Dunántúli Napló, 1988. február (45. évfolyam, 31-59. szám)
1988-02-27 / 57. szám
8. hét íVirág, színház, könyv kv Állítólag a hetvenes évek ele- I^^Kén, amikor az olajválság miatt a ^^^■iazdag nyugati országokban is ^^^Rorosabbra kellett húzni a r.ad- ■H^^szijat. Svájcban közvélemcnyku- ■j^^Vást rendeztek: ki miről mond le, HHH kiadásait csökkenteni kell. |H^^Eajcban a sorrend ez volt: virág, ^^^Vr'nhdz, könyv. Nem tudom, ná- jH^Hnk többen vesznek-e már most J^^^nárom szál helyett egy szálat, mint tavaly ilyenkor, de azt tudom, hogy a színházak nézőszáma már évek óta csökken, a könyvesboltoké január eleje óta, pedig az idei lehetséges áremelésnek még előtte vagyunk. A színházigazgatók mindenesetre nem akarnak emelni, még gondolkodnak. Akárcsak a múzeumigazgatók. A múzeumlátogatás Magyarországon hagyományosan olcsó. Büszkék is vagyunk rá. De a büszkeségből —‘tudjuk — nem le- r hét megélni. Kultúrlorradalom meg, hogy vívmány és közművelődés - elavult szavak; most az árforma, a szolgáltatás és a díjtétel a divat. Az illetékes hivatal a múzeumi belépőt szabadárassá tette, a Művelődési Minisztérium pedig felszólította az intézményeket, hogy „határozzák meg újólag" a díjakat. S jó példával járt elől: az általa kiadott ingyenes belépőket megszünteti. Jöttek a hírek a buzgó múzeumok felől a belépők árának radikális emeléséről. Aztán jött az ajánlás a szombati ingyenes belépés áthelyezéséről másik napra: szombaton jön a legtöbb külföldi — fizessenek. Azért a szombati ingyenes belépésről nekem nemcsak a külföldiek jutnak eszembe (mellesleg nemcsak a magyar turista spórolja meg a schönbrunni belépőt, ha lehet: némely közeli országból olyan kevés forinttal jöhet hozzánk a vendég, hogy ebédre is alig jut neki, nemhogy múzeumra) — szóval nekem eszembe jut az is, hogy a szombat sok családban a közös program napja, amikor apa, anya kézenfogja a gyerekeket és nekiindulnak a városnak. Eddig egy négytagú család szombaton a múzeumon megspórolt 10 forintot, ezután — mert a gyerek is fizetni fog — 40—50-et kiad. A különbség elviselhető, de nem elhanyagolható. Mert lesz gyerek, aki talán éppen emiatt nem ismerkedik meg őseink csontjaival, fegyvereivel, lakóhelyének múltjával, s főleg szegényebb lesz egy-két családi program élményével. A veszteség ezért nagyobb a 40 forintnál, mert egy gesztus értéke, tekintélye tűnik el a szombati in- qyenes nappal, a sok kis- és öregdiák díjtalan belőjével. Mert, ugye, sem diákoknak, sem katonáknak nem lesz ugyanannyi idejük és kedvük mondjuk, kedden múzeumba járni, mint volt szombaton. Persze, ha itt is „a fogyasztás visszafogása” a cél, akkor érthető az intézkedés. Kérem a múzeumigazgatókat (s ott fenn: a művelődésügyet és a pénzügyet), gondolkodjanak még egy kicsit, valóban ennyire szegények vagyunké. A Pécsi Faipari Szövetkezet üzemeiben készül a pécsváradi Vár-szálló berendezése. Képünkön a recepció-pult elemeit állítják össze. (írásunk a 7. oldalon). Proksza László felvétele Maradjatok köztünk! A plébános tőlünk kérte a segítséget. Ügy vélte, talán a sajtóval közösen megoldást lehet találni T. Gábor számára, hiszen addig o létező összes fórumot, intézményeket végigtelefonálta a fiatalember érdekében, eredménytelenül. Sőt, figyelmeztették, vigyázzon, mert veszedelmes gyerek, eddig mindenkit átvert és meglopott, aki segített neki. T. Gábor ugyanis a pécsi belvárosi plébánián lakott. Este csöngetett, s kérte, engedjék be, éhes, fázik. Elmondta, hogy narkós, nincs hová mennie, eddig lépcsőházakban aludt. Befogadták, mondták: átmenetileg tudnak szállást adni, de annak az a feltétele, próbáljon felhagyni a szipózással. öt napig bírta, aztán egy hétig. Elküldték, visszajött, könyör- gött, fogadkozott, megsajnálták, visszavették. Ebédjegyet vettek neki és rászorították: intézze el, hogy legalább személyi igazolványa legyen és próbáljon munkát keresni. A plébános és a káplán könyörögtek, szóljon, ha úgy érzi, rájön a kényszer, megpróbálnak ilyenkor segíteni. Nem szólt. Most valószínű ismét ilépcsőházakban húzza meg magát. * Ennek a 21 éves fiatalembernek meglehetősen eseménydús volt az élete. Megjárta a szigetvári kórház ifjúsági pszichoátriai osztályát, Nagyfát, volt a pomázi elvonóotthonban és a pécsi idegklinikán. Mindenütt botrány kisérte. Vagy megszökött, vagy betört, lopott. A szigetvári kórház ifjúsági osztályáról már kinőtt — 18 éves korig foglalkoznak itt narkomán fiatalokkal —, a felnőtt intézmények pedig mór ismerik és viselt dolgai miatt be sem fogadják. Hivatásos pártfogója, Berták Gyula pszichopedagógus kérésére helyet kapott az Ágoston téri átmeneti szociális otthonban. Nehezen viselte el az öregek társaságát, de az idősek is az övét. Megszökött, miután pénzt lopott tőlük, hogy ragasztót, élelmet vegyen. — Nagyon sokan foglalkoztak vele — mondja Berták Gyula —, sokan próbáltak segíteni, de reménytelen. Sehol nem találja helyét, sehová nem lehet elhelyezni. Az ő korosztályának, ha nincs családi háttere, tényleg nincs hova mennie. A legnagyobb baj, hogy munkát nem találunk a számukra. A szociális otthont nem tartom megoldásnak, egy 21 éves fiatalembert nem lehet oda tenni. Viszont amig nincs biztos tartózkodási helye, terápiát sem lehet kezdeni olyan emberrel, akinek fő gondja, hol aludjon és mit egyen.- Magyarországon 1968 óta tudnak kábítózó gyerekekről. Még 1984-ben is az Állami Ifjúsági Bizottságnak az volt az állásfoglalása: bizalmasan kell kezelni, meg kell előzni, hogy a probléma nyilvánosságot kapjon. Például a szak- dolgozatomhoz szükséges for- rósmukához, ami hazai adatokat, eseteket tartalmaz, csak BM-engedéllyel juthattam hozzá .. . A narkománia sokáig hivatalosan nem létezett, eközben szépen terjedt. Egy-két év alatt nehéz a mulasztást pótolni. T. Gábor mesél. Két és fél éves koráig nevelőotthon, akkor Komlón nevelőszülők vétsék magukhoz, örökbe is fogadták. A nevelőanyját nagyon szereti — úgy tűnik, kizárólag őt —, azonban ez az érzelmi kötődés sem volt elég ahhoz, hogy visszatartsa. A szipózást Pécsett már szakmunkástanulóként csinálta először, 16 évesen. Tanulmányai megszakadtak, szipózott, csavargó«, lopott. Fiatalkorúak bírósága, börtön, elvonóintézetek és lépcsőhózak Pécsett és Szegeden. (Szegeden él a szülőanyja, akit csak nem régóta ismer, és akit gyűlöl, de többször felkeresi.) — Nem szégyelli, hogy lépcsőházakban alszik, hogy hol rendőrségen, hol detoxikáló- ban köt ki? Néz egy darabig, aztán válaszol : — Ezen én már rég túl vagyok, már semmit sem szé- gyellek. Faggatom, miért csinálja, miért jó ez? Felragyog az arca: — A szép élményekért! Mert olyan szépeket látok. Képzelje például el, hogy a Tisza olyan, úgy folyik, mint a méz, puhán, édesen, selymesen és benne delfinek vannak. És én tudom irányitani, hogy gyorsabban folyjon vagy lassabban. Ilyenkor tőlem függ minden, ilyenkor mindig az van, amit akarok, amit szeretnék. T. Gábor jóképű fiatalember, gyönyörű szemekkel. Amikor deliriumban van, vonásai eltorzulnak, szép szemében visszataszító a bambaság. — Kezdek félni — mondja —, nem a haláltól, attól, hogy elhülyülök. Most nagyon örülök, mert kaptam személyi igazolványt. Itt a plébánián szeretek járni a hittanórákra. Olvasta a Kés és kereszt cimű könyvet — kérdi tőlem. — Én háromszor is végigolvastam, nagyon tetszett. — Miért? — Mert arról szól, hogy egy nálam mélyebbre süllyedt ember ki tudott mászni. Most nagyon elhatároztam, megpróbálom abbahagyni. Beszélgetésünket követő harmadik napon ismét szipózott, azóta a plébánián sem látták . . . * Dr. Gyenge Eszter, a szigetvári kórház ifjúságpszichiáter osztályának főorvosa keserűen mondja: — T. Gábor egyik kudarcom. Amikor hozzánk került, nagyon intenziven kezeltük, de teljes kudarcot vallottunk. Szigetvár után került Nagyfára, ő kérte ezt. Két évig volt ott, de onnan is megszökött. Sajnos, az ilyen fiatalok, mint T. Gábor, tömegével bolyongónak az országban. Börtönből ki, be, egyik intézetből a másikba. Ez az a réteg, amely mégis csak kitermelődött azokban az években, amikor nem beszéltünk róla, nem tettünk semmit. Gyógyítani? Majdnem reménytelen.- Munkaterápiás intézetek kellenének, ahol rendszeres munkavégzés történne és tanulás hosszabb távon. T. Gáborral is ott rontottuk el, hogy nem tudtuk még időben munkába állítani. Egyszerűen nem találtunk a számára munkahelyet, sehol sem vesznek fel szakképzetlen, ráadásul kiszámíthatatlan munkaerőt. Tehát nem tudtunk a szipózós helyett mást nyújtani. Eddig 12 ilyen reménytelen sorsú fiatalt ismerek, mint T. Gábor. Minden esetben súlyos, személyiségzavar a jellemző, s a háttérben mindig fellelhetők a szociológiai okok. Amikor először próbálják ki a szipózást, nem nyújt kellemes élményt, a második és harmadik ismétlés is többnyire mindig barátok, közösség nyomására, unszolására történik, amely közösséghez általában a rosszul működő család miatt csapódnak. Ha ebből a csoportból időben ki tudjuk emelni őket, akkor még megmenthetők. S minél előbb, annál nagyobb az esély. A ragasztók, drogok roncsolják az agysejteket. T. Gábornál az agyi károsodás már kimutatható. Még nem vehető rajta észre, de az EEG- készülék már jelzi. Ha abbahagyná, még meg lehetne állítani a folyamatot. Ha nem.... Sarok Zsuzsa
