Dunántúli Napló, 1988. november (45. évfolyam, 304-333. szám)

1988-11-18 / 321. szám

1988. november 18., péntek Dunántúli napló 3 Munkásarcéi I A mozdonynak mennie kell! Gulliverként az óriások föld­jén — így érezhetné itt ma­gát például egy órás, de még egy autószerelő is, főként, ha személygépkocsik javításához szokott. Az alkatrészek nem­ritkán száz kilósak, a fődara­bok pedig ennél is súlyosab­bak. A mozdony talán még nagyobb monstrumnak tűnik Szétszedetten a hatalmas sze­relőcsarnokban, mint a vasút­állomások peronjairól nézve. A mozdonyjaví'tó műhely - amelyet gyakran ma is fűtő­háziként titulál a megszokás, bár legalább évtizede már, hogy gőzmasina a köreiébe sem járt — a pécsi főpálya- udvar nyugati bejáratának szomszédságában van, épp­úgy, mint a „füstösök", a ,,’kávédarálók” szolgálata ide­jén. Persze ebben is létezik specializálódás: nem minden mozdonytípus főjavítását vég­zik itt: a MÁV Pécsi Vonta­tási Főnöksége állományában használatosak közül a BZ és az MD típusjelzésű motorko­csikat, az M 43-as, az M 47— 1000-es és az M 47-2000-es sorozatú mozdonyokat. De a munka a típusokon túl is spe­cializálódik: Berghammer Vil­mos motorszerelő brigádvezető munkacsoportja például fő­darabjavító brigád. Hozzájuk tartozik a mozdonyok irány- váltójának, hajtóművének ja­vítása, ezen belül a motor hengerfejei, víz- és olajhűtői. Mit tagadjuk: a műhely nem patika tisztaságú és csendes- ségű. Sok az olaj szinte min­denütt és az állandó erős zajt csak felerősíti a műhely vissz­hangja. Ehhez képest meglepőnek tűnhet Berghammer Vilmos ka­tegorikus kijelentése: — Egy mozdonyszerelő szá­mára nagyon fontos, hogy jó füle legyen. A motor hangja nagyon sokat elárul abból, hogy hol a hiba. Minden mozdonyon van üzemnapló. Abba jegyzi fel a mozdony- vezető, hogy miket észlelt a gépén szolgálat közben. Ez a napló már útmutatás szá­munkra, de ha nem egyér­telmű a tünet, akkor a szere­lő is felszáll a gépre, hogy saját tapasztalatból szűrhesse le a következtetést. Mi nem vezetjük, s nem is vezethet­jük a gépeket. A mozdonynak a műhelybe való beállása után egy-egy hibát keresve rendszerint nagyon szét kell szedni a motort. S ehhez már nem fül kell, hanem fizikai erő. 25 kilós darabok gépi mozgatására a mi műhelyünk nincs berendezkedve. Mindezt talán nem is iga­zából panaszként mondta, in­kább csak tényként, hiszen néhány perccel később arról mesél, hogy már gyerekkorá­ban is vonzották a motorok, de nem az apró mütyürkék, hanem az igazán nagyok. Ezek javításának viszont elis­mert mestere, noha csak 34 éves. — Annyira ért hozzá, hogy felsőfokon is taníthatná ezt a szakmát - vélekedik róla egy mozdonyvezető, aki közös is­merősként néhány pillanatra belékapcsolódik a beszélgeté­sünkbe.- Szeret túlozni — hárítja el Berghammer Vilmos a di­cséretet, amikor az ismerős továbbáll. De azért úgy mel­lékesen elárulja: ha most itt nem is javítja az összes tí­pust, de valamennyit ismeri, mindegyiket megtanulta és meg kellett tanulnia különféle tanfolyamokon, beleértve a villonymozdonyok szerelését is. Nem okozna zökkenőt a tí­pusváltás. Kicsit távolabb kerülünk: vissza a pályaválasztás ide­jére. Azt már korábban el­árulta, hogy gyermekkora óta a motorok szerelmese, s hogy mindenekelőtt a nagyobb mé­retű motorok vonzották, ér­deklik ma is. 'De ilyen mé­retű gépeket nemcsak a MÁV- nál találhatott volna. — Családi tradíció?- Legfeljebb csak a gépek iránti vonzalom - válaszolja. — Váci születésű vagyok. Az ottaniak valószínűleg úgy is­merik családomat, mint texti­les dinasztiát. Valóban talál­hattam volna munkát máshol is hasonló méretű, vagy még nagyobb motorok mellett, pél­dául a hajógyárban. De a MÁV mégis csak más: or­szágos kiterjedésű és a leg­nagyobb vállalat. Itt egy sze­relőnek sokféle típussal kell 'foglalkoznia, ugyanakkor meg van ennek ellenére a stabili­tás. Egy-egy gép akár har­mincöt évig is elszolgál ki­tűnő állapotban. Én különösen becsülöm ezeket az öreg ma­sinákat. A munkahely megvá­lasztásában szerepet játszott a MÁV mindenkori sajátos nimbusza. Valamikor kiváltsá­gos vállalat volt, pályaválasz­tásom idejére ebből a nim­buszból és kiváltságból jócs­kán vesztett, de mi ez ah­hoz képest, ami az ütóbbi 20 évben azóta történt vele. Ezt brigádvezetőként a saját bő­römön is megérzem, de mint a motorműhely 150 fős kollek­tívájának szakszervezeti főbi­zalmija is napi gondjaink kö­zött tarthatom szómon. A bri­gádunk pillanatnyilag nyolc fős, de könnyen meglehet, hogy mire ez az írás megje­lenik, már kisebb lesz a lét­szám. Igen nagy a fluktuáció, elsősorban a fiatalok köré­ben. Egy kezdő szakmunkás­nak most 24 forint az órabére. S a magam példáját véve alapul: húsz év szolgálat után 45 forintos bruttó órabérhez juthat. A legtöbbjük bejáró: Szentlőrincről, Szigetvárról, Barcsról. A lakást itt sem do­bálják az ember után. Én 1975-ben kerültem Pécsre, amikor ide házasodtam. Azóta különböző beosztósókban itt dolgozom. Tíz év után kap­tunk lakást — Szentlőrincen. Addig apósoméknál laktunk. Akkor mór kilencéves volt a fiuhk. Egy kezdő bérét nem nehéz felülígérni, főiként, ha lakás is szerepel a csábítás­ban, vagy pusztán az a lehe­tőség, hogy nem kell a lakó­helytől messzire menni dol­gozni. Ilyen feltételekkel a fiatal motorszerelőket könnyen el tudják tőlünk csábítani a termelőszövetkezetek, s rajtuk kívül még a MÉV is. De hát a mozdonyoknak menni kell... — hagy egy be nem fejezett mondatot a végére. Ha leír­ná, bizonyára felkiáltó jelet tenne utána három pont he­lyett. De nem az írás a ke­nyere, nem is közgazda, vagy ügyes bérügyes: mozdonysze­relő, a mind kevesebbek közül. D. I. Kritikai össztüzet kapott a beszámolótervezet Átfogó értékelésre van szükség Nem ugyanazt- máskén!-, hanem másH- Általános, régiízű, szegé­nyes, hiányos tervezet — hang­zott el a minap a JPTE Tár­sadalomtudományi II. alap­szervezetének párttaggyűlésén, ahol a Pécs városi pártérte­kezlet beszámolótervezete úgymond kritikai össztüzet kapott. A szép számú hozzá­szóló között volt, aki azon felismerés ’ megfogalmazását hiányolta, hogy a talponmara- dáshoz nem elég másként csinálni ugyanazt, amit eddig, hanem mást kell csinálni, még akkor is, ha ez szemé­lyi, szervezeti konzekvenciák levonásával jár. Más a fel­gyülemlett problémák ismételt „fölfelé" söprését kifogásolta, és azt, hogy az előterjesztés­ben méltatlanul kevés figyel­met kapott az egészségügy, az oktatásügy, a tudomány, a felsőoktatás. — A párt annyiban tud megújulni, amennyire mi, a párt tagjai képesek vagyunk a megújulásra - hangzott el annak kapcsán, hogy a Pé­csett élő és dolgozó kommu­nistáknak akár az országos viszonyok alakulásától füg­getlenül is meg kell találniuk a cselekvés terepét, választ kell adniuk arra a kérdésre, hogy itt és most mi a teen­dő. .. A szenvedélyes vitában többször, főbben is megfogal­mazták, hogy a beszámolóter­vezet megreked a probléma- felvetés szintjén, s hogy kulcs­kérdésnek tekinthető témák­ban, példaként a várható munkanélküliséget és a la- káshozjutási lehetőségeket so­rolták fel, legfeljebb ha álta­lánosságokat említ megoldás gyanánt. Volt, aki mindezek alapján azt a kérdést tette fel, hogy egyáltalán rendelke­zik-e határozott programmal a városi pártvezetés, s volt aki az önkritika konzervatív, kon­zekvenciáktól mentes kísérle­tének minősítette az előter­jesztést. Többen szóvá tették, hogy a tervezetben összekeverednek egymással a különböző di­menziók, akár múlt, jelen, jö­vő, akár párt, állam, akár város és megye tekintetében. Az úgynevezett másként gon­dolkodókkal kapcsolatban (volt, aki másként cselekvők­nek minősítette az alternatív kezdeményezéseket) differen­ciált viszonykialakítást szor­galmaztak az alapszervezet tagjai. Élénk vitát váltott ki az a javaslat, hogy a párt­nak a közelgő választásokra figyelve elsősorban a lakóte­rületeken kellene megerősíte­nie pozícióit, mivel a jövőben a hatalmi kérdések már egyér­telműen ott dőlnek majd el. Mindezek érdekében lelkiis- meretvizsgálatot, átfogó érté­kelést és feladatmeghatározást várnak a pártértekezlettől, il­letve a pártbizottságtól az alapszervezet tagjai. — Tagjai vagyunk egy szer­vezetnek, melynek befolyáso­lásában jószerivel nem is ve­szünk részt - mondta az egyik hozzászóló, s némileg kapcsolódott hozzá egy másik vélemény: — a jelenlegi gya­korlat azt látszik igazolni, hogy a helyi vezetés ismét fölső utasításra vár. Élénk eszmecsere bontako­zott ki annak kapcsán, hogy felülemelkedhet-e óz erkölcsön a napi politika, s arról is, hogy vajon nem a nyilvános­ság jelenlegi szintje gátolja-e az átfogó elemzést, értéke­lést. — A pártértekezlet akkor lesz eredményes, ha a fő kér­désekben tisztességes megál­lapodás születik — állapítot­ták meg a tanácskozás részt­vevői, miután e megállapodás előfeltételeként jó néhány kér­dést sorakoztattak föl. i így például azt, hogy mind saját helyzetének megítélésében, mind a megyével való kap­csolattartás értékelését illető­en elemzést várnak a pártbi­zottságtól, vagy azt, hogy a beszámoló megfogalmazásai ne legyenek egyszerre több­féleképpen is értelmezhetők. — Az öntisztulási folyamat nem állhat meg egy bizonyos szinten, annak teljeskörűnek kell lennie — hangzott el a taggyűlés végén, bár koránt­sem az elhangzottak összeg­zéseként. — Az emberek köz­érzete ugyanis nemcsak a föntről érkező csapások miatt rossz. Hogy az alapszervezet tag­jai komolyan is gondolták azt a kitételt, hogy kinek-ki- nek a saját területén kell megtalálnia a cselekvés szín­terét, azt rögtön be is bizo­nyíthatták, hisz a vitát köve­tően a hallgatók egy cso­portja által kezdeményezett demonstrációval kapcsolatos politikai feladataikat kellett megbeszélniük. Ferling József A családi események résztvevői Látványos, lakodalmas bemutatóval zárult a kétnapos rendez vény Előadásra számítottam a Pannónia Szálló konferencia- termében, de a családi in­tézmények pécsi, országos ta­nácskozásának résztvevői napi gondjaikról beszélgettek a kérdések súlyához méltó önkri­tikával. Szemenkár Mátyás, a Családi és Társadalmi Esemé­nyek Országos Koordinációs Bizottságának - a tanácsko­zás egyik szervezőjének — fő­titkára a vita vezetőjeként nem rejtette véka alá a véle­ményét azokról az intézmény- vezetőkről, akik nem vesznek részt a tanácskozások munká­jában, akik nem szereznek képzettséget ebben a tevé­kenységben, és ne.m veszik tu. domásul azt a versenyt, amely a közművelődési intézmények életében elindult. Határozottan fogalmazott Szemenkár Mátyás a százhar­minc résztvevő előtt, de meg­nevezte azt a három megyét is, amelyben követésre méltó­an dolgoznak, mint Veszprém­ben, Szolnokban és Békésben. S legyünk lokálpatrióták: a pécsi iroda is megörvendeztet­te a társintézményeket szép nemzetiségi műsorával. A vita és műsor közötti ká- vészünetiben mondtam Szemen, kár Mátyásnak: — Nem tartom megszokottnak a konferencia hangnemét. — Ez egy másfél napos ta­nácskozás volt, amelyen nem tudományoskodni, kioktató módon előadni akartunk, ha­nem a gyakorlati munkát érin­tő kérdésekről beszélgettünk. Ezt tették az első nap előadá­saiban is. Tudomásul kell ven­nünk ugyanis, hogy a megvál­tozott helyzetben újítani kell az intézményeinknek is. Ná­lunk konkrét esemény minden szertartás, élesben mennek a dolgok, ezért rendkívül nagy a felelősség. Nálunk minden esemény premier, azzal a kü­lönbséggel, hogy másnap nincs előadás. Minden családnak a saját eseménye a fontos, nem érdekli, hány esküvő volt az övé előtt. Nekünk ezzel az igénnyel kell részt vennünk az örömében és bánatában. — On azt mondta a vitában, hogy nem kívánnak az egyházakkal kon­kurálni — ez rendben van, de el­lentmondást látok abban, hogy a családi események részesei akarnak lenni intézményi tormában. Nem szólva azokról a gondokról — itt hallottam —, amelyekkel az intéz­ményeknek meg kell küzdeni, mint az anyagi, vagy a jogi szabályozás problémái. — Mi a szertartásokkal po­litizálunk. 15 éve azt is figyel, tűk, ki megy a templomba, és nem tartottuk meg a társadal­mi esküvőjét. Ma kettős szer­tartásokra vállalkozunk. Éppen a pécsi Kígyós Sándoré volt az elsők között, amelyet az ott levők nagyon szépnek tar­tottak. Valóban intézményi for­máiban dolgozunk, de nem le­hetünk hivatal, nem végezhet­jük futószalagon a munkát. Mindig azt mondtam, nálunk az udvariasság a legnagyobb befektetés. Mindenki anyagias ma, tartja a markát közülünk több munkatárs is —- éppen ezeken a tanácskozásokon kell erre figyelmeztetnünk. A kollé­ganője (Török Éva) kérdezte, miért nem törődünk többet a szociális otthonokkal is, igaza van, nekünk a humán szolgál­tatásokra kell nagyobb figyel­met fordítani. Békéscsabán tíz évig voltam intézményvezető, ha a szociális otthonban meg. hált valaki, mindannyian el­mentünk a temetésére, mert nem kísérte volna senki. Per­sze a szeretet ünnepén is meg­látogattuk őket - mondta Sze­menkár Mátyás. — Köszönöm, hogy úgy beszélge­tett velem, mintha segítséget kérő lennék az intézményében. G. M. Befejeződött a valláselméleti konferencia Ideológiai harcot csak érvekkel Remir Lopatkin szovjet kutató nyilatkozata Az érdeklődő laikusok szá­mára sem tűnt szakmai elfo­gultságnak, amikor a tegnap véget ért pécsi valláselméleti konferencia résztvevői rendre si­keresnek mondták a háromna­pos tanácskozást. Az érdek­lődő laikus azt is örömmel állapította meg, hogy ezúttal nyoma sem volt a tudomá­nyos hókuszpókusznak, amely- lyel sajnos még komoly tudo­mányágak képviselői is körí- teni szokták mondanivalóju­kat. A vallásfilozófusok és — szociológusok - külföldiek és magyarok egyaránt - példát mutattak egyenes fogalma­zásból, őszinteségből. Márpedig a téma, ismer­jük be, még ma sem min­dennapos. A marxizmus-leni- nizmus hegemóniáját hirdető országokban az „idegen test", az istenhit helyzete, vissza­szorulása avagy térnyerése. S lám, szinte nem volt olyan előadás, amelyet ne lehetett volna akár e hasábokon is közreadni. „Kreativitás a val­lási közösségekben"; „A lel­kiismeret és a vallás szabad­sága", „Az egyházi vagyonok államosítása Romániában" (ro­mán előadóval!)... Csupán néhány cím a gazdag kíná­latból. Véletlen-e, hogy a legtöb­ben az egyik legtekintélye­sebb szovjet kutató, Remir Lopatkin véleményére voltunk kíváncsiak? Az SZKP KB Tár­sadalomtudományi Akadémiá­ja Tudományos Ateizmus In­tézetének főmunkatársa ő, e kérdésben meglehetősen kö­zel a „tűzhöz". — Hogyan értékeli tehát ön a pécsi konferenciát? Válto- zoff-e a kép valamelyest 1986 óta, amikor is Brno-ban elő­ször tanácskoztak ugyanebben a körben? — Valamennyien nagyon örülünk, hogy folytatódott a csehszlovák kollégák által megindított eszmecsere — mondta Remir Lopatkin. — Tudnia kell, hogy a hatvanas években már tartottunk val­láselméleti konferenciákat, nem is kétévente, hanem min­den esztendőben, de ez a folyamat 1967-ben hosszú időre megszakadt. A szocio­lógia, mint tudományág sem tartozott az állami és párt­irányítás kedvencei közé. Ami a tartalmi kérdéseket illeti: ismét bebizonyosodott, hogy a vallás helyzetéről nem lehet még általános ké­pet kapni a szocialista orszá­gokban. Túlságosan eltérőek a módszerek, mások a meg­közelítési módok. A szekulari­zációt, a vallástól való elfor­dulást például eddig egye­nesvonalú folyamatnak véltük, utóbb rá kellett jönnünk, hogy a pangás és a válságok ha­tására ez a folyamat megáll­hat, sőt vissza is fordulhat. — Hogyan látják ma Önök a vallást a Szovjetunióban? — A demokratizálódási fo­lyamat és a glasznoszty hatá­sára egyre inkább úgy vél­jük, vissza kell térni a lenini koncepcióhoz. — Konkrétan? — A lelkiismereti szabadsá­got feltétel nélkül el kell is­merni. Kinek-kinek magánügye, hogy hisz-e Istenben, vagy sem. A vallóskritika kizárólag eszmei síkon folyhat, az ad­minisztratív eszközök megen- gedhetetlenek. Úgy érzem, e felismerés hatására az utóbbi három évben erősödött a to­lerancia, az eszmei-vallási tü­relem a Szovjetunióban. Havasi J

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom