úgy is felfogható, hogy tartós szüneteltetés . . . Czipper Gyula maga is érzi, hogy nem nyugtat meg: az egyenes válasz — egészíti- ki önmagát -, hogy ezt a va­gyont le kell írni! Az a baj, hogy a bányászatban a ter­vezés, a beruházás, az ásvány­vagyon felszínre hozása kö­zött évtizednyi idő szükséges. Ha a cél megváltozik, mint például a Mecsekben a 900 ezerre, majd 600, 400 ezerre módosuló, majd most nullára redukálódó kokszszénkoncent- rótum igény a liászprogram beruházásait olyan nagy mér­tékben módosította, hogy most jelentős anyagi veszteségeket okoz. A mecseki szénbányá­szatról még egy fél mondat. A Mecsek legnagyobb gond­ja éppen a kohászati célkitű­zések és technológiák változá­sa, másrészt azok a geoló­giai viszonyok (és ez bár­mennyire is elcsépelt kifogás­nak tűnt az utóbbi években), amelyek millió veszélyt hor­doznak magukban, a gépesí­tést nehezítették.- Az újságíró mindany- nyiszor kénytelen szomorú helyzetet tudomásul venni azzal, hogy a magyar gaz­daság szerkezetátalakítási programja a szakadék szé­lén táncoló gazdaságunk megmentésének egyetlen módja. A Baranyában élő, és sok évet. bányászatban dolgozó újságíró még akkor sem nyugodhat bele, ha ugyanolyan diplomát őriz is, mint az államtitkár. — Államtitkár elvtárs, úgy tudom, Pécsett is éit, mi a vélemény arról, hogy a tér­ség Szabolcs sorsára juthat?- Valóban, négy évig ott jártam iskolába és ma is szí­vesen megyek Baranyába. Én is gondolkodtam azon, hogy o megye gazdaságának szer­kezete olyan, hogy a bányá­szat visszafejlesztése legalább is Borsod sorsára juttathatja a megyét. Az élelmiszeripar, bőripar nem elegendő most a fejlődés szintentartására sem. Az Ércbányászati Válla­lat számos olyan dologgal fog­lalkozik, amelyek némi mentő­kötélként szolgálhatnak. Ne­künk is többször végig kell gondolnunk a tennivalóinkat... A kormány foglalkozni fog a térségben most kialakuló hely­zettel, megoldást kell talál­nia. Azért is kellett erről be­szélni: a legtisztességesebb, ba nyíltan elmondjuk tervein­ket, hogy az emberileg vitat­hatatlanul gondterhelt helyzet- föl lehessen készülni. Egy bizonyos, hogy a mecseki bá­nyászokat semmiképpen sem hozhatjuk emberileg méltatlan helyzetbe . . . Lombosi Jenő 18. Hét Köszöntő helyett... Bertolucci XX. század­jának van egy gyűlölete­sen szomorú jelenete. A lebombázott, füstölgő ro­mok közül elővánszorog egy elcsigázott asszony, karján a gyermekével. Ak­kor, amikor már-már talán azt hitte, hogy megmene­kült, ott állt vele szemben egy fényesre suvickolt csíz- májú tiszt, pisztollyal a ke­zében és célzott... Lehet, hogy a filmen is így volt, de lehet, hogy csak kép­zelem: az asszony az utol­só pillanatban még mozdult. Egy félfordulatnyit, amely­től ösztönösen azt remél­te, hogy megmentheti a gyermekét. Nem szeretem a háborús filmeket. Egyáltalán azokat, amelyekben kiszolgáltatott, megalázott, fénytelen tekin­tetű embereket látni. Külö­nösen akkor, ha ezek az emberek nők, gyerekek, idősek. Gondolom, sokan vannak, akik hasonló okok miatt inkább nem mennek el moziba ilyen filmeket megnézni. Bár rossz mód­szer, struccpolitika ez a magatartás, egyfajta véde­kezésként talán mégis ért­hető. Hisz nem kell ne­künk játékfilmet néznünk ahhoz, hogy tragédiákat lássunk. Helyi háborúk ál­dozataitól, éhség szülte kín­haláltól, emberek megalá­zásától ma sem mentes a világ és ahol valóság a mindennél fontosabb óhaj, a béke, ott is vannak fél­fordulatok. Vagy legalább mindennapi, apró mozdu­latok, amelyek olyannyira megszokottak, természete­sek, hogy szinte észrevét­lenek. Az anyák mozdulatai, akik fáradhatatlanok. Pe­dig sokszor megsajdul a szívük és naponta többször elfárad a kezük. Mert ki az közülük, aki jó szívvel kelti öt órakor a kisgyer­mekét, hogy hatra már az óvodán is túlérve, a mun­kahelyén legyen, akinek ne azon járna az esze, hogy megmelegíti-e otthon oz ebédet a napközit nem kapott gyermeke, aki ne azt tervezgetné munkából hazafelé, hogy otthon mi­hez ked először: főzéshez, mosáshoz, takarításhoz, va­saláshoz ... Ki az, aki ne próbálná meg - segítőkész társ mellett is - a lehető legtöbb házimunkát elvé­gezni azért, hogy kímélje a férjet, aki külön munká­kat vállal, akit állítólag jobban fenyeget korunk egyik nagy betegsége, az infarktus. S ki az, aki ne töprengene azon, hogy tud- ja-e segíteni a gyerekeit, akik röpke évek múlva sa­ját életet kezdenek. Hol tudnak tanulni, lesz-e mun­kájuk, lakásuk? Sok-sok kérdőjel, napi keserűség kövezi ma is az édesanyák útját. Ezért nem lehet véletlen, hogy minden eddiginél erősebben ágas­kodik bennük az óhaj: le­hetőséget kapni arra; hogy családanyákként is élhes­senek. Hogy ne csak a gyermekek kétéves koráig lőhessenek viszonylag gond­talanul mellettük, hogy ne kelljen korán kirángatni őket az ágyból, hogy ne okozzon fejfájást, mit eszik, mit csinál otthon egyedül a gyerek kérdése, hogy ne a napi nyolc órai munka után kezdhessenek hozzá azokhoz az otthoni teendőkhöz, amelyek a gon­doskodás alapjai, hogy ne váljék akár az éjszakai pihenést is félbeszakító szo­rongássá a gyermekek jö­vőjéért nyugtalankodás. Nem a főzőkanálhoz akar­nak visszatérni, csak azt szeretnék, hogy ne kény­szerből, a megélhetés miatt, hanem maguk dönthessék el, mikor, mire van na­gyobb szükség otthon és aszerint válasszanak teljes munka, részmunka, anyaság között. Anyák napján, mi­kör őket köszöntik, sokan kérik ezt a lehetőséget azoknak az anyáknak a ma mór felnőtt gyermekei­től, akik ennek érdekében tehetnek valamit. Nemzetközi multi­nacionális céggé alakul a Tungsram Pénteken, többszöri ha­lasztás után aláírták azt a nagy jelentőségű üzleti szer­ződést, amelynek alapján az osztrák Girozentrale bank­csoporthoz tartozó 13 pénz­intézet, köztük francia, luxem­burgi, NSZK-beli és liechten­steini bankok megvásárolták a Tungsram Rt. összrészvé- nyeinek 49,65 százalékát. A részvényekért összesen 110 millió dollárt fizettek, a nagy- vállalat eddigi 92 százalékos részvénytulajdonosának, a Magyar Hitelbanknak. A Tungsram-részvények 8 száza­lékával továbbra is a ma­gyar állam rendelkezik. A mostani megállapodás az el­ső, amely nemzetközi bank­ikonzorcium összefogásával egy szocialista országbeli vállalatból nemzetközi rész­vénytársaságot hoz létre. A szerződés megkötését kö­vető sajtókonferencián a rész­vényesek közölték: a Tung­sram gazdálkodását külföldi menedzserek segítik majd úgy, hogy három év múlva a cég megtízszerezze jelenlegi nye­reségét. Ezáltal a több mint 50 százalékos magyar tulaj­don háromszor annyi hasznot hoz majd a hazai részvénye­seknek a 90-es években, mint ameHkoro nyereséget adott eddig a 100 százalékos ma­gyar tulajdonú vállalat. Az­után, hogy a Tungsram a piacot meghatározó nemzet­közi multinacionális céggé válik, vagyis az átszervezést követően a Girozentrale kizá- zálogos meghatalmazást kap, hogy a Tungsramot felvezes­se a nyugati országok tőzs­déire, a megvásárolt részvé­nyeket kibocsáthassa, vagy az eladott részvényeket a nemzetközi beruházásoknál magánúton értékesíthesse. A Tungsrom Rt. tavaly 13 milliárd forint értékben for­galmazott, nyeresége 235 mil­lió forint volt. A céginek je­lenleg semmiféle adóssága sincs, és likviditási » gondjai is megoldódtak a közelmúlt­ban az Rt. alaptőkéjének többszörös emelésével.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom