Dunántúli Napló, 1988. december (45. évfolyam, 334-363. szám)

1988-12-24 / 357. szám

1988. december 24., szombat Dunántúli napló 3 Tok— Jenő kitüntetése Portré szürke színekkel Varsó, óvárosi főtér Az ünnepek előtt Varsóban Glemp bíboros szóvivőjével is beszélgettem ünnepek előtti lázban élő Varsóba érkeztem december 13-ón a Magyar Újságíró Szö­vetség delegációjának egyik tagjaként. A két újságírószö­vetség közti megállapodás ér­telmében egészségügyi témá­val foglalkozó újságírók cse­relátogatásaként került sor az utazásra. Az ünnepekre való készülő­dés a mai Varsóban, minden­esetre érdekes és számunkra ugyancsak tanulságos. A kira­katok és áruházak dekorációi látványosak, az esti Varsó a mindenhová felaggatott fénylő villanykörte-füzérektől szinte nyugati nagyvárosi képet mu­tat. Ám ha az ember belép valamelyik áruházba, ez a varázslat bizony kívül marad, és ugyancsak csalódik a tá­jékozatlan külföldi, ha netán vásárolni akar. Az üzletek né­melyike szinte üres, s ahol van valami vásárolni való,, ott hosszú sorok kígyóznak. Sorbanálltak zokniért, haris­nyáért, épp akkor érkezett csak kétféle színű és mintájú férfipulóverekért, játékokért. A kirakatokban magukat kellető szépségek, sok helyen csak dekorációk, s ezt nem is tit­kolják, árcédulák helyett azt teszik ki az árura: Dekoraei- ja. Csak a húst adják jegyre - persze sorban állás után jut hozzá a lengyel vásárló — csokoládé csak ritkán érkezik, s természetesen azonnal leg­alább százan állnak érte. így leírva mindez bizonyára lehangoló annak, aki ezt ol­vassa. Ám a lengyelek egyál­talán nem tartják annyira tragikusnak, kedélyesen tréfál­koznak magukon, és bár az üzletek üresek, a lengyel nők mégis roppant elegánsak. Ügy láttuk, hogy ez az idő­szak az utcai árusok ideje. Ilyenkor a Zakopane környéki falvakból feljönnek a főváros­ba, és valódi házilag font fi­nom gyapjúból készült büty­kös kucsmákat, sapkákat, pu­lóvereket, egyujjas kesztyűket, házi cipőket árusítanak. Szép A piacközpontú műszaki fej­lesztés, az emberi tényezők­kel való érdemi foglalkozás, az’ új jogi és gazdasági sza­bályozások következtében meg­változott környezet hatása a termelésre és a szolgáltatá­sokra — Íme, ezek a főbb kér­dések állnak a Szervezési és Vezetési Tudományos Társaság Baranya Megyei Szervezetének jövő évi ténykedésének közép­pontjában. A munkaprogram már összeállt, abban számos figyelemreméltó országos nagy- rendezvény, sok-sok szakmai előadás, 'klubfoglalkozás, ta­pasztalatcsere, oktatás, továb­bá tanulmánykötetek kiadása szerepel. A jövő évi nagyrendezvé­nyék sorát - a márciusi tu­dományos hetek keretében - a vállalatgazdasági konferen­cia nyitja, mely fórumot kíván kivitelű, igazi folklór-termékek ezek, de ugyancsak borsos árat kérnek értük. A maszek zöldségesek is kivonultak az utcára, az áruházak elé. Standjukon minden kapható, tömött fejű friss salátától a gyönyörű paradicsomig, na­rancstól, piros almától a szá­rított vargányáig, mi szem­szájnak ingere, csakhogy há­romszor, ötször drágábban, mint az állami boltokban. A lengyel nép vallásossága ilyenkor karácsony előtt érzé­kelhető igazán. A háborúban porrá rombolt és gyönyörűen, eredeti formájában újjáépített templomaik szinte a nap min­den szakában teltek, sok fia­talt láttam áldozni, s a nyi­tott gyóntató székekben gyón­ni. A lengyelek sokszor mond­ták, hogy sokat köszönhetnek az egyháznak. A szociális ügyekkel foglalkozó miniszté­riumban is megerősítették ezt. Ugyanis náluk is az egészség­ügyben ugyanazok a gondok, mint nálunk, nincs elég pénz a kórházak kellő színvonalú fenntartására, és kevés a jól képzett ápolónő. Az egyházak több egészségügyi intézményt tartanak fennt, és az ápoló apácarendek ugyancsak nagy segítséget jelentenek az álla­mi kórházakban is. Erről, vagyis a lengyel egy­ház karitatív tevékenységéről szerettük volna megkérdezni Glemp bíborost. Amikor új­ságíró kollégáinknak előadtuk óhajunkat, enyhén szólva el­hűltek, s valami furcsa izga­lomba jöttek ettől. Mégis, dicséretükre szólva mindent megpróbáltak, s en­nek eredményeként egy este fogadott bennünket Ursulik atya, Glemp bíboros szóvivő­je. Az egyházi főtitkárság va- donat új épületében egy ma­gas, széparcú, fiatal apáca várt minket, s ő kísért fel az egyházi szóvivőhöz. Ursulik atya rendkívül udvariasan fo­gadott bennünket. Mindjárt hivatkozott a lengyel-magyar barátságra, a közös történel­biztosítani a kormány reform- bizottsága és a vállalati, szö­vetkezeti szakemberek eszme­cseréjéhez. Ugyancsak márci­usban kerül sor az anyaggaz­dálkodási szervezési akadé­miára, majd áprilisban a sze­mélyzeti egyetemre. Ez utób­bin áttekintik a szellemi tőke fejlesztését és hasznosítását szolgáló feladatokat és felté­teleket, az élenjáró hazai és külföldi tapasztalatokat. Évről évre visszatérő rendez­vényük- az időszerű gazdálko­dási kérdésekkel foglalkozó országos konferencia, melyre június 8-9-én kerül sor Pé­csett. Ennek keretében átte­kintik a gazdaságirányítási rendszer egyes elemeiben 1989-ben bekövetkezett válto­zásokat, értékelést adnak a gazdálkodási eredményekről és hiányosságokról, egyúttal mi múltra, megkérdezte mit tehet magyar testvéreiért. Saj­nálatát fejezte ki, hogy nem tud segíteni a Glemp bíbo­rossal való találkozásban, mert ebben az időben az egyházi főméltóság éppen Za­kopanéban tartózkodik. Ursu­lik atyával való beszélgetés a kezdeti tartózkodó udvarias­ság után közvetlenné vált, amikor budapesti kollégám megemlítette, hogy Magyaror­szágon úgy ismerik őt, mint kiváló szervezőt és menedzsert. Ez a dicséret láthatóan jól­esett neki. Elmesélte, hogy ő volt a főszervezője a pápa lengyelországi látogatásának is, forgatókönyvét is ő írta. Elmondta, hogy első alkalom­mal konfliktusba kerültek a televízióval. A pápa látogatá­sáról adott közvetítésen ugyanis a képernyőn csak a pápa látszott, és körülötte néhány öregasszony, az őt ki­sérő tömegekből semmi. Ur­sulik atya szerint szándékosan így manipulálták a közvetítést. Mint mondta, ennek az ég­világon semmi értelme nem volt, hiszen akik ott voltak, tudták mi volt a valóság, rá­adásul a nyugati sajtó is ugyancsak élesítette a nyelvét ezen a tévéközvetítésen. Igya pápa legutóbbi látogatásakor már nem követték el még egy­szer ezt a hibát. Egyébként Lengyelország­ban bárhová mentünk, bárhol fogadtak minket, mindenütt hangsúlyozták, hogy a lengye­lek szeretik a magyarokat, s mindenütt a különböző fóru­mok együttműködését szorgal­mazták. Sarok Zsuzsa ajánlásokat fogalmaznak meg. Szeptember közepén rendezik meg a hagyományos árkonfe­renciát, értékelést adva az ár­rendszer működéséről, megvi­tatva a korszerűsítés feladatait és feltételeit. Októberben újabb nagyrendezvény: a vál­lalkozásorientált vállalatveze­tés és szervezés módszereiről és alkalmazásáról, bemutatva a hazai és küföldi sikeres pél­dákat. Ugyancsak októberben ren­dezik meg, immár második alkalommal a minőségfejlesz­tés szervezési akadémiáját, melynek keretében a résztve­vőket szintén megismertetik az élen járó hazai és külföldi gya­korlattal. A nagyrendezvények sorát a vezetőiképzés új útjait bemutató konferencia zárja, mely napirendjére tűzi a ha­zai menedzserképzés korsze­rűsítésének kérdéseit is. Tóka Jenő, a Mecse­ki Ércbányászati Vál­lalat vezérigazgatója Szocialista Magyaror­szágért Érdemrend ki­tüntetést kapott. A ma­gas elismerést tegnap az MSZMP Baranya Megyei Bizottságának székházában Berecz Frigyes ipari miniszter adta át. Talán az elmúlt húsz év alatt most először beszélge­tünk Tóka Jenővel, hogy mit sem törődünk az idővel. Most nem fog bejönni Bőhm Jancsi, a titkárság vezetője, hogy kit kell visszóhfvnia, hogy ki vár­ja kinn, hogy gyorsítsuk a be­szélgetést, mert rövidesen in­dulnia kell. Nincs itt a teleírt asztali naptár, amelyből amúgy is tudtam, hogy szűkre- szabott az időm. A Mecseki Ércbányászati Vállalat nyug­díjba vonuló vezérigazgatója ezúttal a lakásán fogad. Fe­lesége néhány percig az asz­talon tesz-vesz. Rendhagyó eset, most először bor is ke­rül az asztalra. Viszont nem látom a hamutartót, amelyből ott az irodában mindig tud­tam, hogy milyen nap áll Tó­ka Jenő mögött: ha már dél­előtt elfogyott az első doboz cigaretta, a szokásosnál is idegtépőbb órák álltak mö­götte. — Márciusig napi két do­bozzal is elszívtam - mondja. Mintha a szokásosnál is ha Ik abba n, megg o n d o I tabba n beszélne, mint korábban. — Abbahagytam . . . Szemüvege felett néz rám, nem szívesen vállalkozott erre a beszélgetésre, a lehető leg­nagyobb csendben szeretne nyugdíjba menni. — Pánikszerűnek érzem a visszavonulásod... A vállalat­tól, a politikai életből, a köz­életből Így egyszerre . . .? — Tíz éve tudatosan készü­lök erre. Az emberek most megújulást akarnak, új arco­kat kívánnak látni. A megyei párttisztségeim, a Bányász Szakszervezet KV-tagsága, a közéleti munkám túlságosan is kapcsolódtak munkaköröm­höz. Vissza kell vonulnom, be­leszürkülni a mindennapi élet­be, a nyugdíjas életbe.- Nem hiszem, hogy a né­hány mandulafád, a diszlák minden idődet, energiádat le­kötik . . .- Valamit kell majd csinál­ni. Egyelőre azonban itt a hi­hetetlen mennyiségű elmaradt olvasnivaló, egy kissé meg kell állni, átgondolni mit is vé­geztem . . . Tóka Jenő Somogybányate- lepen született (ma Vasas) még a dédapja is bányász volt, nagyapja még a tárómű­velésnél is dolgozott, később aztán Rücker-akna adott neki munkát. Apja már az 1927- ben átadott István-aknán bá- nyászkodott.- Pécsett, a Széchenyiben érettségiztem, aztán a Magyar Állami Szénbányák (MASZ) ösztöndíjasaként Sopronban végeztem az egyetemet bánya- művelés szakon. További jö- vőmről az Akadémia utcában döntötték, ott volt akkor a párt székháza. Szó volt arról: a Szovjetunióban folytatom a tanulmányaimat, hogy tudo­mányos fokozatot szerezzek a szakmában. Aztán váratlanul egy egész más szakma alap­jait kellett tanulnom: több mint harminchat év után már elmondhatom, hogy a hírszer­zést akikor szervezték fiatal, nyelvtudással rendelkező dip­lomásokból — oda irányítottak. A bánya azonban vonzóbb volt Tóka Jenő számára, s hát bizonyára a szerelem is közre­játszott, mert rövid kitérő után igazi szakmájában kezdett dolgozni: először a Tatabá­nyai Szénbányáknál gyakorló mérnökként, majd az Aknamé­lyítőknél. 1'956-ban az esküvő után azonban ismét a párt döntött további sorsáról.- A Fehér hóiban - cikkor még a Nádor utcáiban volt a pártközpont - az ipari osztá­lyon dolgoztam. Még ezután is felmerült a szovjetunióbeli aspirantúra, de ekkor már közgazdaságtudományból (a téma érdékes volt, bizonyos szempontból ma is élő: a KGST-országők energetikai együttműködése), a másik ál­lás a pártközpont gazdaság- politikai osztályán adódott. Végül is nem én döntöttem: megkezdődött a nemegyszer napi 16 órás munka, az új gazdaságirányítási rendszer előkészítése. Tóka Jenőt abban az idő­ben is csalogatták magas be­osztásokba: miként később is. Felmerült a KGST-ben egy rangos állás, később már Pé­csett volt, amikor minisztériu­mi „bársonyszéket" ajánlottak fel - Tóka Jenő leghőbb kí­vánsága azonban az volt, hogy ne sokat beszéljenek ró­la Pesten. — 1967 márciusában kerül­tem ide, akkoriban még fény­korát élte a vállalat. Három régi üzeme működött, kész volt a IV-es légaknája, mélyí­tették a szállítóaknát. Fiatal, tehetséges vezetők egész so­ra dolgozott a vállalatnál, bá­nyászaink erejük teljében vol­tak, önálló külkereskedelmi joggal, vállalatszerűén gazdál­kodtunk, saját munkásaink életkörülményeinek színvonalas biztosítása egyben Pécs segí­tését, fejlesztését is szolgálta: városépítésben, a kulturális és sportéletben jelentősen tudtuk támogatni Pécset. — Nem beszélve arról, hogy a város politikai életében is lontos szerepet töltöttek be az uránbányászok. Te például ép­pen tizennyolc esztendeig vol­tál a megyei párt-végrehajtó- bizottság és természetesen a megyei pártbizottság tagja is. Nagyon sok sorsdöntő gazda­sági, megyepolitikai, .személyi kérdés előkészítésében, a dön­tésben vettél részt. Az utolsó évektől eltekintve, különösen a hetvenes évek végéig ez sike­res korszaknak mondható Ba­ranya életében, részese lehet­tél ennek . . . — Igen, minden bizonnyal az utóbbi időkben a legré­gebbi vb-tag voltam . . . Várom a folytatást. Néhány esetben ott voltam, amikor emberek védelmére kelt, ami­kor a vitában a legjobb komp­romisszumot találta, amikor indulatokat csillapított, ami­kor az előterjesztésnél jobb javaslattal állt elő. S emlék­szem arra a húsz esztendő előtti beszélgetésünkre, ami­kor azt mondta: én most megismertetem önt részletesen a vállalat dolgaival. Józan be­látására bízom, hogy ebből mi kerülhet a nyilvánosság elé, de szeretném, ha az uránbányászkodásról, az itt élő emberek gondjairól az eddi­ginél sokkal többet és nyíl­tabban írnának a Dunántúli Naplóban. Hol volt akkor még a glasznoszty, a nyilvánosság, vita . . .? — A nagy titkolózásban ki­éleződött a vállalat helyzete. Pécsett amolyan urángőgnek tekintették a nagy elzárkózá­sunkat. Az uránipar a Szov­jetunióban hadiiparnak szá­mit, a magyar—szovjet urán­egyezményben megfogalmazó­dott, hogy a vállalat mit kö­teles államtitokként kezelni, így aztán a vállalatnál fel­halmozódott óriási szellemi ka­pacitás is megbénult, hiszen mérnökeink előadásaikban, a szakcikkekben is kénytelenek voltak dolgokat elhallgatni vagy elhomályosítani. Bányá­szaink joggal sérelmezték, hogy a szénbányászok minden öröméről, gondjáról beszámol­tok, az itteni magasszintű technikáról, az emberek életé­ről, magúkról alig hallanak, családjaik mit sem tudnak munkájúkról. Hát ezért tartot­tam fontosnak már akkor a jóval nagyobb nyíltság megte­remtését.- A sikeres évek után ne­héz korszak következett. Ku­darcnak érzed munkádban a 80-as éveket?- Bár önmagamat nem tu­dom hibáztatni, mégis szemé­lyi kudarcnak érzem. A sike­res vállalatra egyszerre zuhant annyi teher, amit kivédeni nem lehetett. Megváltozott a dollár— rúbel—forint átszámítá­si aránya a nyolcvanas évek elején, anélkül, hogy részle­tezném, ez önmagában is döntő csapás a vállalat ered­ményes gazdálkodásában, ugyanakkor csökkent az urán világpiaci ára is, miközben valamennyi költségünk óriási mértékben emelkedett. Telje­sítményeinket 'már nem vol­tunk képesek a korábbi mér­tékben növelni, a megfelelő technikára nem volt, pénzünk. Ez egybeesett azzal, hogy a munkaintenzitás rohamosan csökkent, eqyszerre jelentke­zett az első nemzedéknél a foglalkozási ártalmak egész sora, legjobb embereink dől­tek ki a sorból . . . Törvény- szerű folyamat mostani nehéz helyzetünk, bár a magyar bá­nyászat eqészét tekintve mos­tani működésünket sem sza­bad kudarcnak tekinteni.- Vezetésed idején a mun­kások, a fiatalok ea ész sora került vezető beosztásba , . .- Ez sem volt egyszerű. Amikor idekerültem, a tehet- séaes emberek egész sora volt vezető beosztásban és mind fiatalok voltak’. Itt a sza­márlétraszerű előrelépés ak­kor nehéz volt. Az üzemek, a körletek, a kis csoportok ön- állósáaában, az alkotói vágy kiélésében lehetett akkor csak az eqyén sikerélményét bizto­sítani. Az utolsó években meg­változott" a helyzet, ha csak a mostani váltásra gondolok, is­mét nagyon sok fiatal kapott lehetőséget. — Vannak barátaid? — Bizonyára sokan. Bár nem járunk össze, de a barátság kritériuma nem csupán ez. Sajnos nagyon sokan elmen­tek mellőlem. Ha kudarcról, beszélünk, erről is kell szólni. Balesetek, betegségek, a bá­nya nagyon sok jó barátot el­vitt, vagy éppen súlyos káro­kat ökozott életükben, amelye­ken már nem lehet segíteni. Az ő sorsuk jobban nyomaszt, mint a vállalat mostani mű­ködése, jövője: szorgalmas, tehetséges emberek, az urán- bányászatra szükség van, ők talpon maradnak. Az orvosi rendelőben azonban mindig nagyon szomorú vagyok. S azok miatt különösen, akik már nincsenek . . . ■ Ezt már olyan halkan mond­ja, hogy hangja szinte elvész ezen a december végi téli es­tén. Mit is mondott?: nem pá­nikszerűen hagytam abba min­dent, tudatosan bele akarok szürkülni a mindennapi élet­be. . . Lombosi Jenő SZVT-nagyrendezvények ’89 Á változásokra figyelve Tóka Jenő átveszi a kitüntetést Berecz Frigyes ipari ininisztertől

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom