Dunántúli Napló, 1989. február (46. évfolyam, 32-59. szám)

1989-02-11 / 42. szám

1989. február 11., szombat Dunantmi Tlanlo 3 A hibásnak mondott évek jelentős értékeket hoztak létre Első találkozásunkkor még pécsi tanácselnök volt, utoljára mint tanácselnökkel —, me­gyei tanácselnökkel —, ama bizonyos tanácsülés előtt vál­tottunk szót, amikor a lekö­szönésre készülve várta a mi­nisztert. Közben csaknem két évtized telt el. Amikor Horváth Lajos át­vette e posztot, pár évig még felszálló ágban volt a megye. Ám lassan kezdtek érződni a másfcrjta fuvallatok, majd sze­lek, s most, amikor ő adta át a széket Piti Zoltánnak, szin­te csak az optimizmust hagy- hotta örökül, a reményt, hogy előbb-utóbb azért ismét jobb napok virradnak a megyére. Most már egy hónapja így kell bemutatkoznia: Baranya megye nyugalmazott tanácsel­nöke. Csakhogy akár el is hallgathatja e nem éppen lelkesítő státust, hiszen egy magasabb fokú politikusi cí­met mondhat a magáénak:az országgyűlés alelnöke. E beszélgetésre készülődvén mindúntalarv egy jelenet képe elevenedett meg bennem. Már elhangzott a tanácsülésen, hogy az elnök a felmentését kéri, mert elérvén —, sőt, két évvel meg is haladván — a korhatárt, nyugalomba kíván vonulni, s megtöltötték a ter­met az őt méltató szavak. Horváth Lajos —, most már nem a középső, az elnöki szé­ken ülve —, szorosan az asz­tal fölé hajolva, lázasan jegy­zetelt. Mintha nem is róla szóltak volna a szavak, csak írt, írt-, .. — A zavar leplezése volt ez? __ A kávéscsészét letettük má r, (a cukor mindkettőnk tá­nyérján ottmaradt, meg is be­széltük: miért), s tisztázódott, hogy a megyeháza e földszin­ti szobája csak ideiglenes re- zidepciája az alelnöknek, hi­szen hamarosan átköltözik a régi megyeházán berendezen­dő, egyszemélyes hivatalába. ,,Jobb lesz úgy — jegyezte meg —, mert nem szeren­csés fölösleges gondolatokat kelteni bárkiben is..." A fen­ti kérdésre, amit beszélgeté­sünk indításául szántam, alig érzékelhetően késik a válasz: — Először mentem nyugál­lományba, következésképpen ez is zavart, önmagában is torokszorító volt a sok dicsé­ret, meg az is, hogy nekem válaszolnom kell. Egy ilyen összegezés nem mindennapi doloa. Hát talán ezért jegy­zeteltem én olyan lázasan. Horváth Lajosról köztudott, hogy töke pécsi, hogy ifjúko­rában lelkes focista volt.- Hogy is volt, amikor még k/s Csindóként ismerte a vá­rost?- Előbb akkor a nagy Csin- dóra kell emlékezni, aki neves futballista volt Pécsbányán, a Vasútnál, a PBTC-nél; ő edzőként is generációkat ne­velt. - Az a név, hogy Csin­dó, tőle lett fényes és nem tő­lem. - örököltem tehát ezt a nevet. A barátaim között ma is Csindó vagyok . . . A „kis Csindó" tehát a Bőrgyárnál kezdett focizni. Érettségi után, azaz a hábo­rú után -. hiszen a harcok, egészen Dániáig sodorták, s különböző táborokat megjár­va, vagy éppen szerencsésen elkerülve szökött haza inas­nak. ment a Bőrgyárba. A tí- mársegédi vizsga után úgy indult a szakmának, hogy bőr­ipari műszaki lesz. Másként döntöttek róla: államosítás után, mint munkáskádert, ki­emelték, irodista lett, több grádicsot megjárva jutott el a gyártástervezésig. 1951-ben, a tanácsok alakuló szakigazga­tási szervezetéhez irányították, a dolgok akkori logikája sze­rint a megyei tervosztályra, gondolván: ha már gyártás- tervező, hát bizonyára ért az °tt születgétő tervezéshez is. A helyi ipar lett a területe. — Érdekes, - fogja el az ©mlékezés hogy életemben ötévenként ugrottam egyet­egyet a hivatali létra fókáin, öt év múlva lett belőlem ve- lető a tervosztályon, megint öt év múlva -, 1960 végén ­Újrakezdések 0 Beszélgetés Horváth Lajossal, a Baranya Megyei Tanács nyugalmazott elnökével lettem elnökhelyettes, és alig telt el újabb öt esztendő, ami­kor a közgazdasági egyetem elvégzése után kaptam az újabb megbízatást: a pécsi városi tanács elnöke lettem. Akkor Pécs még megyei jogú város volt, s nem a megye mellett, hanem néha azzal szemben kellett a város ér­dekeit képviselni. Életem leg­nehezebb, de legszebb idő­szaka volt ez, de hát akkori­ban Pécs is az ország egyik leggyorsabban fejlődő városa volt. No, persze, elsősorban az uránbányászat miatt.- A 60-as évek végén szü­letett, s az ön aláírását viseli Pécs első általános rerídezési terve, ami máig is érezteti a hatását...- Pécsnek nem volt addig egy kigondolt, koncepcionális városfejlesztési programja. Tő. lem az.t várták, hogy e tekin­tetben gyökeres fordulat kö­vetkezzék be. Pécs lett az el­ső, ahol a kormány egyik tag­ja - Bondor József volt akkor az építésügyi miniszter —, és a tanács elnöke közösen ter­jesztett a tanács elé egy ilyen tervet, s azt a tanács el is fogadta. Van egy kis szürke füzetem, benne a koncepció elgondolásai; ezt néha elő­veszem, s büszke vagyok, hogy mi minden valósult meg ezek­ből. Voltak és lehettek hibás döntések, de ez a város azért mégis egy meghatározott irányban fejlődött.- Amikor a díszpolgári cim. mel ismerték el mindazt, amit Pécsért tett, köszönő szavai­ban utalt arra: örömmel tölti el, hogy nagy idők részese le­hetett. Mit őriz a legszíve­sebben az emlékezetében?- Az egész négy évtize­det. .. Ott lehettem az álta- lánosiskola-építési program kialakításánál, részese lehet­tem a baranyai faluvillamosí- tós, a bekötőút-program befe­jezésének, az én életemhez tartozik Baranya vízellátásának a javítása, a dunai víznek Pécsre hozatala ... Ha még valamire büszke lehetek, hát arra mindenképpen, hogy ami­óta megyei vezető voltam, olyan együttmunkál kod ás ala­kult ki a párt megyei vezető szerveivel és személyiségeivel, amit nem terheltek olyan gondok, mint sok más me­gyei vezetést. Büszke vagyok arra is, hogy bizalmi légkör­ben dolgozhattunk. Elégedet­lenséggel tölt el viszont, hogy nem tudtuk minden ígéretün­ket teljesíteni. Hogy ebben az országban ilyen helyzet van, akárhogy is Budapesten születtek a döntések, ennek mi is a részesei voltunk és fel is kell vállalni az ezZel járó fe­lelősséget. Én azért azt is ki •merem jelenteni, hogy ezek a hibásnak mondott évek létre­hoztak jelentős értékeket, s az ember, aki ezeket létrehozta -, nem a vezető, hanem a közember! — hitt abban, hogy amit csinál, annak van értel­me. Ezt nem szabad tőle el­venni, mert akkor a jövőbe ve­tett hitet vesszük el.- Megyei tanácselnökként több megyei első titkárral dol­gozott együtt. Melyikkel volt a legkellemesebb az együttmű­ködés? r- Egy kivételével (az első­vel) én Novicstól kezdve, egészen a mostaniig, minden első titkárral eredményesen tudtam együtt dolgozni. Talán Lukács Jánossal volt a legkel­lemesebb az együttműködés . . . A mostani vezetéssel meg úgy vagyok, hogy szinte in­nen indultak. 71-ben, amikor idekerültem, volt egy olyan elképzelésem, hogy ki kell alakítani egy olyan gárdát, amelynek a tagjai az utó­daink lehetnek. Dányi Pált én vittem a városhoz osztályve­zetőnek, s amikor visszajött a pártközpontból, ide elnök- helyettesnek. Piti Zoltánt is hosszú ideje arra készítettem fel, hogy az utódom legyen. A generációváltásra mindig na­gyon odafigyeltem.- Díszpolgári köszönöbe- szédben azt is hallottuk, hogy mindig hitt az újrakezdés iga. zabon. Hogyan értelmezhető ez?- Ez az újrakezdés együtt­jár a közéleti szereppel. Az 50-es évók elején abban hit­tem, hogy amit csinálunk, az az ország és a megye fejlő­dése szempontjából rendkívül fontos. Csak utólag jöttem rá, hogy a jó célokhoz rosszak vol­tok a módszereink. Vezető 1957-től lettem, mégpedig po­litikai vezető, nem csak taná­csi szakember. Az újabb és újabb megbízatások mindig újrakezdést is jelentettek. Volt ebben egy aranykor, a 70-es évek eleje, az új tanácstörvény, amit én rendkívül lelkesen fo­gadtam, de már nem elégített ki ennek a megvalósulása. És jött a 74-et követő újrakez­dés, amikor csak a vágyain­kat, terveinket kovácsoltuk, de •már nem tudtuk azokat meg­valósítani, mert az ország helyzete mindig tőlünk kívánt áldozatot... Hogy aztán jöj­jön most még egy újrakezdés: a parlament alelnökének lenni tényleg újrakezdés .. .- Az országgyűlést mosta­nában elég sok birálat éri. Milyen ez az országgyűlés onnan, az elnöki pulpitusról?- Amikor élesebb lett a vi­ta, élesebb lett a kormány bírálata, a politika bírálata, mindenki tapsolt ennek a par­lamentnek. Aztán kiderült, hogy ez a parlament önmaga nem képes megoldani a problémá­kat, nem fogja megváltoztat­ni az ország ma'i válságos helyzetét, csak a maga dön­téseivel, így ma mintha re- csegne-ropogna ez a ház, mert olyan nyomás nehezedik rá, omit egyetlen parlament sem tud elviselni. Nem lehet elvárni azt egy parlamenttől, hogy kormányozzon, sokan pe­dig efelé szorítanák. Kikezdik az országgyűlést, a legitimitá­sát is, kívülről erőteljesebben, belülről pedig . . . mindenki úgy akar népszerűséget sze­rezni a választói körében is, és másutt is, hogy „jóízűt” belecsap o kormányba, ha ép­pen nem rúg. A csendes több­ség nem hallatja a szavát, nem vitatkozik. Van viszont egy kisebbség, amely a maga módján tényleg élesztője q demokráciának —, egy sereg vadhajtással. Ezéket le kelle­ne nyírni, mondjuk vitában. De nincs igazi vita. De nincs vitakultúrája sem a parla­mentnek. Egy kicsit fegyelme­zetlen ma ez a parlament; olyan érzésem van, hogy jó néhány képviselőtársam már belépőjegyet akar váltani a következő országgyűlésbe. Hoz­zászólásaikból ki-kicsengenek az ilyen törekvések. Csakhogy ez elkövetkező választáskor valószínűleg nem személyek, hanem politikai erők, szerve­zetek mérettetnek majd meg.- A nyugalmazott tanács­elnöknek, mint aktiv parlamen­ti alelnöknek, bőséges az or- szágavűlési programja,* de — tudjuk -, az alelnokséggel egyéb, pl. nemzetközi felada­tok is járnak. Mindeme te­endők mennyi Budapesten- létet kívánnak.- Minden szerdán alelnöki értekezlet van, esetleg még egyéb ügyek miatt is fel kell utaznom. Az ülésszakok előtt jelen kell lenni minden olyan bizottsági ülésen, ahol a dön­téshozatal szempontiából fon­tos ügyekről tárgyalnak. Át­lagosan heti két-három nap .rámegy az országgyűlési ügyek­re.- A többi akkor szabadidőt jelent? Más szóval: a nyuga­lomba vonulással megnöveke- dett-e a szabad ideje?- Jószerivel semmit. Egyik reggel is, amikor fél 8-ra be­lőttem, a feleségem megje­gyezte: én nem vagyok ma­gamnál, mert ő semmi olyas­mit nem • tapasztalt, hogy több lenne a szabadidőm. Aki akar találni magának munkát, az talál, én pedig mindig is ke­resgéltem: hol találok értel­mes munkát. Az üresjáratok mindig is bosszantottak.- Ezért vezette mindig olyan lényegretörően a testületi ülé­seket?- Az a véleményem, hogy egy végrehajtó bizottsági ülé­sen —, ha jól készítették elő —, akár két tucat napirendi pont fölött is lehet rövid idő alatt tisztességgel dönteni.- A szabadideje - gondo­lom — mindenképpen megnö- vekedetf. Mivel tdlti ki? Tu­dom: van valahol a hegyol­dalban egy kis „birtok" . . .- Igen, egy óriási, 230 négyszögöles birtok, rajta egy 22 négyzetméteres fapanel- 'házikó. Ott aztán mindig van valami tennivaló. És hát az unokák! Van két unokám! Ök aztán tudnak nagy örömet szerezni. Kiváltképp, hogy éh •most nogy rangot kaptam a nagyobbiktől. Ű most három és fél éves, és azt mondta, hogy ’ „Lajos papa, te mesélsz leg­jobban a családban ..." Na, ezt az elismerést büszkén vi­selem, és készülök arra, hogy még jobban megfeleljek en­nek. Hársfai István Teremtő munka, történelmi progresszió Mostanában sűrűbben szólunk rá a gyerekre, hogy „hallgass", ha a rádióban, vagy a televízióban híreket mondanak. Sietünk haza a 168 órát, az Első kézből-t hallgatni, és kivárjuk a 2-es tévéműsor végét, mert olya­nok nyilatkoznak, akik múl­tunk létező, de eddig el­hallgatott görcseiről monda­nak új ismereteket. És nem elég már egyetlen országos lapot olvasni: nem írják mind szóról szóra ugyanazt, miként a legfelsőbb politi­kai vezetés tagjai sem mondják szóról szóra ugyan­azt. Érdekesebb lett a sajtó, mert érdekesebb lett a bel­politikai élet. És ezzel együtt a korábbinál is többet bírál - - nak bennünket. Tudjuk: az általános rossz hangulat közepette a rádióra, televízióra, az újsá­gokra zúdul az emberek bosszúsága. A vezetőké is, akik korábban, amikor még „kézben tartották" a sajtót, abban az illúzióban rin­gathatták magukat, hogy amiről a sajtó nem ír, az nincs, .de minket ér a veze­tettek ingerültsége is, mert - éppen a sokféle vélemény közlése miatt —, az olvasó a sajátjával annyira ellenke­ző nézetekkel találkozik. Nem újdonság, hogy bűn­baknak számítunk — ha mégszokni nem is lehet. Év­tizedekig határozatok, bel­ső utasítások, „fönti" és he­lyi informális döntések szabták meg, mit támogas­son éppen a sajtó. De mert a közvéleményt a tények jobban befolyásolják, mint a vezércikkek, sohasem szü­letett meg az áhított ered­mény. Nem is születhetett, mert a vezetés csupán napi politikai célok népszerűsíté­sére használta a sajtót, és nem akart tudomást venni arról, hogy az újság, a rá­dió, a televízió feladata áz is, hogy a közvélemény han­gulatáról tájékoztassa a ve­zetőket. Gyakran mindkét fél számára úgy látszott: a mo­nolitikus politikai vezetés és a Játszatnál sokkal réteg­zettebb közvélemény között mintha a tömegkommuniká­ció akadályozná a megér­tést; és a kölcsönös szemre­hányások közepette senki sem törődött vele, hogy a valódi nyilvánosság hiányá­tól éppen a sajtó munka­társai szenvednek legjob­ban. Azóta változott a helyzet; maga a párt kezdett beszél­ni azokról a hibákról, ame­lyek emlegetését korábban felrótta a sajtónak. A sajtó segített a pártnak a májusi pártértekezlet előkészítésé­ben és abban a fordulatban, amely bekövetkezett: s az­óta is igyekszik ébren tarta­ni az ottani programadók lelkiismeretét. Ám, ha ko­rábban megszokhattuk az egy helyről érkező bírálato­kat, a politikai közélet szí­nesedésével, most a több helyről érkezőket kell meg­szoknunk. Talán anekdoti- kusnak hangzik a példa, de igaz: nemrég az MSZMP és az alternatív szervezetek kép­viselői Budapesten találko­zót tartottak. Csak egyben értettek egyet: a sajtó rosz- szul végzi a dolgát. Előbbi szerint szenzációhajhász, utóbbi szerint fontos ténye­ket elhallgat. Ebben a helyzetben ült össze két hete a Magyar Újságírók Országos Szövet­ségének előrehozott közgyű­lése. Meg kellett újítania saját szervezeti életét, hogy jobban megfelelhessen a megnövekedett követelmé­nyeknek. Szenvedélyes han­gú vita folyt. A tömegkom­munikációt is úgy irányítot­ta ugyanis a korábbi politi­kai vezetés, mint a terme­lés, a tudomány, a kultúra legkülönbözőbb területeit: „kézi vezérléssel", informá­lisan, testületi ellenőrzés nél­küli személyes döntések ré­vén. Itt is voltak „ejtőernyő­sök", és - az egyik újság­író kolléga szemléletes ki­fejezésével“ élve -, itt is osztogattak piros és sárga lapot a játékosoknak szín­vak játékvezetők. Itt is mű­ködött a kontraszelekció. Mindez presztízscsökkenést hozott a magyar sajtó szá­mára. De az utóbbi időben a legkiválóbbak, akik elkö­telezték magukat egy nyílt, őszinte tájékoztatás mellett, és meg tudták harcolni ezért a maguk harcát (há­tuk mögött a szerényebb ké­pességű, de nem kevésbé el­kötelezettek tömegeivel), vál­tozást indítottak el. A ma­gyar tömegkommunikáció most már jobban tükrözi a társadalom különböző érdek- viszonyait, felerősíti a nép hangját és ellenőrizhetőbbé teszi a politikát. Mindez — bírálat ide, szidalom oda —, többnyire a politika és a közvélemény óhajára és tá­mogatásával történt. A magyar újságíró társa­dalom nagy lépést tett előre, hogy tisztázza helyét, sze­repét a mai magyar társa­dalomban. Leszögezte, hogy csak egyfajta nyilvánosságot ismer el, leszögezte, hogy nem akar a politika puszta kiszolgálójává lenni. Vissza­utasítja, hogy felelőssé te­gyék az ország rossz hangu­latáért, és elutasít minden olyan kísérletet, amely kor­látozni akarja a nyilvános­ságot. S miközben elítéli azt, aki nem etikusan használ­ja fel az információt, ki­nyilvánítja a szakmai hite­lesség alapvető követelmé­nyét. Új szerepet kell megtanul­nia a magyar újságíróknak, szerkesztőknek: a sokféle, egymásnak gyakran ellent­mondó érdekek közvetítését. Az elvek világosak: az adott pillanatban dönteni azonban egyáltalán nem könnyű. Mert hogyan viselkedjen például egy pártlap, amely egyetlen a megyében és számos, egy­mástól eltérő vélemény kép­viselői igénylik tőle a nyil­vánosságot? Egy monolitikus szerkezetben meddig él jog­gal és honnan él vissza a lap a helyzetével? Lehet-e pórtlap és néplap egyszerre - és szükség van-e erre a különbségtételre. Hogyan vi­selkedjen a rádióriporter, ha a tömegkommunikáció álla­mi intézményének képviselő­jeként nem engedik be egy párírendezvényre tudósítani? És hogy érezze magát ma áltatában egy magyar újság­író, ha a Münnich Ferenc Társaság vitadélutánján azt mondják, hogy a Magyar Rádió „a Szabad Európa fiókadója“, a Jurta Színház igazgatója pedig, a hatalom „bértollnokának" nevezi? Vannak azonban szilárd értékek ebben a megboly­dult világban, amelyek se­gítségével tájékozódnunk le­het, mondta egy budapesti kollégánk: az emberi egyen­lőség, a dolgozó ember, a teremtő munka és a törté­nelmi progresszió tisztelete. Magasztos elvek: a napi gyakorlatba való átültetésük nehéz, következetes és etikus munkát kíván. Amely egyre kevésbé történhet a legszé­lesebb nyilvánosság ellenőr­zése nélkül. v Gárdonyi Tamás

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom