Dunántúli Napló, 1987. november (44. évfolyam, 301-330. szám)
1987-11-07 / 307. szám
45. hét Hogy megy sorolok?... No lóm; már éppen tíz esztendeje, hogy a testvérkapcsolatok jegyében először Lvovban jártam. Akkor is jubileumi november 7-i ünnepség volt. hatvanadik. Katonai díszszemle, tölvonulás ... interjú a tribünön, nehézkes telefontudósítás . .. fogadások és tósztok, zászlóerdő és vodkacsata ... Mi is még? Néhány barát. S az éjszaka, amikor együtt dudorásztuk Sztrelcov kollégámmal, hogy „puszt v szegda bu- gyet nacsalnyik . . ." Szabadon átírva a dalocskát. Könnycsepp szökött a szemébe, amikor unokája négyrét hajtogatott kis rajzát a kopott levéltárcából elővette ... Sztrelcov — a Szovjetunió Hőse. Szimonov róla mintázta meg regényében az újságírót, s tehette, hiszen öreg barátom ott volt Berlin bevételénél és elsőkézből tudósított. . . És Lvov belvárosa; ódon épületek, kanyargós utcácskák . . . Nekem ennyi, s talán még néhány kedves, bezárt emlék. Ez számomra a testvérkapcsolat. Másnak, bizonnyal más. És a fegyelem. És az eleinte visszafogott, majd árként zúduló kérdés- őzön: „Nálatok ez hogy van?..." Éppen 25 éve, 1962 áprilisában utazott Pécsről egy pártdelegáció Lvovba; keltezzük innen a testvérkapcsolatok startját. Egy évre rá megszületik az első megállapodás. Szerény utakkal, egy kiállítással. Hetvenhéttől rendszeresek a gazdálkodó egységek tapasztalatcseréi, az ipari-kereskedelmi kézfogások. És kitermelődik a schwerini, eszéki, szliveni, lahti, kütahyai testvérkapcsolat, parolázunk Fellbach polgármesterével, a krakkóiakkal, s szó van egy kínai városról is .. . Ideje volna egyszer számba venni, mi minden született a 62-es áprilisi találkozó óta? Gyarapodtak az emlékek? Cseréltünk szatócsárut és tudományos ismereteket, kultúrát és gyártástechnológiát? összemérték erejüket sportolóink?,... Legutóbb meggyőződhettem arról, hogy mennyire szeretné Lvov megye első titkára gazdaságaink szálainak szorosabbra fűzését, melynek nyomán máris kéf bőrgyárunk közös vállalatalapításon törekszik . . . régen nem írtam levelet Sztrelcovnak, azt sem tudom, él-e még öreg barátom. Pedig szeretném megkérdezni, hogy megy a sorotok. Jössz-e még egyszer, amúgy , .hivatalosan", az újraértékelődő, új tartalmat-tartalma- kat nyerő testvérkapcsolatok keretében Pécsre? Hogy átsétáljunk egy rövid éjszakán s értsük egymás örömeit-gondjait keveréknyelven, félszavakból is ... A Tejgazdasági Kísérleti Intézet pécsi részlegében (6. oldal) Läufer László felvétele Bujtor Béla Külföldi egyetemen, főiskolán tanulni minden nehézsége ellenére is nagy szó. Sok középiskolás diák vágyálma, de csak kevesek, a legjobbaké teljesülhet. Még nagyobb rang volt 1949-ben és az ötvenes évek elején, amikor először juthattak szovjet felsőoktatási intézményekbe magyar fiatalok. A tanulási lehetőség egyszerre volt számukra jutalom és küldetés, bizalom és felelősség. A szovjet ösztöndíjasok zöme ma is ebben a szellemben dolgozik pólyáján. * Bujtor Béta, a Mecseki Érc- bányászati Vállalat legújabb, Marosi Károlyné V. bányaüzemének vezetője a második, de tulajdonképpen az első nagyobb létszámú csoporttal jutott ki 1950-ben a Szovjetunióba tanulni.- Apám is bányász volt, és 15 évesen, 1946-ban kerültem le az ajkai bányába. Az aknászképző elvégzése volt a gyermekkori tervem, s ehhez kellettek a föld alatti műszakok. 1949-ben szóltak a párt- szervezetben, hogy a . bányaüzem két ösztöndíjast jelölhet a Szovjetunióba. Az egyik én lettem. Egy év után szakérettségit tett az „Oleg Kosevoj” iskolában, s 1950 őszén 180 társával együtt Moszkvába érkezett. Pálfi Miklós- Bányaművelő mérnöknek akartam tanulni, de közölték velem, hogy most geofizikusra van szüksége a népgazdaságnak. Még örülhettem is, hogy a Nyepropetrovszki Bányászati Egyetemre kerültem. Élveztem a diákéveket. Részt vettem a mozgalmi munkában, sportoltam, sokat ültünk fehér asztal mellett is a szovjet diáktársakkal. Végig négyes feletti átlagú volt a tanulmányi eredményem, s kitűnően diplomáztam. Itthon a Magyar Állami Eötvös Loránd Geofizikai Intézetbe került, de még 1955 decemberében Pécsre, az urán- bányászatot előkészítő expedícióhoz irányították. — Itt mindjárt az I. üzem vezető geofizikusa lettem. Akkoriban mi voltunk az első fecskék a vállalatnál. Egy-egy szovjet mérnök segítette a munkánkat, a többi dolgozó betanított volt. Nekünk kellett elkészítenünk az egész érctermelés alapjait képező dokumentumokat. Az I. üzem 1972-ig élt. A jogutódjában, a IV. üzemben is 1975-ig vezető geofizikusként dolgozott. Akkor választották meg az üzemi pártbizottság titkárává, majd 1977- től 1979 szeptemberéig a MÉV MSZMP Bizottságának titkárhelyettese volt. Ekkor nevezték ki a II. bányaüzem vezetőjének. Ebből a bányából vonult át fokozatosan az üzem a legújabb V.-be, hogy közben a termelése nem 'csökkent. — Szakmai pályafutásommal teljes mértékben elégedett vagyok. Egy gyakorló bányamérnök számára ez jelentheti talán a maximumot, amit én elértem. Akik ugyanazon az egyetemen végeztünk kint, két- három évenként összejövünk. Ha jól utána gondolok, mind vittük valamire. * Marosi Károlyné, a Gyárvárosi Általános Iskola igazgatója a’ moszkvai Lenin Pedagógiai Egyetemen tanult 1952-től 1956-ig. — Budapesti vagyok. Apám, mint régi pártmunkás, már gyerekkoromtól bevont a mozgalmi munkába. A szovjet ösztöndíjra mozgalmi munkám, tanulmányi eredményem alapján már korábban jelöltek, de a család úgy döntött, hogy végezzem csak el előbb a tanítóképzőt. Moszkvában a pedagógia-lélektan szakra irányítottak. Négy szép év után vörös diplomával végeztem. 1956. július 8-án jöttem haza. Férjemet még az „Oleg Kosevoj" iskolában ismertem meg. Ő bányamérnöknek tanult Harkovban. Jövőnk tervezgetése során elhatároztuk, hogy olyan városban telepszünk le, ahol van bánya és van tanítóképző. Férjemnek egy évvel tovább tartottak a tanulmányai Harkovban, így egyedül jöttem Pécsre. Több mint 20 évet tanított orosz nyelvet Marosi Károlyné a 39-es dandár úti Általános Iskolában, s 1980. március 15 óta a gyárvárosi iskolában igazgató. Pályája során nagyon sok gyerekkel szerettette meg az orosz nyelvet: jóné- hány tanítványából lett orosz nyelvszakos tanár, illetve olyan szakember, aki szovjet egyetemen szerzett diplomát. Példája és férje példája — aki most a Mecseki Bányászati Múzeum igazgatója - a családon belül is hatott: két gyermekük közül a leány szovjet egyetemen szerzett diplomát, programszervező mérnök-közgazdászként. Most a Paksi Atomerőmű Vállalatnál csoportvezető mérnök. * Pálfi Miklósnak, a Pollack Mihály Műszaki Főiskola épületgépészeti tanszéke tanszék- vezető tanárának bizonyára még szorosabb a kötődése az orosz kultúrához, az orosz emberekhez, mint a többi egykori szovjet ösztöndíjasnak. Anyja orosz volt. Édesapja az első világháborúban a hadifogságból hozott haza magának feleséget Nádudvarra. Pálfi Miklós pedig Leningrád- ból, ahol 1951 és 1956 között tanult. Két pedagógus bátyja tanácsára a műszaki pályát választotta. Épületgépész szakon végzett az egyetemi rangú Le- ningrádi Építészmérnöki Főiskolán. Ott ismerkedett meg feleségével, akivel végül is 1958-ban, két évvel a főiskola elvégzése után házasodták össze. Közben Pálfi Miklóst hazaérkezése után, 1956 augusztusában a Pécsi Bauxitbánya Vállalathoz helyezték. Ez volt az uránbánya akkori fedőneve. A beruházási osztályra került. Tizenkét év után — bár jól érezte magát az uránbányánál, csak a szakmai feladatokat találta mind szőkébbnek -, a Baranya Megyei Tervező Vállalathoz ment át. Onnan 1970-ben az éppencsak megalakult Pollack Mihály Műszaki Főiskolára hívták a víz-gáz tanszék vezetőjének. Később az intézménynek igazgatóhelyettese is volt, újabban ismét tanszékvezető.- Szakmai pályám hosszú ideig úgy alakult, hogy mindig valami új létrehozásán, megszervezésén, elindításán kellett munkálkodnom, s emiatt a tudományos tevékenység háttérbe szorult. Külföldön tanultam, ezért a hazai szakmai kapcsolatok Is hiányoztak. Mindezért kárpótlás, hogy megismerhettem egy más nép kultúráját, az ott élő emberek lelkivilágát, szokásait. Ez a plusz az egykori szovjet ösztöndíjasok zömének emberi, politikai magatartásában ma is tükröződik. D. I. Szovjet ösztöndíjasok
