Dunántúli Napló, 1988. július (45. évfolyam, 181-211. szám)
1988-07-02 / 182. szám
A zeneértő közönségért Beszélgetés Dobos Lászlóval diákokról, pedagógusokról, a muzsika nevelő erejéről „Nélküle nem lehet megírni a pécsi zenei élet történetét", mondta egy helytörténész, a város kulturális hagyományainak jó ismerője, amikor Dobos László átvette a Kiembereket, hivatásos muzsikusokat nevelni, de mert sok általános iskola, nem tudja ellátni a zenei tömegoktatás feladatait, nekünk ezt is kell vállalni. Egyrészt a zeneértő bos László tiltakozik:' „Túlzás. Szerény rés/vételem a Nevelők Háza Kamarakórusának karnagyaként való munkálkodást jelenti, és pzt, hogy 1967 óta a Liszt Ferenc Zeneiskola igazgatója vagyok." Ez persze, nem kevés: évtizedeket eltölteni olyan helyeken, amelyek meghatározzák, de legalábbis befolyásolják, kik és milyen színvonalon muzsikálnak ma aktívan Pécsett. *- Életem nagy ajándéka, hogy a Nevelők Háza kórusában megmutathattam magam. 1958-tól 78-ig ketten vezettük az együttest Tilíai Auréllal. Úgy emlékszem vissza, hogy jó partnerek voltunk, talán éppen azért, mert annyira különböztünk. Ö a menedzselést is vállalta — koncertek, rádiófelvételek, külföldi utak —, én inkább belső összetartó-erő voltam. A nyilvános fellépéseket tulajdonképpen nem szerettem, de mégis pódiumra állított az a szándék, hogy egy- egy gyönyörű művet, amit megismertem, megmutassak mgsnak is. Büszkeség és öröm tölt el ma is, ha erre a kórusra gondolok. * A pécsi zeneiskolának ma két saját épülete van és hat „albérlete" hat más iskolában. Sokkal többen szeretnének zenét tanulni, mint ahány g.yerek számára hely van: a zsúfoltság évek óta változatlan. A magyarországi átlag szerint a lakosság egy százalékq zeneiskolás: vagyis Pécsett egy 1800 személyes zeneiskolának kellene lennie. Ezzel szemben az elmúlt évben 1040 növendéket tanított annyi tanár, ahány - a norma szerint —, 750 tanuló oktatásához szükséges. Mindez állandó feszültséggel jár, hiszen az alkalmas jelentkezőket sem tudják felvenni. Nem kis mértékben terheli az itt dolgozó pedagógusok lelkiismeretét, hogy néhány perces meghallgatás alapján eldöntsék: 30Q jelentkező közül, ki a felvehető 120-130.- Mi motiválja a szülőket, hogy zeneiskolába Írassák a gyereküket?- A legtöbb szülő tudja, hogy mijyen erős nevelő hatása van a zenének, mert maga is tanult muzsikálni, s többségük éppen nálunk. Közülük sokan nem váltak aktív muzsikussá, de zeneszeretővé igen:' gyerekeiket is ezért küldik ide: ismerkedjen a zenével, „ragadjon rá valami”. Persze, a mi feladatunk nem ez, hanem hangszeren aktívan játszó ben, másrészt azért, mert az az évi 10—15 kiemelkedő képességű gyerek, akiből hivatásos muzsikus lesz, s akinek a legmagasabb szintű képzést kell megadnunk, csak akkor bontakozhat ki igazán, ha képzett „amatőr tömeg” van a háta mögött. — A zeneiskola igazgatójának elfogultsága nyilvánvaló, de vitathatatlan az ismerete is ebben a témakörben: megragadható-e, bizonyitható-e a zene pozitív nevelő hatása? — Egyrészt nehezen általánosítható a tapasztalat, hiszen mi már válogatott gyerekeket kapunk. Viszont tagadhatatlan, hogy növendékeink sokkal fegyelmezettebbek, mint más iskolások, a tisztasággal, a kulturált viselkedéssel semmi gondunk nincs. Arra törekszünk, hogy az egész iskola ügyrendje, légköre ezt segítse, a pedellustól a tanárig. A zenetanulást felhasználjuk a kapcsolatteremtő készség, a nyilvános szereplés, a verseny- szellem kialakítására, erősítésére. Tanári és növendékkoncerteket rendezünk: a diákok a felnőtt zenekaréhoz hasonló belső életet élnek: például próbajátékot hirdetünk a koncertmesternek, akivel természetesen a vezénylő tanár kezet is fog. Ez játék, és egyben felkészülés az életre. Kiváló tanártársak a szövetségeseim a munkában: várakat lehetne ostromolni ezzel a -tantestülettel. De segít a család is. Nemrég óriási sikerrel rendeztünk kon? certet: ahol a szülők és gyerekek léptek fel: kell-^ ennél nagyobb élmény, amikor a szülészorvos, szövetkezeti bedolgozó és rendőrtiszt szülő — egyébként volt növendékeink -, együtt muzsikálnak tulajdon gyerekeikkel a nyilvánosság előtt? * — Pécs zenei múltjára okkal vagyunk büszkék, de az utóbbi időben azt látjuk, hogy csökken az érdeklődés a komolyzenei koncertek iránt. — A hagyományos koncertlátogatás, mint szertartás, szokás, egész Európában változóban van. Egyre kevesebben vállalkoznak -fárasztó munkanap utón arra, hogy felöltözzenek, utazzanak egy koncertért. Hiszen a komolyzene a lemez, magnó révén sokkal könnyebben elérhető — otthon is. Ez bizonyos értelemben nem jó, hiszen az élő zene varázsát nem pótolja semmi, de tudomásul kell vennünk, hogy így van. — Pécsett tíz—tizenöt éve még zsúfoltak voltak a koncerttermek. Azóta azonban már nélkülözzük azt a zeneszerető réteget, amely még a húszasharmincas évek polgári családjából hozta magával a koncertlátogatás szokását. De még az én korosztályom is egy aktívabb művészeti élethez szokott a negyvenes években: lexikonokból, rádióból ismert kiváló muzsikusok, művészek éltek és dolgoztak Pécsett: Takács lenő, Sass Dezső, Agócsy László, Molnár Klára, Vadas Dezső, Sassy Iringó. Az én számomra természetes volt, hogy az utcasarkon Maros Rudolf Weöres Sándorral beszélget: ezt a levegőt szívtuk magunkba. Mára módosultak a családi és társadalmi értékrendek: sok szülő tartja haszontalannak a zenét — a hegedűt cipelő gyereket kicsúfolják a társai. Ugyainakkor azonban, ha a koncertlátogatók száma csökkent is, az eladott lemezek és kazetták száma nem: valószínűleg csak a zenefogyasztó szokásaink változtok meg. Tény az is, hogy a Filharmónia koncertjein kívül számos más hangverseny van: gyakori az amatőrök fellépése. Megfigyelésem szerint egyébként nem csökken az olyan koncertek iránt az érdeklődés, ahol a műsorhoz, a szereplőhöz sze-. mélyes kötődés — barátság, rokonság, tisztelet - fűzi a hallgatóságot. Néhány éve egy iskola tanári dobogóján és egy kamarakórus karvezetői szerepében régi-új név tűnt fel: ifjú Dobos Lászlóé. Kérdezem idősebb Dobos Lászlót, érez-e valami elégedettséget, hogy a fia ily módon a nyomdokába lépett. ,,Nem is tudom. Mindent magától tanult, tőlem semmit sem kérdezett. Hogy elmegyek-e meghallgatni a koncertjét? Amikor ő és a felesége énekelnek, én vigyázok az unokákra." G. T. Még egyszer a 3. dél-dunántúli építészeti kiállításról retjük - nyilván Mendöl is szereti —, a történeti beépítések épületenkénti különbözőségeit, miért vitatnánk el hát, a mai építészek jogát, a mai új beköltözők jogát, egy hasonlóan gazdag környezethez? Ha egyszerre is terveződik egy hosz- srú épületsor, vajon tényleg kötelező lenne azonos szekciókból, lépcsőházi egységekből megépíteni? Nyilván nem, s a kérdést nem lehet úgy elintézni, hogy — ,*a nyílásformák ilyen farsangja, sem nem gazdaságos, sem nem praktikus". Lehet ugyanis, hogy nem tetszik, de ennek sem a gazdaságossághoz, sem a praktikumhoz semmi köze nincsen. Hányszor hallottuk már gazdaságossági álcával védeni a kényelmességet, a szellemi renyheséget, s láttuk eredményeként, a drága és rideg, szellemtelen környezetet. Igaz, hogy a tetőidomok több helyütt is túl bonyolultnak tűnhetnek, különösen a fotókon. Ez azonban most a Művészetek Házában nem fényképkiállítás, hanem épületeket fényképeken bemutató építészeti kiállítás volt. Soltész László és Révész Márta - egyébként -a legutóbbi „Év lakóháza” pályázaton díjat nyert -, családi házának tetőformájáról a lejtős terepbe igen jó, kézzel bevágott épület körüljárásakor aligha lehet azt állítani, hogy túlméretezett, s hogy a ház ezzel olyan „idétlen", „mint túl bő kalapban a fej”. Mendöl Zsuzsának nem tetszenek Várnagy Péter pécsi, Citrom utcai téglaburkolatú házának párkányán a kerámiagolyók. Én azt mondom, hogy nekem tetszenek, mert a kissé északias hatású téglaburkolatot, a délibb vidékek hangulatával ötvözve, pécsivé teszi, a házat. Ennek az épületnek á lényegét nem a támpillérek tetején elhelyezett kerámia - golyók adják, hanem az a térformálási lehetőség, amit a tervező - én legalábbis úgy gondolom -, nagyon jó érzékkel használt ki. Ennek kapcsán a Postapalotával szemben új térfal jött létre, és olyan új térrel gazdagodott a pécsi belváros, mely a helyreállított városfallal egyben történeti levegőt is sugároz. Nem érezni a kritika mélységét, megalapozott érvelését Kistelegdi István, pécsi „Iparos Háza" kapcsán sem, melyről annyit tudunk meg Mendöl írásából, hogy az „inkább demagóg, mint meggyőző hatású”. Érről az a véleményem, hogy egy ház soha nem lehet demagóg. A Rákóczi útról jól együtt látszik a megyei tanács épülete és az „Iparosok Háza". Az előbbi az internacioná- lis irodaépítési gyakorlat, tényleg színvonalas példája. A két ház együttlátásakor — azt hiszem mindenki számára -, jól érzékelhető' az a többlet, amit a közvetlen környezettel való, érzékenyebb kapcsolatteremtés- igénye, a helyi, a nemzeti sajátosságok megjelenítése adhat. Ebben sincs semmi demagógia, semmi belemagyarázás. Nagyon szépnek tartom az épületszárnyakkal körülölelt belső udvar kialakítását, elsősorban térfalainak aránya, a lejtős terepre való jó illesztése, a magyar udvarházak belső terét idéző hangulata miatt. Értéke a háznak az is, hogy átjárási lehetőséget biztosít, gazdagítja q közterek változatosságát, és hogy a déli homlokzatával, a panelházak hátsó kertjéből egy új közteret is formál, funkciót nyitva ide is. Szívesen vitatnám Mendöl írását több helyütt ott is, ahol dicsér, mert. ott sem értek egyet vele mindenütt. Ezt most azért nem teszem, mert a szándék a bemutatás, az összehasonlítás vállalása nem ledoron- golást, hanem vagy dicséretet, vagy érdemi, alapos, segítő kritikát érdemel. P» m TÁiU 7aUAr A Dunántúli Napló múlt szombati számában foglalkozott a 3. dél-dunántúli építészeti kiállítással. • Azok, akik megnézik a kiállítást, úgy gondolom, örömmel állapíthatják meg, hogy o tájegység építészete az utóbbi években rendkívüli módon színessé, sokarcúvá vált. Feledni látszódnak azok a sémák, melyek használata a valódi térbeli gondolkodás alól mentesítve a biztos középszerűség lehetőségét kínálták a megbízóknak, és gyakran a tervező építészeknek is. Sokszínű, tarka, és természetesen nem is egyenletes színvonalú az a kép, amit a kiállítás mai építészetünkről mutat. Mendöl Zsuzsanna, a kiállításról irt cikk szerzője, avatotton dicséri a kiállításon szereplő épületek egy részét, azokat, amelyek egyenes és közvetlen folytatói az elmúlt, mintegy fél évszázad „modernnek" hívott építészeti stílusának. Amikor azonban az építész ettől eltérő, új utakat keres, vagy a feladat becsületes megoldásának igénye más kifejezésmódra, más megoldásra' kényszeríti, Menclöl már elbizonytalanodik ítéleteiben. Ez természetes is, hiszen ma mindannyian, , a^iJk építészettel foglalkozunk, tele vagyunk bizonytalansággal. Az, hogy valakinek melyik épület tetszik, melyik nem, szíve joga, de nem szabad nerr\ észrevenni, hogy itt szép csendben olyan dolgok történnek, melyek minden valószínűség. szerint, korszakos jelentőségűek lakókörnyezetünk humanizálásában. Lehet túlzásnak minősíteni az épületek, a nyílászárók, a loggiák, vagy a tetőfelépítmények változatosságát, de nem szabad elfelejteni, hogy még mindig a monotónia a legfőbb problémánk a paneles lakótelepeken. SzePécs, Citrom utca. (Tervező: Várnagy Péter) ■■g Bemutat« előtt Véget értek gyötrelmeink. A két hónapon át tartó dresszúra (ném. 1. óllat- idomítás, 2. lélektelen, külsőséges eszközökkel való fegyelmezés, nevelés). Nyalogathatjuk sebeinket. Most már csőik előadások lesznek.* A nézőtéren ülő, ugráló, toporzékoló, tüzes vaspál- cókat lengető, üvöltöző őrült (-<- Ú.-n. rendező) helyett jönnek a nézőik: kiöltözött hölgyek, bámész kamaszok, szú- nyókáfó hivatalnokok; a nálánál (-<- rendező) mindenképpen jámborabb, meg- bacsájtóbb nézők. És mégis! Mi ez a kibírhatatlan feszültség az agyamban és a gyomorszájam tájékán? Miért érzem azt, mintha minden porcikámat láng égetné? És mi ez a remegés? Meddig lehet ezt — viszonylag *- ép elmével, ép idegrendszerrel kibírni? / A tegnapi főpróba rosszul sikerült. Ősrégi közhely az arénák környékén: rossz főpróba = jó premier. De vajon igaz-e? Húsz év alatt körülbelül nyolcvanszor éltem át ezt vagy ehhez hasonlót. Tudhatnám, hogy ez is elmúlik; nem lesz semmi baj, lemegy, megtörténik; sőt: az esetek többségében utána ünneplés következik, azt hazudjak magunknak és egymásnak, hogy egy kicsit megint megváltottuk a világot; jönnek sorra az ismerősök, kollégák, családtagok és gratulálnak, és te félig jelmezben, félig gatyában, izzadton, elkenődő festékkel az arcodon, vigyorogva fogadod a gratulációkat, és boldogan hagyod, hogy összecsókolgassák maszatos képedet. így szokott lenni. Hát akkor? Mégis miért? És egyre jobban! Nem csökken; évről évre fokozódik a feszültség, az idegbaj, a halálfélelem. Hol van már a játék öröme? Meló van. Robot. Még a főpróba után is üvöltött azaz őrült (.<- rendező). Ennek az a mániája, hogy örökké rohanni és üvölteni kell, mert ilyen az élet, és a színháznak olyannak kell lenni, mint az életnek. Ez nem volna 'baj, csak ne üvöltözzön velem. Otthagytam a megbeszélést. Ott akartam hagyni az egészet. Abban a pillanatban úgy éreztem: elég volt; nem várom meg, amíg elkékült szájjal a szívemhez vagy a fejemhez kapok és görcsös karokkal letépem a függönyt. És akkor miért nem? Nem, ezt nem lehet megtenni egy nappal a bemutató előtt. Fáj minden porcikám: a ’nyakam, a derekam, az Ízületeim; a homlokomat láz égeti, a torkomban mintha forró homok lenne, nyelni is alig tudok; hogy fogok este órákon át beszélni? És nem akárhogy. Intenziven. Hogy a huszadik sorban is értsék. Biztosan sikerülni fog. Nyolcvanszor sikerült. Akkor miért éppen most ne sikerülne? Sikerülnie kell. Hát akkor? Semmi, semmi. Nyugalom. Már bevettem: orvosi szenet, entero- sep olt, antineuralgicát, nos-pát, A-, B- és C-vitomint, calciumot; este majd fekete csokoládét eszem és édes gyökeret rágok; esetleg megiszom néhány nyers tojást, egy pohár nararvcslevet; A koncertlátogatás múltja és jelene ' j* „Egy ház sohasem lehet demagóg HÉTVÉGE
