Dunántúli Napló, 1988. július (45. évfolyam, 181-211. szám)

1988-07-16 / 196. szám

R égóta tudom, hogy ezt az írást egyszer meg kell írnom. Néhány éve, amikor épp nagyon beteg volt, hozzá 'is akartam kezdeni. Nem ment. . . Életében nem. Most, hogy már napok óta tudom, hogy nincs közöttünk, mintha épp ellenkezőleg történne. Emlékeim, gondolataim róla azért tolakodnak elő kéretlen is, mert tudom, hiszem, hogy amit alkotott, amit adott hosszú és gazdag élete során a magyar színházművészetnek, az irodalomnak, az újságírásnak; s amit élete utolsó évtizedeiben tett a hangzó magyar beszéd tisztaságáért, az szellemi hagyatékában, emlékezetében tovább él közöttünk.

Tiszta ember volt. Hite, meggyőződése, elvei szerint élt és alkotott. Ezek az elvek tizenkilencben, a forradalmak idején formálódtak benne, élete társa, néhoi férje, a kommunista forradalmár és újságíró, később tudós közgazdász; alapműveket alkotó, de sajnos ma is szinte ismeretlen sinológus. Magyar Lojos oldalán, aki a harmincas években a sztálini terror első áldozatai között „tűnt el", ahogyan Sik Endre külügyminiszter 'bezúzott memoárkötete (Vihar a levelet...) egyik fejezetében említi sorsát.

Egy emberközpontú világ eszméit szívta magába, s küzdött értük több, mint 70 éven át

Egyik pécsi látogatásakor családunk vendégeként is tisztelhettük. Vacsora közben Németh László Bodnárné c. darabja ment a tv- ben. Néha lopva oda-odapillantott. Egyszeresek kifakadt: „Hát most nézz oda! —, mondta feleségemnek: — A Sulyok!..." Érdeklődésünkre: mit nézzünk Sulyok Márián, indigná- lódva vetette oda: „Hát azt, hogy milyen öreg!... Már 72 éves!..."

Rezzenéstelen arccal vacsorázott tovább, magában remekül mulatva, amiért egy ideijg senki nem mert gátat engedni visszafojtott nevetésének. Azután velünk kacagott, szívből ..,

Akkortájt közeledett éppen a kilencedik X- hez.

Élő színháztörténet volt. . . Egyszer elmesél- tettem vele a Szomory-eset hiteles történetét. A Bella címszerepét játszotta. Szomory Dezső végigülte a próbákat, s a legapróbb „oh!”- és „alh !”-okhoz is görcsösen ragaszkodott a szövegben. Péchy Blanka partnere, Csortos Gyula az egyik szövegrésznél kérte a szerzőt: húzzák ki, mert azt nem lehet kimondani, hogy „Pedig beh féltem!...", s a közönség is sok mindent érthet.. . Szomory nem tágított. Csortos tudomásul vette, ám d főpróbán „kibővítette": „Pedig beh féltem!... Beszéltem! Keféltem!..

A próba félbeszákadt, a szerzőt hosszabb ideig ápolták az öltözőben... E három derűs epizódot nem a írivolitús okán meséltem el. Éppen ellenkezőleg. P/íchy Blanka a halál közelségében is tudott az élet napos oldaláról csevegni, akkor is, ha szívszorító egyedülléte egyébként közvetlenül veszélyeztette is életét, egészségét. Ilyen gondjai elöl is munkájába menekült — amíg bírta...

T

avaly novemberben akadt néhány szép órája. A város vendégeként Pécsett, a kastélyszállóban tölthetett 3-4 napot. Találkozott a város, a megye vezetőivel, barátaival, ismerőseivel.

Búcsúzó látogatás volt ez — ó is érezte. Nem beszéltünk róla.

Annak a tudatában, hogy fontos életművet hagy maga után: az általános beszédkultúra megalapozását, amelynek súlya, távlata csakis a kodályi gondolattal mérhető. S amelyet ugyanúgy nem sokan értékelnek ma még igazi érdeme szerint.

A jövő — bízzunk — ezt is közelebb hozza.

Wallinger Endre

Minőségi tégla Alsómocsoládról. Teljes a kinálat családiház-épitőknek (írásunk a 7. oldalon)

28. hét

Vakolat, festék

Megszépül a város. Kivirul, mint Hamupipőke, a báli ruhát magára öltvén.

Busz repeszt át a városon, a kiokádott fekete füst megkapaszkodik a friss vakolaton, új festéken átütő salétrom virágain. Párkányon, ereszen, stukkón. Hamupipőke visszavedlik szürkébe, lábára illő cipővel lehet csak megint önmagával azonosítani.

Hogy szép maradhasson a város, nem elég pótolni a hiányzó vakolatot, lefesteni a falakat. Nem elég velük eltakarni a kőből, téglából, vályogból összerótt házakat; hogy szép maradjon, szigetelni kell . az alapokat, víz alulról ne támadja, kicserélni a tető korhadt gerendáit, átrakni a vihartépte cserepeket, ereszt pótolni, levezető csatornákat. S megszüntetni a füstöt, kormot, savas gázokat; beállítani a motorokat, az elhasználódott alkatrészt újra cserélni, s leszedni az amortizálódott javíthatatlanról a rendszámot.

Házunkról a vakolat lekoszlott, a világ kíváncsian figyel ránk: kibontjuk-e a befalazott ablakokat, megerősítjük-e, szigeteljük-e a málott köveket, s új cserepek alá ácsolunk-e egészséges fából fedélszéket. Cseréljük-e a rozsdás vízvezetékeket, csatornázunk-e a szenny elvezetésére, telik-e korszerű fűtésre? Komfortossá teszszük-e házunk, vagy szavak ecsetjéhez ragad kezünk?

Nézik, dolgozunk-e, vagy szomszédunkkal pereskedünk? Nézik, feszül-e az izmunk, vagy lapátnyélre támaszkodunk? Figyelik, hozamra adjanak-e csövet, követ, gerendát, nem herdáljuk, nem pazaroljuk-e el; hogy szervezett-e a munka, vagy mindegyikónk a másiknak mondja, szerinte mit kellene, hogy kellene.

Egy ház korszerűsítése nem húzódhat sokáig — nem sokkal tovább, mintha csak átfestenénk, mégha ezerszer, is több a munka. őszi esők, viharos szelek, a tél hidege nem méltányolja, hogy nyáron nyaralni is akartunk, sörkertekben hűsölni is akartunk, kertmoziban szerelmeket átélni, külföldön kalandozni: szétmarja az újjászületett falakat az idő, ha a tető nincs felette idejében.

Amíg jó az idő, addig kell erőt megfeszítve hajtani — ezt minden házépítő, renováló jól tudja. S arra az időre sok mindenről le kell mondani, amihez addig hozzászoktunk, s amit ezután szeretnénk.

De mindenkinek, aki a házban lakik.

Akkor, és úgy van értelme.

^OolíL A a!tvLL I

„...Dús élte kincseit”

Emléksorok Péchy Blankáról

a maga eszközeivel: színpadon és filmvásznon; tollal és nyelvművelőként; a szó erejével és alapítványokkal, mozgalmat indítva a szép magyar beszédért a rádió ismert hazai és külföldre szóló adásaiban.

Most, hogy e sorokat kopogom, már elkészítették ravatalát a Kerepesi temetőben. Temetésén szép és megható beszédek hangzottak el; a virágözön, a lobogó kandeláberek közelében a minisztérium, az újságíró szövetség; tudományos intézetek, a PEN Club, a Vígszínház illusztris személyiségei álltak őrséget, s a koporsónál talán egy-'két közeli jóbarát. És - bizakodom — környes-körü! még sokan, tisztelői és hallgatói közül, széles e hazából.

Senkrje se volt... Távoli hozzátartozói elhunytak, a közelieket elragadta a háború, a fasizmus. Magyar Lajost 1937-ben (?); fiát, Istvánt, aki kamaszfővel utazott ki apja után, s 17 évesen Erwin Piscator tolmácsa és asszisztense volt a MOSZFIUM-nél, '41 őszén vesztette el, amikor a fiatal katona eltűnt a Moszkva-környóki harcokban. Húsz évig kerestette a Nemzetközi Vöröskereszttel. Azután feladta . . .

Munkásságát teljességében a színházművészet és a beszédművelés széles körű megalapozása töltötte ki. Elbeszéléseket, színművész- monográfiákat írt (köztük Jászai Mariról); megalapította a Kazinczy-dijat. Beszélni nehéz! c. kötetével pedig elméletileg alapozta meg a beszédműveltség megteremtése ügyében elindított mozgalmat, amely a Magyar Rádió kéthetenkénti adásai és a róla elnevezett „Beszélni nehéz-körök” révén lomboso- dott lassan termővé.

S nem utolsósorban: megírta — irodalmi — főművét, még a hatvanas évek elején. Regény címmel adta közre Magyar Lajos — 1922. és 1934., azaz a revali egyezmény alapján létrejött fogolycsere és a nagy moszkvai letartóztatások kezdete között - hozzá írt leveleit.

A könyv dokumentumanyaga két egymáshoz tartozó ember életénék átfogó rajza, amely ugyanakkor hiteles, áttékintő képet nyújt a moszkvai emigráció egyik jelentős és jellegzetes alakjáról. Mindkettőjükről aligha lehetne e dokumentumregény leveleinek ismerete nélkül bármilyen véleményt formálni; életűk megannyi kérdőjele, érthetetlennek tűnő mozzanata és rejtett összefüggése csakis ennek ismeretében bontakozhat ki előttünk a maga valóságában. Válaszolva egyúttal arra a szomorú utalásra is, amelyet a Péchy Blankáról készített (s halála napján sugárzott) tévé-portré- filmben tőle hallhattunk, arra a kérdésre: „Milyen volt az élete?": - „Tragikus ... - mondta —. Olyan tragikus, hogy abba többször bele is lehetett volna halni..

A mondat visszacseng bennem, s úgy gondolom hallani fogom, amíg élek.

Fájdalma, a sors és a politika csapásai elől a munkába menekült. 10—12 órát dolgozott naponta, még a legutóbbi években is. Hogyan bírta?, s hogyan úgy, ahogyan? Megfoghatatlan ... Közelről tudom róla, hogy nem evett rendesen, mert nem volt türelme hozzá; mert sajnálta rá az időt. Egészen az utóbbi évekig, amióta az újságíró szövetség naponta gondoskodott meleg ebédjéről, csak itt-ott harapott valamit. íróasztala fiókjában mindig volt valamennyi csokoládés kékszféleség, abból rágcsált el néhányat — munka közben.

Társaságban ellenben mindig feloldódott. Ilyenkor a több fogásos ebédeket is jóízűen végigfalatozta. S ilyenkor mindig teret kapott fanyar, részben gunyoros, részben önironikus humora. Szerette a meglepő fordulatokat, meghökkentő szituációkat.

Egyszer — néhány éve — kulturális magazin számára készült róla fényképes riport. Egy neves fötóriporter hozta le gépkocsin. Kószáltunk a városiban, ellátogattunk szülőházába; majd ők a Nádorban ebédeltek. Én a végére értem oda. Dicsérte a konyhát, mindent, az utolsó falatig megevett, majd a kávénál rámutatott a fotós cigarettás dobozára: „Most pedig kérek szépen egy Gitant" —, mondta, s rágyújtva a világ legszőrnyűbb, legerősebb cigarettájára (amit a légiósok is szívnak), élvezettel pöfékelve leste a hatást.. . Egyébként nem dohányzott.