Dunántúli Napló, 1989. április (46. évfolyam, 90-118. szám)
1989-04-15 / 103. szám
1989. április 15., szombat Dunántúlt napló 9 IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT CSAPLAR VILMOS: Vágy a róka vére után (regény I.) 305 KAROLYI AMY: Requiem étákért 315 RABA GYÖRGY: Az anyag üdvSaülése (Kárul;! Amy: Egy maxik por) 317 DKAGO JAjNCAR: A tatneg diadala 310 VASADI PÉTER: Elk-nmozgát 326 * KORNIS MIHÁLY, Körmagyar (Komoly bohózat kit részben t.) 327 CSALOG ZSOLT: Ibolya-Virág (Részlet en; portréból) 347 PAKOUTZ ISTVÁN versei 355 PÁLINKÁS GYÖRGY, „Rejtőzzünk el, mintáit még keresnének .. ■" 357 MAKAY IDA versei 360 MOLNÁR MIKLÓS: József és Anna (elbeszélés) 362 * NEMETH G. BÉLA: Nietzsche versei - immár magyarul is 375 XYGETI CSABA: A sanaaure-i anagramrnatikárói és Tandori Dezső szigetéről 363 GÖRÖMBEI ANDRÁS: Folklór-motivumok Nagy László korai verseiben 391 KESERŰ KATALIN: A megtöltendő tartomány (Várnagy Ildikó műveiről) 400 V MÖLLER PÉTER: Pécsi színházi esték 404 KÖRÖSI ZOLTÁN- Más lépcsőfok' (Az Üjhold-Evkönyv IMS/l-es köteléről) 400 1909 APR ins A Jelenkor áprilisi száma A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új száma Csapiár Vilmos Vágy a róka vére után című kisregényének első részletével kezdődik. Károlyi Amy versét Rába György irósa követi a költőnő Egy marék por cimű kötetéről. Drago Jancar szlovén Író A tömegek diadala című esszéjében a szellemi kisebbség, a politikai Hatalom és a tömegek viszonyát elemzi. Ezután olvasható Kornis Mihály nemrég bemutatott Körmagyar cimű drámájának első része, továbbá Csalog Zsolt, Pálinkás György és Molnár Miklós egy-egy elbeszélése. A versrovatot Vasadi Péter, Pákolitz István és Ma- kay Ida versei egészítik ki, A tanulmányrovatbon Németh G. Béla Nietzsche költészetéről ír, Szigeti Csaba Tandori Dezső nyelvhasználatát elemzi, Görömbei András pedig a folklór Nagy László korai költészetére gyakorolt hatását vizsgálja. A számot Várnagy Ildikó grafikái illusztrálják, akinek művészetét Keserű Katalin elemzi. A Jelenkor áprilisi száma a Tritex Kereskedelmi Vállalat támogatásával készült. PÁKOLITZ ISTVÁN Sírásók Nagyokat slukkolnak a koporsószegből a sörösflaska körbejár röhögcsélve részletezik toldott-foldott sex-kalandjaikat Megilletődésről szó sincs fütyülnek a finnyás botránkozókra órabérben vetik meg a legvégső ágyat A Hamlet-béli kandidátus-szintű szakiknál « jócskán faragatlanabbak Végtére is igazuk van ugyan mi a frászkarikának az a sok furtonfurt-bölesködés Jut majd idő a nyápic sopánkodásra ha szakmájukból kiakolbólintottan csámborognak a sirhalmok között Rójuk is fittyet hánynak a nyomdokukba hágó még bárdolatlanabb utódok kik únottan-hányovetin biggyesztenek a megígért föltámadásra A tömegek diadala Drago lancar (Részlet) Ebben az országban a tömegek végleg elfoglalták azt a helyet, amelyről legalább száz éve azt tartják, hogy őket illeti. Ez már nem azzal a kitörő lelkesedéssel történt, ami a háború utáni esztendőt jellemezte, és ami a szemtanúk szerint őszinte volt, hisz több éves szenvedés ért véget, a boldogsággal, hogy vége van minden rossznak, és a nagy többség reményével, sőt hitével, hogy ütött az igazi szabadság, az igazán jobb élet órája. Hogy milyen pontos képük volt erről a szabad jövőről, nem tudom, mindenesetre készek voltak érte a nélkülözésre, önként vállalták a nehéz fizikai munkát és elviselték a politikai szabadság- jogoktól való megfosztottságot is, pedig egyszer már ismerték ezeket, már amilyen formában ezek léteztek. A többség számára ez végül is a győzelmet jelentette, „a dolgozó tömegek" győzelmét, és a diktatúrát sem a monarcha vagy a tábornokok gyakorolták, hanem a proletariátus. Az ötvenes években ugyan már látszott, hogy az anyagi jóléthez fűzött remények nem fognak teljesülni, s ezért a lelkesedést felváltotta a belátás. Gyerekkorom és kora ifjúságom éveit betölti a tömeg, szinte testi és a közösség szellemi jelenléte. Be kell vallanom, bár ma ez nem népszerű, bírónak legalábbis nem illendő, már-már blaszfémiá- nak számít, hogy engem biztonságérzettel, szinte boldogsággal töltött el az a tömeg, az altalános pezsgés, kiabálás, zászlólengetés, f a sok színpompós felvonulás, a jelszavak skandálása. Gyermeki infantilizmusom egyezett •q tömeg gátlástalan infantiliz- musával. Nem tudom, hol volt a tömeg korábban, mikor még nem éltem, de az ötvenes években mindenütt emberi testek között találtuk magunkat, és túl az összetartozás érzésén, sokszor kellett ügyelnünk arra, hogy el ne tapossanak: nemcsak a gyűléseken és a nem tudom ki elleni tiltakozásokon, hanem a külöriféle rendezvényeken is, az összes nyilvános helyen, kocsmákban és üzletekben, a futballmeccseken; micsoda elismerésre méltó hőstettnek számított gyűrötten, összekarmolva, kissé megtépve előkászálódni a jegyekkel a mozi előtt álló tömegből. Láthatóan és érzékelhetően bekövetkezett az, amit ©rtega y Gasset kelletlenül és némi borzadállyal figyelt meg Nyugat-Európában, két évtizeddel korábban: a mennyiség győzelme, a tömeg, mint legfőbb szereplő színre lépése, a faj, mint pszichológiai tény, a tömeg és az állam összeolvadása a közös anonimitásban. Azzal a különbséggel, hogy az állammal való szimbiózisban a tömeg öntudata annyival nyilvánvalóbb lett, hogy megvolt már a történelmi legitimitása is. Hősei voltak, akik áldozatok és szenvedések árán vívták ki a tömeg számára a központi helyet, omit a tömeg spontán mennyiségi tehetetlenségével ki is töltött. A tömegember legalábbis így érezte. Ez volt benne a levegőben. Eleinte többnyire így érzett a kisebbség képviselője is -, a szellemi ember és az alkotó, sok, valóban kiváló szellem, aki a legmélyebb és legbecsületesebb indítékokból csatlakozott a tömegek mozgalmához, lelkesen, a tömegek küldetésétől megigézve és hipnotizálva szította a tömegek reménykedését, és segített megformálni a társadalmi, emberi és kulturális együttélés utópisztikus formációit. Közülük sokan elég hamar kijózanodtak, sokan máig hipnotizált állapotban vannak. Ami ezután következett, már nemcsak az ő ügyük volt, megingott, recsegett-ropogott minden a következő nemzedékek életében, az enyémben is, de legfőképp a fellépő kisebbségek életében, akik a dialektikus materialista nevelés meg az általános eufória közepette is felismerték az alkotómunka kérlelhetetlen törvényeit, a magától értetődően velejáró individualizmust és szkepszist. A tömeg tehát tényleges hatalmat kap. Nemcsak azt a teret foglalja el, amely testi kiterjedése alapján, a fizika törvényei szerint jár neki, hanem a szellemi -élet, a jövő legfinomabb és legérzékenyebb dolgairól való döntések terét is. Nemcsak a termelőerők tulajdonáról és a javak elosztásáról határoz ezután, az már nem elégíti ki, hanem a tudományról, a vallásról, a művészetről is. Beleszól a szonettekbe és a verssorokba, a festészet és a szobrászat esztétikájába és technikájába. Szlovéniában közismert a „partizánnyírfóról" szóló elmélet. A háború végén született, amikor beköszöntött a tömegek uralma. A művész fesse meg a nyírfát, mondja az elmélet, de legyen bármilyen szép is az a kép, feleljen meg az összes esztétikai követelménynek, nem lehet az igazi, és a művész sem igazi művész, ha nem fest oda a fa alá egy géppuskát is. Vagy még inkább a géppuskát és a géppuskást. Innen már nincs messze, az a kérdés, miért kell egyáltalán lefesteni a nyírfát? És végtére minek a géppuskást? Talán a géppuskát is elég volna. Ma könnyen el- jótszadozhatunk ezzel az esztétikai elmélettel, de akik részt vettek azokban az elméleti vitákban, el tudják mondani, hogy a dolog csöppet sem volt könnyű, sem egyszerű, hanem véresen komoly volt és veszélyes. Az ilyen jelenségeket, amilyenek bizonyára előfordulnak még valahol a világban, a sztálinista, sematikus, dogmatikus gondolkodásból eredeztetik, banális, neoplatonista sémákból, amelyek a múlt század katolikusait is jellemezték. Ez igaz, de sokkal inkább és mindenekelőtt a tömegember pszichológiájából és esztétikai ízléséből fakad mindez. Az esztétikum és a jóízlés ugyanis mérhetetlenül távol áll a tömegembertől, amint ezt számtalanszor bebizonyította. Ahogy valaki egy más összefüggésben említette, elég elolvasni öt sort Sztálintól, és minden világossá válik. Sztálin pedig a legtipikusabb tömegember, mint ahogy azok az összes utánzatai és képviselői a nómenklatúrában, le a falusi tanácsokig és a lakóhelyi pártsejtekig. És az alkotó, aki a tömeggel, o fellázadt néppel együtt, annak részeként harcolt, most a győzelem után, amely társadalmi és esztétikai elméleteivel a partizánnyírfánál is durvább meglepetéseket hozott, hirtelen ott találta maga mellett a tömegembert, aki otrombán eltehénkedve, mindinkább elvette tőle az életteret és kockaagyával elhódította az alkotás terét is; tarkóján érezte meleg leheletét, és a térben, amely csak most tárult volna fel igazán az alkotóerő előtt, egyre fogyott az oxigén. De nemcsak az. A tömegember a különböző kisebbségek elleni rituális bírói represszióival, a sajtóban és a rádióban folytatott kampányokkal hozzálátott, hogy kielégítse a többség, a tömeg gyűlöletszomjót. Létrehozta a félelem légkörét, amit bizonyos ismérvek alapján, a római történelem sötét korszakaival, vagy az inkvizícióval szoktak együtt emlegetni, avagy az uralkodás olyan kegyetlen és kifinomult formáival, amilyenek Keleten otthonosak. Nem véletlenül írtam azt, hogy Keleten: amikor ma megpróbáljuk leírni azokat a dilemmákat, amelyekkel az írók szembesülte^ ebben a bonyolult és súlyos korszakban, az egyénnek az individuumnak a tömegemberbe való átváltozása vagy ehhez a pszichológiai tényhez való alkalmazkodása idején, a ketman kifejezést szoktuk használni. Természetesen arról a kifejezésről van- szó, amit Czeslaw Milosz használt 1953- ban, A leláncolt elme című könyvében. Az író személyes és alkotói meqhasonlásainak keserű osztályozásához nem nehéz analógiát találni bármely nemzeti irodalomban, mely - kiterjedés és intenzitás szerint - megérte az emberi léleknek a történelemben még sohasem tapasztalt megsemmisítését. Gállos Orsolya fordítása NAGY ANNA Szerelmen innen és túl csak takarj be, majd elnyugszom, mint akinek elfolyt minden vére. Csak ülj ide és vigyázz rám, köreid határán meg ne vesszek. Most úgy szeress, olyan nagyon, hogy csak őrizz, csak fogj: ne szökhessek. A Hónap mliemleke IDRISZ BABA TURBÉJE. Pécsett a Rókusdombon áll a török sírhely fölé épített iszlám épité- Meti emlék. A türbe 1961-es kutotása alkalmával feltárt sírban IDRISZ baba ma is ott nyugvó földi maradványai kerültek elo,^ Megtekinthető a Művészetek Háza tetőtéri galériájában.
