Dunántúli Napló, 1988. november (45. évfolyam, 304-333. szám)
1988-11-02 / 306. szám
1988. november 2., szerda Dunántúlt napló 3 Jubileumi koncert előtt Fény és dallam Lakótelepi Népfőiskola a Nevelési Központban Negyedik évébe lép az ország ez ideig egyetlen lakótelepi népfőiskolája. A kezdeményezésnek otthont adó művelődési ház önálló klubként működteti az újszerű kísérletet. Az itt működő népfőiskolái csoport annyiban újdonság, hogy egy olyan lakótelepre épít, ahol kialakult közösségek nincsenek, ráadásul az itt élő emberek régi lakóhelyi közösségükből kiszakadtak, és kulturális igényeik kielégítésének nincs igazi medre — mondja Wesztl László klubvezető.- Hogyan érvényesülhet a népfőiskola egy lakótelep sajátos körülményei között? — Kétségtelen, hogy a falun újjáéledő népfőiskolái mozgalomnak több esélye van a fennmaradásra, hiszen ott népességmegtartó ereje is számottevő, A lakótelep ilyen szempontból közömbös az ott élő emberek számára. A rrji szándékaink azonban szerencsésen találkoztak a Nevelési Központ Művelődési Házának partneri támogatásával. Ez a harmadik éve működő csoport megpróbálja maga meghatározni, hogy mi az, ami érdekli, és milyen témakörökben kíván tájékozódni. — Milyen témakör jegyében indul az idei év? — „Életlehetőségek" címmel indítunk egy programsorozatot, amelynek az egyre bonyolultabb társadalmi színtér ad aktualitást. Ezen belül kiemelten szeretnénk foglalkozni az alternatív ifjúsági mozgalmakkal. Ősztől - kéthetenként, rendszeresen - előadások, beszélgetések zajlanak majd. November 3-án dr. Szabó Máté, az ELTE politológusa tart előadást ,,Üj társadalmi mozgalmak Magyarországon" címmel. Az ezt követő héten — hasonló témában — Stumpf István, a Társadalomtudományi Intézet munkatársa lesz meghívott vendégünk. — Kik járhatnak a Népfőiskola rendezvényeire? — A programjaink nyitottak, bárkit szívesen látunk. Kovács Gábor Tízéves a pécsváradi női kórus A hónap műemléke: Pécs, János utca 18. Pécs belváros tömbrekonstrukciójának egyik példája a helyreállított lakóház, amikor is a falkutatásokkor előkerült boltozatok áthajtó kibontásával az eredeti alaprajz és homlokzattormá- lás épült meg. Megtekinthető: a Művészetek Háza tetőtéri galériájában. Vita a Mátyás király emlékműről Budapesti válasz Hársfai Istvánnak Rövid zongoraakkordok segítik följebb, egyre följebb tornászni az eleinte még kissé fátyolos egyszólamú női hangokat. Este 7 felé jár. Régen besötétedett. A pécsváradi zeneiskolából fény •'szűrődik ki meg egy kromatikuson fel - fölívelő dallam, költői szöveggel: „Győngyág, rózsaág / Hová tett a bóbitád?" . . . Akkord. Fél hanggal följebb, azután ismét, egyre magasabban, amíg tisztán-szépen „kinyílva" jönnek elő az „á"-k; majd más gyakorlatokkal az „é"-k, „ú"-k, „ó"-k s a többiek. A zongoránál egy szemüveges tanár úr külsejű úr pöty- tyentgeti az akkordokat, a kórus előtt energikus teltkarcsú hölgy: Tóth Gézáné karnagy, a zeneiskola igazgatója. Hangképző és technikai gyakorlatokat végeznek a kórus, a pécsváradi áfész női kórus próbája előtt, mint minden hétfőn este. Szereplések előtt gyakrabban is. Lányok és asszonyok, 20-35 év közöttiek. Többségben csa ládot, gyerekeket hagytak otthon meg nyilván egy sor tennivalót. Tíz éve hetente átlag egy vagy két estéjüket erre a nagyon kemény és nagyon szép közösségi munkára áldozzák, amiből — hónapok, évek? szüntelen gyakorlásaiból — valamilyen szép művészi érték szökken elő a karnagy intése nyomán. 1978 tavaszán kezdődött, először vegyeskari próbálkozással. Am a fiúk kevesen maradtak, így női karként dolgoztak tovább. Repertoárjuk szépen kiteljesedett egy-két év alatt, a kórusirodalom szinte valamennyi korszakából. Mint ez év tavaszán, a siklósi találkozón is. S karnagyuk különös műgonddal választja ki az előadásra szánt műveket, ügyelve: ne haladja meg a kórus erejét, ugyanakkor választékos is legyen, és kelljen megdolgozni értük . . . így reneszánsz művek épp úgy fölcsendülnek előadásukban, mint néhány barokk egyházzenei darab vagy Schumann, Liszt, Smetana és a XX. századi és kortárs magyar alkotók modern hangvételű feldolgozásai. A kórustagokat kivétel nélkül -még gyerekkorukban — egyik-másikuknál később, a főiskolai kórusokban — egész életükre kihatóan meglegyin- tette az aktív együtténeklés varázsa. Olyan karnagyok hatását, nevét hallom, akik az elmúlt évtizedekben igen sokat tettek a magyar énekkari kultúra nemzetközi hírnevéért. Mint Agócsy László, Tóth Ferenc, Zákányi Zsolt, Tillai Aurél, Várnai Ferenc. Nézegetem a kórus emlékeit rejtő naplót. Szereplések — évente 10—12 alkalommal -, kórustalálkozók, rádiófelvételek. Elismerések, köztük a Magyar Rádió emlékplakettje a Kóruspódium egyik legjobb fölvételéért. Kirándulások. Közös koncerthallgatások, opera; képek Batrók szülőháza előtt (amikor még lehetett.. .) Meg a közös programok emlékei a solymáriakkal. A Solymári Női Karral, amelyet a magyar kar vezetők doyenje, Szokolay Bólint irányít évtizedek óta. Velük évente legalább egyszer találkoznak együttes kiránduláson, szereplésen. Munkájukat, föllépéseiket (ma már ez is nagyon sok pénzbe kerül) a helyi áfész, a nagyközségi tanács és a művelődési központ támogatja évente, szerény, meghatározott' összegekkel. Sokat jelent ez, hiszen nélkülük se formaruhájuk, se útiköltségre valójuk nem lenne, a karnagy és a korrepetitor tisztes tiszteletdíjáról nem szólva. A kórustagok pedig hétfő esténként elindulnak a zeneiskola felé. Jelenleg 19-en vannak. Egy részük pedagógus, óvónő, de van köztük titkárnő, pénztáros, adminisztrátor. S olyan is, aki Pécsre bekerülve onnan jár ki a próbákra. Két alapító taggal is szót válthattam. Wittenbart Antalné két gyerek mellett vállalja a rendszeres kórusmunkát. Szerencsésen. Építésztechnikus férje nemcsak nem ellenezte, de ma is segíti, hogy énekelhessen. Magyart Gyuláné, a helyi óvodák vezető óvónője, a hajdani Zengő Kórusban is énekelt. A soproni képző és a 3-6 évesek zenei nevelése adta meg számára egy ideig a közös éneklés hiányérzetét, majd tíz év óta ennek az örömét. Abban mindenki egyezik, hogy bizony, egész napos munka után fáradtan érkeznek a próbaterembe. De itt szinte észrevételenül elröppen a kimerültség érzése . . . Különösen, ha van előttük egy újabb cél, egy közelgő szereplés. Mint most, amikor jubileumi koncertre készülnek Budapestre, a Néprajzi Múzeum matinéjára.. Ahol kedves kórustársuk, a Solymári Női Kar dallal köszönti őket, hogy azután közös koncerttel ünnepeljék meg az első ,,X" évfordulóját az egybegyűlt közönség előtt. További önzetlen szép munkát, a muzsika belső igényét és további szép sikereket kívánunk a 10 éves pécsváradi női karnak és karnagyának, Tóth Gézánénak. W. E. Egyre kevésbé szeretek vitatkozni, egyre kevésbé szeretek megmagyarázni, és egyre kevésbé szeretek kijelentő módban fogalmazni életünk sűrűsödő kérdőmondatai között. Most mégis meg kell tennem, mert a cikk elmarasztaló, rosszat feltételező és rosszat szuggeráló hangja, tájékozatlansága, ellentmondásossága, bár ..meseszerűen" indít, ügyes tollforgató módjára, „. . . volt egyszer Pécsett egy Mátyás király szoborpá. lyázat...”, - felháborít. Hársfai István egycsapással több legyet is megpróbál ütni, jelzi a 450 laikus szavazó Kő Pál—Lovas István páros felé irányuló nagyobb tetszését a végül is választottnál, de nem tudja kihagyni bizonytalanná és komolytalanná tevő, hitelrontó megjegyzését, mely szerint Janus Pannonius városbemutatása a királynak .......feltehetően soha nem t örtént meg . . .” Képzelhető a bírálat élesedő hangja, ha ez a nemzetközi nívójú páros kapja a megbízást. De Bencsik és Várnagy kapta. A beérkezett 24jből valóban 5 ajánlott terv közül választott a Város Mecenatúrája, egy olyan tervet, mely a Husvét-szigetek földöntúli emberfejeihez hasonlít, elmosva Távolságot és Időt, megszülve a Szellem, — a Fej egyedülálló diadalát. Ez a Fej a Corvina Könyvtár, — ez a Fej a Visegrádi Palota, ez a Fej az el nem felejthető, szójról-szájra járó népmesék csodáját hordozza, ez a Fej a szobrászokból, építészekből és jeles művészettörténészekből álló zsűrinek egyre jobban tetszett. Emlékszem, milyen • vihart kavart régen Makrisz Agamemnon és Jánossy György Felszabadulási Emlékműve a város felett - emlékszem a szuggerált bizonytalanságra, mely munkájukat naponta kér. désessé tette. De nemcsak ez. Egy zsűri létszáma körülhatárolt — mindig kimaradnak belőle valóban fontos, vagy csak magukat fontosnak hitt emberek. A közönség-szavazás pedig - „Ki mit tud?" módjára — nem biztos, hogy mércéje lehet mai képzőművészeti alkotásnak. És ekkor már a személyes sértettség torzítja a képet, elképesztve és jogtalanul megalázva az alkotókat, akik nem bűnösök, nem újságírói tolira tűzni valók, hanem sok-sok munkájukkal bizonyító, szellemet építő, rangos művészek. Hársfai István ellentmondásba keveredik, mikor azt írja az alkotói magyarázatokról, hogy „.. . mind e magyarázat szép, tán el is fogadná az ember, ha nem gondolna arra, hogy az alkotók mindössze annyi if el iratot szánnak a Fej mögötti fclra, hogy .......Mátyás, M agyarország királya . .." Miért, kell több? A szöveg egyszerű, szép és igaz, mindenki hozzá hallja az ősi, történelmi és mondavilágot. Különben is — ha hosszabb 'lenne a szöveg, már a Fej sem zavarna? Vagy ez csak újabb kioktatás a művészek számára? És még az is furcsa, hogy olcsó a szobor, - 5, 7. 10 millió csupán? „.. . és itt felmerül a kérdés: egy jeles emlékmű felállításánál lehet-e döntő szempont — az olcsóság? ..." . és az is: ha Pécsre két olyan óriási teher nehezedik — hogy a város szűkös anyagi helyzetéről ne is beszéljünk —, mint a hányódó románkori kőtár és a Zsolnay Mauzóleum, szabad-e egy ilyen szoborra áldozni? Hát ez bizony, elég zavaros írás. No, nem baj. Van azért még remény arra, hogy Pécs, amely országunk egyik tudatos és védett, egyre több műves- séggel megáldott gyöngyszeme, Városatyáival és érző-érzékeny lakosságával meg fogja védeni újabb egyedi ékszerét: még Hársfai Istvánnal szemben is - többünk és utódaink örömére. Vadász György építész zsűritag Képernyő elől# Szűkített- bővített Erről a szókapcsolatról sok minden eszünkbe juthat. A ruhánk, amit ma már akkor is átalakíttatunk, ha viseltes. A gazdaság, melyben a fejlődés motorja a bővített újratermelés. A zenei hangközök, melyek közt a szűkített összhang- zatok adják a dzsessz-stílus egyik elemét. Ami szűkített, abban benne rejlik a veszteség, a fogyatkozás, a fájdalom, s ami bővített, abban a fejlődés, a gazdagodás, a derű csillogó érzete. Nekem ez a szűkített-bővített összetétel, ez a szópár egy múlt heti dokumentumfilm kapcsán jutott eszembe. Három „csövező" fiatal portréja villant fel B. Révész László rendező Az őszinte szó kevés ■.. című filmjében. A bemondónőtől megtudtuk, hogy 1980, a film elkészülte óta a mű csak szűk körben került a közönség elé, (ez volt talán a szűkített nyilvánosság), de- mint a műsorközlő mondta -, immár elérkezett az ideje annak, hogy a széles nyilvánosság is megismerkedhessen az alkotással. Akkor, a nyolcvanas évek elején a társadalmi szegénység és deviancia kívül volt a hivatalos nyilvánosság szűkös keretein. Filmeket zártak dobozba, folyóiratokat zúztak be, megjelent könyveket vontak vissza, ha azok a peremvidékről szóltak: az értelmi, az érzelmi és az anyagi lét pereméről. Nem tudom, mára változott-e a helyzet, szűkült-e, vagy bővült-e a társadalmi lét pereme, s lett-e belőle, mondják, egy széles út. Mindenesetre, a három csöves mára harmincéves lett, ha megérték ezt a kort. S mára, már tízéves lett a filmbeli lányanya gyereke, ha megérte. Talán még mindig „állami gondozott”. Mint ahogy mind a három szereplő az volt. S e „gondozás” érzelmi szűkössége mindhármukat alkalmatlanná tette az önálló életvezetésre, arra, hogy önmagukat és utódaikat bővítetten termeljék újra. A film tanúsága szerint a „lelki restség", (amit József Attila magyar vonásként a Hazámbran már a harmincas években leírt), egy szűkített érzelmi és értelmi újratermelést tesz csak lehetővé. S ez a stagnálásnak és visszafejlődésnek az útja. És milyen biztosan és szükségszerűen működik a kapott és eltanult minta: ezek a gyerekfelnőttek nemzőszülőként ugyanazt teszik, amit velük is tettek. Hiszen ők csak egy redukált-szűkített életvezetést és kapcsolattartási módot sajátítottak el. S ha belegondolunk, hogy ez ma mire elég: otthon nélkül, szakképesítés nélkül, érzelmi támasz nélkül, önállóság nélkül, akkor könnyen juthatunk arra a feltételezésre, hogy az „állami gondozásból" tíz éve kikerülvén, e fiataloknak a gondoskodás iránti szükséglete nemcsak hogy megmaradt, hanem — a szűkülő szociális keretek között- egyre bővül. Ez a bővülő rászorultság azonban csak torz tükre a beszűkülő lehetőségeknek, a nyomorodó létfeltételeknek. Ez a tükör képet ad arról a szerencsétlenségről, hogy cmíg mások a szűkülő egzisztenciát a családi kötelékek bővített újratermelésével ellensúlyozhatják, addig Az őszinte szó kevés ■ ■ . szereplői itt állnak a szűkülő világban, szűkkörű gondolataik és szűkre- szabott érzelmeik között. . M. P.
