Dunántúli Napló, 1988. július (45. évfolyam, 181-211. szám)

1988-07-16 / 196. szám

„Magyar, oláh s szláv bánat mindigre egy bánat marad...” Romániai útibeszámoló Megértették, hogy a tüntetés nem a román nép ellen szólt Egy hete tért vissza ro­mániai útjáról Csordás Gábor költő, műfordító, a Jelenkor főszerkesztője. Tárgyilagos­ságát ismervén, kértük, beszél­jen útiélményeiről. A június 27-i budapesti tüntetés hírét odakint hallotta. Milyen volt a demonstráció visszhangja — hangzott első kérdésünk. — Idehaza többen intettek, hogy ne menjek, mert bajom eshet, meglincselhetnek. Szó sincs ilyesmiről. Nagyon érde­kes élmény volt, hogy azok a románok, akikkel én találkoz­tam, egyszerű emberek és ér­telmiségiek, mind tudták, hogy ez a tüntetés a romá­niai nemzetiségpolitika, nem pedig a román nép ellen irá­nyult. Az emberek a Kossuth rádióból valamint a Szabad Európa Rádió román és ma­gyar adásaiból még aznap es­te tudtak mindent. — Hogyan élik meg ma az emberek Romániában Ceau- sescu politikáját? — Nyilván másképp éli meg egy romániai magyar és egy ottani román. Az utóbbi két évben mindkét fél eszmélked- ni kezdett. Ez a helyzet ugyan­is nem tegnap állt elő, hanem jóval korábban, és magyarok is, románok is a maguk mód­ján, de félreértették azt. A magyarok sokáig úgy gondol­kodtak, hogy a politika lénye­ge nem .más, mint a hagyomá­nyos román nacionalizmus, ami korábban is része volt a ro­mán politikának. Ezért nem is kerestek kapcsolatot a romá­nokkal. Most kezdik felismer­ni, hogy ez az elnyomás ma­gyarokat és románokat egy­ként sújt. Másfelől: Ceausescu a román nemzeti öntudatot ki­használva, sokáig meg tudta téveszteni a román értelmisé­get. Az utolsó pár évben kez­dik tömegesen felismerni, hogy a román nemzeti önérze­tet, a nemzeti büszkeséget is sérti az ami történik. A most kialakult helyzet lényege tehát nem a román nacionalizmus, hanem egy olyan politika, amely cinikusan a saját hasz­nára fordítja a nacionalizmust. Ezen indulatok szításában ami egyre hatástalanabb — sajnos segít a tömegkommuni­káció és a román ortodox egyház. A nyár elejére pl. el­fogyott a krumpli, mire a te­levízió elment a 85 százalék­ban magyarok lakta Hargita megyébe, riportot készített egy állami gazdaság románul rosszul beszélő székely vezető­jével. A riport természetesen azt sugallta, hogy a romániai krumplitermelés 80 százalékát adó Hargita megyében a ma­gyarok szabotálják az ellátást. Ami az egyházat illeti, Ma­rosvásárhelyen, a román orto­dox katedrális új freskóin hu­szármentés magyar vitézek vesszőzik a megkötözött glo­rias román szentet; román népviseletbe öltözött asszo­nyok, lányok nézik zokogva a jelenetet. Vagy román parasz­tok nyújtanak át váltságdíjat a huszármentés magyarnak, hogy kiszabaduljanak a bör­tönből. A freskók alatt kísérő­szöveg, miszerint ezeket az eseményeket régi krónikák alapján ábrázolják.- Mit tapasztalt az ellátási hiányosságokból? ■ — Mint ismeretes, Romániá­ban hivatalosan 74 kilogramm az évi húsadag — ebből. Ma­rosvásárhelyen idén eddig ösz- szesen egy darab lejárt sza­vatosságú magyar húskonzerv jutott az állampolgárnak má­jus 1-jére. A tejfejadag meg­szűnt, csak terhes anyák kap­hatnak, de'ha megszülték gyer­meküket, nem jár nekik több tej. Beszéltem orvosokkal, a leg­alapvetőbb gyógyszerek hiá­nyoznak: nincs antibiotikum, kevés az inzulin, a himlő el­leni szérum, nincs sebvarró­fonal, nincs érzéstelenítő. Mindennek következtében megjelentek a háború után visszaszorított klasszikus nép­betegségek, mint a tuberkuló­zis, a pellagra nevű hiánybe­tegség, az antibiotikumok hiányában a nemi betegségek; kolerajárvány volt a Duna- deltában . ..- Bukaresti tapasztalatai mennyiben voltak mások, mint az erdélyiek?- Azokat erősítették tulaj­donképpen. A marosvásárhélyi repülőtéren háromszor állítot­tak sorba, táskáinkat átröntge­nezték, kipakoltatták, minden­kit személyesen megmotoztak. Bukaresti román íróbarátomtól természetesen azt kérdeztem legelőször, mi volt a tüntetés visszhangja. Nagyon örültem, mikor megerősítette, hogy nem románellenes akciónak lógták lel. A román írótársada­lomban elég mély a szakadás a nacionalisták és az euró­paiak között. Az erőviszonyok az előbbieknek kedveznek, vi­szont az európai irányzatot is­merik a világban, és ennek költői, művészei adják a ro­mán kultúra hitelét. A világ­szerte ismert román írónak a hivatalosan nem létező cenzú­ra mégis két hónapja vissza­dobta a kötetét. Elvitt megmutatni Bukares­tet, az épülő elnöki palotát, a körülötte elterülő rommezőt és az új sugárutat. Ennek mentén sztálinista neobarokk stílusú monumentális épületek emel­kednek, most üresen, mert ide a pártfunkcionáriusok költöz­nek majd, de csak akkor, ami­kor a Conducator is beköltö­zik a palotájába. Ezt viszont nem makett alapján építik, hanem teljes berendezéssel, omit bemutatnak a Conduca- tornak, amikor az utolsó ara­nyozás is készen van, és le­bontják, ha nem nyeri el a tet­szését. Van palotaszárny, amit már háromszor bontottak le ilyen okból. — Kik dolgoznak az építke­zésen? — Mindenki katonaruhát vi­sel: kényszermunkára ítéltek, munkahelyi kihágásért elítél­tek kerülnek ide, továbbá min­den vállalat köteles munkáso­kat adni az egész országból. A sírkőfaragók évek óta panasz­kodnak, hogy nincs fehér már­vány, mert azzal lesz burkolva a palota, és minden megyének meghatározott mennyiségű márványt kell beszolgáltatnia, függetlenül attól, hogy van-e mórványbánya a vidéken.- Kinttartózkodása idején zajlott a moszkvai pártértekez­let. Milyen visszhangja volt Romániában?- A román sajtóban nyoma sincs a peresztrojkának, ötso­ros hír tudatta, hogy megkez­dődött, majd, hogy lezárult a moszkvai pártértekezlet. Ugyanakkor mindenki tud a Moszkvában zajló átalakulá­sokról, és rokonszenvezik azok­kal. Hogy ne csak rombolást, ha­nem valami szépet is lássunk, román barátunk kivitt a Ha- rastrau parkba, ahol ezrek na­poztak a fűben. Nincs közleke­dés, nincs hova elutazni pihen­ni. „üdül a román nép" — mondta barátunk keserűen. Itt van a falumúzeum, amit most szokatlanul sokan látogatnak. A szülők elhozzák gyermekei­ket, hogy megmutassák nekik, milyenek voltak a falvak. Bu­karest környékén ugyanis már végrehajtották a „szisztemati- zálást". Olyan falvakat töröl­tek el a föld színéről, amelyek élelemmel látták el a bukaresti piacot, amelyekben bukaresti írók, művészek hétvégi házai voltak — minden kártérítés nél­kül. A világ közvéleményét most felrózza a dózerpolitika, pedig az évtizedek óta folyik Romá­niában. Erdélyben már szám­talan kis magyar falut felszá.- moltak, és lakosait szétszórták ipartelepítés, víztárolóépítés címén. Most Bözödújfalut fe­nyegeti ez a sors, a Nyárádon építendő víztároló miatt. — Az ember szomorúan jön haza egy-egy erdélyi, romániai útról, ön hogyan képes elvisel­ni ezeket az élményeket? — Tíz éve tapasztalom mind­ezt, persze, egyre rosszabb a helyzet. Most beszélünk róla a nyilvánosság előtt. Ezúttal a romának hangulatváltozása és irántunk tanúsított megértése lepett meg - és hogy az uta­mon nem láttam magyar ko­csit ... Hogy miért? Az embe­rek félnek elindulni, szerintem indokolatlanul. Igaz, a hatá­ron várni kell és visszaküldhe- tik az embert - mint Most min­ket is. A folyton változó vám- rendelkezések értelmében most használt gyermekruhát sem szabad kivinni. Ilyen azon­ban volt tíz évvel ezelőtt is. Az ilyen kisebb kellemetlensé­gekért kárpótol a tudat, hogy várnak bennünket. Nagyon szép, ahogyan ma segítjük az erdélyi menekülte­ket, kétmillióan, sőt többen azonban ottmaradtak a szülő­földjükön, és elsősorban az ottmaradókat kell segítenünk. El kell menni hozzájuk, meg kell őket vigasztalni. Könyvet nehéz kivinni, mert évek óta minden nyomtatott magyar anyagot elvesznek, de a talál­kozások, az információ, a tö­rődés segíthet átvészelni ezt a korszakot. Hihetetlen hatása van a Magyar Televíziónak, ahol fogható az adása. Egysze­rűen tartást, reményt ad az embereknek. Hasonlóképp a Kossuth Rádió most beindított adója.- Csoóri Sándor két hete a rádióban elhangzott gondola­tainak milyen volt a fogadta­tása?- Nagyon elkeseredetten hallgatták a magyar írók. Ne­hezményezték azt a vádjót, hogy az erdélyi magyar értel­miség cserben hagyta a népet. Ez igy nem igaz akkor sem, ha vannak, akik túl messze men­tek a kompromisszumokban. A másik, még veszedelmesebb felszólítás kezdeményezésére hívja fel az erdélyi magyaro­kat. Ilyen elmérgesedett vi­szony esetén a többségi nem­zet dolga a demokrácia kihar­colása. A többség által meg­teremtett demokráciában aztán lehet harcolni a kisebbség jo­gaiért. A valóban létező ro­mán-magyar ellentétek egy demokratikus rendszerben . ha nem is oldódnak meg, de leg­alább újra és újra égyeztethe- tőek lesznek. Gállos Orsolya Első fúvós és művésztanár Beszélgetés Barth István Liszt-díjas fuvola- művésszel Az idei tavaszi-nyári fordu­lón egymás után több hang­versenyen hallottuk Barth Ist­ván fuvolaművészt. Igy a pé­csi zeneoktatás 200 éves jubi­leumára rendezett 'hangverse-: nyen és Vivaldi: C-dúf piccoló- versenyében a Székesegyház­ban. S mialatt ó Pécsi Szimfo­nikus Zenekar külföldön koncer­tezik, az első fuvolás Barth .István, a felvételi vizsgák kö­rül tevékenykedik.- Jelenleg 15 növendéket ta­nítok két intézményben: a Művészeti Szakközépiskolában és a Liszt Ferenc Zeneművé­szeti Főiskola pécsi tagozatán - kezdi a beszélgetést a ta­nár úr. - Számomra oz iskolai munka és a zenekari szolgálat egyformán fontos. A szólósze­replések ritkábbak. Ennek a szezonnak a vége felé valóban összesűrűsödtek a tennivalóim.- A zenetörténet elmúlt szá­zadaiban a fuvola közkedvelt hangszer volt. Milyen rangja van ma a fuvolának?- A fuvola ma rendkívül népszerű hangszer. Nemcsak hazánkban, de külföldön isi Szerencsére nagy válogatási le­hetőségünk van, és így ki tud­juk választani a legtehetsége­sebb növendékeket, akik az átlag fölé emelkednek, ma­gas színvonalat érhetnek el. Nagy örömömre idén egyik te­hetséges főiskolai hallgatóm, Oborzil Adél, a barcelonai nemzetközi fuvolaversenyre ju­tott ki, s bekerült a legjobb 17 versenyző, közé. Egy .másik, most érettségizett növendékem, May Edina pedig, a Bécsi Ze­neakadémián folytatja tanul­mányait.- Személy szerint, ön hogyan lett fuvolás?- Gyermekkoromban Buda­pestem éltem, s a családi mili­őt áthatotta a zene. Édesapám műkedvelő muzsikus, édesanyám pedig középiskolai ének- és zongoratanár volt. Mindket­ten. Bárdos Lajos Cecília Kó­rusában énekeltek. Kezdetben én is zongoráztam, bár a hajómodellezés jobban érde­kelt. Ma már sajnálom, hogy nem tanultam meg zongorázni, de a fúvós hangszerek világa egyre jobban érdekelt. Később a fuvola javára mind keve­sebb időm maradt hajómodef- lezésre, így csupán egy re­ménytelen nosztalgia maradt belőle. — Szeret hajón utazni? — Igen. Két csodaszép Föld- köri-tengeri hojósturnén vettem részt a Liszt Ferenc Kamaraze­nekarral. Az együtteshez máig tartó barátság fűz azóta is. Barth István 1957 óta dolgo­zik Pécsett, 1960-ban diplomá­zott a Zeneakadémián Har- tai Ferencnél, s 31 éve tagja a pécsi zenekarnak. — A fuvola mellett a pic- colót (kisfuvola), is nagyon szeretem. Szívesen gondolok vissza a Pécsi Balett történeté­nek arra a korszakára, ami­kor a színházban a táncosokat kamarazenekarral kísértük. Eb­ben az együttesben minden hangszerből csak egy volt. Ros­sini: Semiramis nyitányát ját­szottuk. Bizony, sűrűn kellett váltogatnom a piccolót és a fuvolát, mivel mindkettőn én játszottam . .. — A korábbi évekkel, évtize­dekkel összehasonlítva ön sze­rint mi az oka annak, hogy manapság ritka a hosszú idő­re emlékezetes, megrendítő ze­nekari hangverseny? — Nézze, 15-20-25 évvel ez­előtt, olyan karmesterek álltak a zenekar élén, mint Dánon, Gordelli, Milan Horváth, Kond- raschin . .. Annak ellenére, hogy akkoriban az együttes he­terogénebb volt mint ma, állo­mányában is szűkösebb, mégis e meghatározó karmesteregyé­niségekkel igazán jelentős kon­certek születtek. Én ma ezeket az igazán nagy karmester­egyéniségeket hiányolom . .. Barth István, Liszt-díjas fu­volaművész, a zenekar és a város megbecsüléséként, 1984- ben az Év Zenekari Művésze címet, 1985-ben pedig a Janus Pannonius-díjat kapta meg. Törtely Zsuzsa Irigylésre méltó dolga van a kritikusnak. Végső soron erre a következtetésre jutottam Kovács Orsolyának, a Dunántúli Napló július 2-i számában megjelent, a X. Országos Kerámia Bienná- léval foglalkozó cikke nyomán. A kritikus munkája ugyanis történeti és elvi alapokon nyugszik, véleményét az évez­redes tradíciók, a valóság el­mélyült és zavartalan elemzé­sének lehetősége formálja. Egyenes következménye en­nek a nyilvánvalóan csoíha- tatlan, és így jogosan maga­biztos ítéletalkotás. Nos, ezt nem sokan mond­hatjuk el manapság magunk­ról. Főleg akkor nem, ha épp a 'kritikus ítéletének tárgyát hozzuk létre. Én nem vagyok keramikus, de mint az egyik olyan . helyszín alkalmaizottja, ahol ez utóbbi tevékenység zaj­lik, e tekintetben meglehető­sen pontos információkkal ren­delkezem. Ezen a hangsúlyozot­tan nem elvi alapon szeretnék vitába szállni Kovács Orsolya néhány kijelentésével, még- inkóbb azzal a'háttértartalom­mal, amelyet ezek a gyanút­lan olvasó számára sugallnak. Az előbb jelzett megbízható információim közül talán a legfontosabb, hogy a kerámia nem pusztán ősi mesterség, ha­nem egyszerűen anyag, amely - bizonyos határokon belül —, tetszés szerint formálható, és a létrehozott forma a kemen­cék türében megörökíthető. Ez az anyag, avatott emberek ke­zében, rendkívüli lehetőségeket hordoz magában. Kétségtelen, hogy edényeket is lehet belőle csinálni, de kínai katonákat is. Az, hogy több ember csinált belőle edényt, mint katonát, szerintem nem olyan súlyos tény, ami fazekaskorong mellé kényszerülhetne mindenkit, aki agyagot vesz a kezébe. Hogy Ingoványosabb talaj az időn­ként nehezebben’ befogadható tartalmakat hordozó tárgyak létréhozása, az biztos. Ezt a művészek érzik leginkább, ami­kor abból az egyáltalán nem magabiztos feltételezésből kiin­dulva, ' hogy munkájuk nem minden — társadalmi értelem­ben vett — eredmény nélkül Melyik vásárra vigye a való, munkájuk dédelgetett gyümölcsét megmutatják ne­künk, és persze a kritikusnak. 'Dehát el kéne ismernünk a művészek jogát is, hogy arra a vásárra vigyék a bőrüket, amelyikre akarják. És ha ez nem a biztos megélhetést je­lentő edényvásár, hanem a múzeumok és galériák vitatha­tatlanul „csillogóbb és sikerek­kel kecsegtetőbb", de ugyan­akkor sokkal-sokkal keményebb világa, az ő bajuk. És nehogy azt higgye a kedves olvasó, hogy ezek a művészek az ál­lam, vagyis a mi pénzünkkel játszadoznak. Biztosíthatom az olvasót, hogy ez teljes mérték­ben, így pénzügyileg is, a sa­ját „bőrüket", saját egziszten­ciájukat érintő és ezeken ála- puló döntés. A magyar kerámia az elmúlt húsz esztendő alatt óriásit fej­lődött. Tanúsítja ezt a kezde­teket 'bemutató retrospektív ki­állítás is. Lezajlott egy rendkí­vül erőteljes és így természe­tesen nagyon drága tedhnoló- giai váltás. Az álacsonytűzön, villamoskemencékben égetett tárgyaktól a szakma a magas- tűzű technika változatos alkal­mazásáig jutott, amely az anyag és a mesterség jóval mélyebb ismeretét tételezi fel. Mi ez, ha nem meglepetés? A keramikusok saját erejükből tudták végrehajtani műhe­lyeikben azt a „szerkezetvál­tást”, amiről az élet más te­rületein még csak álmodozunk. Nem értem, hogy nem tűnt ez fel Kovács Orsolyának, mond­juk az általa is emelitett Geszler Mária példáján is, aki a fazekas technikától, a bravú­rosan- alkalmazott porcelánig jutott e röpke húsz év alatt. (Nem akarom untatni a kedves olvasót a két eljárás közti tech­nológiai különbségekkel, de nogyjából ezt a vezetékes rá­dió és egy Hi-Fi torony kü­lönbségéhez lehetne hasonlí­tani.) Ahogy ígértem, szeretnék megmaradni mondandóm infor­matív jellegénél, és elkerülni a 'normatív kijelentéseket, de engedjék meg, hogy egy elég ne­hezen vitatható normára, a fejlődés fényére mégegyszer művész a hírét? felhívjam a figyelmüket. Lehet­séges, hogy a kiállításon nin­csenek a magyar kultúra ügyét előrelenditő művészeti szenzá­ciók. Azonban, hogy lesznek, ebben épp a fejlődés ténye mi­att biztosak lehetünk. Ha már a kultúra ügyénél tartunk, a kerámiaművészetben és általában a képzőművészet­ben is, napirenden van az in­tézményrendszer modernizáció­ja!. Ebben fontos elem a meg­lévő intézmények, így a biénná- lék funkciójának újbóli átgon­dolása is. Az teljesen nyilván­való, hogy ilyen fórumokra rendkívül nagy szükség van. Óriási érdeme Pécs városának, hogy erre húsz éven át lehe­tőséget biztosított, remélem, ez a jövőben is így lesz. A szak-’ mai közélet talán legfontosabb eseménye ez, ahol ténylegesen mindenki felmérheti saját he­lyét, megismerheti azokat a kérdéseket, amik a többieket foglalkoztatják. Lehetséges, hogy a jövőben a kiállítás át­gondoltabb specializációjára lesz szükség. Talán épp azért, hogy ami most „tudathasadás­nak” látszik, arról kiderüljön, hogy nem egyéb, mint egysze­rű munkamegosztás. A moder­nizációban rendkívül fontos sze­repe van a kritikának is. A véletlen úgy hozta, hogy a Napló idézett számában Ko­vács Orsolya cikke mellett ol­vashattuk dr. Tóth Zoltán „Egy ház sohasem lehet demagóg” című írását. Ez is. megerősített abban, hogy a már említett végkövetkeztetésre 'jussak. Ugyanakkor nagyon bízom ab­ban, hogy a kritikusoknak sem lesz olyan jó dolga a jövőben. Remélem, hogy lesz bátorságuk „‘kompromittálódni" abban az ügyben, amit tulajdonképpen szolgálniuk • kellene. Nem fa­nyalogva, nem pusztán és ki­zárólag legorombítva tálalják a nagyközönség elé művészeti életünk produkcióit, hanem ahogy dr. Tóth Zoltán írta „érdemi, alapos, segítő" kriti­kával támogatják azt, hisz egy hajóban eveznek. Komor István, a siklósi kerámia alkotóház igazgatója HÉTVÉGE 1988. júíius 16., szombat

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom