Dunántúli Napló, 1989. március (46. évfolyam, 60-90. szám)

1989-03-18 / 77. szám

1989. március 18-, szombat Dunántúlt napló 9 Pécsett is látható a Marat halála Zsendülő kapcsolatok Kaposvár és Pécs színházai között Évtizedek sarkköri jégvilága oldódik —, legalábbis így ér­zem azzal a Marat halála- vendégjátékkal, amellyel a ka­posvári színház április közepén iPécsett vendégszerepei. A je­les, külföldön fesztiváldíjat nyert produkciót Ács János rendezésében 1981-ben mutat­ták be. Több évadon át rend­szeresen műsorukon szerepelt, még 1986-ban is játszották. Tavasszal ismét műsorra tűzik, lkát előadásban Pécsett is. * A két színház kapcsolata - eltekintve egy-egy vendégjá­téktól vagy rendezéstől, il­letve a pécsiek korábbi ope­ra- és balettelőadásaitól — a szó legszorosabb értelmében a nullaponton állt. Tizenkilenc év alatt, amióta a „Kaposvár-jelenség" első kontúrjai kezdtek kirajzolódni —, mindössze két előadást lát­hatott tőlük a pécsi közönség. Csehov Ivanovjót és ö. von Horvát Mesék a bécsi erdőről c. darabját. Az elzárkózás okai helyett a jövőről szóljunk 'Inkább. Lengyel György, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója érdeklődésemre elmondta, hogy jelenleg három vonatko­zásban is lemérhető a két színház példaszerű jó kapcso­lata. Szalma Tamás vendég­ként szerepel Pécsett a Száll Lukóts Andor a Marat halála Marat szerepében. Mellette Lázár Kati. (Archív felvétel.) Fotó: llovszky Béla (MTI) a kakukk fészkére c. készülő produkcióban. A kaposváriak egy turnéjuk kapcsán fölaján­lották a Marat halála előadá­sát, amit boldogan fogadtak Pécsett.- S innen pedig az ,,egy lépés innen- — egy lépés on­nan" törekvése lenne optimá­lis. Bizakodom, idővel ez a rendszeres kapcsolat kialakul­hat a két színház között. Tisz­telve egymás értékeit... -, summázta álláspontját a pécsi igazgató. * Többszöri próbálkozás, ke­resgélés utón Babarczy Lászlóval, a kaposvári Csiky Gergely Színház igazgatójával végül is a napokban egy este a Vígszínház folyosóján talál­koztunk. (A kaposváriak Erd- mann Az öngyilkos c. szatiri­kus játékának pesti előadása­kor.)- Április vége felé, a nagy francia forradalom 200 éves jubileuma tiszteletére színházi fesztivált rendeznek Karlsruhe- ban — meséli. - Fölkértek bennünket, szerepeljünk itt a Marat-val. Így sürgősen föl kell újítanunk, a teljes régi szereposztásban. Aki azóta már nincs nálunk, mint Máté Gábor, vendégként vesz részt a produkcióban. Előadjuk otthon, Budapesten és — hála a színházi vezetés új szemié- letének - végre Pécsett is ...- Elképzelhető, hogy ez a kapcsolat folytatódik, illetve rendszeressé válik a jövőben?- Igen, ha ez kölcsönössé­gi alapon megoldható. Na­gyon bizakodom óbban, hogy Pécsett egy föllendülő színház törekvéseire figyelhetünk. Jól­lehet ott a nagyszínházi re­konstrukció még sok minden, nek gátat vet. Elsősorban a prózai előadások terén. Tágas nagyszínházi tér nélkül mi se tudunk átvinni több olyan da­rabot, mint pl. Az öngyilkos: díszletei a kamara színpadán nem férnének el. Viszont: egyelőre nagyon szívesen lát­nánk Kaposvárott a Pécsi Ba­lettet, az operaelőadásokat.- Eörsi István A kihallgatás c. darabja például bizonyára Pécsett is nagy érdeklődést keltene. S akár két színházte­rem is rendelkezésbe áll hoz­zá a Kamaraszinházban. Ezt láthatjuk-e itt?- Az idén már sajnos, zsú­folt a programunk, de jövőre tervezzük a darab pécsi elő­adását. És még sok mindent tervezhetünk, kölcsönösen, ami azonban mindkét részről még sok mindentől függ. De — be­szélgettünk róla —, a hajlan­dóság mindkét részről jó szív­vel megvan. S egyelőre ez a legfontosabb -, mondotta. Aranyi László lenni, • avagy nem lenni Christian morgenstem emlékére kripta. elvégre a kriptában vagyunk kaptár. lábszárcsont kürtök, szűkülő kürtön emésztő fényben a fényre, exhumáltak előkerült priuszképe. hasát simogatva emészt gyula, a pecér KITUREMLÖ ZSÍROS ZSIGEREK TArtCA Lét a Nemléthez — szépreményü cimborám — úgy viszonyúi ahogy visszanyúl pohárnyi poshadt rókaizü boráért a kihantolt tetszhalott Tódor János: A lélek tudós búvárai sze­rint a gyerekkor maradandó­an rögzül, s emlékképei a sí­rig kísérnek minket. Egykori életünk színtereit felkeresni: olyan ez, mint egy feltáma­dás. Hajdani énünket őrzik az utcák, az épületek, nevek, és a múlt homályából felköd- lő arcok. Tárgyak és emberek. Ami a múltat kísértét meg­lepi: az épületek élettelensé- gét melegség lengi át, mint­ha csak kopott méltóságukkal köszöntenének. Belőlük érzem, hogy itthon vagyok újra. Az emberi arcokkal más a hely­zet: Ismeretlenül idegenek, akár a városi rohanók. A hatos útról térünk le Ercsibe. A benzinkúttól kígyó­zó makadóm a temetőkért mellett vezet el. Ha van túl­világ, őseim Is nyilván érzik most, amit én. Rumot kedvelő cipész nagyapóm, tüdőgyulla­dásban meghalt focista nagy­bátyám, és persze legfőkép­pen Te, drága, öntudatlan gyermeki gonoszságaimat is megadó szeretettel elviselő nagymama. A régi tűzoltótorony mellet­ti ABC már egy legújabb múlt re'kvizltuma, nincs közöm hozzá. A Rába-hídon át eresz­kedünk le, de a vízmosást most látni sem lehet, vízinö­vények, bokrok dzsungele bo­rítja a két partot. A régi kö­ves úton döcögünk be a Tót- likba, ahol első pillantásra is minden a régi. Képzeletemnél is maradandóbban konzervá­lódott itt a múlt. Nehéz el­hinni, hogy majd negyedévszá­zaddal ezelőtt ezen a hepehu­pás, köves grundon fociztunk napestig. A szembeni házban laktak Meszlényi Mikiék; most Is látom elfehéredő arcát, csodálkozó tekintetét, ahogy rózsaként szétnyíló meztelen lábfejére pillant. Fát vágtunk, és Miki egy pillanatra nem figyelt oda. Ispán Tónivel vittük haza, s barátunk végig azt bizonygatta, hogy tényleg nem érez semmit. Egykori házunk az elmúlt húsz év alatt, mintha kicsit összezsugorodott volna. Két­oldalt az utca meredek kap­tatója, éjszakába nyúló szán­kózások az egyetlen villany- oszlop sárga körtéjénél. Gyö­nyörű volt akkor a tél. No és a nyár is, amit egész nap vagy a Hegyalatt (így hívtuk, egybeírva-egybemondva ezt a gazos-csalános-lapuleveles gyerekbirodalmat, aminek egyedül az áradó Duna szab­hatta meg a határait), vagy pedig a folyóra néző több kilométer hosszú homokfal alatt, a Mezőn töltöttünk. Osztálytársaimmal, a Békés- fiúkkal sokszor még március elején lapátoltuk a hómara­dékot a mezei stadionban. Mindennél többet jelentett ne­künk akkor a csapat. Egyik délelőtti edzésünkre még osz­tályfőnökünk, Lajtos Piroska néni Is kilátogatott: igazi, ha­misítatlan sztárok voltunk! Is­pán Tóni, köves grundunk zsonglőrje volt köztünk a leg­tehetségesebb. Vajon mi le­het vele? Akkor gondolok erre, mi­kor Ispánék háza mellett a Dunához ballagunk, öszhajú néni áll az ajtóban, köszö­nök neki, de ő nem ismer meg. Pedig sok mindent sze- letnék megkérdezni Ispán né­nitől, legfőképpen Borit, első barátomat, játszópajtásomat, első szerelmemet... De ° húsz év megakasztja bennem o szót, majd talán legköze­lebb ... A Hegyalatt ugyonaz az őstermészet, a megáradt sárga Duna a cserjések ol* jót mossa. De a ladikok most is ugyanúgy vonnok kikötve. Pecások ülnek o hatalmas víz partján, sőt a sodrás is ott van a kanyarban, ahol annyiszor ereszkedtünk aló. Lányomnak mutatom, hol i* szívta be a fehér gőzhajó ereje ladikunkat, amikor fe­jest ugrottam a fulladás egy­szerre gyönyörű és borzasztó semmijébe. Harmadszor buk­tam felszínre, mikor nővérem és Ispánék Pistije megtaláltak. Nem volt bennem akkor ha­lálfélelem, inkább valami ne­hezen megmagyarázható, rezig­nált és fájó lemondás. Leg­jobban az fájt, hogy többé nem focizhatok. A Tótlikból a Templom tér­re kapaszkodunk föl. Azóta valahogy a templom is ki­sebb lett,, bár lányomnak most is olyan, mint a múltkor látott film nyomán Franken­stein báró kastélya. Az első világháború hősi halottainak márványtábláját olvasom, s Kreiczinger nagyapám Iso, s történeteire gondolok, Oi.iit marcsak a nagymamámtól hallhattam. Japán harcosok ferde kései villannak be hir­telen, hogy aztán a szerte­len képzelet kicsorbuljon a kétember-magas, vakolt fe­születen. Krisztus Urunk há­ta mögött az iskola és udva- rQ: megkínzott drótkerítés őr­Eltűnt falum nyomában Méhes Károly: Janus Pannonius búcsúverse Az olvadó tél-vég mindig utazni űz — micsoda útra indulok I Kegyvesztetten, odahagyva a püspöki trónust, be sem várva az első virágzó mandulafát a hótól tocsogó déli lejtőn. Köpenyembe tekerem magam, némán hagyom, hogy rázzon a kocsi; s azon kapom magam: nincs erőm számba venni, amit elhagyok, mint tettem egykor, én már hendekaszillabuszt nem irok, s Pécs nem más, mint egyre kicsinyedé folt, ha nyögve hátratekintek. Lassan esteledik, csipős szél jár át, ilyenkor az ember legszívesebben csak saját leikéhez beszél, ha van mit mondania. A szerbföldi Medvéhez közeledünk, biztat kocsisom, hol Isten segedelmével kicsit megnyugodhatom. A hónap műemléke Postapalota, Pécs, Jókai u. 11. TERVEZŐ: BALÁZS ERNŐ KIVITELEZŐ: SCHLAUCH IMRE ÉPÜLT: 1902—1904-BEN A századfordulós szecessziós építészet egyik legjelentősebb építészeti alkotása a pécsi Postapalota. A kor anyagi jó­léte tükröződik a formagazdag és értékes építészi anyag­felhasználásban, amit a szak­szerű és elsőrangú kivitelezés emel igazi rangra. A mázas és az égetett piro- gránit elemek homlokzoti dí­szítő szándékukon kívül a pos­ta munkásságát ábrázolják a fali frízen. A homlokzatot megkoronázza a Nagy-Ma- gyarország címere. A pécsi Zsolnay Porcelán- gyár remekművei az épületdí- szek és a tetőhéjalás, amik az 1985-re elkészült tatarozási munkák után eredeti szépsé­gükben pompáznak. Schlauch Imre építőmester Pécsett megvalósult művei: a pécsi takarékpénztár, a szín­ház és a Nádor Szálló, mint legjelentősebb városképet for­máló alkotások. Ezek bizonyít­ják o századforduló igen ma­gas színvonalú építészeti kul­túráját. Megtekinthető: a Művésze­tek Háza tetőtéri galériájá­ban. mmmmmmmmmmmmmmmmsmmmmmemmammmmmemmmm zi a páncélsisakos örök ka­tona kőből kivésett alakját. Ha emlékezetem nem csal, ezt még a Duna-parti piactér mellől mentették át ide, oz épület és a fák örök árnyé­kába. Egyszerre idegen és fensé­ges nekem ez a változhatat- lan múlt, ez a megdermedt idő, ami kísértetiesen vág egybe az emlék idejével. Je­len és jövő nélkül vagyok itt­hon ebben a múltban. És jó ez a múlt, mert az idő vi­szonylagosságára emlékeztet. Rokonokhoz kéne még menni, szokványos cselekvé­sekbe igazolni ittlétünket, de most nincs kedvem ehhez. Nem akarom jelenhez tapadó szavakkal megtörni magam­ban az emlékezés nagyszerű magányát. A múlt szertelen asszociáció, amit csak meg­ront a konkrét dolgok otrom­basága. „Eltűnt" falum egy darabig ismét az enyém. Bá­ró Eötvös József egykori háza felé megyünk. A kastélyma­radvány romosán lepusztult cselédlakásai fölött újmódi „modern" villák sorakoznak. Mit jelentett vajon a lalu jegyzőjének Ercsi? Feltört, kirabolt kriptájába gyerekként még én is leme­részkedtem. Koponyáját so­káig a községházán őrizték. Legendás családi ereklyék el­tűnéséről mesélt a nép. Né­hány éve - hála a nagyköz­ség és az ország összefogá­sának - csontjai újra vissza­kerülhettek a Duna fölé ma­gasodó sírkápolnába. És ott, a kripta alatti gyor­san mélyülő partszakaszon lé­pett egy gödörbe Árpi, a nem is tudom már milyen néni egyetlen fia. Az erdő még akkoriban is tele volt bombákkal, aknákkal. Nagy­anyám szerint maga Mali- novszkij, a későbbi marsall vezette o szovjet csapatok át­kelését azon a korácsonyi éj­szakán. Apró gumicsónakok úsztak a zajló Dunán, miköz­ben a homokfal sáncaiból tü­zeltek rájuk a németek. Gyakran gondoltam erre, például akkor is, amikor egyszer napköziből hazatérve gépfegyverropogást hallottam a Duna felől. Lerohantam a partra, ahol rengeteg katonát láttam, pontonhidat, naszádo­kat. Hazáig sírtam, s biztos voltam benne, hogy kitört a háború . . . A személyhajózás megszűné­sével az enyészeté lett o ha­jóállomás is. Az egykori piac foghíjas betonasztalainak nyo­mót térdeimen őrzöm: egy futóverseny közben a kofapul­ton landoltam, térdcsontom megrepedt. A vízparti sóder­hegyek emlékét márcsak sej­teni lehet. Suhancok rodeóz­nak Trabanttal és kismotorral, egészen a gát pereméig me­részkedve, fülsiketítő fékezés­sel megzovarva-kísértetve a lomha folyó évezredes nyugal­mát. Immár övék Itt a tér. A Duna közepén küzdő kompot figyeljük, ahogy félig az ár ellenében úszva győzi le az időtlen vizet.

Next

/
Oldalképek
Tartalom