Dunántúli Napló, 1989. február (46. évfolyam, 32-59. szám)

1989-02-13 / 44. szám

1989. február 13., hétfő Dunántúlt napló 3 Grósz Károly interjúja a televíziónak és a rádiónak Szocializmust - többpártrendszerrel „A kultúra minden civilizált országban támogatásra szorul” A pécsi művészen intézmények vezetőinek kérése a tanácsüléshez (Folytatás a 2. oldalról) történteket, lehet elsietettnek minősíteni a nyilatkozatot, de abból az aspektusból nézve semmiképpen sem, hogy hány év telt már el 1956 óta, és még mindig nem tudunk tisztán szembenézni a múltunkkal. Ahhoz képest nem lehet azt mondani, hogy korai lenne az értékelés nyilvánosságra hozása. Abból a szempontból nézve azt kétségkívül elsietett­nek lehet minősíteni, hogy nagyon meglepte az embe­reket, és hirtelen nem tudták a dolgot kezelni. Oe hát nemcsak ezzel vagyunk Így. — Bocsásson meg, de mint­ha emlékeimben úgy deren­gene, hogy még Görgey sze­repéről ma is folyik valami vita a történelemtudományok­ban .. . — Biztos, hogy nem va­gyunk birtokában mindenféle ismeretnek, aminek pedig jó lenne, ha a birtokában len­nénk, de talán előbbre tarta­nánk akkof, hogyha koráb­ban sikerült volna tisztázó vitákat létrehozni. Olyan tisz­tázó vitákat, mint amilyen - fölteszem —, ez a mostani központi bizottsági ülés is volt. Hiszen az ön szavaiból is arra következtetek, hogy a Központi Bizottság, mint testület nem vonta meg Pozs- gay Imrétől a bizalmat, mi­közben el tudom képzelni, hogy vonnak, akik nyilván másként látják ugyanezt a dolgot. És ettől nem történik semmi, ez a világ legtermé­szetesebb dolga - ma már. Tegnap - most, amikor teg­napot mondok, egy történelmi múltról beszélek -, tegnap nem igy volt. Azért ezt ne felejtsük el. — Nem, felejtjük el, de ne­künk nem a tegnapra kell a napi politikában figyelnünk, hanem a mára, és még in­kább a holnapra. Szerintem az a stílus lesz korszerű, az a felfogás lesz életképes, amelyet ma vallunk és kez­dünk tanulni. Nincs olyan téma -, ezt elmondtam elő­adói beszédemben is —, ame­lyet ne lenne jogunk, vagy kötelességünk újból végig­gondolni, hogy ha a fejlő­dés ezt követeli meg. Vannak olyan kérdések, amelyekkel a politikának ma már nem kell foglalkoznia, nem aktuálisak. 1956 aktuális, ezzel tehát fog­lalkozni kell. De mi azt a bizottságot, amelyet az el­múlt évben kiküldtünk, azzal bíztuk meg, hogy a négy év­tizedet tekintse át. A négy évtizedből 1956 csak egy ese­mény. Nagyon jelentős, de csak egy esemény. Hadd te­gyem még hozzá: szerintem az utolsó 15 évről igen rövid időn belül nagyobb viták lesznek a pártban, mint 1956- ról. — Azt mi szívesen elhisszük, azt kell mondanom ehhez, de hát 1956-tal az a gond, sok­minden egyéb mellett, hogy ha ez a történelmi kutatás tárgya, nem volna-e valóban - az én megítélésem szerint — katasztrófa, hopy ha ennek a megítélésnek a mikéntje fölött 1989-ben két pártra - és most itt tudatosan nem a pártra célzok —, két táborra szakadna? — Az ilyen kérdések fölötti vita tartósan a közélet része lesz, és ez nem is baj. Ha az embereket ez foglalkoz­tatja, ha ez érdekli, ha vé­leményük van róla, mondják meg, kérdezzenek, vitatkozza­nak. Miért ilyen érzékeny ez a probléma? Mert a feltáró munka, de főleg a napi köz­életi politizálásunk nem elég árnyalt. Sok ember, aki pél­dául akkor, az ellenforradalmi megnyilvánulások láttán, azok felszámolásáért fogott fegyvert, most úgy érzi, hogy szé­gyellnie kell magát, mert rosszul döntött. Több százan visszadták a tagsági könyvüket. Voltak olya­nok, akik a Munkás-Paraszt Hatalomért kitüntetésüket ide elküldték borítékban. Pedig nem kell, hogy ezt tegyék. Amit akkor felvállaltok — te­hát a harcot az ellenforrada­lom ellen —, azt büszkén vál­lalják, vállalhatják, és kell vállalniuk ma is. Ha akkor azt ők nem vállalják, olyan res- taurációs ellenforradalmi folya­mat ment volna végbe, amely egy más hatalmat hozott volna létre, nem a szocializmust. — Engedje meg, hogy egy kicsit másként közelítsem ugyanezt a kérdést. Nem kell-e félteni a párt egységét a vitá­tól akkor, ha a vita túlságosan sokáig elhúzódik? Vajon nem kell-e valamiféle egységes ál­láspontra jutnia elöbb-utóbb a politikai vezetésnek, esetleg őzért is, mert különben köny- nyen érheti az a vád, hogy ha a politikai vezetés nem egysé­ges, akkor az alsóbb régiók a dolog természeténél fogva zavarba jönnek, instabil helyzet alakul ki. Már igy is lehet hallani azt, hogy a felső veze­tésben olyan éles viták van­nak, amelyek arra utalnak, hogy itt a vezetők inkább ri­valizálnak egymással, és tulaj­donképpen inkább csalc- egy politikai vita látszatát kelti ez a dolog. Nem tudom, hogy eb­ben van-e egy szemernyi igazság is, de ha igen, akkor én úgy gondolom, hogy be­szélni kellene erről. Jobban működő szocializmust akarunk — Nagyon zavarba tudnám hozni azokat, akik azt állít­ják, hogy itt hatalmi harc fo­lyik a vezetésben. Nem tud­nák bebizonyítani. A kérdés másik része, hogy éles viták folynak; erre meg azt mondom, hogy hál’ Istennek! Ebben a pártban olyan „egység” re­mélem soha nem lesz, mint ami korábban volt. Itt mindig lesznek olyan kérdések, ame­lyektől éles és szenvedélyes vita folyik. Mert új úton já­runk, új kérdésekre kell vála­szolnunk, és az új kérdések óhatatlanul különböző vélemé­nyeket és ellenvéleményeket váltanak ki. És ez a jövőben egyre többször lesz így. Az alapkérdésekben azonban nincs köztünk vita. Abban, hogy szocializmust akarunk, nincs vita; hogy másféle módon működő, tehát jobban műkö­dő szocializmust akarunk, eb­ben sincs vita köztünk. S abban sem, hogy olyan gaz­dasági és politikai reformot akarunk végrehajtani, amely meghaladja mindazt, amit ed­dig elértünk, s amelynek ered­ményeként ez a nép, ez az or­szág jobban fog élni, job­ban fog boldogulni, jobban el tudja helyezni magát a világ­ban. Olyan reformfolyamatot akarunk, amely által le tudjuk küzdeni a gazdasági és politi­kai válságtüneteket; ezek saj­nos, már tíz éve itt élnek, együtt velünk. — Szeretném megkérdezni: nem gondolja-e, hogy jobb gazdasági feltételek között, egy konjunktúra viszonyai között, ezek a politikai viták könnyeb­ben kihordhatok, vagy leküzd­hetők lennének. Ezt azért mon­dom, mert sok magyar fejében, azt hiszem, megfordult egy történelmi párhuzam, mégpe­dig Spanyolországgal, ahol öt évtizeddel ezelőtt, térdig gázol­tak a vérben és óriási volt az áldozatok száma. Ez a gyilkos polgárháború azt hiszem, jó­val nagyobb tehertételt jelen­tett az ottani társadalomnak, mint — bár tudom, hogy a máricskélés soha nem igazi -, 1956. Magyarországnak. Ezzel együtt, azt tapasztalta az em­ber, hogy a 60-es évek végé­től, a 70-es évek elejétől kezdve, kialakul ebben az or­szágban egy bölcs civil kon­szenzus, amelyik félresöpri ezt, léire teszi - bocsánat -, a történelem tényeit. Az emberek viselik a mindkét oldalról való érdemrendjeiket, és egyszerű­en, ma a civil életükben és a társadalmi tudatukban ez nem zavarja őket. És akkor jön az, hogy igen ám, ezt megenged­hetik maguknak. Mert nálunk ez a nagy nemzeti megbékélés egy gazdasági konjunktúra vi­szonyai között, egy erősen fölfelé ivelő szakaszban jött létre. Erről szeretném a véle­ményét kérdezni. A felépítmény nem elég rugalmas- Teljesen igaza van, a spanyol példa pedig nagyon jó. Egy ilyen politikai átren­deződést egy gazdaság felfelé ívelő szakaszában sokkal könnyebb végrehajtani. Sajnos, nálunk akkor indult el a po­litikai reformfolyamat, amikor a gazdaság mélypontjára ke­rült. Demokratizálódás és a gazdaság gyors rendbeszedése - bizony nagy szellemi és szervezeti teljesítmény, nem sok példa van rá a világon. Nekünk azonban mégsincs más választásunk, máshoz nem tu­dunk kezdeni, más módszert nem tudunk kitalálni. Látszik, hogy egy ponton - főleg a ko­rábbi élmények bizonyítják ezt -, amikor a demokratizálási folyamat lelassult és a politikai reform nem segített a gazda­ságnak, akkor elakadt a gaz­dasági reformfolyamat is. Te­hát, egy sajátos helyzet van mc Magyarországon. S ehhez hasonló szituáció — nem me­rem mondani, hogy ugyanez-, van minden szocialista or­szágban. Ez pedig azt mutat­ja, hogy a felépítmény nem elég mozgékony és rugalmas ahhoz, hogy lehetőséget adjon az alapok, a gazdaság dina­mikusabb fejlődésére. Persze történelmi távlat is kell ahhoz, hogy a korábbi sebek behe­gedjenek, hogy a politikában lévő érdekellentétek, nézetkü­lönbségek, filozófiai konfliktu­sok, ne váljanak társadalmi konfliktussá.- Ehhez azt hiszem, még nemzeti bölcsesség is kell.- Sokat kell egy népnek ta­nulnia.- Azon tűnődöm, vajon eb­ből nem az következik-e, hogy nagyon kell vigyázni arra, hogy a politikai reform és a gazda­sági reform együtt haladjon, ne váljon szét egymástól. Ha szétválik egymástól, rendkívül veszélyes lehet — igy hiszem.- Igen, így van, ezt az elő­adói beszédemben el is mond­tam. Egyébként hétfőn — így döntött d Központi Bizottság -, a Népszabadság teljes terje­delemben közli az előadói be­szédet, abban olvasható lesz, hogy erre a veszélyre mindnyá­junk figyelmét felhívtam.- A politikai reform része­ként tekinthető - úgy gondo­lom -, tíz is, hogy a sajtó, a társadalmi nyilvánosság része­ként nem ugyanúgy működik ma, mint működött mondjuk egy évvel ezelőtt. Szeretném hinni, hogy önnek még min­dig jó véleménye van a sajtó­ról, ugyanúgy, mint régen, és ugyanúgy szereti mondjuk a rádiót, mint régen, és gondo­lom a televíziót is. Bár nem vagyok meggyőződve arról, hogy időközben az álláspontja nem billent ki egy picikét. Nem tudom elképzelni, hogy - most idézőjelbe teszem ezt a szót -, ez a fajta „sajtó plu­ralizmus", ami jellemző most nálunk a helyzetre, ez mindig tetszik önnek. De szeretnék ez­zel szembenézni, ezért is kér­dezem.- A rádiót és a televíziót változatlanul szeretem. De: egyre többet békétlenkedem a sajtóval, .elsősorban a nyom­tatott sajtóval, a magyar rá­dióval, és néha a televízió­val is. Úgy érzem, hogy ko­rábban az volt a probléma, hogy a televízió, a sajtó, a rádió nem kapott elég moz­gásszabadságot, jogot, lehető­séget ahhoz, hgoy a társada­lomban végbemenő folyama­tokat pontosan visszaadja és tükrözze, az ellentmondásokra felhívja a figyelmet, az érté­keket rangjukon kezelje. Ez nagy hibája a sajtóirányítás­nak. Most pedig úgy vélem, hogy a magyar sajtó egyik­másik munkatársa nemcsak él, hanem olykor vissza is él azzal a lehetőséggel, amit a mai politikai felfogás és szemlélet teremt. Meg kell mondanom, hogy a korábbi gyakorlat időszakában én azoknak a pártján álltam, akik a sajtó nagyobb sza­badságáért küzdöttek. Részben h'. a'.alból, „díjátalányozva", mert hát én mégiscsak az agit.-prop. osztályt vezettem ebben a pártközpontban, és sokáig dolgoztam a szakmá­ban, de elvi meggyőződésből is. És ha lehetett, mindenütt megvédtem a sajtót az igaz­talan bírálatoktól, akkoriban, emlékszem, nagyon nagy volt az érzékenység. Most azon­ban a másik oldalon állok. Azt kérem a kollégáktól, a sajtóban dolgozóktól, hogy nagyobb önfegyelemmel és önmérséklettel nézzék a tár­sadalomban végbemenő folya­matokat, jelenségeket, tünete­ket. Nagyon nagy a hajlam a szenzációhajhászásra, arra, hogy részjelenségekből általá­nos konzekvenciákat vonjanak le. Nem hiszem például, hogy az elmúlt 42 év alatt csak hi­bák történtek, nem hiszem; hogy egy párt attól tisztesség­telen, ha valamely tisztségvi­selője nem erkölcsös és nem tisztességes. Márpedig mosta­nában bőségesen el vagyunk látva olyan információkkal, amelyek elterelik a figyelmün­ket a pozitív, valóságos fo­lyamatoktól. A sajtó felelőssége- A sajtóról általában igen nehéz Ítélni. S meg kell mondanom, hogy a 'sajtót érő bírálatok meglehetősen <szá­mosak. S - ha nem haragszik meg —, azt is elmondanám, hogy egy funkcionárius, akár­milyen szintű legyen is, szinte bizonyosan jó pontokat tud szerezni a hallgatóság előtt, hogy ha odcksap egyet a sajtónak. Eléggé különösnél és rejtélyesnek találom ezt a dolgot, mert általában a saj­tóról én szerintem nagyon ne­héz beszélni. Mi sokkal iób- bon örülnénk annak, hogy ha konkrét esetek konkrét bírá­lata merülne föl az ilyen ösz- szegező véleményekben. Sokan mások azonban nem össze­gező véleményt mondanak, hanem sommás Ítéleteket a sajtóról, meglehetős gyako­risággal. Arról nem beszélve, hogy azért a sajtó nemcsak „szóló" műfajokból, tehát pub­licisztikából és újságírói vé­leményekből áll. Következés­képpen, ha igaz az, hogy időnként előfordul, hogy a sajtó ma ezt Írja, és holnap meg az ellenkezőjét, az néha azért is van, mert nyilatkoza­tok jelennek meg a sajtóban. S nem az újságíró változtatott véleményt, hanem a nyilatko­zó. Ilyen is előfordul.- Igen, nem is vitatom, ilyen is előfordul. De hadd mondjam meg, nekem már nem kell „piros pont”. Tehát en nem azért morgok, nem azért fogalmazom meg véle­ményemet, mert így akarok népszerűségre szert tenni, hanem azért, mert — hitem és me99yőződésem szerint — eb­ben a nagyon érzékeny kö­zegben ma nagyon nagy a felelőssége a sajtónak. És nem szeretném, hogy ha any- nyira elfajulna a helyzet, hogy visszatérne a korábbi állapot, ami ellen mindnyájan harcol­tunk, s ha ennek az lenne a vége, hogy a sajtó mozgás- szabadságát ilyen vagy plyan eszközökkel szűkítenénk. Ez nem lehet érdekünk. A politi­kának nem a sajtóval szem­ben, hanem a sajtó munka­társaival együtt kell a tár­sadalom érdekében dolgoznia.- Köszönjük az interjút.- Én is köszönöm a beszél­getést. Alulírottak, Pécs város mű­vészeti intézményeinek veze­tői, megdöbbenve értesül­tünk a városi tanács 1989. február 9-i ülésén elhang­zott - intézményeink anyagi helyzetét érintő — nézetekről, az ezzel összefüggő gondo­latokról és a végső határo­zatról. Nem feledkezünk el az ország, ezen belül Pécs vá­ros nehéz gazdasági helyze­téről, sőt jelen helyzet meg­oldásáért mi is fokozott fe­lelősséget érzünk. Azonban a tanácsülés megállapításaival és az intézményeinkbe kiren­delt ad hoc bizottság lét­rehozásával nem értünk egyet. Pécs város mindig a szel­lemi és művészeti élet je­lentős bázisa volt. Kétezer éves múltja elégséges bizo­nyítékkal szolgálhat erre, de az utolsó fél évszázad is bővelkedik rangos esemé­nyekben és kiemelkedő szel­lemi nagyságokban. A közel­múltban még olyan országos és határainkon is túlmutató kulturális események szín­helye volt városunk, mint a nemzetközi felnőttbóbfesztivá- lok, a nemzetközi zenei tá­borok, a Magyar Játékfilm­szemle vagy legutóbb az Europa Can tat. A tanácsülésen elhangzott vélemények és javaslatok megvalósulása folytatása len­ne annak a — véleményünk szerint téves - kultúrpoliti­kának, mely az említett ren­dezvények többségét egy tollvonással eltörölte, ezzel súlyos károkat „okozott Euró­pa szerte kivívott és elismert kulturális rangunknak. Külö­nösen érthetetlen ez az Euro­pa Ccntot kirobbanó sikere Három kerek-évfordulós ese­ményről emlékeztek meg teg­nap délelőtt Szigetvárott. Mindhárom a város török hó­doltságának 123 évéhez kötő­dik. A fő esemény történelmi dátum: 300 évvel ezelőtt, 1689. február 13-án, hosszú és ke­serves kiéheztetési blokád után, a megmaradt várbeli törökség kapitulált. Hasszán bég ezen a napon adta vissza Sziget várát a császári had­erők képviselőjének. A vár 1566-os ostromát követően Ali pasa több időtálló építkezés­sel irta be nevét a város tör­ténetébe. Közöttük áll ma is a Zrínyi téren az a dzsámi, amelynek az építését 400 év­vel ezelőtt fejezték be. A dzsá­mit II. József alatt római ka­tolikus templommá építették át. barokk stílusban. Kupolá­ján látható ma is az európai­hírű mester, Dorfmeister Ist­ván történelmi témájú freskó­ja, amely éppen 200 évvel ez-, előtt, 1789 januárjában készült el. A hármas évforduló tisztele­tére vasárnap 10 óra előtt 5 perccel megkondultak a ha­rangok. Ali pasa zsúfolásig megtelt dzsámijában, Szigetvár római katolikus plébániatemp­lomában először dr. Nagyvá­radi lános, a város tanácsel­nöke köszöntötte az ünneplés­re egybegyűlt közönséget és a híveket. Külön üdvözölte az emlékünnepség vendégeit: Piti Zoltánt, a Baranya Megyei Tanács elnökét, dr. Cserháti József megyéspüspököt, dr. Fá­bián Gyula vezérőrnagyot, a Zrínyi Miklós Katonai Akadé­mia parancsnokhelyettesét, Krőtzl Helmuth-ot, Bécs se­után, hisz bebizonyosodott, hogy az összefogásban mér­hetetlen tartalékok rejlenek. Intézményeink újabb anya­gi megszorítása, illetve meg. szüntetése a város művészeti életének további leépülését jelentené, ezzel tragikusan szétrombolná a kultúra nehe­zen megteremtett értékeit s félünk, hogy mindez szelle­mi életünk elsivárosodásához vezet. Ezért is érezzük ma­nipuláltnak a művészeti élet és az oktatás szembeállítá­sát. A kettő nem választható el egymóstóf, hiszen ez az „először művelt ember, az­tán művészet" hamis ideo­lógiáját sugallja. Továbbra is hisszük, hogy a kultúra nem áru; minden civilizált országban támogatásra szo­rul,, s kizárólag közgazdasági szemléletű megítélése súlyos következményekhez vezethet. Kérjük, hogy a tanácsülés vegye fontolóra az említett bizottság visszahívásának le­hetőségét, mivel a tanács­ülésen elhangzott hozzászó­lások és javaslatok nem hagynak kétséget bennünk a bizottság értékítéletének ki­mondottan gazdasági orien­táltsága felől. Javasoljuk, ihogy a testület a művészi és gazdasági kérdések komp­lex vizsgálatát szakigazgatási szerveire bízza. Szkladányi Péter, a Pécsi Szimfonikus Zenekar igazgatója Lengyel György, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója Bagossy László, a Pécsi Nyári Színház igazgatója gédpüspökét és dr. Tóth Jó­zsefet, a bécsi papnevelő in­tézet rektorát, valamint Török­ország magyarországi nagykö­vetségének képviselőit: Aszli Kökszál követségi attasét és Nur Demren követségi taná­csost. Bevezető szavaival az ünnepséget megnyitotta. Piti Zoltán mondott ünnepi beszédet. Megemlékezett a Mohácstól, majd a város el- estétől Szigetvár és az ország területének fölszabadulásáig eltelt másfél évszázados török hódoltság tanulságairól, külö­nös tekintettel a nemzeti egy- ság hiányára, amely jelenünk számára is intő példa. Beszé­dét köszönő szavaival zárta, e nemzeti ügyet szolgáló nívós rendezvénysorozatért. Az ünnepség két Bárdos La­jos kórusművel és J. Renner Te Deumával folytatódott a Tinó­di Kórus előadásában, Her- genröder József vezénylésével. Majd a dzsámi külső falán elhelyezett emléktábla előtt, Ftavazdi László, a Szigetvári Várbaráti Kör elnöke mondott avatóbeszédet. Az emléktáb­lán közös babérkoszorút he­lyeztek él a városi tanács, a Hazafias Népfront-elnökség, a Várbaróti Kör és a Szigetvári Római Katolikus Egyházközség képviselői. A 11 órakor kezdődött egy­házi ünnepségen és hálaadó szentmisén részt vettek az emlékünnepség egyházi és állami vendégei. Az évfordu­lók ünnepségei ezzel az ese­ménnyel zárultak: a történelmi rendezvénysorozat szeptember­ben, a vár elestének hagyo­mányos évfordulós megemléke­zésével fejeződik be. W. E. Szigetvár visszavétele 300 éves évfordulóján Együttes állami és egyházi emlékünnepség

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom