Dunántúli Napló, 1988. január (45. évfolyam, 1-30. szám)

1988-01-24 / 23. szám

Mit mondanak a szemtanuk? Harc az iszaptóval Kósza hírek, rémtörténetek nyomában Kósza hírek, rémtörténetek: mindez a szilveszter éjszaka eltűnt 21 éves — újév napján ünnepelhette volna 21. születésnapját — Eszenyi Imréről. Szeretném, ha most olvasóinkkal együtt végigkísérnénk — az utolsó szemtanúk vallomásai alapján — Eszenyi Imre útját, s a felkutatásá­ban részt vevő rendőrök, katonák 29 napos küzdelmét, a pellérdi iszaptóval. 1987, december 31-én dél­után egy jókedvű társaság — hatan, köztük Eszenyi Imre és két barátnője — szilveszterez­ni indult a pellérdi szőlőhegy­re. Gépkocsival érkeztek a présházhoz, ahol csatlakoztak az ott szórakozó tizenegy, fia­tal fiúhoz és lányhoz. Eszenyi Imre itt rövid ideig tartózko­dott. Egyik barátnője, 6. B. riem érezte jól magát, s ő felajánlotta neki, hogy lekísé­ri a pellérdi faluba, a busz­megállóhoz. Az utolsó szemtanúk B. B., a barátnő: — Nyolc órakor indultunk el Imrével. Amikor a társaságtól elköszöntünk, ő megígérte az ottmaradt másik barátnőjének, hogy rövidesen visszatér. Út­közben találkoztunk egy 30— 40 év körüli ittas férfival — ő volt N. J., s mint később kiderül, később vele látták Eszenyi Imrét —, aki borral kínálta Imrét. Ezután találkoz­tunk egy nagyobb társasággal, köszöntöttük egymást, majd néhány percre betértünk Imre keresztanyjához, ott elfogyasz­tottunk 1—1 deci bort. Itt 20.50—21.05-ig tartózko­dott Eszenyi Imre és barátnő­je, majd elindultak a busz­megálló felé. — Amikor elköszöntem tőle, jókedvű volt — mondta B. B. — Megbeszéltük, hogy a születésnapi bulin találkozunk, majd felszálltam a Pécsre in­duló buszra. A buszsofőr: — A Vajszlóról Pécs felé induló utolsó járattal — nagy köd miatt — késve, 21.40-kor érkeztem Pellérdre. A megálló­ban hárman várakoztak, egy hosszúhajú lány, s vele egy magas, szőkésbarna, nyária- san öltözött fiú, valamint tő­lük távolabb még egy fiú. Ketten felszálltak a buszra, de a szőke fiú ottmaradt. Eszenyi Imre visszafelé az úton 21.40 és 22 óra között ismét találkozott N. J.-vel, az ittas férfival, akinek vallomá­sa szerint: — Azelőtt nem ismertem Eszenyi Imrét! Az időt beszél­getéssel töltöttük és ittunk. 22.00—22.30-iq többen lát­ták őket eqyütt. D, család: — Tíz óra volt, amikor be­kopogtatott hozzánk az öcsém, N. J., — mondta D.- né. — A lakásban én és a férjem, valamint egy ismerős házaspár tartózkodott. Az öcsé­met kísérő fiatal fiú boldog új évet kívánt. Ittas lehetett, mert a kézfogásnál ingado­zott. Rövid ideig voltak ná­lunk, majd elköszöntek. Amikor kikísértük őket, a fiú rosszul lépett, de megkapaszkodott az ajtóba, igy nem esett el. Egy másik házaspár a Sza­badság utcából: — Fél tizenegy volt. Ugatott a kutya, s kinéztünk az abla­kon. N. J, a kapu előtt be­szélgetett egy fiatalemberrel. N. J. kezében üveg volt. Ez a házaspár látta utoljá­ra Eszenyi Imrét! Innen már csak társa, N. J. útját követ­hetjük. D. l.-ék, a kápolna mellett lakó család: — Fél tizenkettőkor jött hozzánk N. J. új évet köszön­teni, egyedül! Hozott egy üveg bort, s körülbelül 20 percet beszélgettünk, majd átment az ugyanebben az épületben lakó K. Gy.-ékhez N. J.-t utoljára 0.15 perc­kor látta az utcán a fent említett család, akik minden kutyaugatásra kinéztek az ablakon. A présházban szilveszterező társaság: — Visszavártuk Imrét! Az ottmaradt barátnő G. G.: — Megígérte, hogy vissza­jön.- Később azt hittük, hogy B. B.-t elkísérte Pécsre. öngyilkosság? — kizárt, ez Eszenyi Imre családja, a ba­rátai, s barátnői egyöntetű véleménye. * Eszenyi Imre húga, Eszenyi Zsuzsanna január 2-án este 10 órakor jelentette be a rendőrségen bátyja eltűnését. Eszenyi Zsuzsanna: — Január 1-jén nem jött haza a bátyám, de mi azt gondoltuk, hogy a rokonoknál, illetve barátainál maradt. Másnap eljött hozzánk Imre barátnője, B. B. hogy segít készülődni a születésnapi bu­lira, amelyre a bátyám több barátját is meghívta. Ekkor kezdtük keresni Imrét, de senki sem tudott róla. A nyomok a tóba vezetnek Január 2-án, este 11 órakor ideiglenes kutatócsoport ala­kult önkéntes és szolgálatot teljesítő rendőrökből, akik Eszenyi Imre barátaival végig­járták a fiú feltételezett hala­dási útját, a buszmegállótól a présházig. Átkutatták az út mentén a szántóföldeket, a szőlőket. Hajnali 3 óráig dol­goztak. Január 4-én reggel 45 fős csapat — rendőrök, katonák — kutatóláncban ismét átfé­sülték a területet, s eljutottak a falutól alig egy kilométerre lévő, az uránbánya tulajdoná­ban lévő zagytóhoz. S itt fe­dezték fel a tóba vezető lábnyomokat. Fejes Károly százados, bűn­ügyi technikus, nyomszakértő: — A lóbnyomcsapás a tó közelében lévő füves, gazos talajról indult, majd a homok­réteg fedte iszapos talajon haladt tovább. Két-három méter után észleltük az első csúszási nyomokat — a tala­jon a könyök, a térd, és a ruha szövetmintázatának nyo­ma —, majd 5—8 méteren át ingadozás, kilengés nélkül ha­ladt. A tó közelében, ahol puhább a talaj egyre több a baloldali csúszásnyom, majd egy helyen ékszerű alakban húzódik a tó, a nyomoknak vége. Itt csak a lábbeli kör­vonalai látszanak, mert előtte egy-két nappal még víz bo­rította azt a néhány métert. A lábnyomok 41—42-es méretű, simatalpú cipőtől származnak. Ezt a méretet viselte Eszenyi Imre is. A nyomok egyetlen személytől származnak, kizárt, hogy valaki a hátán cipelt volna egy másik embert, du- lakodási nyomok nincsenek, s kifelé vezető nyomok sem. Csónakmotorral kavarták az iszapot Január 5-én, az MHSZ könnyűbúvárai csónakkal kö­zelítették meg a partot, s ekkor fedezték fel, hogy a lábnyomok mintegy 50 méteres szakaszon, a tóban is foly­tatódnak, majd egy ponton félkörívben visszafordulnak a part felé, s aztán vége. Csó­nakmotorral próbálták felka­varni az iszapot. A kutatásba bekapcsolódtak a tűzoltók is, akik többször végigcsáklyazták a területet. Január 6-tól Sax István fő­hadnagy vezetésével, a pécsi rendőrkapitányság Akció alosz­tálya irányította a kutatást. Felvették a kapcsolatot az i MN bajai műszaki alakulatá­val, s 8-án reggel Kubovics Attila főtörzsőrmester vezetésé­vel munkába álltak a műsza­ki búvárok is. Több napon át, mintegy 40 négyzetméteres te­rületen sűrített levegővel ver­ték fel a 30—40 centis víz alatt lévő iszapot. Január 12-én a Vízügyi Igazgatóság szakemberei ult­rahangos műszerekkel vizsgál­ták az iszapot, s ekkor derült ki, hogy mintegy 8 méteres mélységben 1 —1,5 méteren- i ként lágy és megkérgesedett iszaprétegek váltják egymást. Feltételezés, hogy a kemény iszaprétegeken keresztül nem tud a felszínre jönni az eset­legesen ott lévő holttest. Ez­után horgonnyal próbálták felszakitani az iszapot. A parton lévő katonai teherau­tóra csörlőt szereltek, s ezzel húzatták a horgonyt, amely- lyel többször is átszántották az iszapot. A több napos erőfeszítés sikertelen volt, s ekkor szüle­tett a döntés: felrobbantják az iszaptavat! Január 20-a, délelőtt. Felkészült a MÉV IV-es bányaüzem robbantási cso­portja. A tó körül, a kétszáz méteres védőövezet vonalát katonák őrzik. Háromnegyed tizenegy. Sárgásbarna, habos, iszaplapok törnek a magas­ba! Hosszú percek telnek el, amíg elsimul a tó tükre, s csak egy iszaptömb úszik a felszínen. Délután még két­szer, majd másnap négyszer robbantották fel a negyven négyzetméteres területet. Egye­lőre eredmény nincs! Eszenyi Imre vagy más, egyelőre még nem tudni, hogy ki veszett a tóba. Egy biztos, hogy valaki bement, s többé nem jött ki! * Amint felfelé kapaszkodók a töltésen, még egyszer vissza­pillantok a nekem már félel­metes tóra, amely sűrű ködbe burkolózott azon a szilveszter 1 éjszakán. Végigfutom gondo­latban az utat, amely a prés­házakhoz vezet. Aki a tóhoz tévedt, csak egyetlen dűlővel kanyarodott be előbb! Elgondolkozva nézem a tó- 1 hoz vezető úton, a napsütés­ben megcsillanó táblát: Ide­geneknek belépni szigorúan tilos! — ennyi. Marton Gyöngyi Fotó: Proksza László rr Érdekes eselről tudásit az ötlet című lap idei második száma. Egy szerződés kétféle értelmezése miatt anyagi vita támadt a Magyar Média és a budapesti Közgazdasá­gi Egyetem Universitas szakcsoportja között. Egy tervezett kiadvány megjelentetése érdekében arra vállalkoztak az egyetemisták, hogy felkeresik a közel húszezer budapesti kisiparost. A cikk idézi a vállalkozói szerződés néhány mondatát, többek között az alábbit is: ,,A megrendelő a Budapesti lakossági szolgátatások című kiadványban majdan szerep­lő kisiparosok felkeresésével, azok adatainak felvételével és — kellő megdolgozás után — az 500 forintos részvételi dij beszedésével bízza meg a vállalkozót". Ez igen, ez aztán egyenes beszéd! Meg kell dolgoz­tatni azokat a maszekokat, és kész! Utána már csak be kell szedni tőlük a pénzt, és örüljenek, hogyha ép bőrrel megúszták a dolgot. Persze az igazi az lenne, ha az alkal­mazandó módszerekről is ejtene néhány szót a szerződés, mivel úgy tűnik, hogy az egyetemisták egyelőre nem voltak elég erélyesek, hiszen csak az iparosok 15 százalékát si­került megdolgozniuk. Maletics L. Vasárnapi szakácstanács... Stifolder „Györkő- Ludézer” módra, csakis haveri alapon... Az csak természetes, hogy dr. Györkő Antalt — mint haj­dani kitűnő futballistát - is­merik a pécsiek. Évekig ját­szott a Dózsában, mint jobb­szélső, még akkoriban, amikor a csapat hazai mérkőzésein 14—18 ezer ember lelkesedett a lelátón. A szintén jónevű CÉVAC kölyökcsapatában kezdte a focit „hivatalosan”, aztán a Dózsa ificsapatába került, később néhány évig a PEAC-ban rúgta a labdát, majd visszakerült immár a Pécsi Dózsa NB l-es játékosai közé. Legmaradandóbb élmé­nye mi volt? — Az egyik: a Jogtudományi Egyetemen megkaptam a dip­lomát, a másik a focihoz fű­ződik: 1964-ben bekerültem az olimpiai válogatottba és a Népstadionban 4-0-ra legyőz­tük a svédeket egy olimpiai selejtezőn. Györkő Tóni most az Ércbá­nya IV-es üzemének jogásza, de betölt még néhány társa­dalmi tisztséget is az üzemben. Ám a „diplomás focistának" van egy - nem sokak által ismert — szenvedélye: „Én meg a barátom, Ludézer Sanyi ké­szítjük a legjobb kolbászt és a stifoldert... Ezt komolyan mondom ám!” Olyan meggyő­zően mondja, hogy akár hir­detni is lehetne: „Györkő—Lu- dézer-féle stifolder a legjobb a világon ... ”- ... Persze kizárólag csak haveri alapon, haveroknak! — mondja elkomolyodva. _ Egy- egy téli szezonban legalább tizenöt alkalommal hívnak meg bennünket a rokonok meg ba­rátok, hogy saját receptjeink szerint töltsünk nekik kolbászt. Nem böllérkedésről van szó, Györkőék csak vásárolt húsból állítják össze a töltelékárut, amint ez manapság városon divat is. „Az a lényeg, hogy a fűszerek összetételétől és mennyiségétől semmiképpen sem térjen el az ember... Ezt már akkor megtanultam, ami­kor hét-nyolcéves koromban segédkeztem apám mel­lett disznóöléskor, akár ott­hon, akár a rokonoknál . . . !” Nézzük a kolbász-, illetve sti- folderreceptet: 20 kiló hasa- alja szalonna, 15 kiló lapoc­ka, 5 kiló pauflecht. A leda­rált töltelék minden kilójához szigorúan két és fél deka pi­rospaprika, lehetőleg sükkös- di vagy szegedi paprika, az­tán kettő deka só, 5 gramm őrölt bors. Fokhagyma már tet­szés szerint adagolható, csa­ládja válogatja. A megtisztí­tott fokhagymát egyébként már előtte nap vízben áztat­ják — kevés vízben! — és fel- használás előtt fokhagyma­nyomón átpréselik. A hagyma illóolaja jobban kioldódik. A fokhagyma rostos anyaga is belekerül a kolbászba, a sti - folderbe csak a leve. A stifol- derbe lehet több erős paprikát is keverni, szintén ízlés sze­rint. — S ezzel kész? — Még nem. Ugyanis - mondjuk negyven kiló stifol- dertöltelékhez — keverünk 3—4 deka porcukrot, kevés őrölt köményt, hozzáreszelünk egy kis szerecsendiót és keverünk bele egy deci rumot. A szesz­től és az említett fűszerektől a stifoldernek különleges za- mata lesz, a kevéske cukor pe­dig megőrzi hosszú hónapok múltán is a paprika élénk pi­ros színét. Krómozott, kínosan tiszta töltőberendezéssel dolgoznak. A gondos, alapos keverés után a töltés már gyorsan megy. — Ezután már csak a sütés van hátra vacsorára, meg né­hány liter bor és persze az elmaradhatatlan ulti a házi­gazdákkal. R. F.

Next

/
Oldalképek
Tartalom