Dunántúli Napló, 1988. január (45. évfolyam, 1-30. szám)

1988-01-30 / 29. szám

NEMZETKÖZI MAGAZIN Afganisztán Ren­dezési kérdő­jelek A megegyezés aláírása még korántsem mondható karnyúj­tásnyira lévőnek, számos kér­désben továbbra is jelentős nézetkülönbség választja el az egymással szembenálló fele­ket. Mégis mintha mind több­ször pillantanának a naptár lapjaira az afganisztáni vál- sáq rendezéséről tárgyaló po­litikusok és a megoldás ki­dolgozásában jelentős szere­pet vállaló ENSZ-diplomaták. S ez — nem feledve a bizony­talansági tényezőket — mintha a korábbinál valamivel na­gyobb optimizmusra adna okot. Tudatos felismerések A kissé indokoltabb derű­látásnak mindenekelőtt két forrása lehet. Egyrészt a meg­újult, a regionális válság­gócok kiiktatását, a belső és a nemzetközi tehertételt je­lentő afgán kérdés lezárását célul kitűző szovjet diplo­mácia. Emlékezetes, milyen nyilatkozatot adott az év ele­jén a Kabulba látogató Eduard Sevardnadze: „Sze­retnénk, ha 1988 lenne az utolsó év, amikor szovjet csa­patok tartózkodnak Afganisz­tánban". — S ehhez még azt is hozzáfűzte, hogy Nadzsi- bullah elnökkel arra a követ­keztetésre jutottak: az átfogó rendezéshez és a szovjet ala­kulatok távozásához szükséges feltételeket rövid időn belül meg lehet teremteni. Itt kapcsolódik az összkép­hez az optimistább nézetek másik indoka: a nemzeti meg­békélés irányvonalát hirdető, s ahhoz a jelek szerint követ­kezetesen ragaszkodó kabuli magatartás. A jelek szerint tudatos, kiérlelt felismerések fogalmazódtak meg az Afga­nisztáni Népi Demokratikus Párt vezetőségében, amikora katonai eszközök elvetése, az amnesztia, a polgári mene­kültek hazatérése, a fegyve­Az idén mindannyian távozhatnak? — helyiek búcsúztatnak szovjet katonákat rés ellenzékkel való párbe­széd, illetve a nemzeti koalí­ciós kormányzat létrehozása mellett szálltak síkra. Lehet, hogy sokak szemében ideoló­giai visszalépésnek tűnt, még­is a valóságot tükrözte, ami­kor Kabulban leszögezték: az ANDP nem kommunista párt, s a jelenlegi afgán körülmé­nyek között nincs szó a szo­cializmus építéséről. Ugyanakkor igyekeznek megőrizni a társadalmi átala­kulás eddigi vívmányait. Az ANDP, noha lemond az egye­düli, hegemón szerepről, to­vábbra is a haladás serken­tője, a szomszédos Szovjet­unióval fenntartandó hagyo­mányos viszony szorgalmazó­ja marad — hangoztatják. A nagy kérdés a tárgyalások je­lenlegi képlékeny szakaszában csupán az, milyen erőviszo­nyok között, milyen felállás­ban jöhet létre a majdani koalíciós kormány, s nem ve­zet-e újabb nemzeti tragédiá­hoz, bosszúsorozathoz, hogy ha a szovjet csapatok való­ban elhagyják az országot. Sorrend-vita A legtöbb kérdőjel egyéb­ként épp e csapatkivonás kö­rül áll fenn. A szovjet külügy­miniszter szavai arra utaltak, hogy megkezdésére azon amerikai kötelezettségvállalás' után kerülhet sor, amely ki­zárja a népi hatalom ellen katonai akciókat folytató fegyveres csoportok támoga­tásán. Washingtonban viszont másként látják a dolgot: a Fehér Ház előbb a csapatok távozásának megkezdését, és a határidő végének rögzítését követeli, mig a katongi és „humanitárius” segélyek be­szüntetését (helyesebben „fo­kozatos csökkentését") csak ezután tervezi. A két álláspont meglehető­sén ellentétes, s bár a komp­romisszum kialakítása nem ki­zárt, a sorrend-vita miatt köny- nyen ismét holtpontra juthat a rendezés folyamata. Remélhe­tőleg ezt segít megakadá­lyozni a Genfben, ENSZ-köz- vetitésse! folyó afgán—pakisz­táni párbeszéd, amelynek újabb fordulójára valószínűleg februárban kerül sor. Diego Cordovez főtitkárhelyettes leg­utóbbi nyilatkozataiban igen kedvező képet festett. Szerin­te a szükséges dokumentumok szövegét már 95 százalékban megszövegezték. Márpedig, ha az értelemszerűen washingto­ni garanciákat is tartalmazó okmányt csakugyan aláírják a svájci konferenciavárosban, ak­kor a csapatkivonás akár már májusban megindulhat — írta nemrég a moszkvai Pravda. Ellenzéki érdekeltérések Jóval alapvetőbb bizonyta­lanságra utal a Kabul-elle- nes politikai csoportok meg­osztottsága, az, hogy még sa­ját soraikban sincs meg a kellő összhang. Akadnak, akik hajlanak az eavüttműködésre, mások véres leszámolást sür­getnek, egyesek elfogadják az egykori uralkodó, az 1973 óta olaszországi száműzetés­ben élő Zahir sah bevonását, mások hallani sem akarnak a volt királyról. Nem csoda, hogy a leg­több megfigyelő csupán a le­hetőségek, az ígéretes, vagy pesszimista kilátások felvázo­lására, az eshetőségek egybe­vetésére vállalkozik, ám hatá­rozott jóslatokra nem. Egy biz­tos: a szűkebb és a tágabb térség szempontjából is óriási jelentőségű lenne, ha véget érne az immár kilenc éve fo­lyó polgárháború. Moszkva és Kabul egyaránt a politikai, tárgyalásos rendezést sürgeti, s erre hosszú idő óta most tűnnek a legjobbnak az esé­lyek. Szegő Gábor Peresztrojka a felsőoktatásban A demokratikus átalakítás újabb állomásai a Drogobicsi Pedagógiai Főiskolán A drogobicsi kapcsolat immár két évtizedes múltat tud maga mögött a tanár­képző kar — illetve jogelőd­je, a PTF - életében. Dro- gobics a Ivovi terület jelen­tős városa, a baráti együtt­működés tehát a Pécs—Lvov testvérkapcsolatok egyik ele­meként fogant meg. A megélénkült vendégjá­rás a két intézmény között jó alkalom az információ- cserére. Mi másról is be­szélgetnénk L. V. Krosz- novával, a testvérintézmény Orosz Irodalom Tanszékének vezetőjével — aki több elő­adást is tartott a Tanárképző Kar Orosz Tanszékén — mint a peresztrojka aktualitásai­ról.- L/udmilla Vlagyimirovna, sokat olvasunk, hallunk a szovjetunióbeli változásokról, a peresztrojkáról. Ezúttal az érdekelne minket, hogyan éli át a demokratikus vál­tozásokat a szovjet felsőok­tatás.- A szovjet társadalom az átalakulás, a nyíltság és a gyorsítás légkörében él. A peresztrojka szelleme áthat­ja az egész oktatásügyet. Jelenleg a választási rend­szer demokratizálásának a kellős közepén tartunk. Hadd hozzak mindjárt egy friss példát. Főiskolánkon nemré­giben megüresedett a Zene- pedagógiai Kar dékáni ka­rosszéke. Az előkészítő bi­zottság korábbi felmérése alapján hármas jelölést al­kalmazott, s elkezdődött a választási kampány. Az egyes tanszékeken pezsgő viták zajlottak, ahol a felszólalók mérlegelték a jelöltek ráter­mettségét: szakmai avatott - ságát, szervezőkészségét, egyéni jellemvonásait stb. A második szakaszban történt maga a választás, méghozzá titkos szavazás útján. A megválasztott dékán mandá­tuma öt évre szól, de min­den évben szavazással kell megerősíteni őt a tisztségé­ben. Az említett példa egy­úttal a vezetők megválasztá­sának modelljét is bemutat­ja. E szerint járunk el a tanszékvezetők és maga az egyetem rektorának megvá­lasztásakor is.- Figyelembe véve a ko­rábbi kinevezési gyakorlatot, mely nálunk még érvényben van, felvetődik a kérdés: mi adott önöknek bátorítást ilyen belső átalakításra?- A biztatás felülről jött. A kezdő impulzust a párt 1985-ös plénuma adta, ez találkozott a társadalomban már régóta feszülő érdekek­kel, a túlnyomó többség olyan érdekeivel, melyek a mélyen szántó demokratizá­lást kívánják. Ami pedig a vezetők választások útján történő kiválasztását illeti, mindenki belátta, hogy ezek a játékszabályok jók mert a korábbiaknál jobban garan­tálják a rátermettséget, s ennélfogva a felsőoktatási egységek hatékonyságát. — Hozott-e más téren is újat a peresztrojka? — Legfontosabbak azok az újítások, amelyek az oktatói tevékenység értékelésével kapcsolatosak. Folyamatban van egy olyan rendszer ki­építése, amelyben az okta­tói tevékenység egyszerre két oldalról kap minősitést, visz- szajelzést. . Mostantól kezdve a tanárok munkáját ankéto- ló módszerrel is fogjuk mi­nősíteni egyrészt a hallga­tók, másfészt pedig a tan­széki kollektíva oldaláról. Ez .évente történik, s a lényege, hogy egy megadott szem­pontsor szerint minden okta­tó 0-5-ig terjedő pontszá­mot kaphat a tevékenység adott aspektusára. A diákok például olyan oldalait tesz­telik az oktatói munkának, mint szakmai igényesség, az előadások színvonala, kap­csolatteremtő készség, mód­szertani kultúra, igazságos követelményrendszer stb. A tanszéki testületeken belül a tanárok egymást értékelik a fenti módon, de természete­sen némileg eltérő szempont- rendszer segítségével. — Nem berzenkednek-e az oktatók a minősités ilyen szokatlan formái ellen? — Az oktatók egyszerűen kézhez veszik a róluk szóló minősítések összegezését és elgondolkodnak rajta. Ha például a követelményrend­szerre valaki alacsony pont­számot kap, látni fogja, mely ponton kell jovulnia. A ma­gas pontszómok pedig meg­erősítésként szolgálnak. Az is ide tartozik, hogy a fize­tésnek van egy „tól-ig" ré­sze, amely a minősítéseknek tükrében mozgatható. Ami a berzenkedést illeti, természe­tesen vannak ilyen tanárok. — Érinti-e a hallgatókat más módon is a demokrati­zálódás? — Lényegesen erősödött a diák önkormányzat. Nálunk a Kari Tanács 40 százalékát a hallgatók adják. Teljesen új jelenség, hogy a kollé­giumnak néhány hónapja diák igazgatója van, aki e funkcióját a tanulás mellett gyakorolja -- teljes fizetés­sel. Egy komoly, katonavi­selt fiatalemberről van szó, aki kellően okos és ener­gikus, nem fél a hallgatók érdekeit képviselni. Az utób­bi időben rugalmasabbá vált az ösztöndíjrendszer is: na­gyobb súllyal esik latba a diákok tanulmányi, sőt tudo­mányos munkája. Miként önöknél, nálunk is csökkent a hallgatók óraterhelése, ko­rábban heti 35—38 volt, most nem haladja meg a harmin­cat. Ezzel a hallgatói önál­lóság fokozása a célunk.- Kellően vonzó a tanári pálya önöknél? — Első helyen az anyagi elismerés áll. A korábbiak­kal szemben ma egy kezdő pedagógus nem 120, hanem 180-200 rubel havi járandó­ságot kap. Javulás van az állások elosztásának gyakor­latában is, ennél korábban meglehetősen merev volt. Az anyagi elismerésről jut eszembe, hogy a felsőokta­tásban is vannak újítások e téren, önöknél is kandidátu­si fokozathoz kötött a docen­si kinevezés-. Úgy tudom, hogy Magyarországon a kan­didátusi tiszteletdij képletes összeg csupán. Nálunk a kandidátusi fokozat megszer­zése nyomán elért docensi kinevezés egyfajta vízválasz­tó, mert a docensek havi munkabére gyakorlatilag a duplája a tanársegédi, ad­junktusi állományban levő oktatókénak. Az anyagi ér­dekeltség további csatornái is működnek. Egy nyugdíjas docens például 160 rubelt kap havonta, s újabban le­hetőség van arra, hogy akár 300 rubelt is hozzákeressen. Ugyanakkor, ha adjunktus­ként megy valaki nyugdíjba, mellékállással csupán 15-20 rubellel növelheti jövedel­mét, nem érdekelt tehát ab­ban, hogy a nyugdij mellett dolgozzék. Mindezek ellené­re hangsúlyoznám, hogy nem vagyunk anyagias emberek. Mi a korábbi szabályok mel­lett is dolgoztunk, s nem is rosszul. Nálunk nagy motivá­ló erő a hitből fakadó lel­kesedés. Mindezzel természe­tesen jól összefér a peresz­trojka és a qlasznoszty-kínál- ta demokratizálódás, a tuda­tosság és az érdekeltség fo­kozódása. Dr. Lendvai Endre Helmut Schmidt egykori nyu­gatnémet kancellár emlékira­tai néhány hónap leforgása alatt élre törtek az NSZK könyvsiker-listáján. Az október­ben megjelent könyvnek ne­gyedév sem kellett ahhoz, hogy 250 ezer példány elkeljen be­lőle. A szociáldemokrata politikus, aki 1974-től 1982-ig állt a bon­ni kormány élén karácsony előtt egy nappal töltötte be 69. életévét. A politikától jó ideje visszavonult, betársult a Hamburgban megjelenő Die Zeit kiadójába, gyakran tart előadásokat egyetemek és kü­lönféle intézmények felkérésé­re a világ minden táján, és rendszeresen találkozik egyko­ri kollégáival, visszavonult ál­lamférfiakkal. Az „Emberek és hatalmak" (Menschen und Mächte) cím­mel megjelent visszaemlékezé­seinek olvasói közeli ismeret­ségbe kerülhetnek a közelmúlt történelmét formáló államfér­fiakkal. Schmidt az események hátteréből feltárja az eddig csak sejtett meggondolásokat, Helmut Schmidt emlékiratai mozgatórugókat, jellemzi a ve­zető politikusokat, elismeri eré­nyeiket, de nem leplezi gyarló hibáikat sem. Könyvének mintegy harmadát Helmut Schmidt az Egyesült Államoknak szenteli, hiszen po­litikusként hivatalból és ma­gánemberként összesen csak­nem százszor járt Amerikában, keresztül-kasul beutazta az At­lanti- és a Csendes-óceán partjai közt. Amikor például 1977-ben Jimmy Carterrel találkoztak, az amerikai elnök az első léleg­zetvételre azt a kérdést sze­gezte neki, hogy miként mű­ködhetnének együtt a berlini fal lebontása érdekében? „Ak­kor döbbentem rá - írja —, hogy partnerem milyen keve­set értett meg az európai hely­zetből, mennyire nincs tisztá­ban a Szovjetunió erejével, szerepével és biztonsági érde­keivel” - állapította meg Schmidt. Előre meg lehetett jósolni Carter emberi jogi kampányá­nak kudarcát - állapította meg volt kancellár -, s ennek okát Schmidt abban látja, hogy az amerikai elnök nem vette fi­gyelembe: az orosz társada­lomban sosem alakult ki erős polgárság, következésképpen a polgári jogok sem abban az értelemben, ahogyan az Ang­liában, Franciaországban vagy Amerikában megtörtént. Mint írja, az amerikai elnök­váltások a „hideg és forró zu­hany váltakozására" emlékez­tették, legalábbis, ami az Egye­sült Államok külpolitikai pól- fordulásait illeti. Olykor meg­lepő véleményt alkot az egyes amerikai elnökökről, akikkel a kancellári székben eltöltött nyolc év alatt gyakran nyílt alkalma személyes eszmecse­rékre. Nem kevesebb, mint négy amerikai elnökkel akadt dolga hivatali ideje alatt. „A mai nyugat-európai fel­fogás szerint a Nixon, Ford és Kissinger nevével fémjelzett korszak középutasnak tekinthe­tő, s ehhez képest Carter 90 fokos fordulatot tett balra, Reagan viszont ismét 180 fok­kal jobbra fordult" - állapí­totta meg a volt nyugatnémet kormányfő. Sokan talán különösnek ta­lálják, amit a szociáldemokra­ta politikus Gerald Fordhoz fűződő viszonyáról írt: vele jól, együttműködött, az ő elnöksé­ge idején bonni szemszögből nézve az Egyesült Államok az atlanti szövetség kiszámítható, megbízható vezetője volt. „Ford sosem lepett meg elő­zetes egyeztetés nélkül elhatá­rozott, egyoldalú lépésekkel, és jól ismerte a német történel­met is"\- írja. Schmidt egész fejezetet szen­tel annák a jelenségnek, amit „reagani televíziós demokrá­ciának" nevez. Veszélyesnek tartja, hogy az válik döntővé, vajon a követett politika és főként annak képviselője tet­szik-e a közönségnek, „jól mu­tat-e” a képernyőn, ahelyett, hogy annak szükségessége vagy ésszerűsége lenne a meg­határozó szempont. Ronald Reagan ahhoz ért a legjob­ban, hogy az amerikai átlag­polgár szájíze szerint, vele azonos nyelven beszéljen — mutat rá a volt bonni kan­cellár. Schmidt szerint a kilencve­nes években is fennmarad a világhatalmi háromszög, s en­nek megfelelően Amerika mel­lett nagy teret szentel a másik két pólusnak, a Szovjetunió­nak és Kínának is. Visszaem­lékezéseiben mértéktartóan számol be saját szerepéről ama folyamat megindításában, amely elvezetett az azóta fel­gyorsult leszerelési tárgyalá­sokhoz és megállapodásokhoz. Az elmúlt negyed század ki­emelkedő politikusai közül alig akad olyan, akiről ne adna valamilyen jellemzést. Ügy lát­ta például, hogy Leonyid Brezs­nyevre ráillettek mindazok a tulajdonságok, amelyeket az oroszoknak Nyugaton tulajdo­nítanak: robosztus volt, amíg a betegség le nem vette a lá­báról, bírta az italt, vendég- szerető, érzelmes, melegszívű és nagylelkű, ugyanakkor köny- nyen bizalmatlanná vált kül­földiekkel szemben, akiknek ál­láspontja szemében nem volt egyértelmű. Schmidt véleménye szerint a Szovjetunióban lényegesen na­gyobb tehetetlenséget kell a változásokhoz leküzdeni, mint Kínában, ahol még eleveneb­ben él a vállalkozói szellem, a nyereségre törekvés és a veszteség elviselésének a ké­pessége, mert ez egészen a negyvenes évek végéig része volt a közszellemnek. Ugyan­akkor tévedés lenne azt hin­ni, hogy Teng Hsziao-ping nyu­gati értelemben vett demok­ratikus és liberális hatalommá kívánná átalakítani Kínát: az ázsiai hatalom kommunista or­szág marad - szögezte le Hel­mut Schmidt.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom