Dunántúli Napló, 1988. július (45. évfolyam, 181-211. szám)

1988-07-02 / 182. szám

BOSI LÁSZLÓ

// //

EJTŐZŐ

ám, a vándor lovasok nyukat levágták, óid alján

játszik többé bújócskát a lomb nyod nyakán hallgat a csengő.

veszett a rejtőző-kedvű kolomp. tnokra hajtottad fejed, ccsal kötötték zártra a szádat, ed a szemfedön-túli Iák muzsikálnak.

magok penészes földbe lebegtek, (eret falnak

lyűk tollából kihullott tetvek. ányért kerekít rögből I fának, e lesz-e

ekkel-mintázott virágkoronának?

nagy-csöndü lá.mpa

lókról álmodott, meggyvörös lángja

rral borított széket és asztalt.

ák, temetőben világoló

lyák,

lók felétek;

ndor lovasok szárnyukat levágták, tatjuk a 60 éves Galambosi Lászlót

KAROLY

MA CHERIE

a így, úgy amúgy — ír együtt lettünk volna! ír lassított filmeken; ibirodalomban italok ázva-fázva égis fennen, levegöégben, láttunk vacogó

imbsorok egymás után sorra i li lehetségesek, lehetetlenül, Et-azt, múltunk is megokolva intha minden nem is, e (kikutatta képzeletünk!) bbek lehettünk volna.

STVÁNT A...

sötét áramait engeri búvár, érve denevér-vakként szikrázó fényben, sllkas-szorító fojtásból megérzi az oxigéndús való ■égését, úgy éreztem arcod hófehér varázsát, ajolva napok s tán zted, vigyáztad galmam erdőillatú békéjét, ült pupillád homokként riadt kábaságom,

I lágy melegével folyta körül ed az eltűnő lehelet nságával ért az enyémhez, felé intő

osolyával fogalmazta sejttömege a boldog reggelt!, s a parancsot :ék tovább, gyorsan, vágtázva, ónként várták a szóformáló áramát, s ekkor, z akarat, az agykéreg irancsát megtagadva, szám, elszakadt lélek-szócsö, ő szavaként, köszöntés helyett, rejtekéröl váratlanul tiszta vize, azt mondta,

Szemek üregéből

P. J. emlékének

Bomló őztetemre lelsz a Tarr György állítatta kőkereszttől jobbra, a csalános és a bodzabokor irányában. A szőrös bőr a nád vattás virágára emlékeztet, kár, hogy annyira bűzös. Lenyűgöző viszont a lecsupaszított bordák látványa, valamennyi csont a helyén, egy merész vonalú építmény ácso- latának makettje is lehetne, vagy egy újszerű bevásárlókosár. A csontváz a gerinc szétnyílt ízein nyugszik, lehet, hogy lövedék terítette le, de az is lehet, hogy betegség, vagy egyszerűen a kor, a kifutott idő. A nagyobb ragadozó errefelé szóba sem jöhet.

Pitymallat! fényben indultál egy nehéz, kimerítő álom foszlányaival, sőt, az éjfélig tartó vita (veszekedés?) nyomasztó emlékével, szó nélkül, észrevétlenül. Még sáros volt a föld; nem. tudod, mikor eshetett, talán amikor az a kísérteties ház lángbuí'borult. s te álltái a magasban egy hófehér torony labilis keresztrúdján, és a könnyeiddel kellett oltanod a tüzet. Lehet, a könyörgésedre eredtek meg az ég csatornái. A vánkosod egy élő lucsok lett; úgy hagytál mindent érintetlenül: fejed fúrta gödörben a forró nedvfoltot, s a verejtékedtől súlyos, összegyűrt lepedőt; vergődésed tanúját.

Keréksomos, Szakadék, Két- ág, Csoba-halála. Hodas, Jé- zsi-gödre, Kelő, Tündér-domb, Pokloskút... - És most itt vagy az őz lábánál. Mintha álmodból hívott volna kanyargós úton, hogy rátalálj. Leguggolsz és belesel az íves barlangba, ahol már semmi sincs, ahol a síkos szív lüktetett valamikor. Hihetetlen, hogy bármi is lett volna benn valaha. Kicsit csábít is az üres

tér, hogy kipróbáld: befér-e a legalsó bordák között a fejed. Egyetlen egy gyönyörű ívű hajó. Oly tökéletes, hogy le kell kuporodnod az oszlopos csontok tövébe; ámulva nézel körbe. Itt csend van, a lehető legteljesebb csend. Mintha jártál volna nagyon régen ugyanilyen boltívek alatt. Mi mindent feledtél ezóta! És mi mindent elkövettél! Talán térdepelj középre és töröld le arcodat. Aztán indulj fölfelé a szűk folyosón, kanyargó labirintuson ; kitekintve szemek üregéből gazdag legelőkre láthatsz.

Elfáradtál - zuhantál éjjel a megvetett ágyra. S hogy nincs többé vertikális zóna, sem katarzis, mely után szeretetteljes nap virrad. Nevetséges és szomorú viták csak.

Igaz. S lám, mégsem volt igaz!

Kaszás Máté

Mohácsi Regös Ferenc: Virágos ág

fco— /«»»«.■»»■» IK« H» III»— * » <«»*».

X. Országos Kerámia Biennale Pécsett

Hangsúlyozottan jubilácis alkalom az idei Országos Kerámia Biennálé: az elmúlt húsz esztendő díjazottairól retrospektív kiállítás emlékezik meg, a katalógus pedig akkurátuson taglalja a kiállítások legfontosabb statisztikai adatait, a díjazottakat, a résztvevők életkorát és szereplésük gyakoriságát.

Ám ennél is érdekesebb az a válogatás, amely az elmúlt két évtized kritikai értékeléséből ad ízelítőt, és amely azt a kettősséget tükrözi, amely a kerámia biennálé szakmai fogadtatását a kezdetektől fogva végigkísérte. Egyfelől osztatlan elismerést váltott ki az a tény, hogy a hatvanas években látványosan felfutó műfajnak Pécs állandó lehetőséget biztosít a „számvetésre és megmérettetésre”, másfelől ez az örvendetes esemény sem feledtethette a kerámiaművesség folyamatosan meglévő, időnként látványosan elmélyülő tudathasadásos állapotát.

A kerámia ősi mesterség, amelynek funkcionális jellege nem változott az évezredek során, bármilyen technikai és stílusváltozásokon ment is keresztül. Szépségének része a használhatóság^ a funkció és a forma harmóniája. Nehéz és ingoványos útrg lépett tehát a magyar kerámiaművészet, amikor főként külső indítékok nyomán letért a használati kerámia jól kitaposott ösvényéről, és az autonóm formák szabadsággal kecsegtető, ám veszélyeket rejtő terepét választotta. Igaz ugyan, hogy így elkerülte a szakmai igényesség állandó és látványos megméretését, és az unalmas konyhák és kredencek helyett egyenesen a múzeumok és kiállítótermek csilloqóbb és sikerekkel kecsegtetőbb világába lépett, cserébe viszont elvesztette identitását. Maradandó értékek mellett a haszontalan- sógok változatos műfajait hozta létre: a virágok elhelyezésére alkalmatlan vázák, az ivásra alkalmatlan csészék, a falra szerelhetetlen falburkolók, a $emmire-nem-jó kerti plasztikák, kedélyeskedő és stilizálgató szobrocskák tömegét.

Igazságtalan túlzás lenne azonban, ha mindezeket .a látványos eredményeket a kerámiaművészet, a keramikusok nyakába varrnánk. Mert amennyire nem volt ez a kerámia sem a népi fazekasság célszerűségének, sem a művészi kerámiaipar (például helyben meglévő, igen magas szintű) hagyományainak folytatója, annyira adekvát volt azzal a társadalmi gyakorlattal, amelyre az általános funk- ■ ciózavar a jellemző. Ahol megengedhető az a luxus, hogy

nem funkcionál az iskolai, az egészségügy vagy a kereskedelem, ott egy használhatatlan kerámia legfeljebb a művészi szabadsága és fantázia ékes bizonyítéka.

Ehhez már csak adalék az a közhely, amit szinte szé- gyellek előrángatni: ipari termékeinkből általában hiányzik a megformálás korszerű szépsége (olykor a hasznossága is). A boltokban kapható, anyagában és kivitelében igénytelen tömegárunak csekély ellenpontjai azok a kísérletek, amelyek a szépség hangsúlyozottan egyedi formáinak keresése; közben megfeledkeznek a használhatóság és gyárthatóság kritériumairól.

Meglepetésekre tehát idén se számítson senki a kerámia érzéketlen a jubilóris alkalmak varázsa iránt. Biztató jel, hogy lassú fiatalodásnak lehetünk tanúi, kevésbé biztató, hogy a fiatalok is igyekeznek minél hemarabb kialakítani saját szűkén értelmezett stílusukat - azaz mihelyt rátalálnak saját vagy annak vélt hangjukra, rögtön belefognak önmaguk maníros másolásába. Ez megtévesztheti a gyanútlan szemlélőt: feltehetőleg nem az elégedettség és a túltengő önbizalom, inkább annak hiánya az oka. Bozsogi Ágnes samott

torzói, Hajdú Zsólia gúlái, Krawczun Halina áttört porcelán vázái okárha a két éve kiállított munkáik folytatása lenne.

Igaz, a középnemzedék jó példával jár elöl: Geszler Mária szitanyomással készült porcelánképei évek óta nem lankadó rosszkedvről tanúskodnak, Mákét Zsuzsa ismét az általa használt jellegzetes vázaformát újította fel, Molnár Sándor pedig, úgy tűnik, végtelen lehetőségeket talált a birkákban.

. örvendetes kivétel Fusz György, aki 1982-es jelentkezése óta sajátos hangú, artisz- tikus és igényes tárgyaival hívta fel magára a figyelmet. Ezúttal nagyméretű, korongolt edényekkel jelentkezett, amelyek egyszerre viselik magukon a kimódolt művesség és az esetlegesség jegyeit.

Csalódást jelentett számomra a használati edények idei szegényes választéka. Bedécs Mónika fekete lüszterrel készült kávéskészlete emelkedik ki a sorból, amely nehézkessége ellenére sem nélkülözi az eleganciát. Dohány Sándor -harmadik díja ezúttal talán inkább o tehetséges fiatal tervezőnek szóló biztatás. Az agyondíszitett, formai túlkapásoktól sem mentes edények rászolgálnak erre a biztatásra. Dobány Sándorra az a nem csekély feladat vár, hogy az ornamentáljs díszítmények most felvetett lehetőségeit összehangolja azzal a nagyvonalú és szellemes tárgyformálással, amelyet az elmúlt bien- nálén már bemutatott.

• Nem tömegtermelésre szánt, de o tradícióhoz anyagában és finom kidolgozásában is kötődik Nagy Márta három egyiptomi pasztaedénye, amelyek joggal számíthatnak a közönség kitüntető érdeklődésére.

A népi fazekasság hagyományai ezúttal olyan szélsőséges pólusokban élnek tovább, mint Németh János, jól ismert idilli parasztfigurái, vagy Gerle Margit második díjat nyert sorozata, a „Védett növények”, amely a paraszti fazekasság tradícióit nemcsak a mesterség fogásainak, hanem . a természetközelség megőrzésében is felfedezni véli.

Az első díjat jellemző módon mégis olyan keramikus kapta, aki autonóm formanyelvével, kerámia szobrainak monumentális plasztikai értékeivel nyerte el a zsűri tetszését. Kecskeméti Sándor tömbszerű- en felépülő, az egynemű alaktalanságból éppenhogy kibontakozó alakjai elemi erőkre és viszonylatokra utalnak.

Kovács Orsolya

■

HHHBH

ka nál mézet. . . Biztosan in lesz. Most megebéde- kicsit ledőlök; nem bízni tudok, de nem is az a vízszintes helyzet, a laza y ne gondoljak semmire, zuhanyozok, szépen, ko- ezzel is teljen az idő és :ak a kádban; felöltözök, 3lo’k a városban, bongótokat, megveszem a pre- t, megírom a gratuláló- zép kényelmesen már fél ;k a színházba; teszek- i a fiókomat, előkészítem i törülközőt, a szappant; jy' minden ruhám rend- ézek a színpadra: kipró- sőket, megsimogatom a eszagolok a levegőbe, kinézőtérre; aztán 'hatkor, öntudatlan állapotban zni kezdek. így lesz. Per- togy már nyolcvanszor, ü baj ...

nem elképzeléseim - úgy : naiv álmodozásaim — a nap: ki-hamuztam, fát :am szenet, befűtöttem; im gitárózott, óriás-fiam szólhattam nekik — ponmbat

tosabban: ilyenkor óvakodnom kell minden vitától, minden előre kiszámíthatatlan eseménytől - • maguktól viszont eszükbe nem jutna, hogy efféle alantas munkára vetemedjenek. De ma nem szabad ezen morfondíroznom. Semmi baj. Rendnek kell bennem lenni; nem szabad, 'hogy bármi is kibillentsen egyensúlyi ' helyzetemből, hogy apró- cseprő dolgok eltereljék a figyelmemet. És most már az ebédlőasztalnál ülünk és" szürcsöljük a finom, meleg leveskét.' Én mást nem is eszem: úgysem tudna bennem megmaradni. De ez a meleg lé jó: kellemesen simogatja, nyugtatgatja bensőmet.

Egyszer csak megszólal a feleségem:

— Elmehetnél a boltba. Hozhatnál narancslevet meg karfiolt is. . . — körülnézek, hogy kihez szól, de rómnéz. Eszem tovább a levest. — ...meg vajat. — Nincs mese: ezt nekem mondja. Érzem, 'hogy 'hirtelen görcs áll az agyamba. A tehetetlen düh görcse. Nem a feladat nagysága miatt, 'hanem, 'hogy húsz év után sem ismer. Pedig ő is tanúja volt annak a nyolcvan napnak.

— 'Előadásom lesz — mondám visszafogottan. Csodálkozva néz, ajka körül valami furcsa, értetlen mosollyal.- Attól még bemebetsz a boltba. — Dühít, hogy tulajdonképpen igaza van: nem olyan nagy dolog bemenni a 'boltba és venni ezt-azt; de mégsincs igaza, mert én, ha premierem van, aznap nem mehetek be egy boltba, mert ott. bármi megtörténhet velem, bármi, ami kiborító, sőt végzetes: elejthetek egy üveget, megbotolhatok a lépcsőben, nekimehetek egy piramis alakban felrakott konzervhalomnak, durván szólhat hozzám az elárusító, és ez már nekem elég, hogy aznap rossz állapotban menjek be a színházba; kibillenthet- abból a koncentrált állapotból, amit ideális körülmények között sikerült elérnem: s ez, egy premieren végzetes lehet. így érzem.

— öt perc az egész — érvel tovább a feleségem. Lángba borul a fejem, homlökomon 'kidüllednek az érék, mert ezt nem tudom, ezt nem lehet megmagyarázni. Felugrok. Szeretnék kirohanni a világból. Ledobom magamról a háziköntöst, csopkodom az ajtókat, kapkodva öltözni kezdek, pedig még csak délután van. Szép terveim romokban.

Kirolhanok az előszobába, húzom a cipőmet, amikor beállít Géza bátyám a feleségével és a kisfiával. Húsz éve kivándorolt, Svédországban él; egyetlen egyszer volt itt, néhány órára, de most úgy érkezik, mintha hazajönne, és valóban ide úgy jöhetne, ha jönne. De ez semmi: jön Endre bátyám is feleségével, huszonéves fiával és lányaival, ök még soha nem jártak nálunk, noha ők csak Pesten élnek. De ők is úgy jönnek, mintha hazajönnének; mint más, normális családoknál. És itt van anyám Is. De nincs egyedül. Valaki még jött vele. Nem látom, de érzem: valaki még kint áll az ajtó előtt. Szeretném megnézni, hogy ki az; szeretnék kimenni, de zsúfolásig tele a parányi előszoba, nem tudok áttörni a rokoni puszikból, mosolyokból szőtt hálón.

— Ki az?! Mit akar? - -kiáltok. Nem jön válasz. Egyre jobban izgat a Ikint- rekedt. — Mondja már, mit okar? Vagy ha semmit, hát menjen el! Nem a legjobb pillanatban jött! — Nincs válasz. Szétszakítom a hálót, fel rántom az ajtót, kinézek: fekete kabátos, kalapos öreg ember áll ott, s ahogy ránézek, hátrafelé lelép a lépcsőről.- Apa! — 'üvöltöm. Lassan felém fordítja nagy, busa fejét, rezd'ületlen arcát, de csak fülel; szeme inkább a ház mellett felfutó szőlő leveleire irányul, de véleményt, érzelmeket nem fejez ki. Aztán lassan elfordul, és továbblépked a nagy piros és sárga levélek mellett, az ezüstszín párában.

Apám két éve 'halott. Körülötte fekete-fehér foltos macskája bóklászik, aki nem sokkal apóm halála után múlt ki. A mi macskánk és kutyánk közelít hozzá, de váratlanul, félméternyire tőle lefékeznek, megmerevednek és meg'hót- rálna'k, pedig az a macska nem csinál semmit, csak puhán lépeget a magas fűben, vagy inkább a fűszálak fölött.- Apa! — kiáltom újra, de az alkony homályában, szemüveg nélkül nem sokáig láthatom: felolvadnak a ködben.

És akkor hangtalanul kiszakadt az ajtó a falból; lassan röppentek széjjel a fa- és üvegszilánkok, vörös téglapoz és darává őrlődött vakolat. A levegőbe emelkedtem. Két bátyám ott lebegett mellettem űrhuzatban, vízszintesen és laposan megnyúlva, immár minden szándék, cél és akarás nélkül, mert nevetséges és hiábavaló lett volna minden szándék, cél és akarás; csak lebegtünk elnyúlva és derűsen szemléltük, ahogy vákuumba kerülnek és elhúznak mellettünk labdák, bolygók, fejek.

HÉTVÉGEQ

Az első húsz év