Dunántúli Napló, 1988. január (45. évfolyam, 1-30. szám)
1988-01-16 / 15. szám
HÉTVÉGE ^2. hét Két boldog ember Láttam két boldog embert. Telekszomszédaink, akik egy szép, de hűvös észak-mecseki faluból járnak le hét végén a napsütötte harkányi hegyoldalba megművelni a szőlőt, behívtak a házhoz. Amúgy csak köszönő viszonyban vagyunk, meg néhány szó az időjárásról meg a termésről. De most kiszóltak az útra: menjünk be és nézzük meg a kutat. A kút nagy szó errefelé, húsz vagy harminc métert mondanak a szakemberek, nem is igen vállalkozik senki, hogy az ivóvízig fúrja a kötött, kemény földet. Az öntöző víz megvan a ciszternából, az innivalót meg felviszi az ember vagy megtermeli. „Próbáltak bennünket is lebeszélni — mondja a férfi —, de azt mondtam, majd én megmutatom. Jött segíteni a sógor meg néhányon az üzemből. Hajtottunk, akartuk a vizet. És most itt van. Ittam is belőle, pedig még zavaros nagyon." „összevissza beszélsz! - szólt rá az asszony. — Ivott egy kis bort az örömre, aztán csak beszél" - fűzte hozzá magyarázón. „Igaz, de nem szégyellem. Kiérdemeltem." Állunk egy poros lyuk körül: a napfénynél jobban csak ez a két ember ragyog. Ök tudnak valamit az erőfeszítés, a kitartás, a győzelem öröméről. A munka öröméről, amit sokan mór elfelejtettek vagy talán nem is tanultak meg soha. Hány kelletlen arccal találkozunk az íróasztal vagy a pult másik oldalán, hány ingerült válaszból és mozdulatból érezzük meg, hogy az illető nem szereti a munkáját! Hogy csak teher számára bemenni a munkahelyre, kinyitni az esedékes dossziét, leszabni a soros mun-i kődarabot, fogadni a következő ügyfelet — nem öröm rendben elintézni az ügyet és szemügyre venni a tárgyat, a terméket, ami készen kikerült a kézből és a gépből. Milyen sokan érzik úgy, hogy nincs értelme a munkájuknak, mert olyanok a munkahelyi körülményeik, és milyen sokan nem tudják megszerezni maguknak a munkában való gyönyörűséget — a legjobb körülmények közepette sem. És a munka /óleső fáradtságából is csak a fáradtságot érzik. Nem tudom, szomszédaink milyen családban nőttek föl 40—50 évvel ezelőtt és milyen iskolába jártak. De, hogy a sok és kemény munka ott norma volt, azt látom a kezükön. Hogy a munka szépségét is megtanították nekik, azt meg látom a szemükön. Ezért aztán alighanem könnyebben bírták életük nehézségeit: azt is, ami eddjg volt és azt is, ami ezután következik. Közművesítésre alakultak utcatársulások Mohácson. Képünkön a Dárda utca egy része látható. (írásunk a 6. oldalon) Proksza László felvétele Parancsnokváltás Dr. Koronczay József Dr. Koronczay József orvos ezredesen egyáltalán nem látszik, hogy hat évvel van túl a hatvanon: szálfaegyenes a járása, haja épp hogy csak deresedik, egészségét, jókedvét sok fiatal megirigyelhetné. A Magyar Néphadsereg pécsi katonai kórházának parancsnoka, majd húsz esztendeig vezette az intézményt. Tavaly december elsejétől nyugállományba vonult. Az egyetemet Budapesten kezdte, s Pécsett fejezte be.- A város szépsége, szellemisége magához láncolt, s bár nem vagyok tüke, annak vallom magam. Dr. Koronczay József 1949. december elsején kötötte életét a Magyar Néphadsereghez. Munkáját mint a katonai kórház fogászati osztályának vezetője kezdte. A parancsnok helyettesévé a hatvanas évek elején nevezték ki, 1969-ben pedig parancsnok lett. — Kezdettől fogva azt tartottam a legfontosabb feladatomnak, hogy biztosítsam a gyógyító munka minden feltételét. S ebbe beletartozott az is, hogy a kórházban dolgozók ügyes-bajos dolgait is igyekeztem elintézni. Nyugodtan dolgozni, betegekkel foglalkozni ugyanis csak az tud, akinek megfelelő a háttere. Ugyanakkor teljes önállóságot adtam az osztályvezető-főorvosoknak, hisz ők felelnek az osztályukért, s csak akkor szóltam bele a munkájukba, ha nagyon muszáj volt. Erre azonban nagyon ritkán került sor. Fontos feladatának tekintette a kapcsolattartást társegészségügyi intézményekkel, mindenekelőtt a Pécsi Orvos- tudományi Egyetemmel. — Mit tart hosszú vezetői munkája sikereinek?- Mindenekelőtt azt, hogy a kórházban magas színvonalú a betegekről való gondoskodás, s hogy korrekt emberekkel dolgozhattam. A sikerek közé sorolom a korszerű rendelőintézetünket, égési, valamint az intenzív osztályunkat, amit a Mecseki Szénbányákkal közösen hoztunk létre. A nagyon ízlésesen berendezett belvárosi lakásában beszélgetünk. A konyhát népművészeti térítők, köcsögök, tányérok díszítik, s a szobák falóin tőrök, kardok, pisztolyok, puskák. Munkája mellett a fegyvergyűjtés a szenvedélye, s a katonaorvos-történeti kutatás. Az Orvostörténelmi Társaság hodiorvostörténeti szekciójának elnökeként nagyon sokat tesz az orvoslás dél-dunántúli múltjának feltárásáért. Dr. Koronczay József több évtizedes munkája alatt nagyon sok kitüntetést kapott. Nyugállományba vonulása alkalmából a Magyar Népköz- társaság Elnöki Tanácsa Április 4.-e Érdemrenddel tüntette ki. * A pécsi katonai kórház új parancsnoka dr. Aracsi László orvos ezredes, 1977-től mint a parancsnok helyettese dolgozott itt. Kaposváron született, 1963- bcn a Táncsics Gimnáziumban érettségizett. A Pécsi Orvostudományi Egyetemre az első felvételinél bejutott, s mór egyetemistaként pályázta meg a Honvédelmi Minisztérium ösztöndíját. Az egyetemet cum laudéval végezte el. Ezután a néphadsereg egészségügyi szervezetében különböző beosztásokban dolgozott, és közben a Szovjetunióban újabb diplomát szerzett. — Miért választotta élethivatásul a katonaorvoslást? — A gyógyítás gyerekorom óta érdekelt, a hadsereget pedig édesapám révén — aki katonatisztként szolgált — volt alDr. Aracsi László kalmam megismerni. S a kettőt sikerült összekötnöm. Később már csapatorvo.-ként láttam, hogy a katonaegészségügy mennyire szerteágazó. Egyre inkább érdekelt a működése, a szervezés, s szerencsém is volt, mert egészen fiatalon kipróbálhattam magam, mint vezető, szervező. Beszélgetésünkkor jelen volt dr. Koronczay József, aki hangsúlyozta: biztos abban, hogy a kórház irányítása jó kezekbe került. Szakmai képességei, emberi magatartása alapján ő is javasolta kinevezését Aracsi doktornak. A 42 éves dr. Aracsi László felesége szintén orvos, két lányuk gimnáziumba jár.- A szolgálat, a tanulás sokszor hosszú időre elvont a családtól, de szerencsésnek tartom magam, mert feleségem roppant megértő, türelmes. Ez a magánéleti háttér biztosíték arra, hogy mindem erőmmel, tudásommal dolgozhassak a kórházért. Roszprim Nándor
