Dunántúli Napló, 1988. október (45. évfolyam, 273-303. szám)
1988-10-29 / 301. szám
19S8. október 29., sxombat Dunántúlt napló 3 fi Dl\l politikai fóruma A pártoktatás funkciói Beszélgetés dr. Antal Gyulával, az MSZMP Oktatási Igazgatósága vezetőjével *3* * hét Kegyeletsértés Politológusok, történészek mondják: a szocializmus története bizonyítja, hogy nem a kapitalista kihívás a legfőbb veszély a számára, hanem saját belső hatalmi és újratermelési viszonyainak torzulása, belső tehetetlenségének növekedése. Ma ebből fakad az átfogó és radikális reformok szükségessége, melyek alapvetően érintik a gazdaságot — hatékony piacgazdálkodást követelve —, a politikai felépit- ményrendszert és az emberitársadalmi értékek érvényesítését. Napjainkban megannyi új kérdésre kell válaszolnunk, új feladatokat megoldanunk. Mindez nem megy könnyen. Politikai kultúránk is megújulást követel, hiszen megporosodott ismereteinkkel nemigen tudunk mit kezdeni ebben a helyzetben. Éppen ezért kerestük fel dr. Antal Gyulát, az MSZMP Oktatási Igazgatóságának vezetőjét, hogy megkérdezzük; hogy látja a politikai oktatás helyzetét, képes-e az intézet alapvető feladatainak - a pártoktatásnak és kó- derképzésnek — eleget tenni?- Teendőnk és felelősségünk, hogy a pártoktatás funkcióit újraértelmezzük — mondotta dr. Antal Gyula. — Már az elmúlt tanév alapvető tanulsága, hogy az erőteljesebbé váló ideológiai pluralizmus és annak magyarázata koncentráltabb munkát igényel, melyben egyaránt szükség van mind az aktuális politikai kérdéseket illetően a párt álláspontjának megismertetésére, mind az orientáló, egyéni véleményalkotást elősegítő információk eljuttatására. Szinte közhelyszámba megy, de csak úgy lehet az adekvát szocializmus felfogás kialakítását segíteni, ha felgyorsul az ideológiai szemléletváltozás, s a megújult-megőrzött- átalakult tételek minél hamarabb jutnak el a párttagsághoz. — Feltételezem: az intézet ren- delkezésére álló tankönyvek téziseinek majdhogynem többsége elavult, ma merőben más nézőpontból kell bizonyos - lényegi — kérdéseket megközelíteni. Rendelkeznek-e avval az oktatói-szellemi potenciállal« mely e gondokat áthidalja? — Szinte természetes: a folyamatos korszerűsítés ellenére sem tudja a tankönyvkiadás az élet változásait követni, s nekünk régi elvünk, hogy a tankönyv csak segédanyag. Feladataink sokrétűségéből fakadóan az oktatási igazgatóság nincs magára hagyva. Szoros a kapcsolatunk a KB Társadalomtudományi Intézetével, a pécsi egyetemekkel és az MTA Regionális Kutató Központjával, részt veszünk ideológiai-politológiai alapkutatásokban. Intézetünkben politikai közvéleménykutató csoport működik; feladataikat a Magyar Közvéleménykutató Intézet támogatásával oldják meg. Mindez az oktatás kitűnő háttérbázisa. Ugyanakkor stúdiumaink eleven, pezsgő vitafórumok, ahol a tabutémák nem ismeretesek, s ha ehhez hozzáteszem, hogy 75 tanárunk van — akiknek többsége a pécsi felsőoktatás, valamint megyénk politikai élete elméleti és gyakorlati szakembereinek sorából verbuválódik, s közülük 41 a szakma valamilyen tudományos fokozatával rendelkezik — akkor nyugodtan kijelenthetem; intézetünk ezen a téren a ma elvárásainak megfelel. I — Milyennek ítéli meg ax Oktatási Igaxgatóság belső légkörét? — Moguk a hallgatók fogalmazták meg: nem hitték volna, hogy ilyen őszintén, szabadon lehet bizonyos kényes kérdésekről is beszélgetni. Mi egyértelműen az oktatás nyíltságát hirdetjük, erre ösztönöz a megyei pártbizottság, de legnagyobb ösztönző kör a hallgatóság. Tanítjuk a mar- xizmus-leninizmus történetét, de ez nem a brosúrák feldolgozásában merül ki; a tételeket napjaink valóságával szembesítjük. Mind többet apellálunk a politikai-szociológia erényeire, s alapvető törekvésünk, hogy a hallgató ne dogmákkal és tézisekkel, hanem az újat adaptálni képes politikai kultúrával felvértezve hagyja el intézetünket. — Igaz-e, hogy a politikai oktatás, az Oktatási Igazgatóság és kurzusai iránt csökkent az érdeklődés, beiskolázási gondjaik vannak?- A válasz nem egyszerű. Meggyőződésem, hogy az elmúlt években jelentős túlképzés folyt: úgy évi 1800 hallgatóval számolhatunk, eny- nyien vettek részt a különböző oktatási formákban. Az oktatás minőségének kérdése ugyanakkor többször is felvetette: kevesebb tanulóval, visszafogottabb beiskolázással talán hatékonyabbak lehetünk. Az élet bizonyos értelemben segítségünkre jött, csökkent az alaptanfolyamokon és a speciális tanfolyamokon is a létszám. Az előbbieknél talán a vártnál is jobban. Az idei tanév 1300 „diákkal" startol, öröm is, üröm is van ebben a csökkenésben. Miért? Az állami személyzeti munka irányító szervei már a párt és az állam funkcióinak elválasztása jegyében gondolkodnak, alkotnak jogszabályokat, s így megszűntek az egyes munkakörökhöz kötődő politikai végzettségi követelmények. Érthető: ez az egyéni motiváltságot befolyásolja, mint ahogyan befolyásolja napjaink ismert, teljesítményekre orientált világa, amelyben a tanulásvógy nem elegendő a politikai képzés-továbbképzés vállalásához; megnő a munkaidő, a túlmunka-másodállás és egyéb kötelezettségek fölemésztik a napi 24 órát. Észrevehető az is, hogy a párt- szervezeteknél jelentkező „beiskolázás” letudnivaló rutinfeladattá degradálódott, messze a szükségleteik alatt küldik kádereiket vagy azok utánpótlásait a pártiskolai képzésre. Elfelejtve, hogy pártéletünk megújításának a jól képzett, politizálni tudó alapszervezeti és középvezetők a letéteményesei, s mikor lenne nagyobb szükség rójuk, mint ma? I- Melyek a most indult-induló oktatási éy legfőbb feladatai?- Úgy vélem, hogy a pártoktatás egyre fontosabb szerepet kaphat az állami oktatás során megszerzett társadalomtudományi ismeretek kiegészítésében, aktuálissá tételében, az értelmiségi léthez nélkülözhetetlen marxista műveltség elsajátításában — annak politikai felkészültséggé alakításában. Már ebben az oktatási évben jelentős lépések várhatók a pártéletet érintő kérdések tisztázásában; ennek során árnyalt koncepciók alakulnak ki a pártnak társadalomban betöltött szerepéről, működéséről, felépitéséről, munkastilusáról és munka- módszereiről. A kongresszusig elvégzendő munkák nagyszabásúak; kiemelt fontosságú a korábbi, leegyszerűsített szocializmusfelfogásnak, az alapértékűnek tartott kategóriák megváltozásának magyarázata. A társasági törvény nyomán kialakuló új tulajdoni formák feltehetően kiélezik a szocialista társadalom vonásairól-el- lentmondásairól folyó vitát. Nyilvánvaló, hogy az új gondolkodáshoz a gazdasógi-tór- sadalmi-állami élet minden területén alaposabb képzésre lesz szükség, s ehhez kell felnőnünk mégpedig úgy, hogy a tradíciókhoz való ragaszkodás helyett minél hatékonyabban használjuk fel a marxista politikatudomány napi eredményeit az oktatásban — mondotta befejezésül dr. Antal Gyula. Kozma Ferenc Kegyeletsértő vagyok! Erre kényszerítenek. Emlékezni kellene a hűségről, szeretetről, elveszettjeink miatti fájdalmunkról szabadna csak beszélni, Írni. S én: lélekmérgezők, tolvajok, sírrablók krónikásául szegődöm. Rohanó, kegyetlenül racionális világunkban azt mondja jogász ismerősöm: megyek, várnak a halottaim. Mindig azt gondoltam róla, hogy kizárólag a paragrafusok birodalmában érez életteret, s lám ... Olyan végtelen távolságban, mint az élet és halál között van, évente legalább egy napon legyünk képesek, kíséreljük meg megállni anyánk, apánk, testvérünk, barátunk sírjánál: emlékezzünk egy mozdulatára, egy szavára, tegyünk le néhány szál virágot, apró sírkoszorút, egy pislákoló mécsest megnyugtatva lelkiismeretünket: nem felejtettük el. Szeretnénk e néma pillanatokban felidézni őket, de csak, mint élőket — a jelképes virágban találunk fellobbanó kötelességérzetünkre megnyugvást. Kénytelen vagyok kegyeletsértő lenni. Az emlékezés, a szeretet, a hűség fogalmak helyett fájdalom, ilyen szavakat kell leírnom: tolvajok, sírra blók, lélekmérgezők . .. Délelőtt letesszük virágunkat ha- lottaink sírjára, utánunk a temetői hiénák csordája, délután akár újból megvehetjük tőlük. Kegyeletünk vámszedői ők, de mit szóljunk azokhoz, akik nem árulják ellopott virágainkat, csak elveszik és saját halottaik sírját díszítik. Díszvirágok, művirágok. Minek is nevezhetnénk ezeket a csokrokat, hiszen egy másik élő vette, egy másik holt emlékének akart jelképesen tisztelegni. Tegyünk még néhány lépést a poklok birodalmában: egész életében sziklakemény, munkatársaihoz szigorú, érzelmein soha rajt nem kapható, de mindig igazságos üzemvezető barátom gyászát nem csupán fekete öltönye, nyakkendője, hirtelen megfehéredett feje jelzi. Nem, nem sírja el magát, de szavai elbotlanak, kérdezni tőle most aligha szabad. Az édesanyja hagyta el. S halottak napja előtt ellopták kő sírkeresztjét. A szerkesztőségben csak megnyugvást akar találni, hiszen sem a temetkezési vállalatnál, sem a rendőrségen nem kapott biztatást, hogy valaha is előkerül. Én sem biztatom. Az ő szava el- csuklik, én kiáltok: hullarablók korszaka jött el! Milyen ember az, aki saját halottja nevét lopott kőkeresztre véseti, milyen mesterember az, aki lecsiszol egy nevet, s nem kérdezi, honnan a kereszt? Ki őrzi a temetőt? Ki figyel százezernyi hozzátartozónk nyugodt álmára? Kérem ne jöjjenek a virágárusok, hogy kollektív becsületsértést követtem el, ne panaszkodjanak a sírkövesek, hogy a dolgozók érzelmeit sérti írásom, s ne akarjon helyreigazítást a temetkezési vállalat, hogy rontom a hitelüket. Úgysem teszem meg. Majd az örök biró előtt — nagy esélyünk, hogy gyorsan odajutunk -y felelek mindenért. A becsületes virágárusok, sírkövesek és a temetkezési vállalat is úgyis velem lesz. üres kézzel megyek az én halottamhoz: látod, Anyám, nem hoztam virágot, távol akarom tőled tartani a tolvajokat . . . ..Szellemvárosban ” Állok az 58-as út és a Kanizsai Dorottya út találkozásánál. Idegesen figyelem az autófolyamot, és várom azt a pillanatot, amikor viszonylagos biztonságban átina (hatok a túlsó, az Egri Gyula úti oldalra. Az idegességem indokolt, hiszen semmi sem véd a forgalmas úton áthaladási szándékomban. Köziben arra a fiatalasszonyra gondolok, akivel az imént beszéltem; ő mondta, 'hogy a nagyobbik, óvodás fia egyedül jár át valamelyik Ivov-kertvárosi óvodába. És amikor kérdem, nem félti-e, azt feleli: dehogynem félti és a tehetetlenségét jelezvén széttárná a 'karjait, 'ha nem volnának foglaltak. Piciny gyermekét szorítja magához... Végre átérek! Valamennyi megyek még, aztán hátnapil- lantök. Igen, a házak előtt égnek a közlámpák. * Az „imént”-tel arra a jó másfél órás beszélgetésre utaltam, amit jó néhány férfival, nővel folytattunk a Nagy- árpádi városrészben, a Matusán 'Béla utca déli, 'keleti szárnyában, az ideiglenes élelmiszerbolt alatt. Ez pár hete nyílt az egyik földszinti lakásban több (hónapig tartó huzakodás után, ahol 570 lakás lakóit próbálja két kereskedő ellátni. A szomszéd lakás lett a gyermekorvosi rendelő. Nem az ő hallatlan erőfeszítésükön múlik, hanem az üzlet szűkös méretein (amikor benéztem, vagy 15 vevő sora kígyózott a nagyszobában levő pulttól csaknem az előszabaajtóig), hogy nem teljes sikerrel. Beszélgetőpartnereim mégis elismeréssel szóinak róluk, az elismerés félreérthetetlenül a két embernek szól, s nem az üzletnek. A találkozót pedig Kéri Iván kezdeményezte, a félezernyi OTP-lakástulajdonos egyike, aki még nem számít „őslakónak”. Mi az ő szeptemberi költözése azokéhoz, akik július óta élnek itt a „szellem- városban”. Viccnek hittem ezt az elnevezést, míg aztán egyszer a Ivov-kertvárosi piros- ABC-ben meg nem ütötte a fülemet egy beszélgetésfoszlány: „Hői te hol élsz?"...— ,,A szellemvárosban" ... Kéri szerint a temetői szomszédság lehetett a névadás ihletője, bár ő inkább kísértetvárosnak mondaná. És sorolja is hirtelen, hogy mik miatt, köztük a közvilágítás hiányát is. Nemrég szállt le a buszról, így nincs még tudomása a meglepetésről, ami a bolt alatt ért mindkettőnket, amikor az asz- szonyok lelkendezve újságolták: „Itt jártak a dédászosok és végre bekapcsolták a közvilágítást!" De hiszen lehetett is lelkendezni: az első beköltözéseket 'követő több mint háromhavi sötétség után végre „fényár". 1988. október 12-e volt e napon. * Különben ez is volt a találkozó célja: hallgatnám meg — mondta a „szóvivő” —, miként is vélekednek az emberek Pécs legfiatalabb városrészének a lakói új lakóhelyükről. És én hogy vélekedem? 'Magamat, aki két hónapja is lehet már, 'hogy itt jártam, „hallgatom meg” előbb. Akkor igen sok ablak vaksin, üresen bámészkodott még, igencsak hiányos volt az aszfaltozás, irgalmatlan árkok szabdalták keresztül-kasul a vidéket, autót elvétve lehetett látni ... És most? A házak mindegyikét meg lőhet közelíteni aszfaltozott úton, járdán, egy ház van még üresen, a tömbbelsőben viszont járhatatlan földhányások nehezítik a mozgást, a föld ko- loncokban ragad a cipőre, pedig majd egy hete volt a nagy felhőszakadás, aminek a vize bizony több helyen is megrokkantotta a betonlapokból összehozott járdát... De ettől még akár elégedett is lehetne kivülállóságom. Mert ■mit is akarhat az ember egy éppen csak születő lakóterülettől, ahol a vajúdás kegyetlenül sok kínnal jár. Persze, hogy nem komfortos, dehát — visszhangzik bennem a minap hallott tanácselnöki magyarázat — el kell dönteni, hogy lakást akarunk-e építeni (sokezren várnak Pécsett lakásra), vagy komfortos környezetet. . . Ezt próbálom mondani az egybegyűlteknek is ezzel a bűvös, mind többet hallott óhajjal fűszerezve: több megértést, hölgyeim és uraim!... De hiszen mondhatom is azoknak, akik három hónap után érték meg a közlámpák kigyúlását. . . Aztán mondják is . . . „Megértjük, hát hogyne értenénk . . . Majd ha lesz járda az 58-as útig, és zöld lény védelmében kelhetünk át az úton... ha lesz tisztességes közlekedés ... ha lesz legalább egyetlen szál nyilvános telefon (a boltos hazamegy, ha telefonon árut akar rendelni, mi pedig bejárhatjuk a túlsó környéket, ha orvost, mentőt kell hivni... ha tisztességesen tudjuk venni a tévét, amiért ugyan fizettünk, de a nagyközösségi kábelt még nem tudják, hol hozzák át ide . .." Ismerősen hangzik mindez. 'Hát persze! A május 28-i DN-ben e cím alatt, hogy „Mire számíthatnak az első lakók", írtam le különböző nyilatkozók tájékoztatója alapján: tervezik a lámparendszer új programját (a déli oldalon zöldet ad majd a gyalogosoknak); járdát építenek a Kanizsai 'Dorottya út déli oldalán; új autóbuszjárat is indul, csak előbb ismerni akarják a lakók jellemző utazási irányait, és lesz járat át a Lvov- Kertvórosba, mivel ezt az új városrészt egyelőre minden szál — bölcsőde, óvoda, iskola, egészségügyi, kereskedelmi ellátás — a túlsó oldalhoz köti. Hát május vége óta mindebből csak az valósult meg, amit most nem írtam le: a bolt és a gyermekorvosi rendelő. Hót ezek körül téblábolt a beszélgetés, és még valami körül, ami voltaképpen nem nagy ügy, de valahogy mégis 'jellemző a dolgokra. Tessék ezt a mostani városrészkezdeményt egy elfektetett 6-os- nok elképzelni, melynek a szárát duplán rajzolták. A „has” egy belső udvar; olyan, amiből van elég Lvov-Kertváros- ban is. De míg azok nem kaptak saját nevet, ezt elnevezték Mátyás Flóriánról. S ha már van név, legyenek számok is a házakon. így lett az, hogy a házszámok az udvaron vannak, az utcafronton pedig, semmi, pedig ezen az oldalon zajlik a közlekedés, taxi is, mentő is jöhet. Itt sincs semmi, ahol állunk, a bolt alatt, jövő-menő autók között. * Mikor már kimerülőben volt a beszélgetés — újra, meg újra ismétlődtek már a panaszok —, mondtam az egybegyűlteknek: tervez a tanács egy lakóterületi fórumot, oda menjenek majd el minél többen, és ott mondják el, ami bántja őket. Rögtön sejtik, hogy a fórum nem itt lesz, Isten szabad ege alatt ugyanis ősszel aligha lehet hosszan polemizálni, ezért készek is tüstént az ajánlattal: „Szeretettel várjuk itt a város vezetőit, aztán elindulunk majd együtt, gyalog a fórum színhelyére, át Lvov-Kertvárosba. . . Bizonyára a Nevelési Központban lesz a beszélgetés. . ." Hársfai István k A riportban említett fórumot —, melyet Pécs Megyei Város Tanácsa, a HNF Pécs Városi Biiottsága, a Városi Szakszervezeti Bizottság és az MSZMP lakóterületi szervezete rendez — október Sí-én, hétfőn este 6 órai kezdettel tartják ok Apáczai Nevelési Központ nagytermében. A fórumra háromnegyed 6-tól a Matusán Béla utcából külön autóbuszok viszik a résztvevőket, s ugyanígy szállítják haza őket.
