Dunántúli Napló, 1988. január (45. évfolyam, 1-30. szám)

1988-01-30 / 29. szám

A költészet viselkedése Pálinkás György új verseskötetéről A költő keresztbefonja mellén a karjait, szemöldökét összeráncolja, s képzelt és néma közönsége előtt kijelenti, hogy az emberiséget e pillanatban nincs mód megváltani. Kötetének a Názáretben nincs hol landolni címet adja, amire fiktív olvasótábora minden bizonnyal rögvest rábó­lint, mint napjaink egyik legaktuálisabb igazságának szel­lemes és viszonylag egyszerűen megfejthető megfogalmazá­sára. És a költő ezzel végképp nehéz helyzetbe hozza önmagát, hisz most következik csak az, amikor beszédbe kell fognia, s mivel az emberiség megváltásán kívül sem­mi más nem érdekli, s nem is ért semmi máshoz, valami rettenetes nevetésen kezdi törni a fejét, mellyel megformál­ható ez a titkolt fájdalom. (Nevetni, nevetni, nevetni). Pálinkás György új, második kötete a tragikusnak ezt a fajtáját csiszolja egyre eredetibbé, amit Rendezzünk sugdosópartit című első kötetében már körvonalazott, s amely tragikum nem elsősorban saját történetét vagy mí­toszát kívánja megteremteni, hanem saját, összetéveszthe­tetlen nyelvtanát kidolgozni. A költői grammatika és közle­mény viszonya szinte megtestesíti a költői viselkedés és cselekvés viszonyát, s amint a közlés és cselekvés esélyei csökkennek, a grammatika és a viselkedés egyfajta szük­ségállapotot hívnak életre, s megpróbálják betapasztani a költői tapasztalat azon hézagait, mikbe az olvasóknak ké­ne kapaszkodniok. így jön létre a pálinkási „döccenő da­dogó nóta” (Eladta a filmet a vágó), s az a magatartás, mely állandó öniróniával kezeli kényszerű megoldásait, mi­közben reméli, hogy ,,udvarias" a füttyszó az efféle film­szakadás közepette" (Cameraobscura). A nyelvtanával magárahagyott költő könnyen hajolhat arisztokratizmusba, hisz periférikus helyzete ezen az úton egyfajta vígasztalódást nyerhet, ám könnyen észrevehető, hogy az arisztokratikus lelkűiét így milyen közel kerül a dilettáns lelkülethez. Pálinkás nem kíván széles műveltség, mitológiai apparátus, kulturális illúziók felvonultatásával tekintélyt szerezni magának, s formai megoldásaira sem a brilliáns csiszoltság, hanem éppenséggel az ügyetlenség koncepciója a jellemző. Pálinkás nem bonyolultan beszél, hanem rosszul. Attitűdje ezáltal egyfajta clown-attitűd, ami nem a „cirkuszi bohócság" jól ismert és kellően elkopta­tott válfaját, jelenti, hanem sokkal inkább az „udvari bo­lond" szerepét, szövegének titokzatos, humoros, kiszámítha­tatlan, rejvényszerű és kesernyés fajtáját, melyen a bölcs uralkodó bosszankodik, de jót kacag, a buta uralkodó pe­dig nagyokat pislog és megjutalmazza bolondját, míg, ha szavait értette volna, bizonyosan bitóra küldi. A pálinkási vers a poétikát összeházasítja a retorikával, a metaversnek egy sajátos változatát hozva létre ezzel. Pálinkás verseiben feltűnő a rejtőzködés és védekezés gesztusa is, hisz az idegen grammatikában szinte „nem fér el" a költői élmény metafizikája, s önmaga romjait mu­tatva fel, a retorika kötőszavaival és fordulataival megpró­bál kauzális rendet teremteni. Talán nem kell részletezni e próbálkozás irónikussógát, s azt a magatartást, mely a kudarcot nem kitermeli, hanem központi kategóriaként al­kalmazza, s még a kötet címében is ezt fogalmazza meg. Pedig Pálinkás küzd — s legfőképpen — a banalitások ellen, mik nem hajlandók megnyílni, s oszthatatlannak bi­zonyulnak, hiába cicomázza fel őket az ember, nem akar­nak összeroppanni a felhalmozott díszítmények súlya alatt, s hiába csinál belőlük cicomákat, nem válnak igazán ne­vetségessé. Az ebből adódó túlírások és bagatellizálások mind a megerősödött költői manír, viselkedés kellékei. Ezekkel párhuzamosan van jelen egyfajta intellektuális, sti­lisztikai érdekesség keresése, mely leginkább játékos és keserű jópofáskodás, ahogy ezt néhány cím is jól illuszt­rálja : A munkásosztály némi folyadékot a gyomrába jut­tat, Prostituálódik menyasszonyi létünk, Profilírozott esz­terga, stb. Ez a költészet mégis oly módon védi költészetvoltát, hogy nem hagyja magát racionális eszközökkel bekebe­lezni. Álcái és mesterkéltsége mögött helyet hagy a titkok­nak, melyek gyermeki játékosságra és szerénységre kell hogy intsék a magát felnőttnek képzelő szellemet. (Mag­vető, 1987.) ifj. Bagossy László Múzeumok ’88 Hatékonyabbgazdálkodást a lehetőségekkel Változatlan költségvetés Még gondolkodnak a belépőjegyek árának emelésén Hírül adtuk: március 31-ig bezár öt pécsi múzeum: a Modern Magyar Képtár a Sza­badság u. 2. és a Káptalan u. 4. szám alatt, a Merni pasa fürdője, a Martyn-ház és a Nemes Endre Múzeum. A ke­vesebb látogatót vonzó múzeu­mok ezek, s bár a világ sok táján bevett gyakorlat a kis­forgalmú kiállítóhelyek téli be­zárása, Magyarországon ez ed­dig nem volt szokás; a jelen­legi helyzetben nem nehéz kitalálni, hogy az intézkedés­nek anyagi okai vannak. Ho­gyan dolgozik a Janus Pan­nonius Múzeum, a Baranya megyei múzeumi szervezet 1988-ban; mire telik és mire nem; milyen ötleteik vannak az illetékeseknek, hogy ne kell­jen újabb kényszerlépéseket tenniük? Ezekre a kérdésekre négy múzeumi vezető adott választ: dr. Újvári Jenő igaz­gató, Kerényi Gábor közmű­velődési osztályvezető, dr. Éber- ling László gazdasági és ügy­viteli igazgató és Dallos Sán­dor gazdasági osztályvezető. — Az informátorok beosztása jel­zi, hogy nemcsak a döntése­ket fontolták meg művelődési és gazdasági oldalról, hanem a tájékoztatásban is igyekez­nek megfogalmazni véleményü­ket. A Baranya megyei az or­szág egyik legnagyobb vidéki szervezete: minden múzeumi szakterület képviselve van ben­ne, kettőben országos bázis. A hét osztályon 220 ember dol­gozik, a 45 kiállítóhelyet 1987- ben 1 millió 250 ezer ember látogatta. Dr. Újvári Jenő: - Idei anyagi helyzetünk és a tenni­valók fokozatosan rajzolódnak ki előttünk. Az bizonyos, hogy egyelőre nem fenyeget ka­tasztrófa, de az is, hogy több területen össze kell húznunk magunkat. A jelentős beruhá­zásokat tekintve a Schaár Er- zsébet-bemutató átadását em­líthetem és felújításként a volt mohácsi pártház múzeumi célra való átalakítását. Be­rendezzük még Pécsváradon a Nemes-Nágel emlékszobát, és helyreállítjuk ott a régi vár­beli kiállítást. Más beruházás­ba, felújításba nem fogunk az idén. Folytatódik hároméves programunk a románkori kőtár anyagának megóvására, a költ­ségek felét a megyei tanács, felét a Művelődési Miniszté­rium adja. A takarékosság most nálunk főleg azt jelenti, hogy fontossági sorrendet állí­tottunk fel: inkább a belső munkákra koncentráltunk (ku­tatás, feldolgozás, restaurálás), kevesebb időszakos kiállítást rendezünk.- Változatlan marad-e a múzeum évi költségvetése? Dr. Éberling László: — Igen, □ megyej tanács megértette, hogy az esetleges csökkentés veszélyeztetné működésünket. Évi költségvetésünk változat­lan, 28 millió 400 ezer forint, ehhez jöhet eseti támogatás, pénzmaradvány. Ebből a 28 millióból fedezzük a munkabé­reket, vásárlásokat, energia- költséget, szakmai anyagokat. Az általános forgalmi adó 1,8 milliót tesz ki. Felújításra: 5 millió, az állóeszközök fenn­tartására (karbantartás, javí­tás) 1,7 millió. De mert csak Pécsett több mint húsz épüle­tünk van, ez a pénz a régé­szeti múzeum udvarának és a Zsolnay múzeum épületének sürgős rendbe tételére sem elég. És nem tudunk honnan átcsoportosítani pénzt. A négy- százalékos bérfejlesztést is a dologi kiadásokból kell elven­nünk. Folyik viszont a bizton­sági rendszerek felülvizsgálatá­nak és korszerűsítésének prog­ramja. — Mennyit takarítanak meg az öt múzeum bezárásával? Dallos Sándor: - Megtaka­rítjuk a személyzet csekélyke bérét, a világítást és a fűtési költséq egy részét, hiszen tem­peráló fűtést azért fenntar­tunk: ez kb. 150—200 ezer fo­rinttal kevesebb kiadást je­lent a három hónap alatt.- Több múzeum és kiállító­hely áremelést jelentett be: mi a pécsiek döntése? Dr. Újvári Jenő: — Kissé ta­lán indulatosan fogalmazok, amikor erről beszélünk. Lehe­tetlen állapotnak tartom, hogy a művelődés minden területét üzleti alapon akarják megszer­vezni, megszerveztetni. A múlt századi liberális gondolkodók és azóta is a legkülönbözőbb művelődési és kulturális egye­sületek alapvető célkitűzése volt, hogy a művelődési szol­gáltatásokat — így a múzeumi belépőt is - ingyen vagy ol­csón kapja a nép. A múzejm- alapító pécsi polgárok ezért adták pénzüket, és ez van az alapító levelükben is. Éppen ezért nem értek egyet az ár­emelésekkel. Mégis: rá va­gyunk kényszerítve bizonyos értelemben, bár meg kell mon­danom, igazán nem vagyunk benne érdekeltek, hiszen amennyivel többet veszünk be a jegyek órából, annyival csökkentik költségvetésünket. De ha már emelni kell, igyek­szünk minimálisan, és a ked­vezményeket lehetőleg meg­őrizve. Döntés még nincs: egy­ségben szemlélve a Dunántúl e részének idegenforgalmát a Zala, Veszprém, Somogy és Tolna megyei múzeologusokkal együtt határozunk az emelé­sekről az idény kezdete előtt. A terv: az '5 forintos jegyek 10-re emelkednek, a pécsi óke­resztény mauzóleum, a Zsolnay, a Csontváry és a Vasarely ki­állítás belépője még nagyobb arányban. A tájházak 3 forin­tos belépőit viszont megszün­tetjük. A kedvezmények: diá­koknak — kiránduláskor nem, csak ha iskolai órára jönnek -, katonáknak, nyugdíjasoknak 50 százalékos kedvezmény, het­ven év fölöttieknek, 10 év alat­tiaknak, rokkantaknak ingyenes a belépés. Most a szombat az ingyenes belépő napja, ezt a minisztérium irányelve keddre javasolja tenni. A kedvezmé­nyeket már csak azért is át kell gondolnunk, mert az 1 millióból eddig mindössze 180 ezer volt a fizető látogató, ez kb. egymillió forintot jelent. Hangsúlyozom: a jegyáremelés kérdésében még nem döntöt­tünk.- Milyen feltételek közt foly­tatódik a tudományos kutató­feldolgozó munka? Dr. Újvári Jenő: - Elvileg változatlanok a körülmények, gyakorlatilag nem. A jó mun­kakörülmények egyelőrer kárpó­tolták munkatársainkat a szű­kösebb anyagi lehetőségekért. Most változások történtek. Sok munkatársunk dolgozott orszá­gos kutatási főirányokban — folytatódik a munka, de nem központi segítséggel: a témák magányos ügyekké váltak. A tanulmányútokra ezután is fő­ként a testvérvárosi kapcsola­tokat használhatjuk ki. Mű- lárgyvásárlásra továbbra is 990 ezer forintot fordíthatunk. A restaurálás azonban nehéz helyzetbe kerül: hiába válto­zatlan a pénz: a vegyszerek, anyagok ára oly mértékben emelkedett, hogy várhatóan alig tudunk vásárolni. Ugyan­olyan áron kapjuk ezeket, mint a gyárak, óm ők ezt áthárít­hatják a vevőre. — Kiadványok, propaganda? Kerényi Gábor: — Évköny­vünk évi egymillió forintba ke­rül. Ehhez ragaszkodunk, már csak azért is, mert ennek cse­réje révén jutunk hozzá más múzeumok kiadványaihoz. Meg­jelennek a Művészeti Füzetek továbbra is, de egyéb soroza­tainkkal - pl. Dunántúli Dol­gozatok - e pillanatban gond­jaink vannak. Igyekszünk meg­őrizni a fiatal, de máris nép­szerű kiadványunk, az örökség létét.- .A pécsi múzeumok ide­genforgalmi vonzerőt jelente­nek. Nem lehetne ezt kihasz­nálni jobban? Dr. Újvári Jenő: — Ezt sze­retnénk elérni, meg persze azt is, hogy az idegenforgalom hasznából jobban részesüljünk. A Zsolnay múzeumban pl. na­pi tízezer látogató megfordul, nekünk csak a belépőkből van hasznunk, szombaton még ab­ból sem. Az épület pedig erő­teljesen használódik. Addig is szeretnénk kiadványokat, mű­tárgymásolatokat árulni a kö­zönségnek. Kerényi Gábor: — Már tud­juk, mi lenne az üzlet nekünk, de nincs tőkénk, amit befek­tethetnénk. Így például: na­gyon kellene egy katalógus a Zsolnayba. Megírtuk, de nincs együtt a pénzünk, pedig ez ki­fizetődő lenne. Terveztünk mú­zeumi tárgyainkról 18 képes­lapot 5 forintért: két év alatt megtérült volna, de meghiú­sult papírhiány miatt. Viszont március végére megjelenik egy sorozat a századforduló pécsi képeslapjaiból. A Vasarely, a Csontváry múzeum előterében eddig is jó hatásfokkal árul­tunk prospektusokat, plakáto­kat, grafikák másolatait. Ter­veztünk ilyen boltot a Kápta­lan u. 4-be. Dr. Újvári Jenő: - A lehető­ségekkel való hatékonyabb gazdálkodást, az ötletek meg­valósítását nehezíti, hogy a kulturális kormányzat sem gon­dolkodásban, sem jogszabá­lyilag nem készült fel erre az új helyzetre: egyébként nem is konzultáltak a múzeumi ága­zat vezetőivel. Nem tudok egyetérteni azzal a pénzügyi szemlélettel, amely szerint a múzeumi hálózat hazánkban túlméretezett, nem hozza be a ráfordított költségeket, és mert nem alapellátás, csak szinten- tartásra van szükség. A mú­zeumok akárcsak a bankok, kincsképző helyek, s nemcsak a műkereskedelem által pénz­ben megfogalmazott értékekre gondolok, hanem a kulturális értékekre is. Ezt tudomásul kell venni, és a gazdálkodós­nak anyagiakkal segíteni kell pl., hogy a gyárak is létesít­senek múzeumokat. A pécsi gazdasági egységek országo­san jó példát mutattak erre, lásd: Bányászati Múzeum, Kesztyűgyár, Bőrgyár, Posta, Zsolnay stb. G. T. A két szürke rúdra erősített ponyva szin­te meg sem hajlott a könnyű súly alatt, a lepedő pedig oly egyenletesen takarta a kihűlt testet, mint egy kemény irkalap. A feketére fényezett autó az udvar közepén állt, tárt ajtaját játszva lóbálta a szél. A hivalkodó, de látszólag teljesen értel­metlen mozgás egyfelől, s az a bizonyos másik állapot: a tökéletes, zárt mozdulat­lanság így együtt, egymás mellett, ám mégis egymás ellenére — ez állította meg az ablaknál. S persze, a havazás, amely akkor kezdődött. „Mi az — szólt mögötte egy hang —, maga még nem látott ilyet? Ez volt az, aki félcipőben mászkált a folyósón, tud­ja. Na, nem jön enni, nincs étvágya?..." Szótlanul indult a gömbölyű társ után, a lépcsőn fölfelé kaptatva figyelte a férfi elszarusodott sarkát, a korlátot markoló tömpe ujjait. Bevonultak az étkezdébe. De ő alig evett valamit. Már a reggeli fél­idejénél kisurrant a kakaó-szagú teremből, vissza a folyósára, vissza az ablakhoz, vissza az iménti képhez. És mintha a fo­lyosó meg az a pár milliméternyi üveg fedezékéül szolgálhatna, mintha innen biz­tonságosan kileshetne, fölfedezhetne vala­milyen megoldást; mintha bizony lenne megoldás! — oly feszülten figyelt, leselke­dett kifelé az ablakon. A hó puha, ám mégis súlyos, nagy, szakadt pelyhekben hullt, s a hegybe vájt udvart csöndben belepte. Csak találgathatta már, hogy hol, merre lehetett az autó, merre a hordágy, bár igazán nem is ezek hiánya foglalkoz­tatta, sokkal inkább a tiltakozás hiánya, melyet mindenfelől, egyre fojtogatóbban érzett, igen — gondolta —, a tiltakozás fenyegető hiánya . .. A főnővér állt meg mellette, s azt kér­dezte: „Milyen az étvágya?" „Mondhatom, elég jó...” „Mondhatja?!... Hát ez nem valami meggyőzően hangzik. Enni és enni és enni, hadd pucoljon az a csúnya be­tegség! Maga még olyan fiatal!...” A nővér utánajött a kórterembe is, és személyesen kérte el a köpetes-edényt: „Ugye, még nem adott mintát? Ha van, akkor kérem” — és oda állt az ágya vé­géhez, ő pedig kivette a tégelyt a fiókból és átnyújtotta. Pici, zöld-fehér tégely volt, belenyomatva, hogy: reggel-délben-este; neki a reggeli köpete volt benne, bár alig-alig sikerült a meglehetősen keskeny rekeszbe belecéloznia. „Csak nem azt akarja mondani, hogy ebbe köpött?" — csodálkozott a nővér. „Pedig így van" — felelte. „Atyaúristen!... S miben tartja a gyógyszereket?" „A gyógyszereket?... A gyógyszereket leginkább a zsebemben." A nővér összecsapta kezét: „Hát én menten magamba harapok!" — és kirohant. Nyitva maradt az ajtó, ahogy a nővér kirohant; neki kellett utána becsuknia. De mielőtt becsukta volna, kitekintett a folyo­sóra. Messze a folyosó végén szorosan a fal mellett egy idős férfi tipegett; felis­merte: a Hajmeresztő öreg (ő nevezte el magában iqy, amikor beérkezése napján meglátta). Tar fején fekete keretes szem­üveg, de a szemüveg szóra nem ért rá a fülére, valahol a halánték magasságában szabályoson belevésődött a bőrébe. Pizsa­májára, köntösére az öreg sosem fordított gondot, és nem trehányságból, hanem an­nál az egyszerű oknál fogva lógott rajta úgy, mintha hajcsatokkal tűzdelték volna rá, mert számára ez nem jelentett felada­tot. Számára a feladat csakis egyetlen egy dologra korlátozódott: naponta lega­lább tizenötször végigcammogott a folyo­són, szigorúan mindig ugyanazon a pá­lyán, mintha láthatatlan sínhez szerelték volna, a nagy faliórán megtekintette a pontos időt, majd amilyen „iramban" ér­kezett szintúgy távozott. Fekete bőrpapu­csa alatt, melyet járás közben alig-alig emelt föl, mindig akadt egy kevés mák- szemnyi törmelék, s azt ügyesen hemper- getve, nap mint nap sikerült a leghajme­resztőbb hangokat elővarázsolnia. Nem várta meg, hogy közelebb érjen az öreg; az ajtót gyorsan becsukta. Végre egyedül volt a kórteremben. Min­dig erre vágyott; egyedül lenni! Egyedül lenni itt is, és egyedül lenni otthon is. Otthon, ha nem ment másképp, kiharcolta az egyedüllétet ha­raggal. Már a fia is tudta: „Majd szóljál légyszíves, amikor bejöhetek hozzád, apa." Évek óta egyedül akar lenni! — gondol­ta. Az ajtófélfának dőlt és sokáig úgy maradt, szinte rófeszült. Nézte az éjjeli- szekrényeken álló átlátszó, egyforma te­áskancsókat. sötét és zava nyű olajos fv Délelőtt úji lókocsiba ak< már nem!” menni a sajc Simogatta a mindig szeret ber-magas o megérinteni, és síkos a f sen helyette Kisétált a Még mindig lágyan eresz pelyhek. Val „hogy lehet fémcsipeszeke dulatlanul a fölött egy ví met; kitartóa róla a csipe hét, nincs > nem izgult, vizsgálatot v< lás lenne ér A teraszra szekotorta, n védről a ha\ nézett. A poi vegőben szé pa huppanás E m Kaszás Máté Hideg áramlatban

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom