Dunántúli Napló, 1988. december (45. évfolyam, 334-363. szám)
1988-12-24 / 357. szám
8 Dunántúlt napló 1988. december 24., szombat Galambosi László Barlang fölött csillag lángol i Szánkóm széthull, bolygók gyalog. Fészektörő hó kavarog fényesedve, nekiront a hegy szügyének fenekedve. Batyuimat nyakba vetve kaptatok zord meredekre. Fenyő-gyertyák a csúcsokat ezüstösen beragyogják. Köröskörül fehér völgyek csöpp viskói gyöngyösödnek. Cserje ropog, csatangolnak elszabadult komondorok. Jeges talpam szikrákat vet, gázolom a rengeteget énekelve. Lankadatlan vándorolok Betlehembe. 2 Barlang fölött csillag lángol, dunyhát varrók pici zsákból Jézusomnak. Hallom, hogy a pásztorolók kolompolnak. Jászol mellett mirhát éget három király, bárány béget. Bojtár ökre bólogatva párát lehel örvendőkre. 3 Nö a kisded: földön, égen királykodik dicsőségben; nála szebben nem szól senki. Világol a Végtelenben. Sugaras a bércek orma, minden harang szertebongja tündökölve: Messiásunk miénk marad mindörökre. r / lakespeare-bemutató a Pécsi Nemzeti Szi j N. Szabó Sándor és Sebők Klára jelenete Fotó: Läufer László Antonius és Kleopátra an Az Antonius és Kleopátra Shakespeare aránylag ritkán játszott művei közé tartozik. Ez egyrészt a dráma értelmezése körüli bizonytaltnságnak, másrészt a szinpadraállítás technikai problémáinak tudható be. Nem tartották egyenértékűnek a négy „nagy" tragédiával (Hamlet, Othello, Lear király, Macbeth): sokszínűségét, végletekhez tartó szélsőségeit, hagyományostól eltérő, többszintű konfliktusrendszerét nem tartották igazi értéknek, illetve a színpadi megvalósitás során ezek elvesztek. Kétségtelen, hogy a dráma szerkezete merőben eltér a Shakes- peare-i hagyománytól, de ereje épp ebben van. Gran- ville-Barker szavaival szólva: az Antonius és Kleopátra a cselekvés drámája, nem a lé- lekboncolásé. A művet bemutatkozásként színpadra óllitó Lengyel György vallomása szerint .......Shakespeare egyik l egtitokzatosabb, legvonzóbb és legszebb drámája". Előbbiek kissé részletesebb taglalására azért volt szükség, hogy nyilvánvalóvá váljék, a tragédia előadása a világ bármely színházában rendezőt, társulatot és szcenikát egyaránt próbára tevő és megmérő vállalkozás. A második triumvirátus felbomlása Shakespeare színpadán nemcsak a személyi hatalomért való küzdelem, nemcsak az akkor ismert világ két felének összecsapása, hanem eszmék, pártok és generációk egymást felörlő csatája, melynek nyomása alatt az egyéni érzelmek, konfliktusok és jellemhibák megsokszorozott erővel törnek a felszínre. A történelem „nagy játékosai” itt Kleopátra és Octavius Caesar, a későbbi Augustus, és nem Antonius. Kleopátra Shakespeare legszínesebben megrajzolt hősnője. A végletes szenvedélyek, gyönyörvány és hisztéria az asszonyi praktikával és politikusi nagysággal egyaránt megfér benne. Caesar jelleme látszólag egysikúbb. Fiatalsága lendülete párosul a szikár, magabiztos célratöréssel, de ebben a történelmi helyzetben ez az, ami a diadalhoz elvezet. Antonius tragédiája a szerelem és a birodalom dilemmájában való örlődés. Cselekvésképtelensége miatt bukik el, azt nem előidézve, hanem elszenvedve. A pécsi előadás a lehetséges értelmezések sorából nem emel ki egy határozott vonalat; Lengyel György láthatólag arra törekedett, hogy a színház jelen helyzetéből adódó korlátozó tényezők ellenére is széles történelmi tablója, látványos, az alapvető emberi érzelmeket megmozgató produkciót teremtsen. Fehér Miklós színpadképe ehhez maximális segítséget adott. A hasábok mozgatásával a jelenetváltás gyorsasága ellenére is dekoratív, karakteres és jól bejátszható játékterek jöttek létre. A rendezői felfogás fokozott felelősséget rótt a színészekre, teret adva az értelmezés sokszínűségének. Sebők Klára Kleopátráját a szerelmi szenvedély, féltékenység és birtoklási vágy vonásai jellemezték elsősorban, és Héjjá Sándorral (Antonius) közösen a szexuális alkony előtti utolsó nagy fellobbanás lelki vetületeként interpretálták a birodalomvesztő extá- zist. Szegvári Menyhért több évi szünet utón tért vissza színészként (Octavius) a színpadra. Élmény volt látni tudatos, kristálytiszta, a múltat, mát és a jövőt egységbe foglaló (generáció váltás problémája) játékát. Egymagában is képes volt felmutatni a mű ma lehetséges értelmezéseinek egyikét. Enobarbus tulajdonképpen csak egy a hatalom „oldalvízén" sodródó sokaságból. Sípos László arcot és egyéniséget tudott adni a figurának. Az elvhűség és egyéni boldogulás dilemmájából valódi emberi tragédiát formált. Búcsúja az előadás emlékezetes pillanatai közé tartozik. Újváry Zoltán Lepidusban az öregedő, a siker és a becsvágy helyett inkább a kompromisszumot, nyugalmat és földi örömöket kereső politikust mintázta meg. Töreky Zsuzsa Octavia szerepében annyit tett, amennyi színpadi lehetőség megadatott neki. Pompeiust Bártus Gyula kapta feladatként. A hatalmi viszonyok káoszában láthatólag nem igen tudott eligazodni, A számos mellékszereplő közül mindenekelőtt Görög László érdemel említést. Mindkét szerepében (Eros és Hírnök) kidolgozott, karakteres figurát formált. Jónás Judit és Koszta Gabriella szerep- felfogását (Charmian és Iras) a feltétlen hűségben felolvadó egyéniség jellemezte. N. Szabó Sándor erénye a szövegen kívüli jelenlét atmoszférája volt. Paál László, csakúgy mint Bánk y Gábor (Alexasként) puszta megjelenésével is hangulatot tudott teremteni. Falud y László epizódszerepét ezúttal is gondosan formálta meg. Pálfai Péter, Besenczi Árpád, Matoricz Józsel, Kovács Dénes, Szivler Józsel, Németh János, Mester István, Mora- vecz Levente, Pilinczes József és Fülöp Mihály léptek még színre a bemutató előadáson. Pilinyi Márta jelmezei azt sugallták, ezen egymásnakfe- szülő világban a tógák és leplek alatt egyaránt katonai uniformisok vannak. Meg kell azonban jegyeznem, úgy tűnt, a gazdagon megfogalmazott és kiállított ruhák sajnos, nem mindig találkoztak a szereplők alkatával. Nem Papp Zoltán kísérőzenéjén múlott, hogy a jelenetváltások közti generólsötét egybefűzés helyett a széttöredezettség érzetét keltette. Szilárd István Leszkó Margit: Valaki egyszer azt állította, született ellenzéki vagyok, akinek számtalan nehézsége is adódik abból, hogy - úgymond -, „időnként beleköpök a levesbe". Ezek szerint nem tagadom meg magam, midőn a nagy mulasztásfeltárások idején megint másról Írok. Fokozatosan növekvő hályog borult a szememre, hova-to- vább csak azt ismertem föl, amivel összeért az orrom. A műtét elkerülhetetlenné lett és november utolsó napja a szemklinikán talált. Kimerítő ambulanciái vizs-- gálát után, a még délben is ott várakozók sűrű csoportján átvergődve felmentem az osztályra. Fiatal nővér jött elém, megnézte papíromat, majd magassarkú papucsával kopogva végigvezetett a hosz- szú folyosón. Útközben harsány hangon kiáltott az egyik betegszobába: Nagy Révész néni, telefon! Hely híján a gyerekszobába telepítettek, ahol már feküdt két icfős nő. A szoba közepén nyolc év körüli fiúcska játszott. Nyomban megtudtam, hogy visszavágódó ág tüskéje sebezte meg. Bátran nyitotta rám műlencsét kapott szemét, s tovább mitsem törődve velem rakosgatta a kockáit. Alig pakoltam ki, csinos nővérke jelentette; a hármasban megürült egy hely, költözhetek. Felkapta holmim egy részét, és ahogy csak fiatalok tudnak, már röpködött is előttem. Hamar meggyőződtem arról, hogy az osztályon - beleértve professzorukat —, minden dolgozó fiatal. Korban rangidős talán az éjszakás nővér, aki létszám híján harmadik hete vir- raszt. Ő is még innen az élet delén. Új beteg lévén, este rómkérdez, ki fogja a szemem műteni? Mondom.- Csakugyan?! - villant rám jóízűen -, annak könnyű keze van, szeretem is azt a kis vacakot, de szeretem! A „Kis Vacak” fiús ugyan, de jóval a száznyolcvan fölött, és osztályvezető orvos a túlsó szárnyon. Másnap tudomásul kell vennem, hogy túlterheltség miatt két nappal eltolódik a műtétem. Van hát időm nézelődni, gondolkodni bőven. A szemközti ágyban rég nyugdíjas gimnáziumi tanárnő, rajta már az operált szemet védő fekete üveg. Ritkán szól, rövid, fanyarkás megjegyzései csakis őt magát illetik. Ha beszél néha, gazdag tapasztalatú élet bölcsessége szól belőle. A sarki ágy mellett feketében, útrakészen falusi asz- szony. ölében tartott szatyor- ja fülét úgy morzsolgatja, mint szokta nyilván az olvasót. - Édes Jézusom! Azt akartam maguknak mondani... Mire idáig ér, elfelejti, csak legyint: Mindegy... öt perc múlva újra kezdi, de most sem jut a végére. Otthon, a fészerben hasogatott fa egy tuskója állt bosszút rajta. Most retteg az úttól. Húsz éve járt a városban, fogalma sincs, merre az autóbusz állomás, közben a Szé- chenyi-téri gyógyszertárba is be kell térnie. Hatan magyarázzuk, amivel össze is zavarjuk, végül már azt sem érti, miért nem kell jegyet váltania a helyi járaton. Megkapja zárójelentését, aztán áll tanácstalanul a folyosólabirintusban. Elkísérem a liftaknáig, ahol egy hozzátartozóját látogatott hölgy veszi pártfogásba. A záródó ajtó mögül még hallom: Jézusom, légy velem! Egész Iváncsáig, óhajtom szívből, mert nincs karitatív szerv, mely segítene ilyenkor. Várakozás közben lassan kopnak az órák, olvasni egyikünk sem tud, hát gyerekeinkről beszélünk, csodálatos unokáinkat emlegetjük, kertészkedünk, és találgatjuk, mi lesz az aznapi ebéd.- Akár mi lesz, jó lesz, itt jó a szakácsnő és úgy látszik, nem lopják meg.- Olyan nincs — veti ellen a másik. Bárhogy van is, a betegek kosztja nem sínyli, a legegyszerűbb éteknek is ize, illata van. Fecsegünk, jár a szánk, gondolataink mögött elűzhe- tetlenül mégis a közelgő műtét árnya, mely — bármily ígéretes — , orvosra, betegre egyformán kockázattal jár. Kora délután vizit. Élen a sátoroshajú, törékeny adjunktusnő, aki ágyszomszédom orrcsontját éppúgy átkalapálta a betokosodott könnycsatornáig, mint tette volna azt bármelyik férfikollégája. Engem azzal biztat, készülhetek a másnapi műtétre.. Reggel tehát újra költözködöm, ezúttal a soron lévő operálandók közé. Kötelezően előírt steril inget veszek fel, és menyecskésen kötik be a fejem. A nővér kis tapaszt nyom beteg szemem fölé. Akaratlanul elnevetem magam, a hindu nők homlokon viselt kasztjelző fekete meg piros pontja jut az eszembe, csakhát, az enyém nem olyan mutatós. Úgy féltíz tájt kerekes ágy gurul az ajtó elé, zöldbe öltözött legény szólít a nevemen, s unott arccal nézi, mint kászolódom a magas kocsira. Valamiért a szobába megy, eszébe sem jut lehajolni az ajtónál lerúgott papucsomért. Néhány forduló után a műtő előterében kötünk ki, ahol mór várakozik egy késre kész beteg. Hozzám középtermetű szőke orvos lép, folyadékot csöppent a szemembe, aztán már fordul is. Kis idő múlva visszajön, megemeli a szemhéjam, vár, míg begördítik a másik beteget, s me- gintcsak elmegy. Mikor újra látom, fecskendőt sejtek az ujjai között. Gerincfeszítő nyilalást okozva szúr a szemhéjam alá fönt, lent, és valahová a járomcsont mögé is.- Ez sajnos, fájdalmas volt egy kissé, de nem tartott soká, igaz? - vigasztal utólag. Mire átgondolnám, a fájdalom valóban megszűnik, utána lassú békesség vesz körül. Nagy-nagy nyugalom, amilyen már nincs is, ugyanakkor álomszerű könnyedséggel megmozdul körülöttem a világ. — Hogy érzi magát? — kérdezi kis idő múlva. — Halvány szürkében hosz- szan elnyúló sivatag, előtte csipkés bozót. Mintha nem is én mondanám. — Ezt olvasta valahol? — Nem én, itt van a szemem előtt. Megjegyzés nélkül megy vissza. A sivatag marad, rit- kás bozótja, mint egy lassított film forog-forog, finom ágazatát hol kibontja, hol visszahajlítja kecsesen, szépségesen, folyvást változón, mégis ugyanúgy megúnhatat- lanul. Egy idő múlva ezerágú korallá sűrűsödik, s mire a műtő felé indítanak, eltűnik egészen. A nyíló ajtóból - mintegy az álom folytatásaként — Schumann zenéje hullámzik halkan felém. Bent négyen állnak készen, közülük kimagaslik a „Kis Vacak” fehérben, mint egy űrhajós, csak biztatóan mosolygó szeme látszik. Átcsúsztatnak a műtőasztalra, jókora steril vásznat borítanak rám és vagy csészényi lyukkal egy másikat is. — Nem fél, ugye? — lép hozzám kesztyűs kezét maga elé tartva az orvos. — Nem zavarja a zene? A nővérek ugyanis szeretik. — Én is. — Lehetne éppen más, a Szupersztár vagy hasonló. Ezt a műtősnő mondja. Az érzéstelenítést folyamatosan végző orvos mégegyszer ellenőrzi állapotomat, aztán bólint: — Kezdhetünk. A nővér tálcáján megcsörren a műszer. Az én dolgom feküdni csendben, mozdulatlanul, ahogy azt a perc követeli. A folyamat minden figyelmem ellenére összemosódik, érzem, a hályog felszakad, helyette vöröses-barnás folt. — Kis sós vizet kérek. A csöpp a szemembe poty- tyan, s az erős lámpafényben szivárványnál színesebb töréssel sugárzik szét. Hasonlót egyszer láttam, Grönland felett oszlopszerű felhők mögül előtörő északi fényt. A művelet néhányszor megismétlődik, vele a látomás is. A két orvost a napi politika foglalkoztatja, de nem sokáig, a művelet nem tűr más gondolatot. Némán dolgoznak, egy-egy szó hangzik csupán és műszerek halk zaja. — Kész — hallok aztán kis váll- roppanást —, jöhet a lencse. A nővér kezében reccsen a tenyérnyi kartondoboz, mely számos burkolattal védi az apróka kincset, melyre olyan rég kezdtem gyűjteni, s íme, most térítés nélkül adja a Magyar Állam. Feszült csend támad, kétoldalt görcsösen markolom a lepedőt, lélegzeni sem merek, nehogy megmozduljak valamiképp. Végtelen gonddal, lassan ereszkedik alá a lencse, mig szemem mélyére ér. A kéz felemelkedik, s a fokozott világításban kékesfehérben kristálytisztán látom az orvos figyelő arcát. Tudja, hogy látom. Kezem kilazul és összekulcsolódik a vászon alatt. Minden eddigi látomás volt csak, ez már a valóság. A bizonyosság, hogy ezután nem kell idegenek karjába kapaszkodva kelni át az úttesten, nem fogom leverni az üvegpoharat és nem öntöm mellé a kávét. Ajándékot kaptam karácsonyra — Világosságot. Csillagfényt. 1988 decemberében Pécsett.
