Dunántúli Napló, 1988. április (45. évfolyam, 91-119. szám)

1988-04-27 / 116. szám

1988. április 27., szerda Dunántúlt napló Opera — kényszer­helyzetben é ij Karinthy Frigyes ifjúkori naplójában feljegyezte, hogy a pópa külön engedélyével 1900. január 1-jén ünnepel­hette a világ a 20. század ‘kezdetét. És e századot ja­nuár 14-én Puccini, sorrend­ben ötödik operájának, a Toscának bemutatója nyitot­ta meg a római Teatro Cos- tanziban, ahol a premiert — a manapság annyira megho­nosodott terrorcselekmények­re emlékeztető módon - bombaveszélyt jelezve kíván­ták egyesek botrányba ful- lasztani. Az opera cselekménye pon­tosan egy évszázaddal koráb­ban, 1800-ban játszódik, a drámaíró Sardou által törté­nelmi háttérként felvázolt, előbb a zsarnokság győzel­mét, majd Napóleon segítsé­gével vereségét jelentő ma- rengói csata napjaiban. A libretto reálisan tükrözi a szenvedést, az elnyomás go­noszságát, a Scarpia szemé­lyében megtestesített könyör­telen államhatalom kegyet­lenségét, mely besúgókkal, kínvallatókkal, kivégző oszta­gokkal üldözi, elnyomja az ember legősibb ösztönét, a szabadságot. Erre utal az a 'három démoni akkord, amely brutális erővel harson fel az opera kezdetén a zenekar­ban. 1988. április 22-én a Pécsi Nemzeti Színházban harsant fel a Scarpia-téma, a Tosca — első pillanatban talán kis­sé meghökkentő és szokatlan — koncertszerű előadásán. A kényszerűség nagy úr. Ez vezethette a színház illetéke­seit e döntésük meghozata­lában, miután tudomásul kel­lett venni, hogy — a kamara- színházban - nincs nagy­színpad, ahol felépíthető vol­na a Sant'Andrea templom vagy a hajdani szürkületből kibontakozó Angyalvár bás­tyája. Bizonyára megfelelő pénz (és idő) sem állt ren­delkezésre a műhöz méltó díszletek, jelmezek elkészíté­sére. Viszont adva van egy jobb sorsra érdemes, nagy­részt fiatal erőkből álló ope­rai énekesgárda, amelynek Koncertszerű előadásban mutatta be a Toscát a pécsi színház tagjai arcpirítóan ritkán jut­nak Pécsett művészi 'kvalitá­suknak megfelelő szerephez. A nanv erőfeszítésekkel lét­rehozott operatársulat élet- bentartásához pedig elen­gedhetetlenül szükséges volt — akár ilyen kompromisszu­mok árán is! - egy parádés operabemutató. Ezt követelte a sajnos, nem nagyszámú, de lelkes operakedvelők tá­bora, amelyet a nehéz évek alatt sem szabad elszoktatni a színházba járástól, inkább mindent el kell követni meg­tartására ! A látványtól, izgalmas cse­lekménytől megfosztott Tosca- előadáson így minden figye­lem a megszólaló zenére összpontosult. Puccini zené­jére, melyet énekeseink — minden jó szándékuk és a sznobok fanyalgása ellenére sem tudnak „hi-fi" szintű sztereó- vagy digitális-lemez minőséget megközelítően tol­mácsolni. Ha tudnák, nem a légkondícionálatlan, izzad­ságtörlést kikényszerítő pécsi kamaraszinpadon várnák, hogy szerephez jussanak. De itt vannak, megpróbálják hű­ségesen átvészelni e válságos éveket (melyekre egyaránt rányomja bélyegét a nehéz gazdasági helyzet, a színház elhúzódó átépítése és a si­lány zenei tömegkultúra egy­re félelmetesebb elburjánzá­sa, ami ugyancsak nem ked­vez az operának). Mindezért én csak becsül­ni és dicsérni tudom Sajdy Júliát, amiért kiállt elénekel­ni az opera címszerepét. Nem segíti más, mint a hangja, melynek drámai ereje leg­utóbbi önmagához képest is fejlődést mutatott. Gyönyö­rűen győzte a magas fekvé­seket, a bensőséges hangu­latok tolmácsolására a Tosca imájával mutatott példát. Scarpia démoni gonoszságé alakjának hiteles ábrázolásá­hoz, az eleinte világosabb hangszínnel éneklő Egri Sán­dor csak lépésről lépésre jutott el. Kezdeti halványabb teljesítménye után a II. fel­vonásban már a szükséges hangbeli diszpozícióval győz­te le az álláhelyzetbe mere­vített szerep akadályait. A ré­gen hiányolt Albert Miklós végre a tenoristák nagy ál­mát jelentő Cavaradoss'rként győzhette meg hallgatóságát érces fényű hangjának érté­keiről. Szinte mindvégig azo­nos hőfokon és hangerővel énekelt, árnyaltabb szerep­tolmácsolás még fokozná a sikert. Az operaslágerek közé sorolhotó Levéláriát őszinte érzelmekkel telítve tolmácsol­ta. Kár, hogy a partitúra nem engedi meg utána a közön­ség tetszésnyilvánítását. Örömmel hallgattuk az ora­tóriumok hasonlóan koncert­formájú megszólaltatásában otthonos Marciit Demeter töretlenül meleg basszusát a szökevény Anqelotti szerepé­ben — egyébként ő az egyet­len, aki valamennyi eddigi pécsi Tosca-előadáson szín­re lépett és mindig e szere­pet énekelte. Ő szólal meg elsőként, tisztán érthető szö­vegmondással. Ezúttal ez fo­kozottabban fontos, hiszen csak így követhető az opera cselekménye azok számára is, akik még nem eléggé isme­rik. A sekrestyés újabb lépcső­fok a tehetséges és rendkívül ambiciózus Kuncz László mű­vészi pályáján. Ö is méltat­lanul kevés szerephez jutott az utóbbi időben, önálló Schubert-dalestjéről pedig semmilyen beszámoló nem emlékezett meg. Derecskéi Zsolt (Spoletta, titkosrendőr) és Tamás Endre (Sciarrone, őrtiszt) kulturált énekével il­leszkedett az együttesbe. A traqédia előtti percekbe, szinte derűs színfoltként il­lesztette be Puccini a III. fel­vonást nyitó pásztor dalát. Ezt Csáky Ágnes énekelte ■üdén és kedvesen. Károly Róbert érdeme, hogy a színház énekkarát az ilyen operai bemutatókhoz sikerült mind létszámban, mind hang­anyagban az ideálist meg­közelítő szintre emelni, az ál­tala irányított Pécsi Opera­kórus tagjaival. A Breitner Tamás vezényelte Pécsi Szim­fonikus Zenekar kiérlelt játé­kán érezhető volt, hogy vala­mennyien betéve tudják szó­lamukat, hiszen az elmúlt he­tekben csaknem 40-szer mű­ködtek közre Nyugat-Európa számos városában a Tosca színrevitelén. Amikor az ope­ra fináléjában lelki szemeink előtt már lejátszódott a drá­ma és újra felcsendült a ze­nekari tuttin, a levélária dal­lama, a pécsiek vitatható, de mindenképpen indokolha­tó koncertszerű Tosca-előadá- sa Puccini zenéjének diada­lát hirdette. Dr. Nádor Tamás Hegedűs a háztetőn Gyertyával a kézben, a já­tékfegyelem és rítusméltóság koreográfiájával kezdődik a Hegedűs a háztetőn világhírű musical-története, mely egy el­dugott kis falu, Anatevka zsi­dó közösségének nyomorúságá­ban is emberi, mindennapos életét majd kiűzetését meséli el, sokadszor, immár a pécsi Egyetemi Színpad előadásá­ban. A tragikomikumot előleg- ző, ünnepélyes-statikus nyitó­kép izgalmasan pergő jelene­tekre vált. A darabban oly sokszor emlegetett „hagyo­mány" és a tradíciót fokoza­tosan megszüntető történelem kettős kényszere egyre több konfliktushelyzetet teremt, ami­ből Tevje, a „falu esze", a természetes észjárás bölcs „dialektikájával" mindig ki­utat talál. Stenczer Béla a „nagyskálájú" szerepben mű­vészi hajlékonysággal alakítja a tejesember figuráját. A töp­rengő furfang és az Úrral perlekedő eszmélkedés gesz­tus-kidolgozottság éppoly ár­nyalt, mint a családfői rangot mélységes öniróniával átélő férfié vagy a vereséggel ma­kacsul szembenéző emberé. Nemcsak az érzelmes törté­netben, a színészi játékban is méltó partnere Golde, akit Nagy Éva formál kiegyensú­lyozott biztonsággal. A család és a nagyobb kö­zösség „szegényember-idilljét” r.em a — Besenczi Árpáddal meggyőzően képviselt — mesz- sziről jött diák „felforgató szelleme” fenyegeti, hanem a cári pogrom. A dráma kompo- zíciós ellentéte is ezt hangsú­lyozza: az első felvonás hu­morral átszőtt harmóniája a második rész tragikum-soro­zatába fordul át. Az amatőr színészek kvalitásait mutatja, hogy e szélsőséges szerephely­zeteknek is meg tudtak felelni, így például a Tevje nagylá­nyait játszó Kalamár Bea, Hor­váth Zita és Potápi Judit a dévaj üdeséggel viruló szerel­mesekből szemünk láttára „alakulnak át" a tragikus döntést és felelősséget vállaló felnőttekké. Nehéz feladat elé állította a musical a hivatásos rende­zőt, Éry-Kovács Andrást is — dramaturgiai és színpadtech­nikai szempontból egyaránt. A mű aszimmetriája a „mese" logikájából adódik ugyan, op­timális színpadi megvalósítása azonban aligha lehetséges. Eh­hez a nehézséghez járul a rendkívül szűk játéktér, amin talán egy még puritánabb díszletmegoldás valamelyest se­gíthetett volna. így viszont a második rész amúgy is lassú ritmusú, rövid jeleneteit to­vább tördelik a „technikai szü­netek”. A jelzett aszimmetriát sok­ban ellensúlyozza a karakter­szerepek jelenléte. Dávid Ma­rianna Jente szerepében reme­kül játssza mindvégig a házas­ságközvetítő özvegy önző, hisz­térikusan kíváncsi figuráját, komikumot varázsolva a darab utolsó jelenetébe is. Ugyan­csak szerencsés humorral oldja az érzelmességet a „bölcsen hallgató" rabbi (Juhász László), az együgyű mészáros (Be- nyovszky Tamás) és a jámbor szabó (Bognár Attila) játéka. Az előadás egységét leginkább mégis a finoman kimunkált koreográfia, a színvonalas szó­ló- és kórusének, más szóval: az összjáték szépsége őrzi. Szendi Zoltán előtt Szorítkozzunk a tényekre: Svájc közép-európai ország, államformája parlamentáris szövetségi köztársaság, hi­vatalos nyelve — és most tes­sék figyelni — a német, a francia, az olasz és a réto- román. E több nemzetiségű államban az anyanyelvi ará­nyok a következők: körülbe­lül hetven százalék német, húsz százalék francia, hat százalék olasz és egy réto- román anyanyelvű. (A fenn­maradó két százalék meg­oszlik további bevándorolt népcsoportok között.) Ez a mai állapot egy kö­zel ezerévnyi történelem eredménye. Nem magától olakult így, ilyenné telték az egy régióhoz kötődő, külön­böző nemzetiségű emberek. S ez az eredmény már jó ideje különlegesnek látszik, holott természetesnek kéne lennie. Az önállóságukat megtartó kantonok szövetsé­Svájc ge, melynek évszázadokig központi hatalmi szervei sem voltak, egzotikus képződ­ménynek tűnhet abban a geopolitikai régióban, amely történelmileg a „népek ol­vasztótégelyeként" működött, és szinte csak központi ha­talmi szervei voltak. Talán e? a különleges társadalmi alakulat is sze­repet játszott abban, hogy Svájc vonzotta a különleges embereket. Századunk tízes éveiben itt teremtette meg a dadaizmust a román szár­mazású francia költő, Tristan Tzara. Az első világháború kezdetén ide költözött át Triesztből az ír James Joyce, és itt írta meg az Ulysses jelentős részét 1895 máju­sa és 1917 áprilisa között számos alkalommal tartózko­dott itt Lenin, sok jelentős művét vetve itt papírra. Töb­ben állítják, hogy ők hár­man az első világháború idején Zürichben (ahol mindhárman éltek) ugyanab­ba a kávéházba jártak. Boldog az az ország, amely egy helyütt, egy idő­ben ilyen véletlenekre ad le-, hetőséget. S boldog az az ország, amely egy Henri Du- nant adott a világnak, aki nemcsak elgondolni, de megvalósítani is tudta egy olyan nemzetközi szervezet létrehozását, amely háború­ban, katasztrófában vagy egyéb vészhelyzetben huma­nitárius támogatásban része­síti a rászorulókat. Bizonyo­san nem véletlen, hogy a Vöröskereszt eszméje egy olyan állam poglárától ered, aki a másságot elfogadó, a különbözőséget nem elfojtó, hanem azt tiszteletben tartó társadalom gyermeke volt. Mindennek annyi köze van a tévé műsorához, hogy szombaton láthattuk Száraz György ítéletidő című törté­nelmi tévéjátékát, András Fe­renc érzékeny rendezésében. Az ezernyolcszáznegyvenki-» lene májusában Erdélyben játszódó történet intő tör­ténelmi példa — lehetett vol­na még egy-két évtizeddel ezelőtt. Ma már azonban — érzésem és félelmem szerint — .akiket illet, azok nem a másik, hanem csakis a ma­guk igazát olvassák ki belő­le. Illetve csak olvashatnák, hiszen ez a film nem azok­hoz jut el, akik a mai hely­zetet létrehozták, hanem leg­feljebb azokhoz, akik elszen­vedik. A példa ereje akkor lehetne erős, ha a probléma ma még művészi eszközökkel befolyásolható volna. Én hi­szek a művészet erejében, de a mai helyzetben az íté­letidő már nem segíthet ott, ahol a Vöröskereszt támoga­tása is kevés, és ahol törté­nelmileg az egymás mellett élés stratégiája alakult ki, az együttélésnek — nemcsak a svájci példa szerint meg­valósítható — formájával szemben. M. P. „Furcsa, aki darazsakról álmodik” Ladik Katalin előadása Pécsett Különös élményben volt ré­szük azoknak, akik a II. jeles napok keretében megnézték az Art Kísérleti Stúdió, majd La­dik Katalin előadását a pécsi Apáczai Nevelési Központban. A nézők meghódítását sok­féle eszköz szolgálta: hangok, fények, képek, mozgások özö­nét zúdította rájuk a társulat, majd a költő—színésznő játéka, a diaporáma, a videó látvá­nya és a reflektorok villózása. Az újvidéki Új Symposion című avantgárd folyóirat első nemzedékéhez tartozó, nem­zetközi fesztiválokon Ginsberg- gel és Ferlinghettivel együtt fellépő költőnő szerint a zaj minden lehetséges információt magában hordoz. Szalay Ta­más, az Art Kísérleti Sstúdió művészeti vezetője ebből a hangköltészetből kiindulva komponálta meg a rakétasi- vításra, géppuskaropogásra, darázsdongásra, állatnyüszítés­re emlékeztető hangokhoz tár­suló szaggatott vagy hullám- zó-ringató-szárnyaló mozgóso. kát. Amióta felismerte, mennyire rokonítható társulata törekvé­seivel Ladik Katalin vizuális költészete, azóta tudatosan keresi a fotó, videó, hangfel­vétel, de legfőképpen a moz­gás olyan elemeit, amelyek továbbfejlesztik az elsődleges gondolatokat, élményeket. A versekben kirobbanó magán­hangzó (á, é, i) — és mással­hangzó (kr, bz, dzs) — kom­binációknak, a költőnő komp­lex képeinek, fájdalmas, ön­emésztő kitárulkozásának, visz. szaemiékezésének megfelelő ‘ mozgásformák, hanghatások, fényeffektusok a kommuniká­ció lehetetlenségét, az önma­gukra és egymásratalálás ne­hézségeit fejezik ki. Ladik Katalin fellépése szer­vesen kapcsolódott a róla szóló előadáshoz. Az Alice cí­mű performance (Lewis Car- roll — James Joyce — Ladik Katalin műveinek integráló szintetizáló feldolgozása) to­vább fokozta kitárulkozását. Az ilyen előadás egyszeri és megismételhetetlen: a nézők reagálásától függően formálja át a szerző önmagát élő szoborrá, műalkotássá. A tér­ben elhelyezett tárgyakkal, anyagokkal viaskodva, a ma­gánnyal, a halállal, az egyre szűkülő térrel és idővel szem- beszállva a mikro- és makro- kozmosz diszharmóniáját, az ösztönös és tudatos növényi- állati-emberi lét korlátáit pró­bálja áttörni. Közben olyan feszültséget teremt, amellyel nemcsak .résztvevőkké avatja közönségét, hanem vissza is vezeti őket az álmok világába. Szily Éva

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom