Dunántúli Napló, 1988. december (45. évfolyam, 334-363. szám)
1988-12-03 / 336. szám
A Dunántúlt napló 1988. december 3., siombat Nyitás: jövő szeptemberben Helyreállítási munkálatok a siklósi iskolában if lies közben A Mátyás-emlékmíítervről Cseréphiány lassította az építkezést, de most már ismét a kellő ütemben folyik a munka a siklósi Kossuth téri Általános /Iskolában. Tavaly januárban szakadt be az úttest az épület előtt, mert föld alatti üregek gyengítették meg az alapokat, az iskola akkor használhatatlanná vált. Három épületben folyt a tanítás, közülük csak az egyik sérült meg: igaz, ez nyolc tantermet és egy tanári szobát jelentett. Ideiglenes megoldások után az Ifjúsági Házba költöztek be az osztályok, itt és a megmaradt termekben folyik tovább a munka. Az oktatás szakmailag megsínyli ezt a helyzetet, mert bizonyos tárgyaknál nem lehet megoldani a szemléltetést. Az első elgondolás az volt. hogy a tervezett szakmunkás- képző helyére és helyette épüljön fel az általános iskola. A vizsgálat azonban megállapította, hogy a régi épület megmenthető, ez egyébként városképi szempontból is kívánotos. Másrészt új iskolára nincs elegendő pénz. Ezért o helyreállítás mellett döntöttek. A terveket a Baronyaterv készítette, az építkezést a Siklósi Építőipari Szövetkezet és a Városgazdálkodási Vállalat végzi. Az iskola kívülről megőrzi régi formáját, belülről némi átalakítás utón rendezettebb lesz, funkciójának megfelelően. Az építkezés az ősszel kezdődött el, és a tervek szerint, 1989 szeptemberében megkezdődhet a tanítás. Előreláthatólag húszmillió lesz az építkezés költsége, 10 milliót a megyei tanács adott, a Vízmű Vállalat az Állami Biztosító révén a számla egyharmadát állja. 4,5 millió forintjába kerül a helyreállítás a siklósi tanácsnak a felújítási alap terhére. Ez azt jelenti, hogy a város iskoláiban csak a legszükségesebb karbontartóst tudják jövőre elvégezni. Egyébként nem épül meg a városi tornacsarnok, pedig a Hajdú Imre utcai iskola tornaterme is lett volna. A gimnázium bővítésére - omely idegenforgalmi szakközépiskolai osztály indítását teszi lehetővé — valószínűleg csak a tervidőszak végén kerülhet sor. G. T. Őszinte hazafiúi tisztelet él bennem Mátyás királyunk, történelmünk egyik legnagyobb uralkodója iránt. Éppen ez a tisztelet késztetett vitába szállni azzal a nézettel, miszerint a nagy király emlékét halála 500. évfordulóján Pécsett egy fejmostrum- mal kell megörökíteni. Tisztelem és becsülöm a két alkotót. Nem kétlem, hogy becsületes szándék vezette 1 mindkettőjüket, de hitem szerint ez most túl kevés volt, a fejterv a szándékot ataposon megmásította. \ Midőn a magam véleményének a kifejtésére készülök, nem hallgathatok arról, hogy mélyen megindított az az alapos visszhang, ami megállapításaim mellé sorakoztatta a pécsieket, s oly számban, amire mostanában nem volt példa a DN gyakorlatában. Legutóbb e levelekből idéztünk, óm azóta is érkeztek újabbak, melyekből ez alkalommal idézni kötelességemnek tartom. Mindenekelőtt egy 18 éves ifjútól, Varga Tamástól, aki baráti köre nevében is írta, hogy „a város sokkal inkább támogatna egy Hunyadi János-szerű szobrot, semmint ilyen jellegűt. Ha Hunyadi János megérdemelt egy lovasszobrot, a fiával szemben sem lehetünk szűk- keblűek". Érdekes, hogy a Képző és Iparművészeti Lektorátus is - támogatása kilátásba helyezésekor — első helyen egy ilyen szobortervet ajánlott! Kovács Elemér a tanács gyakran hangoztatott takarékos gazdálkodását emlegetve száll szembe a kifogásolt szobortervvel: „Merem remélni, hogy a tanács is figyelembe veszi a pécsiek tiltakozását. és nem a hozzáértők véleményét fogadja el." Kincse lánosné egy csomó fényképet is küldött, amelyek a tervezett szoborállítási hely szomszédságát, a Kálváriadombot mutatják be mai szomorú állapotában, s ennek rendbetételét ajánlja az illetékesek figyelmébe a gigan- tomániás tervvel szemben. Szilágyi István „Kálváriák" c. 1980-ban a Corvinánál megjelent könyvére hivatkozik, amely kiemelt jelentőséget tulajdonít a pécsi Kálváriának. „Reméljük - írja —, hogy a pécsiek önbecsülése és közös gondoskodása lesz olyan hatékony, hogy az utolsó pillanatban meg tudják rpenteni a jövőnek múltunk e darabját." Egy-két gondolat erejéig hadd utaljak vissza az „ellenvéleményekhez". Romvár y Ferenc annak okán, hogy hazánkban százéves gyakorlata von a szoboremlékmű-állító.s- nak, kijelenti, hogy a döntés nem népszavazás útján született, mert ennek nem ez a módja. Most ez a gyakorlat mégis megváltozni készül: országszerte egyre gyakoribb a tiltakozás a nem kívánt, érthetetlen művek felállítása ellen. Az adófizető polgár beleszólást kér ebbe is. És most, amikor elhangzik a népi vétó, hirtelen „mindenki" felhördül. Értem én a magyarázatot: „Mindig élénk vihart kavart egy-egy szobor, emlékmű felállítása - de mindig utólag. Amikor az alkotás már állott. Sohasem előtte »fúrták« a dolgot." Ami pedig az elutasított népszavazást illeti: lehet, hogy pont Romváry nem tudja, hogy éppen e pályázat kapcsán kétszer is véleménynyilvánításra kérték a pécsieket, de egyszer sem vették azt figyelembe? Vadász György hozzászólására nem kívánok reflektálni, megtették azt helyettem a DN olvasói. Nem kerülhetem ki viszont Kircsi Lászlóét. Az ő álláspontja: „A »laikus többség- is csak akkor mondhat véleményt, ha a, szobor és közötte ... a közvetlen érzéki (?) hatás létrejött." És ez mikor történhet meg? Természetesen, amikor már kész a mű és már nem lehet változtatni, amikor megszeretni nem, csak tudomásul venni lehet az alkotást. Hát ezért kellett „előre" véleményt mondani, - még akkor is, ha ez bizonyos érdekeket sért. De ne feledjük: a legfőbb érdek a város érdeke, a lakosság érdeke. Mindezekután az alábbiakban arra a magam által megfogalmazott kérdésre próbálok válaszolni, ami Így hangzik: miért nem értek egyet általában az adott helyen létrehozandó emlékművel? (T) Mert az emlékmű is a régi jó szokás szerinti odo- nem figyeléssel „települne": A Széchenyi Istvánról elnevezett téren áll Hunyadi János szobra, a Hunyadi János- lól elnevezett úton állna Hunyadi Mátyás emlékműve. © Mert az útvonal, amelynek lényeges eleme lenne ez az emlékjnű, a belvárost északi oldalán zárja le, s a tobzódó elképzelés ide már elhelyezne 13 + 1 szobrot, s ez lenne a tizenötödik. A 13 - tudjuk — az aradi vértanúk mellszobrai lennének, a +1 ennek a sornak közepére állítandó, a költő Zrínyit ábrázoló lovasszobor lenne. A magyar történelem három korszaka keveredne rövid néhány száz méteren. Nem túlzás ez? © Mert a pécsi szoborálli- tási terveknél egyszerűen lehetetlen az új városrészekben gondolkodni, csak a belvárosban. Pár éve, amikor Kecskeméten arról vitáztak, hol állítsák fel Hunyadi János szobrát, „Mi hová tennénk Hunyadit?" címmel azt boncolgattam: miért épülnek új városrészeink úgy, hogy nincsenek hagyományos értelemben vett tereik, s mi lenne, ha egy reprezentatív köztéri szobrot kellene elhelyezni?, Nos, Újmecsekalján Körösi Csorna Sándor szobra egy ház sarkánál álldogál, Csontváry Kosztka Tivadar mellszobra pedig Lvov-Kertvárosban meglehetősen esetlenül áll egy dísztelen posztamensen az út szélén ... A fejtegetések körül két ízben is próbáltam vitát indítani. Akkor bizony senkiben sem buzgott az a lelkesedés, amely most szemlátomást megszállt egyeseket. Üj városrészeinkben azóta sem keletkezett hagyományos értelmű tér, amit természetesen nem csak szoborelhelyezés miatt reklamálok, de sokkol inkább mint városszervező építészeti egységet, amely sajátos karaktert ad a lakóterületnek. Ne feledjük: Pécs belvárosa a Széchenyi tér, a Kossuth tér, a Szent István tér nélkül nem lenne az, ami! Ha lenne ilyen terünk új városrészeinkben, gond nélkül helyet kaphatott volna egy Mátyás-szobor. Ezért most ismét felteszem a költői kérdést: „Mi hová tennénk Hunyadit?” örülnék, ha azok, akik most nem fukarkodtak felém szórni villámaikat, ebben a kérdésben is elmondanák a véleményüket. ® Mert nem értem az óriási buzgalmat, ami most a Mátyás-emlékműért megindult. Igaz, hogy ez már régebben is szerepelt a városi tervekben. Való igaz: a mostani fél évezredes évforduló kitűnő alkalom a szoborállitásra, még ha történelmi kötődése nincs is a nagy uralkodónak a városhoz azon kívül, hogy az ő nevével fémjelzett magyar reneszánsz jelentős felvirágzást hozott Pécs számára. De vajon hol volt ugyanez a buzgalom 1965-ben, amikor az egyetemalapítás 600. évfordulójára emlékeztünk, s hol volt 1982-ben, amikor Nagy Lajos halála 600. évfordulójáról meg sem emlékeztünk. Pedig Nagy Lajos és Pécs kapcsolata történelmileg bizonyított az egyetem révén. Erre mondhatják a gáncsoskodók: ott a szobra a róla elnevezett gimnázium előcsarnokában. Valóban. Ami azonban nem zárja ki, hogy méltó köztéri szobra is legyen. És hol lesz ugyanez a buzgalom 2001-ben, amikor Szent István királlyá koronázásának az 1000. évfordulóját fogjuk ünnepelni? © Jelen viszonyaink közepette osztoznom kell ama levélíróink véleményével, akik szívesebben látnák valamely hiányzó közintézmény megvalósulását az évforduló alkalmából. Egy ilyen létesítményen elhelyezhető lenne egy az évfordulót megörökítő szerény műalkotás. Végezetül egy megjegyzés erejéig hadd (érjek vissza Off Miklós múltkor idézett leveléhez, melyben javasolta, hogy az aktuális körülmények miatt talán Fadrusz János kolozsvári Mátyás-szobra másolatát kellene felállítani, s hivatkozott a Kolozsvári testvérek nevezetes Szent György szobrára, melynek ismert másolatai mit sem vonnak le az eredeti értékéből. A javaslat tiszteletre méltó, mégis félnék a megvalósításától. Félnék pedig azért, mert talán az eredetinek a pusztulásához vezetne. o Hallottuk a remekbe szabott indoklást: a 20. század végén nem lehet a 21. századhoz a 19. század eszközeivel szólni. Nem vitatom az indoklás igazát. De úgy vélem, egy emlékszobor esetében ez az elv semmiképpen sem mehet a megérthetőség rovására. Mert régen rossz, ha egy ilyen alkotást magyarázni kell, minthogy egyszerűen képtelen önmagát magyarázni közérthető módon. Hársfai István Száz év közelében- Most, hogy négy év választ már csak el a száztól, csak most veszem észre, milyen rövid az élet - mondja szomorkás mosollyal Kerényi János, a hajdani rácvárosi igazgató-tanító. Ahogy áll előttem diókos rövid nadrágjában a petúniák illatot harsogó kürtjei között, nem akarok hinni a fülemnek. Meg is kérdem: jól hallottam? — Sokszor én is furcsállom, ha látom a tükörben a jelentkező ráncokat. Rossz a tükör, mondogatom. Hej, ha még egyszer 90 éves lehetnék! Olyon szép volt a kilencvenedik születésnapom, hogy alig várom a századikat. — Nohát, ez ok az ivásra! — emelem poharam, és mon- dikálok még néhány tréfás jó kívánságot a következő jó évekre. - Hót azért - szólalok meg halkan - néha jól esik visszapillantani arra a röpke kilencvenöt esztendőre!- Valóban, s olykor magam is elcsodálkozom: mennyi mindenre volt energiám! örülök, hogy megérhettem néhány szép vetésem beérését. Nagy öröm volt számomra például, amikor meghívtak 1965-ben Királyegyházára, az általam rendezett „Iglói diákok" című színmű előadásának negyvenedik évfordulójára. A szereplők közt jelen volt egykori tanítványom, Kovács László, aki szintén tanító lett, s aki népnevelői munkásságáért az első Kossuth-díjat kapta. Node, hogyan is kezdődött az én életem? Szüleim Palo- tabozsokon szegény, nagyon szegény napszámosok voltak, fn feltörtem: a „nemzet napszámosa" lettem. Szüleim nem tudtak orvost fogadni, ezért előttem három testvérem dif- tériában, skarlátban meghalt. Ezután beköltöztek Pécsre. A Frühweiszben, a mostani Fel- szabadulási Emlékmű alatt, az Engel borkereskedő nagy szőlejének parányi vincelléri lakásában, 1893 novemberében születtem. Aztán hároméves koromtól elkezdődtek a „nagy egészségügyi sétáim". A vincelléri házból jártam naponta az Ágoston templom melletti Ma- tessa-árvaház óvodájába, ahol megtanultam magyorul, aztán a Széchenyi téri belvárosi elemibe, majd a polgáriba és tanítóképzőbe, sokszor négyszer is megjárva az utat. Kitűnő zenei diplomával 1911-ben Orfűn kezdtem kántortanítói működésemet. Orfű- ről a pécsi tánciskolába (és vissza is, természetesen) mindig gyalog tettem meg az utat. Orfű után még több helyen tanítottam. 1919 márciusától Pápán hathónapos, bentlakásos gyümölcstermesztési és konyhakertészeti tanfolyamot végeztem, 1920-ban pedig a „Katolikus kántor” szaklap segédszerkesztője lettem. 1927. február 18-án Pécs nyugati szomszédságába, Rácvarosra kerültem. Az iskola a pécsi vómház közelében volt. Sokot foglalkoztam a falu történetével. A pécsi egyetem alapításának idején a falu - mivel ürög területéből hasították ki — első lakóiról a Né- metürög nevet kapta, a török kiűzése után pedig szerb telepesei miatt Rácváros, majd 1930-ban Mecsekalja lett a neve. Az iskola kezdetben két- tanerős volt, de mikor Patacs saját iskolát épített, magam maradtam. Ekkor az iskolával majdnem szemben családi házat építettem, s a szolgálati lakásomat átadva 1931 szeptemberében egy spanyolfallal elválasztható húszméteres tanteremben kezdhettük a tanítást. 1933-ban 16 résztvevővel megszerveztem az első megyei dalosversenyt, ahol a mi dalárdánk kiváló sikerrel szerepelt. ! Ugyanekkor háromezer négyszögölön faiskolát létesítettem, s ez 1949-ig nagy sze-~ repet játszott a környék gyümölcstermelésének felvirágzásában. Az iskolában egyébként hatüléses padokban nyolc-tíz gyermek ült, s így tanult 1936-ban már összesen száztizenhat tanuló. Ugyanekkor itt karnagyképzö tanfolyamot szerveztem, s vezettem. A jelentkezők nagy létszáma és a kitűnő eredmény miatt ugyanezt 43-ban Mohácson meg kellett ismételnem. 1937-ben végre két- tanerős lett az iskola. 1938. január 28-án Móricz Zsigmond a Pesti Napló hasábjain „Virágoskertben" címmel lelkes szavakkal mutatta be iskolánkat. Ugyanebben az évben Kassán az országos dalosverseny zsűrijének elnöki tisztét töltöttem be. 1940-ben újra egy tanteremmel és két új tanerővel bővült az iskola. Közben Agócsy Lászlóval a megye iskoláinak első énekszakfelügyelője lettem, de a falu közművelődésén is fáradoztam. Előadtuk Kodolányi „Földindulás”, Mikszáth „A vén gazember”, sőt Kodály „Székely lakodalmas" című játékát még a Pécsi Nemzeti Színházban is. Két gyermeket neveltem fel. A fiam jogi doktor lett, sajnos korán meghalt. A lányom szintén tanári pályára készült, s Budapesten, mint egyetemi hallgató, 1942-ben egy légitámadás alkalmával halt meg. 1942-ben már nyolc, 1950- ben pedig tizennégy tanerős lett az iskola, de ekkor már nem én voltam az igazgató: a „fordulat évében", 57 éves koromban kényszer-nyugdíjba helyeztek. Bűnömül rótták fel többek között, hogy bizonyos arcképeket nem tettem ki a tanteremben, de bűnöm volt kántori mivoltom is. Nyugodt a lelkiismeretem, mert örökös önműveléssel munkámat mindig mindennél fontosabbnak tartottam, s szívem parancsa szerint végeztem. Dehót ettől hivatás a hivatás.- És miként zajlott az élet c nyugdíjazás után? — Az egykori Pius Gimnáziumban néhány zongoraórát kaptam, 1952-től 63-ig pedig a pécsi zeneiskolában szolfézst tanítottam. Nem is any- nyira c pénzért, bár az sem ártott. De az utóbbi időben a megbecsülésnek, tiszteletnek különösen sok jelét tapasztaltam. 1987. június 8-ón például meghívást kaptam, s régi iskolámban Balatinecz Zoltán Móricz Zsigmondról készített fafaragású domborművét én lepleztem le. Egy hónap múlva a zsámbéki Tanítóképző Főiskola hívott meg előadás tartására, 1988 tavaszán meg a kaposvári Tanítóképző egyik végzős hallgatónője munkásságomról irta szakdolgozatát. Bemutatta, hogy milyen volt az én századomban egy tanító élete. Ha pedig most valaki megkérdezné. leélném-e még egyszer őzt a 95 évet, azt felelném: le bizony. De mennyire! Csak nem kérdezi senki. Harcos Ottó
