Dunántúli Napló, 1987. december (44. évfolyam, 331-360. szám)
1987-12-12 / 342. szám
50. hét Hiányok és remények A legtöbb embernek van valamilyen kedvtelése. Az egyik meccsre jár, a másik kertészkedik vagy gyűjtöget, sőt olyat is ismerek, aki többféle passziónak hódol, attól függően mikor mire jut ideje. Számomra ugyan egyik hobbi sem idegen, valahogy legjobban mégis a bolti nézelődést szeretem. Természetesen vásárolni is szoktam, mégha az esetek nagy részében nem is ez a legfőbb célom. De ugyan ki tud egykönnyen ellenállni a csábításnak főleg ilyenkor ünnepek előtt? Az ember óhatatlanul is észreveszi az újat, a neki tetszőt. Hát ha még segítenek is! Mostanában úgy tapasztalom, mintha változott volna a vevők és eladók közötti viszony. Arról, hogy ez milyen, vagy milyen lehetne, sok vita folyik szakmai berkekben. Az üzleteket járva persze mindez nemigen érzékelhető. Igaz, aki nyitott szemmel és füllel jár, csakhamar észreveszi a különbséget, kire illik az eladó, kire a kereskedő név. Az előbbit kérni kell — esetleg többször is —, hogy ezt vagy azt vegyen elő, az utóbbi maga ajánlkozik, véleményt mond, tanácsot ad. Sőt, ha valami nincs, vagy éppen elfogyott, nem rest hozzátenni: tessék benézni ekkor vagy akkor! Nemrég Törökországban jártam és természetesen mit is tehettem volna mást: sétáltam egy kicsit az üzletekben, körülnéztem néhány olyan boltban, ahol éjszaka is lehet vásárolni. Az isztambuli fűszeres kora délelőtt éppúgy szívesen fogadja a vásárlót, mint éjjel 11- kor. A legtöbb boltos még éjfél előtt is lesi a kuncsaftot, és az sem baj, ha az illető nem vásárol semmit. Az udvariasság kötelező alaptörvény arrafelé, és nemcsak magát az illető ország nyelvén kicsit nehezen kifejező idegennek jár. Furcsa volt tapasztalni, hogy a török kereskedő nem ismer lehetetlent, ha valami például hiányzik a boltból, futva mecjy a szomszédba és máris hozza... Az egymás közelében sorakozó rengeteg üzlet persze nem élhet meg másként, csak ha igyekszik a vevők kedvében járni. Az isztambuli nagy bazár és a jelentősebb idegenforgalmi látványosságok környékén anyanyelvén szólnak a magyar, a német, de még a japán turistákhoz is. A bóvliárusokat, a felhajtókat kicsit nehezebb leszerelni mint a járda mellett lassító, utasra vadászó taxist. Ám, ami a legmeglepőbb, hogy a kereskedők akkor sem panaszkodnak, ha egyébként jó okuk lenne rá. A hczci üzletekben már javában tart az ilyenkor szokásos nagy össznépi játék. Karácsony előtt még azok is ellátogatnak egy-két boltba, akik különben nem szeretik a nyüzsgést, a tolongást. A tömegben persze mindig akadnak tyúkszem-letaposók, goromba lökdösődök, egymást és eladót egyaránt bosszantót. Mindezt tetézi, hogy idén néhány áruféleséget csak drágábban vagy egyáltalán nem lehet megvásárolni, hogv déliqyümölcsért most is sorba kell állni, hogy az ilyenkor szokásos hiánycikkek száma ezúttal sem csökkent. Kereskedőbarátaim persze azzal biztatnak, jövőre másként lesz. Másként, mert jobban érdekük lesz, hogy megfelelően bánjanak velünk vásárlókkal, hogy jobb minőségben, ne csak árulják, de szüntelen kínálják is a portékát. Reménykedjünk. Állandó ügyeletet tartanak a kórház korszerű berendezésekkel felszerelt intenzív osztályán. írásunk a Baranya Megyei Kórház-Rendelőintézetről a 6. oldalon. Läufer László felvétele A karácsonyi bábelőadást próbálják a gyerekek a napköziben Színes lett a világ öt kisgyerek az első osztályban. A környezetismeret tankönyvet lapozgatják. A képeken a család: ebédel, boltba megy, buszon utazik, vásárol, vendégeskedik. Átélt és csak hallott, elképzelt helyzetek ezeknek a gyerekeknek. Nem tudják eldönteni, udvariasan viselkedik-e a képen látott kisgyerek, aki a felnőttek mellett1 társasjátékozik. Váltig hangoztatják ez nem helyes, míg a tanítónő meg nem győzi őket. Szépen sorolják, hogy a buszon a gyerekek átadják a helyüket az idősebbeknek. Aztán Zolika megszólal: — Amikor mi felszállunk, a nénik felállnak, hogy ne fáradjon el az apukám. Az óra végén hármukat a gondozónénik viszik, vezetik át a másik terembe. Büszkék a pécsi mozgásjavító napközi pedagógusai az öt kis elsősre, akik már tavaly itt készültek az iskolára. Első neveltjei voltak ennek az országosan is egyedülálló intézménynek, amely a mozgás- korlátozott és a fogyatékos gyerekekért dolgozik. Sok-sok változással kezdték az új tanévet, amelyben a főszerep a tanulásé és a mozgásé lett. Szinte valamennyi vágyuk teljesült, mindaz, amilyennek a szülők remélték ezt a napközit. A Bercsényi utcai iskolaépületben megkapták a földszinti helyiségeket. Tavaly az egyetlen foglalkoztatóteremben is tudtak bizonyítani, a sokféle betegség és a különböző életkoruk ellenére ösz- szetartó, kis közösséget alkottak Ma külön teremben ta- tónő mindennap három órát tart az elsősöknek, majd egyenként viszi magával az alsó tagozatosokat. A két felsőshöz az Egyetem utcai iskolából járnak a pedagógusok. Ha foglalt a terem, elhúzzák a paravánt a másik foglalkoztatóban. A többiek ilyenkor rajzolnak, építőjátékokat raknak össze, nem zavarják a nagyokat. A jóságért zsákbamacskát húzhatnak, az apró filcjátékokat Andi készítette. Nagyon szeretik őket a kicsik. A legjobbak pedig kéthetente nagyobb ajándékot is kapnak. Együtt döntik el, ki érdemli meg a jutalmat. Az általános iskolások a^ Egyetem utcai iskola kisdiákjai. A többiekhez a kisegítő és foglalkoztató iskola pedagógusai járnak délutánonként. Kissné Földesi Lívia gyógypedagógus örömmel újságolja, ma már mindennap tornáznak, a gyógytornász egyenként foglalkozik a gyerekekkel, a speciális gyakorlatokban másnaponként mindenkire sor kerül. Szeptemberben még lát-t szott a gyerekeken a nyári lustálkodás, a tavaly megszerzett; önálló mozgást most újra kellett tanulni, de szépen, gyorsan fejlődnek. Lívia képeket mutat. Szeptemberben az Égervölgyben jártak. Valamennyi kisgyereket lefényképezték a kétszintes fa- ház erkélyén. Megszédítette őket a magasság, belenevettek a kitáruló világba. — Kölcsön kaptunk egy mik- robuszt, kilenc személyes volt, kétszer fordultunk, de mindenkit elvittünk — mondja Lívia —, szeretnénk megmutatni nekik mindent, amit a városban látunk. Az áruházak kirakatát két nap alatt néztük meg, mert egyszerre nem tudunk elmenni valamennyiükkel. Míg a képeket nézzük, bekukkant az egyik gondozónő,! meleg az ebéd, lehet teríteni. Szinte végig sem mondja, a helyén van minden játék. Csaba odakerekezik a kicsikhez, helyére rakja a darut, Klárika a járókeretet maga előtt emelgetve segít. Az asztalokra színes térítőt tesznek, egy percen belül csendben várakozik ad éhes csapat. Két iskola gondja most a gyarapodásuk, de sokat segít Bocz András, a Fiatalok Napközi Foglalkoztatójának igazgatója, maga hozza-viszi a mosnivaló holmit, és nyáron az intézményben gondozta azokat, akiknek a szülei nem tudták a szabadságot megoldani. A gyerekek nagyon számítanak az uszodára, két társuk már rendszeresen jár, ígéretet kaptak, hogy a szüleik esténként elvihetik majd őket a belvárosi iskolába, vagy a Hullám fürdőbe. Sokat segítenek egymásnak a családok, például a napközibe szállításban. De négyen sehogysem tudják megoldani, szívesen kérnék a Pannon Volán taxis brigádjának a segítségét, de nincs erejük az anyagiakat vállalni . . . Az ajtóban Lívia megállít:- Én most el fogok menni. Kisbabát várok, de amíg itthon leszek, elvégzem a gyógypedagógia szomatopedagógia (mozgássérültekkel foglalkozó) szakát. Engem úgy helyeztek) ide, de nem tudok a gyerekektől elszakadni, ha másfél év múlva visszajövök, már többet tudok tenni értük. Gáldonyi M.
