Dunántúli Napló, 1988. október (45. évfolyam, 273-303. szám)

1988-10-09 / 281. szám

Szivler József Gogol Ház- tűznézöjének epizódszerepé­ben ,,A Józsi bácsi már meg­holt, és elment hazo", mondták nekem o próba szünetében. Ilyen persze, csak a színházban lehetsé­1957-ben. Színész akart len­ni, de rendezőasszisztens lett Major és Gellért mel­lett a Nemzeti Színházban, önálló feladatokra vágyott, elszerződött vidékre. Pécsett rendezőként kezdte, színész­ként folytatta. Derűs tanújo a hatvanas lehetett fizetésemelést kap­ni, ha sikerünk volt, azon­nal, az előadás után”, me­séli. Ha az ember harminc évig ugyanabban a város­ban játszik és mindig kis szerepeket („voltak azért főszerepek is, de az vélet­nyi sem: egy mondatban kell elmondanom, hogy ősz- szedőit a világ. Nekem rö­vid időm van ahhoz, hogy életre keltsem magam és aki meg van írva. Itt nem lehet próbálkozni, itt min­dennek készen kell lennie. Én már az első olvasáskor Egy szál rózsa az epizodistának ges, abban a különös vi­lágban, ahol minden és mindennek az ellenkezője is igaz. És ahol a főszerep­lők harmadik felvonásbeli nagy igazságaiért epizoéis- táknak kell meghalniuk az első felvonásban. Mint Tar szabad magyarnak Vajk igazságáért Szabó Magda drámájában, amelyet most próbál a pécsi színház. Tar: Szivler József. Az évadnyitó társulati ülésen egy szál rózsával köszön­tötték - harminc éve tagja a társulatnak. Rendezőként és színészként diplomázott évek szinészvilágában meg­esett bohémságoknak („ak­kor szinte a színházban laktunk, főleg persze, a bü­fében"), a tsz-szervezés idején divatba jött „taxi- tájnák” (amikor két taxival járt a trupp vidéki előadó^ sokra és zenés irodalmi mű­sorokkal agitált a szövetke­zet mellett). „Befújt a szél az ajtó alatt a kultúrház- ban, ahol játszottunk, de fiatalok voltunk és fütyül­tünk a világra. Háromszáz­negyven előadást megcsi­náltunk egy évadban — és bírtuk. És akkoriban még len" mondja némi öniróniá­val), akkor előfordul, hogy a színészre mindenki emlékszik, de az általa megformált sze­repre alig valaki. Meg lehet ezt szokni? Hiszen - úgy tartják - titokban mindenki Hamletról álmodik.- Az a fontos, hogy ki­elégítsen a munka. Én epi- zodista vagyok: nekem ez adja az örömöt, ez hozza a sikert. A főhősnek két- három órányi ideje van, hogy építgesse a szerepet, hogy megmutassa magát. Nekem van rá 4—6 oldal szövegem. Vagy még any­tudom, mit lehet kihozni ab­ból a néhány mondatból. És valóban kihozni belőle nem kisebb munka, mint a főhősnek. Srívler József „idenősült" Pécsre, itt ^telepedett le. Itt ment nyugdíjba három éve, de azóta is játszik. Ismerősök és ismeretlenek köszöntik az utcán, és ezt ő nem csak személyes si­kernek tekinti. Hanem AZ EPIZODISTA sikerének, aki­nek - jobban, mint bárki másnak ezen a pályán — minden este újra bizonyítani kell. G. T. Hofszázan a TIT fanfolyamokon Nagykanizsán a TIT helyi szervezetének rendezésé­ben rövidesen megkezdődnek a különböző tanfolyamok. Az érdeklődésre jellemző. hogy mintegy 600-an kapcsolódnak be a szervezett képzésbe, akik közül félszázan vettek részt az első alkalommal meghirdetett vámügyi, illetve társadalom- biztosítási ügyintéző tanfolya­mon. Némef nyelvű továbbképzés E hét végén a TIT és a budapesti Goethe Inté­zet rendezésében kétnapos to­vábbképzést tartanak Pécsvó- radon, a Baranya megyében tanító német nyelvtanárok ré­szére; A videóműsorral színesí­tett programon mintegy nyolc­van általános- és középisko­lában tanító tanár vesz részt. Mintha mindig ősz lenne — az arcokon is... Rejtett magnóval Aradon Hogyan történt a koszorúzás a vértanúk emlékművénél? Pénteken reggel pór perces beszélgetés hangzott el a Kossuth Rádióban az aznap reggel Aradról visszatért egye. temisták vezetőivel, közülük az egyik Gyurcsány Ferenc volt, a KISZ KB Egyetemi Főiskolai Tanácsának elnöke, egyben a KISZ Pécs Városi Bizottsága-t nak titkára. Október 6-án öt­ven egyetemistával mentek át Aradra, megkoszorúzni a vér­tanúk hősi emlékművét. Az öt- ven fiatal között az egyetlen baranyai Gyurcsány Ferenc volt, aki október 7-én délután már itthon volt Pécsett és el­mondta, hogyan történt az esemény. Ezt írom itt most le, kronológiai sorrendben, szigo­rúan a tényékhez ragaszkod­va, mindenféle érzelmi kom­mentár nélkül - végül is az események önmagukért beszél­nek.- Az egyetemi-főiskolai ta. nács kezdte szervezni az utaf még az elmúlt hét szerdáján. Megüzentük az egyetemeknek, hogy átmegyünk Aradra koszo­rúzni, s akt akar, velünk tart­hat. Azt sem titkoltuk, hogy az út esetleg nem lesz veszélyte­len. Az itthoni szervezés telje­sen hivatalos volt, kifelé azon­ban mint turisták mentünk, úgy. mintha ki-ki külön utaz­na. A jelentkezők névsora elő­ször körülbelül nyolcvan fős voft, de miután megjelent a sajtóvita a Népszabadságban, ez többeket elriasztott és visszaléptek. így végül ötvenen indultunk el. A csoportban nemcsak budapestiek voltak, jöttek más városokból is. Az indulás 5-én, szerdán es­te 9 órakor volt. a diákok vo­nattal mentek. Tudatosan vá­lasztották ezt a közlekedési eszközt, mert — ellentétben a busszal és a személyautóval — a vonatot át kell engedni a határon. A választás őket iga­zolta, mert például a debrece­ni egyetemisták autóbuszát olyan sokáig váratták a határ­nál, hogy az ünnepség érde­mi részén nem is lehettek ott. — Elmondtuk mindenkinek, hogy mire számíthatnak, s ha valakit leszállítanak a vonat­ról, az utazzon haza a követ­kező vonattal, s itthon várja be a többieket, mert a cso­port tagjai tovább fognak utazni. Végül is senkit sem szállítottak le. A vonat kéf órát állt a határon; semmi igazi attrocitás nem történt, a román határőrök és vámosok semmilyen gorombaságot nem követtek el. Viszont a vámvizs. gálát nagyon alapos volt, a megszokottnál jóval apróléko­sabb - például még a tele­fonregisztereket is végigolvas­ták. A magyar nyelvű folyó­iratokat és könyveket, valamint a fényképezőgépet először el­vitték, de végül visszaadták, úgyhogy fotókat is tudtunk ké. szíteni. A magnót és a három kis babérkoszorút azonban el­dugtuk, ezeket gyakorlatilag úgy csempésztük át a határon. A csoport végül is reggel fél ötkor érkezett meg Aradra. Az ünnepségnek igazán meghirde­tett időpontja nincs, csupán évek óta megszokott dolog, hogy a magyar nagykövet 10 órakor helyezi el a koszorút. Most is ekkorra gyűltek össze az emberek, több mint ezren, közülük kétszáz körül volt azok száma, akik Magyarországról érkeztek. Idén 11 órakor érke­zett meg nagykövetünk, addig az összegyűltek csendben vá­rakoztak, ki-ki elhelyezte a magával hozott virágot.- Nem volt látványos rend­őri biztosítás, de voltak ott többen is civilben, akikről azt mondták a helybeliek, hogy „más szituációban már lát­ták”. Ezenkívül úgy ötven mé­ternyire az emlékműtől van egy családi ház, s megfigyel­tük, hogy 10 órától kezdve' időnként két-három cserép el­mozdul a tetőn, s onnan fi­gyelik a tömeget. A magnót eldugtuk egy táskába, így si­került háromórás felvételt ké­szíteni, ezt átadtuk a Magyar Rádiónak. Míg várakoztunk, odajött hozzánk valaki, és a többiek nevében azt kérte, hogy kezdjük el a Himnuszt, mert ők nem merik, de csat­lakozni fognak az énekhez. Amikor megérkezett a nagy­követ és elhelyezte a koszo­rút - se beszéd, se zene nem volt -, elkezdtük a Himnuszt, ez még elég vérszegény volt. Utána a Szózathoz már töb­ben csatlakoztak, majd ami­kor harmadszor a „Kossuth Lajos azt üzentg..című dalt énekeltük, ez már iga­zán harsányan szólt. Ezután az „Elindultam szép hazám- bó1"-t énekeltük még el, és el is jöttünk az emlékműtől. Tulajdonképpen készültünk ar­ra, 'két variációban is, hogy a helyzettől függően tíz, illet­ve három mondatos rövid megemlékezést tartunk. De a helyzet olyan volt, hogy erről lemondtunk, mert éreztük, ez visszaüthet. Az ottaniak pe­dig azt mondták, szó szerint, hogy „Kérjük a jó isten ál­dását magunkra és vigyék ma­gukkal ezt az áldást az ott­hon maradottakra." — Szóltatok pár szót pénte­ken reggel a rádióban az em­lékmű és a vár környékéről is. — Igen, az emlékmű, ami a főúttól messze, egy foci­pálya és egy kemping között van, eléggé méltatlan helyen, s olyan kicsi körülötte a sza­bad tér, hogyha akarnának sem tudnának kétezernél töb­ben összegyűlni ott. Nincs ünnepségre fölkészítve. A vár­árokban látható egy kupacba összedobálva a tizenhárom vértanú töredezett, repedezett szobra, s a hajdani aradi vár mellett már befejezés előtt áll egy átkötő út, ami a Ma­ros hídjához vezet; tisztán lát­ható, hogy az útépítéshez a várból származó köveket hasz­nálták föl. — Talán felesleges is a kér­dés: milyen a hangulatod? — Nagyon rossz. Nem csu­pán azért, mert egy nemzeti ünnepet majdhogynem lopva kellett megtartoni, hanem azért is, mert utána, napközben az utcán sétálva senkit nem le­hetett látni, aki mosolygott volna; szürkék voltak a ru­hák, az arcok, az emberek lehajtott fejjel mentek, s még a gimnazistákon sem látszott semmi felszabadultság, ami­kor tanítás végén kitódultak az iskolából. Eszembe jutott, milyen az, amikor például a Nagy Lajos Gimnáziumban vé­ge az óráknak, milyen vidá­mak és zajosak. Ott meg minden olyan volt, mintha fo­lyamatosan ősz lenne, borús és nyomasztó. Dücső Csilla Hűvös-e Ilse? Ilse őrbe! norvég musical­énekesnő hűvösebb, északi temperamentumú előadói stí­lusa ellenére hatalmas sike­rű hangversenysorozatot éne­kelt végig Spanyolországban. Hűvösebb? Hót, a képre néz­ve... ■ Isméf Molnár Csilla Méghozzá Idehaza és Bécs- ben egyszerre beszélnek róla. Az osztrák főváros Votivkino nevű mozijában hosszú sorok állnak a jegyért, hogy a Szép­leányok című és Molnár Csil­la, valamint társnői sorsáról szóló magyar dokumentum­filmet megnézhessék. Buda­pesten pedig tart a vizsgálat dr. Fodros István, a Pallas Könyv- és Lapkiadó Vállalat volt vezérigazgató-helyettese ügyében, akinek felelősségét az említett film leplezte le. Holnap: opera- nyitos Kairóban Japán operaházat ajándé­kozott Egyiptomnak. A három és fél milliárd forint értékű pa­lotát a napkeleti ország a Kairó belvárosában lévő Ni- lus-szigeten, Gezirán építette fel a 17 éve lebontott, régi opera helyett. Sanghaj-blues A blues-zene történetének egyik fordulópontja': megszü­letett az első kínai blues. A Sanghajról szóló dalt azon­ban képtelenek lefordítani an­golra, úgy. hogy szöveg és dallam egyszerre legyen él­vezhető. Rádió mellett, Valomi oldódik és közelít egymáshoz: a bel- vagy akár a külpolitikai eseményekről szólván azt mondta aj. „utca embere", hogy .......valaki fejes szöve gelt o rádióban meg a tévében és azt mondta, hogy...” Más alkalommal: „Valomi pártember is felszó­lalt a/vállalati értekezleten, aztán ... Jha? Nem tudom ki volt, a jófene sem Ismeri őket... szóval felszólalt és..." Tehát a tartalmi élményt nem kötötte egy megnevezhető személyiséghez, mert úgy zaj­lottak le - évtizedeken át - a társadalmi események, hogy bizonyos szint fölött már min­den arcnélkülivé vált, mindent a „kollektív vezetés" számlájá­ra írtak, és az utca embere soha nem tudta meg, hogy egy-egy politikai álláspontot, megszületett szabályt, törvényt ki képviselt, kinek vagy kik­nek a nevéhez fűződik. A hé­ten a rádióban elhangzott ér­dekes beszélgetés során egyik résztvevő mondta: az arcnél­küliség, az arcéi hiánya arra vezetett, hogy a lakosságnak nem volt véleménye a politi­kusokról — kivéve egyes esete­ket. Ám napjainkban a tömegtá­jékoztatás jóval nagyobb sza­badsága és kötelezettsége ré­vén - legjobb példa erre az országgyűlés élőben történt közvetítése - szinte testközelbe hozta oz ország vezető politi­kusait a lakossággal. De hát az utóbbi fél-, egy esztendő mozgalmas politikai és gazda­sági eseményei is tanúsíthat­ják: így beszél az utca embe­re, hogy .......a * Grósz ezt m ondta ... a Villányi beje­lentette ... a Váncsa, hogy kifakadt múltkor a tévében . . . A Kupa Mihály magyarázta tegnap este az adótörvénynek azt a részét, hogy...” Ezek persze az országszerte ismert „közéletiek", de a megyék és nagyobb városok vezető sze­mélyiségei többnyire még min­dig ismeretlenek a lakosság előtt. Hozzáteszem: egy-két ki­vételtől eltekintve. Az utóbbi időben az úgynevezett közép­vezetők is kilépnek a nyilvá­nosság elé, amelytől korábban túlzott, vagy - esetenként - álszerénységből szigorúan tar­tózkodtak. A nyíltság, az em­beribb magatartás és egysze­rűség mindig rokonszenvesebb o tömeg szemében, mint a hű­vös tartózkodás, a hivatali mor­cosság és gőg. A betonkeménységű - egyéb­ként gyakran megmosolyogni való — szokásoktól azonban nehezen tudunk megszabadul­ni. Tessék csak megfigyelni egy kongresszust, országos konfe­renciát, állami összejövetelt, akár itthon, akár más szocia­lista országban: az emelvé­nyen nyolc-tíz-húsz-harminc sorban ülnek hosszú órákon, illetve napokon ót „az" elnök­ség tagjai. Létszámukat — sze­rintem — mindig a szervezet taglétszáma és az emelvényt tartó színpadnyílás mérete ha­tározza meg. Tudom persze, most sokan szemrehányással illetnének, mondván: „Az el­nöki emelvényen helyet foglal­ni a legnagyobb megtisztelte­tés ... I” Én meg azt mondom, hogy nem igaz. Megtiszteltetés az, hogy valaki akár küldött­ként, akár hivatalból is eleve megjelenik a teremben, de hogy hol foglal helyet, annak nincs jelentősége. „Fönt" ülni — az állítólagos megtisztelte­tés okán — egyet jelent az el­különüléssel. A kiválasztottak üljenek az első sorokban és ha bármelyikük éppen fölszóla- lásra vagy előadásra készül, fáradjon föl az emelvényre, a mikrofonhoz: nem lesz egye­dül, hiszen az ülés levezetésé­vel megbízott személy termé­szetesen ott ül az immár szel- lős emelvényen. Na és a csókok. Hát... mit mondjak. Egyszer régen, egy szép na­pon széphazám bon divatba jött a „kádercsók", de egyál­talán nem népi hagyomány­ként. Az ország vezető politi­kusai a hazánkba érkezett vendégekkel addig-addig csó- kolóztak a reptéren vagy a vasútállomáson, hogy már a lakosság szélesebb rétege is átvette ezt a nevetséges szo­kást; szerencsére többnyire csak a családi estek, pincézé- sek, vagy éppen jó kis kocs­mai összejövetelek fűtött han­gulatában. Ronda, tőlünk ide­gen, ízléstelen szokás. Férfiem­ber férfiemberrel ne csókolóz- zék, ha csak nem ... Szóval ne hülyéskedjünk már. Kádercsók vasamapi Panoráma

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom