Dunántúli Napló, 1989. március (46. évfolyam, 60-90. szám)
1989-03-15 / 74. szám
Ady Endre A tűz márciusa Csámpás, konok netán ez a világ S végbe hanyatlik, kit annyian űztek, De élethittel én, üldözött haló, Március kofáira és szentjeire Hadd szórjam szitkát és dicsét a Tűznek. Hadd halljék végre olyan magyar szava, Ki sohse félt, de most már nem is félhet, De kihez bús Hunnia szikjairól Sírjáig eljut, lázitva, bárhova, Gőgös, grófi szó s piszkos szolgaének. Vesznem azért kell tán, mert magyar vagyok S terhére e föld száz Pontiusának S haldoklóan mégis elküldöm magam Boldogabb testvéreimnek síromon: Az új, jobb márciusi ifjúságnak. Testvéreim, nincs nemigaz szavatok, S százszor többet merhettek, minthogy mertek. Békésebb, szebb, jobb, vidámabb, boldogabb Életre váltott jussa nem volt soha, Mint mai, bús, magyar, ifjú embernek. Úgy nézzetek szét, hogy ma még semmi sincs, Csak majmolás, ál-úrság és gaz birság S mégis, lám, ti vagytok a fiatalok S mégis, sir-mélyről látom sikeretek: Holnap talán könnyebb lesz a mártírság. Búsabb az ifjú magyarnál nem lehet, Mert él basák és buták közepette, Mert hiába lett acélból itt a szív, Szép ember szívként szikrázni ha akar: A honi rozsda megfogta, megette. De Tűz és Tűz, én ifjú testvéreim, Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni, Az Élet szent okokból élni akar S ha Magyarországra dob ki valakit, Annak százszorta inkább kell akarni. Életet és hitet üzen egy halott Nektek fiatal, elhagyott testvérek, Az olvasztó Tüzet küldi a hamu S láng-óhaját, hogy ne csüggedjetek el: Március van s határtalan az Élet. Új arcok az erdélyi magyar irodalomban Minden eddiginél nehezebb körülmények között kezdik pólyájukat a romániai magyar irodalom nyolcvanas években induló fiatal tehetségei. A publikálási, könyvkiadási lehetőségek látványos beszűkülése csak külső nyomatékot ad a belső távlattalanságnak. A „nemzedék" fogalmát az irodalomtörténet többnyire kény- szerűségből használja. A hasonló életkor, sok vonatkozásban közös sorsélmény és főként a közös művészi program, s a közös fellépés, a kibontakozást segítő nemzedéki tudat alapján sorolja egy csoportba az Írókat. Dinamikusan változó történelemben, az új jelenségekre általában egy- egy új generáció ad az előzőektől könnyen megkülönböztethető művészi választ. Ez a nemzedéki jelleg sokszor az előző nemzedékek szemléletének, művészi magatartásának részleges vagy erőteljes tagadásában nyilatkozik meg. Az új nemzedék kihivóbban, elevenebben reagál a kor jelenségeire, különösen a pályakezdésének időszakában. Később többnyire megszelídül, klasszicizálódik, bizonyos értelemben visszahajlik az előtte járók irányához, mégis megőrzi másságának ízeit. A nemzedéki besorolás különösen akkor kézenfekvő, ha az új írók jelentkezését történelmi korszakváltás vagy az új művészi jelenségeket kitün- tetően dokumentáló új könyv- sorozat, folyóirat, antológia^ is jelzi. A nemzedéki tagolás persze, mindig kényszerű erőszaktétel is, hiszen a közösre teszi a hangsúlyt, nem figyel WÊÊBÊÊBÊÊm ■aunaHBHBMDHHHn 3Xflk3BiB3SBB3S2nBBBBB91 eléggé a szemléleti tagoltságra, a nemzedéken belü'i különbségekre, sem pedig a kibontakozás, esetleg a megtorpanás, elakadás dinamizmusára, illetve állapotára. Az általánosító kategória mindig igyekszik valamiféle egyenlős- dit sugallni —, jóllehet, akaratlanul. A nemzedéki minősítés legtöbb érvénnyel a pályakezdés időszakában bír, utána az utak elválnak, a művészetben a különbözés teremti a jelleget. Ezernyi fenntartás ellenére, a romániai magyar irodalom második világháború utáni tör- ténetének vázlatos áttekintésére egyelőre mégis a nemzedéki szempont látszik a legegyszerűbbnek. Sütő András, Ká- nyádi Sándor, Székely János, Szabó Gyula nemzedéke közösségi küldetéstudattal „népszolgálati" igénnyel kezdte pályáját. Majd a hatvanas évek elején lépett fel a Forrás első nemzedéke a személyiség filozofikus vizsgálatát állítva a közösségi cselekvés helyére, persze Szilágyi Domokos, Lász- lóffy Aladár, Szilágyi István, Bálint Tibor sem zárkózott el a kor társadalmi kihívásaitól. Utánuk nemzedéki igénnyel, közös fellépéssel a második Forrás-nemzedék tagjai következtek a hatvanas-hetvenes évek fordulóján: Farkas Árpád, Király László, Magyari Lajos és társaik. Szemléletükben mintha a két előttük járó nemzedék eredményeit kísérelték volna meg szintézisbe hozni: egyszerre izgatta őket a társadalmi küldetés és a személyiség léthelyzete. Majd a hetvenes években, új, az el■nn vontabb, filozofikusabb ihletett- ségű, a neoavantgárd ősz-' tönzéseket is asszimiláló nemzedék következett: Szőcs Géza, Egyed Péter, Markó Béla, Balta Zsófia, Mózes Attila, Szávai Géza, Cseíényi Béla... Ezúttal az utánuk következő, pályájukat -, legalábbis önálló kötettel -, a nyolcvanas években kezdő költők, írók közül mutatunk be néhányat, eltekintve most azoktól az évjáratuk szerint ide is sorolható alkotóktól, akik már a hetvenes években megjelentették első könyveiket, s azóta pályájuk kiteljesedett, de ennek ellenére szerepeltek a nyolcvanas évek pályakezdő antológiáiban, az Ötödik évszak (1980), Bábel tornyán (1983), Alapművelet (1985), illetve a prózaírókat bemutató Ajtók (1986) című kötetekben is. Már ezek az átfedések is jelzik, hogy a nyolcvanas években nem tudott önálló, az előzőktől elkülönülő jelleggel fellépni az erdélyi magyar irodalomban új nemzedék. Az itt szereplő írók kiválasztása, s a műveiké is, nem kis részben esetleges. Ennek legfőbb oka az, hogy az utóbbi években „sorompós századunk” lehetetlenné tette a magyarországi olvasó naprakész tájékozódását az erdélyi magyar irodalomban. Ma már jóval könnyebb egy nyugati magyar könyvet megszerezm, mint egy romániai magyar kötetet. S a szellemi kapcsolatok képtelen korlátozása éppúgy sújtja nemzeti könyvtárainkat, mint a magánszemélyeket. Életkor és művészi látásmód szerint is különböző alkotók ''Yesmi; inkább izgalmában ne- Vet. ha fél a feleléstől vagy a gyerekeiktől, és közben adódik ''olami kis tréfásnak felfogható, ?Pró körülmény. Néha örömében 's' egyszer a körhintán, amire jó ^arabig nem mert fölülni, de a'k- apa is fölült vele, fogta a *ezét, na, akkor nevetett, hango- s°n és szívből. Az anyja eleinte kedvvel varrt —, emlékszik a véget nem ero forgolódásokra a tükör előtt , r". de később már nem, jó lesz I ^szólni otthonra, mondta a ki- i '’ott ruhákra, a valakik kihízott i ^hóiból átalakított, összetákolt ángyokra. Lega'lább ne járnál olyan csámpásan, sóhajtozott az °nyja és legalább tanulj. ha másra nem vagy alkalmas. Ezt Nemigen értette, de srát fogadott. Mindig mindenkinek szjt Ogadott. Nagy lábain odébb , sompolygott, birkatürelemmel ka- ^rgatta csaknem örökké varas tórdét, beszopta a hüvelykujját, es ha rászóltak, kezét engedelmesen a háta mögé dugta. Tanult, egykedvűen és szófogadó- i Qn bemagolt mindent, amire felszólították, amit feladtok, ami az utjába került, onrogyilszjatücsjacsavószemszot, az ízeltlábúakhoz tartoznakmég, versébenavörös- szí njelzioproletárbajnalfel virradó- sát. A karéneken kívül csak a számtanórákon volt boldog, a számok, egyenletek, tételek úgy surrantak be a fejébe, mint apró tündöklő gyíkok, soha egyetlen pillanatig nem tanulta a matematikát, csak élvezte, csak már év elején megcsinálta az összes példát, amit a 'könyvben talált, s ilyenkor ugyanazt érezte —, egy selymes kéz érintését a gerincén, -, mint amikor a karéneken először énekelték össze a szólamokat. Kifejezni az x-et később is, mindig ugyanaz volt. mint elkapni valami ismeretlen muzsikát a rozoga rádión, melynek sípolásai és recsegései mögül olykor mintha csobogó virágillat folyt volna a fülébe. Minden zenét szeretett, mégis anélkül, hogy bárki bármit mondott volna neki erről, megkülönböztette a zenéket, voltak, amelyeket hamar megunt, de voltak, amelyeket úgy érezte, örökké tudna hallgatni. Egyszer egy ócska rádióban egy forró, magas férfihang azt zokogta? Ó, Olga, hogy szeretlek téged, s neki elállt a lélegzet;, mert rögtön tudta, hogy a szép hangú férfi meg fog halni. Ugyanúgy hatottak rá a csellók és az oboák is, bár még nem tudta, mi a cselló és mi az oboa, és aztán amikor először vitték el őket hangversenyre, megrészegülve bámulta a hangszereknek azt a pazarló tobzódását; amikor az a rengeteg hegedű egyként megszólalt vagy amikor hátul egy komoly öregember megrezgette az üstdobot, vagy amikor a lábak közt álló fénylő hasú csellókon táncolni kezdtek a vonók, az mind mind külön elbűvölte, de kedvence a fuvola lett, az a semmi kis rúd, amelyet egy sima arcú férfi éppen csak a szójához érintett - oldalazva, mintha egy cső forró kukoricát fújna meg, mielőtt hozzálát —. de amelyből olyan lágy hangok szóltak, hogy már-már nem lehetett kibírni. A karéneken hátul állt, de a tanár mindig azt mondta: engedd ki fiam, a hangodat, engedd ki rendesen, hadd jaílja ez a sok botfülű. És ő kiengedte. A fő-höld és a te-henger, a-a szi-iklák, vi-i-lá-há-ga. Ezért is imádta a karéneket, mert ott nemcsak kiengedhette a hangját, hanem kifejezetten kérték rá- S bár a tanár fáradt, görbe hátú ember volt, akinek a ruháiból mindig savanyú szag áradt, és zakója féhérlett a korpától, mégis kedvelte, kettejük közt afféle titkos szövetség alakult ki, a tanár néha ritkás hajába túrt, és szenvedő arccal az égre nézett, majd azt mondta: elég, elég, hagyjátok abba, Mészáros fiam, énekeld el nekik! A kis Mészáros fújta és fújta o dalokat, torka szakadtából énekelt, kipirult arccal, elhomályosuló szemmel; lihegve futott a többiekkel a csattogtató ütemére, lemaradt vagy elesett, de futott, rosszul szelelő, szipákoló orral, ha küldték, ment, ha hívták, visszajött, ha mondtak valamit, elhitte, ha szidták, alázatosan mosolygott, ha csúfolták, behúzta a nyakát, és egy sarokba bújva szopni kezdte a hüvelykujját. ők, de valamennyiük művészetében a kiszolgáltatottsággal, beszorítottsággal, megalázott- sággal, távlattá lan sággal való szinte reménytelen küzdelem tűnik fel. A védekező, defenzív létezés kínja látszik a legújabb romániai magyar irodalom legerősebb ösztönzőjének. A tragikusan és korán lezárult életű Sütő István, (1949- 1987), harmadik és egyben utolsó kötetének a címe, én, Dániel. Költészetében a bibliai Dánielénél nyomorultabb léthelyzet teremti a zaklatott látomásokat, s a „tűz-vér-vas" történelemmel a végtelent szembeállító filozófiai sejtelmet, de a létezés teljes tragikumának érzetét is. A rendkívül kevés szavú, kötetével igen későn jelentkező, mesterének Pilinszkyt sejtető Németh Rudolf (1948) tárgyi- as költészete a létezés alapkérdéseit ostromolja erős elvonatkoztató képességgel, mégis szemléletesen. Gál Éva Emese (1956) tűnődő, álmodozó, vágyokozó olykor még bőbeszédű lírájának bensőségessége hiányér zetből, önkeresésből származik, erősítő, önerősítő énekeket mond. Visky András (1957), a tár- gylas kép mögé bravúros nyelvi ergvel képes nagy gondolati és közérzeti hátteret teremteni. Érzékeny reflexiói így az egyes jelenségeket létértelmező sugallatokkal telítik. De ugyanilyen biztonsággal tudja látomássá emelni kiszolgáltatottságának érzését is. Érzelem és gondolat szép egyensúlya jellemzi. Kovács András Ferenc (1959) még egyetemista volt, amikor első verseskötete megjelent. Egyszerre érett költőként mutatkozott be. Szemléletének tágassága, tárgyias elemeket és absztrakciókat, keserű játékot és közvetlen politikai indulatot, gazdag kultúrélményt és tapintható mai valóságot szinte láthatatlan könnyedséggel s/intetizáló versei erős tehetséget és kemény karaktert mutatnak. Géczi A. János (1953) szemléletének különleges értéke, hogy tárgyszerű leírásai, jellemzései spontánul telnek meg ítéletekkel, értelmezéssel. Egy-két szóval is lényeges aspektussal dúsítja a novella vl. lágát. Ismétléseivel, variációival pedig az adott szituáció képtelenségét, groteszk minőségét leplezi le. Jó szándékkal ajánlom az olvasók figyelmébe, az erdélyi magyar irodalom új, küzdelmes értékeit. Kár, hogy a tudatosított sors még nem legyőzött sors is egyben. Ünnepi szemüveg Nem hordok szemüveget, 1 szemem (lekopogom) ép; kö- 1 zel s távol egyaránt jól Iá- I tok. Mondom én. De hányszor mondták má- I sok (míg ifjú voltam, gyűjtő- | nevük az volt: a felnőttek), S hogy rossz szemüvegen nézem | a világot! Ez jut eszembe, amikor azl | látom, hogy az új és régi 1 szervezeteknek és azok tagjainak nem mindegy, kivel ünnepeljék március 15-ét. Már arra is felfigyeltem, hogyan lett az 1848-as forradalom és szabadságharc kitörésének napja piros betűs ünnepünk. Az a bizonyos szemüveg, amit hosszú időn keresztül rossznak minősítettek „a felnőttek”, Grósz Károlyon és Huszár Istvánon kívül, akik a piros betűs ünnep érdekében az országgyűlésen felszólaltak, ezreket, tíz- és százezreket láttatott mögöttük. Ezek a tömegek az én szemüvegemen át nézve, évtizedek óta -a legkülönbözőbb módon kifejezték óhajukat, -hogy március 15-e piros betűs ünnep legyen, aminek nem lehetett más oka, mint hogy a tömegek minden egyes tagja évtizedekig rossz szemüvegen át nézte a világot. Az utóbbi hónapokban azonban megjavulhatott a szemem vagy a szemüveqem. Azaké meg, akiknek eddig jó volt. mert jó szemüveggel nézték a világot, nyilván elromolhatott, mert újabban egyre inkább egyformán látunk. Azok a „felnőttek”, akik az ifjúság gondos szemvizsgálói voltak, egyszerre csak törölgetni kezdték a saját szemüvegüket, lehelték, tisztogatták, s ni csak, mit látnak?! A garázda elemek, akik eddig nem voltak nacionalizmusnak sem híján, s évről évre úgymond randalírozás- na használták fel nemzeti ünnepünket, egyszeriben jogos és nemes nemzeti identitásból ¡áriák végig a forradalom emlékhelyeit, s tűzik hajtókájukra a nemzeti színű szalagot és a Kossuth-címeres jelvényt. Csakugyan érdekes hát, milyen sokat számít, jó-e a szemüveg. Habár azt hiszem, a szemüveget a szem teszi, és azt is, hogy jól látunk-e, illetve hogy ki lát jól? Most az ifjúság és a felnőttek egyformán jól látnak. S ami talán ennél is fontosabb: mindenki a saját szemével lát(bat). Maga dönti el, kikkel, hol és hogyan kívánja megünnepelni a magyar szabadság napját. Ez óriási eredmény. Legalábbis az én szemüvegemen át nézve, vagyis az én szemem szerint. Boldogság tölt el, látván, hogy március 15-e megünneplése immár személyes hazafiúi érzelmeire bízatott. Netán épp- ■ oly sokfélének látszunk majd 1 ezen a napon, amilyennek | más, egyszerűbb napokon? Petőfi Sándor megírta naplójában, hogy a márciusi ifjak hogyan viselkedtek 15-én reggel. Voltak, kik az ifjúság kávéházában búsan politizáltak, Vasvári Petőfi botjával hadonászott, majd a Bulyovszky és Jókai által szerkesztett prokla- mációval „lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal" mentek vissza a kávéházba. Az idei márciusra, akárcsak arra a régire, sokan fognak nagyapa korukban is emlékezni. S minthogy tudom, hogy a legkeservesebb időszakban, amikor a mainál nagyobb veszéllyel járt, milyen sokan írtak naplót, bizonyos, hogy 1989. március 15-ének eseményei is rákerülnek 15-én, este a ma- aántörténelmeket őriző naplók lapjaira. Mit jegyeznék a ■ naplómba én? Azt, hogy bár már elmúltam negyven, először láthatom ezt a napot ünnepi szemüvegen keresztül. A saját szememmel I Görömbei András ORUBHHI Gulay István
