Dunántúli Napló, 1987. november (44. évfolyam, 301-330. szám)

1987-11-03 / 303. szám

1987. november 3., kedd Dunántúlt napló 3 Ünnepség Moszkvában az októberi szocialista forradalom 70. évfordulóján (Folytatás a 2. ódáiról.) ja, rendelkezésre álltak Vla­gyimir lljicsnek az októberi for­radalom utáni időszakban szü­letett munkái, az útkeresés nehéz volt, éles eszmei harc­ban, politikai viták közepette folyt. E viták középpontjában a társadalom fejjődésének alapvető kérdései álltak, s el­sősorban az, hogy lehetséges-e a szocializmus felépítése or­szágunkban. Az elméleti gondolkodás és a gyakorlati cselekvés arra próbált választ adni, hogy mi­lyen irányokban és milyen for­mában kell végrehajtani a tár­sadalmi-gazdasági átalakítást, hogyan lehet biztosítani ennek szocialista jellegét azon konk­rét történelmi körülmények kö­zött, amelyekben a Szovjetunió létezett. Előtérbe került a legnagyobb felelősségérzetet követelő gya­korlati építőmunka. Élesen ve­tődött fel az ország iparosítá­sának, a gazdaság rekonst­rukciójának kérdése; ezek nél­kül elképzelhetetlen lett volna a szocialista építés, a védelmi képesség megerősítése. Ez Le­nin közvetlen útmutatásaiból és elméleti hagyatékából kö­vetkezett. Ugyancsak Lenin út­mutatásaival összhangban je­lentkezett a falu szocialista át­alakításának kérdése. A legnagyobb, sorsfontossá­gú dolgokról, problémákról és feladatokról volt tehát szó. Jól­lehet a párt — ismétlem - ren­delkezett az ezekre a kérdé­sekre vonatkozó lenini útmuta­tással, e kérdések körül éles viták alakultak ki. Azt hiszem, érdemes szólni arról, hogy a forradalom előtt és után, a szocialista építés első éveiben a párt vezetői közül távolról sem mindenki osztotta a legfontosabb kérdé­sekről alkotott lenini nézete­ket. Azonkívül a lenini ajánlá­sok nem tudták felölelni az új társadalom építésének minden konkrét kérdését. Annak az időszaknak az esz­mei vitáit elemezve figyelem­be kell venni, hogy az óriási forradalmi átalakítások végre­hajtása egy olyan országban, amilyen Oroszország volt ak­kor, már önmagában is igen nehéz feladatot jelentett. Az ország a történelmi előrelépés szakaszában volt, rohamossá vált fejlődése, gyorsan és mélyrehatóan átalakult a tár­sadalmi élet minden területe. Az eszmei harc, amely tük­rözte az osztályok, társadalmi csoportok és rétegek érdekei­nek teljes skáláját, a kor kö­vetelményeit és feladatait, a történelmi hagyományokat és a megoldatlan feladatok nyomá­sát, az ellenséges kapitalista környezetből fakadó viszonyo­kat — ez az eszmei harc elvá­laszthatatlanul összefonódott a gazdaságban, a politikában, az emberek életének minden szférájában végbemenő ese­ményekkel és folyamatokkal. Egyszóval kiigazodni, megta­lálni az egyetlen igaz irányt ebben az egyáltalán nem köny- nyű és viharos helyzetben, mér­téktelenül nehéz volt. Az esz­mei harcot még bonyolultabbá tette a pártvezetésben megnyil­vánuló személyi vetélkedés. A régi nézeteltérések, amelyek már Lenin életében megvoltak, megmutatkoztak az új helyzet­ben is, ráadásul nagyon éles formában. E veszély lehetősé­gére, mint ismeretes, figyelmez­tetett Lenin. Levél a kongresz- szushoz cimű munkájában hangsúlyozta, hogy „ez nem csekélység, vagy ha igen, olyan csekélység, amely döntő jelen­tőségűvé válhat". Nagyrészt Így is történt. A kispolgári szemlélet ha­talmába kerített néhány tekin­télyes vezetőt, akik frakciós te­vékenységbe kezdtek. Ez meg­rázta a pártszervezeteket, el­vonta őket a tényleges felada­toktól, zavarta munkájukat. Ezek a személyek még akkor is bomlasztó tevékenységet fej­tettek ki, amikor a párt túlnyo­mó többsége előtt már világos volt, hogy nézeteik ellentétesek a lenini eszmékkel és tervek­kel, javaslataik hibásak és le­téríthetik az országot a helye­sen megválasztott útról. Vonatkozik mindez elsősor­ban L. D. Trockijra, aki Lenin halála után mértéktelen ambí­cióval tört a párton belüli ve­zető szerepre, teljes mértékben igazolva ezzel Leninnek azt az értékelését, hogy önhitt, esz­meileg ingatag, ravaszkodó politikus. Trockij és a trockisták tagadták annak lehetőségét, hogy a szocializmust fel lehet építeni kapitalista környezet­ben. A külpolitikában a forra­dalom exportjára helyezték a hangsúlyt, belpolitikájukban pedig a parasztságot „szorító prés” meghúzását, a falu vá­ros általi kizsákmányolását, a társadalom katonai-adminiszt- ratív eszközökkel történő irá­nyítását hirdették. A trockizmus olyan politikai áramlat, amelynek ideológusai — balos álforradalmi frázisok­kal takarózva - valójában ka- pituláns álláspontra helyez­kedtek. Lényegében minden vonalon támadást indítottak a leninizmus ellen. A szocializ­mus ügye, a forradalom sorsa vált kérdésessé. E körülmények között szük­ségszerűvé vált a trockizmus- nak az egész nép színe előtti trónfosztása, szocialistaellenes lényegének feltárása. A helyze­tet bonyolította, hogy a trockis­ták a G. J. Zinovjev és L. B. Kamenyev vezette „új ellenzék­kel" egy blokkban tevékeny­kedtek. Az ellenzék vezérei, megértve azt, hogy kisebbség­be kerültek, a párt sorainak bomlasztása érdekében újból és újból vitákat kényszerítettek a pártra. De végül is a párt a KB irányvonala mellett, az el­lenzékkel szemben foglalt ál­lást. Az ellenzéket eszmeileg és szervezetileg szétzúzták. így a párt J. V. Sztálin irá­nyította vezető magja az esz­mei harcban megvédelmezte a leninizmust, kialakította a szo­cialista építés kezdeti szaka­szának stratégiáját és taktiká­ját, megnyerte a párttagok, a dolgozók többségének támo­gatását politikai irányvonalá­hoz. A trockizmus eszmei szét­zúzásában fontos szerepet ját­szottak Ny. I. Buharin, F. E. Dzerzsinszkij, Sz. M. Kirov, G. K. Ordzsonikidze, J. E. Rud- zutak és mások. A húszas évek legvégén éles harc bontakozott ki arról a kérdésről is, hogy a parasztsá­got miként vezessék a szocia­lizmus útjára. Ebben a harc­ban kitűnt, hogy a politikai bi­zottság tagjainak többsége és Buharin csoportja a szocialista társadalom új fejlődési szaka­szában különbözőképpen viszo­nyul a NÉP elveinek alkalma­zásához. Az akkori idők konkrét belső és nemzetközi körülményei lét- fontosságú feladattá tették a szocialista építés ütemének je­lentős felgyorsítását. Buharin és követői számításaikban, elmé­leti tételeikben gyakorlatilag alábecsülték az időtényező sze­repét a szocialista építésben a harmincas években. Állásfog­lalásaikra rányomta bélyegét a dogmatikus gondolkodás, a konkrét helyzet nem dialektikus értékelése. Mind Buharin, mind követői hamarosan beismerték hibáikat. Ezzel kapcsolatban helyén­való emlékeztetni arra a jel­lemzésre, amelyet Lenin adott Buharinról: „Buharin nemcsak a párt legértékesebb és legna­gyobb teoretikusa, hanem jog­gal tarthatjuk az egész párt kedvencének is, de elméleti nézetei nagyon is kétségesen sorolhatók a teljes marxista nézetek közé, mert van benne valami skolasztikus (sohasem tanulta és, azt hiszem, soha­sem értette egészen a dialek­tikát).” Ily módon az akkori idők po­litikai vitái tükrözték a párt fej­lődésében végbemenő bonyo­lult folyamatot, amelyet a szo­cialista építés legfontosabb problémáival kapcsolatos éles harc jellemzett. Ebben a harc­ban, amelyet végig kellett küz­deni, alakult ki az iparosítás és a kollektivizálás koncepció­ja. A pártnak és központi bi­zottságának vezetésével az or­szágban rövid idő alatt gya­korlatilag újonnan született a nehézipar, ezen belül a gép­ipar, a honvédelmi ipar, az ak­kor korszerűnek számító vegy­ipar, végrehajtották a GOEL- RO-tervet. Ezeknek az eredmé­nyeknek dicsőséges jelképévé vált Magnyitogorszk, a Kuz- nyeck-medence, a Dnyepro- gesz, az Uralmas, a hibini kombinát, a moszkvai és gor- kiji autógyár, a repülőgép­gyártó üzemek, a sztálingrádi, cseljabinszki és harkovi trak­torgyár, a Rosztszelmas, Kom- szomolszk-na-Amure, a Turk- szib, a ferganai nagycsatorna és az első ötéves tervek több más nagyszabású építkezése. Ebben az időben tudományos­kutató intézetek tucatjai jöttek létre, kialakult a felsőfokú ok­tatási intézmények szerteágazó hálózata. A párt — nem számítva kül­földi pénzforrásokra, nem vár­va a könnyűipar fejlődéséből származó, hosszú évek alatt megszülető felhalmozásra - az iparosítás korábban járatlan útját, a nehézipar azonnali fel­lendítését javasolta. Az akkori körülmények között ez volt az egyedül lehetséges, bár az or­szág és a nép számára hihe­tetlenül nehéz út. Újító lépés volt ez, amelynek során a tö­megek forradalmi lendületét a gazdasági növekedés tényező­jeként vették figyelembe. A gyors iparosítás az országot minőségileg magasabb szintre emelte. A harmincas évek vé­gére a Szovjetunió, az ipari termelést tekintve, Európában az első helyre, a világon a második helyre küzdötte fel magát, igazi ipari nagyhata­lommá vált. Ez világtörténelmi jelentőségű hőstett volt, a fel­szabadult munka, a bolsevikok pártjának hőstette. Ha józanul tekintünk a tör­ténelemre, figyelembe vesszük a külső és a belső realitásokat, lehetetlen nem feltenni a kér­dést: lehetett-e volna az akko­ri körülmények között más utat választani, mint amit a párt in­dítványozott? Ha a történeti­ség, az élet igazsága talaján akarunk maradni, a válasz csak egy lehet: nem, más utat választani nem lehetett. Azok között a körülmények között, amikor érzékelhetően megnőtt az imperialista agresz- szió veszélye, a pártban meg­szilárdult az a meggyőződés, hogy a pörölytől és a paraszti faekétől a fejlett iparig vezető utat nem végigjárni kell, ha­nem történelmileg rövid idő alatt átfutni. Fejlett ipar nél­kül elkerülhetetlen lett volna az egész forradalmi üav halála. A párt áltaj előterjesztett, a tömegek által megértett és el­fogadót tervek, az október for­radalmi szellemét megtestesítő jelszavak és elképzelések élet- képességét tanúsította az az egész világot lenyűgöző lelke­sedés, amellyel a szovjet em­berek milliói kapcsolódtak be a szovjet ipar építésébe. Azok között a nehéz körülmények között,, amikor hiányoztak a gépek és rendkívüli volt a nél­külözés, az emberek csodát műveltek. Az lelkesítette őket, hogy egy rendkívüli történelmi tett részesei. Nem lévén elég műveltek, osztályérzékükkel ér­tették meg, milyen hatalmas, soha nem látott ügy részeseivé váltak. A mi és az utánunk jövők kötelessége, hogy emlékezzünk nagyapáink és apáink eme hőstettére. Mindenkinek tudnia kell, hogy munkájuk és önzet­len odaadásuk nem volt hiába­való. Megbirkóztak mindazzal, ami osztályrészükül jutott, és ha­talmas mértékben hozzájárul­tak október vívmányainak megszilárdításához, annak az erőnek a megalapozásához, amely lehetővé tette hazánk megóvását a halálos veszede­lemtől, a szocializmus megvé­dését a jövő, vagyis a mi szá­munkra, elvtársak. Dicsőség és örök emlékezet nekik! A szóban forgó korszak azon­ban veszteségekkel is járt. Ezek bizonyos összefüggésben voltak magukkal a sikerekkel is, amelyekről beszéltem. Ak­koriban a kemény központosí­tás egyetemes hatékonyságát hirdették, azt, hogy az utasítá- sos módszerek a legrövidebb és legjobb utat jelentik a kü­lönféle feladatok teljesítésé­hez. Ez mutatkozott meg az emberekhez és életkörülmé­nyekhez való viszonyban is. Kialakult az ország párt- és állami, irányításának admi­nisztratív-parancsnoki rend­szere, megerősödött a bürok­ratizmus, amelynek veszélyére annak idején Lenin figyelmez­tetett. Megkezdődött az ennek megfelelő Irányítási struktúra és tervezési módszerek kialaku­lása is. Az iparban az akkori mé­retek mellett, amikor látszólag megvolt az ipari felépítmény minden alapvető része, ezek a módszerek, ez az irányítási rendszer tulajdonképpen meg­hozták eredményüket. Ugyan­akkor a központosítás és pa­rancsnokiás ugyanilyen szigorú rendszere megengedhetetlen volt a falu átalakításával kap­csolatos feladatok megoldásá­ban. Nyíltan meg kell mondani: az új szakaszban nem tanúsí­tottak kellő, valóban lenini fi­gyelmet a dolgozó parasztság érdekei iránt. És a legfőbb: nem értékelték kellőképpen azt a tényt, hogy a parasztság, mint osztály, alapvetően meg­változott a forradalom utáni években. Az alapvető figurává a középparaszt vált. Ez a dol­gozó paraszt - aki földet ka­pott a forradalomtól, és egy teljes évtizeden át arról győ­ződött meg, hogy a szovjetha­talom az ő hatalma is —, meg­erősödött, mint gazda. Újfajta alapon hű és megbízható szö­vetségesévé vált a munkás- osztálynak, a gyakorlatban győződött meg arról, hogy élete egyre jobbra fordul. Ha jobban figyelembe vették volna álobjektív gazdas^T törvényeket és nagyobb figyel­met szenteltek volna azoknak a társadalmi folyamatoknak, amelyek a falun végbementek; ha a dolgozó parasztság — amelynek többsége részt vett a forradalomban és megvédte azt a fehérgárdistáktól és az intervenciósoktól —, nagy töme­gével való viszony politikailag helyes lett volna; ha követke­zetesen folytatták volna a kö­zépparaszttal való szövetség politikáját a kulákkal szemben, akkor nem fordulhattak volna elő azok a túlkapások, ame­lyek a kollektivizálás során megtörténtek. Ma világos: a nagy ügyben, amely a lakosság többségének sorsát érintette, eltértek a le­nini politikától a parasztság viszonylatában. E fontos és na­gyon bonyolult társadalmi folya­mat irányítása, amelyben na­gyon sok függött a helyi körül­ményektől, túlnyomórészt admi­nisztratív módszerekkel valósult meg. Kialakult az a meggyőző­dés, hogy minden problémát egy csapásra, rövid úton meg lehet oldani. Egész megyék és térsé­gek kezdtek el versengeni ab­ban, hogy ki valósítja meg gyorsabban a teljes kollektivi­zálást. Felülről, önkényes szá­zalékos szabályozókat adtak meg. A kollektivizálás elveinek durva megsértése általános Túlkapások történtek a ku- lákság elleni harcban is. A kulákság elleni harc önmagá­ban véve helyes irányvonalát gyakorta olyan széleskörűen értelmezték, hogy az kiterjedt a középparasztok jelentős ré­tegére is. Ez történelmi való­ság. Ha azonban, elvtársak, egé­szében értékeljük a kollektivi­zálás jelentőségét a szocializ­mus falusi pozícióinak meg­erősítésében, akkor végső so­ron elvi jelentőségű fordulat volt. A kollektivizálás az ország lakossága döntő többségének egész életformáját gyökeresen, szocialista alapokon változtatta meg. Megteremtette a bázist a mezőgazdasági szektor kor­szerűsítéséhez, lehetővé tette a kulturált gazdálkodásra törté­nő átállást, a munka termelé­kenységének nagyarányú növe­lését, és felszabadította a szo­cialista építés más szférái szá­mára szükséges munkáskezeket. Mindennek történelmi kihatásai voltak. Azoknak az éveknek a meg­értéséhez azt is figyelembe kell venni, hogy az iparosítás során kialakult és a kollektivizálás idején új lendületet kapott ad­minisztratív-parancsnokid si rendszer kihatással volt az or­szág egész társadalmi-politikai életére. A qazdasáaban meg­erősödve és a felépítményre kiterjedve korlátozta a szocia­lizmus demokratikus erejének kibontakozását, visszafogta a szocialista demokrácia fejlődé­sét. Az élmondottak azonban nem tárják fel annak az idő­szaknak a teljes bonyolultsá­gát. Mi történt itt? Gyakorlatilag a párt számára legnehezebb ideológiai-politikai megpróbál­tatások szakasza van mögöt­tünk. Az emberek milliói lelke­sedéssel kapcsolódtak be a szocialista átalakítás végrehaj­tásába. Megmutatkoztak az első sikerek. S ugyanakkor azo­kat a módszereket, amelyeket a kizsákmányoló osztályok el­lenséges magatartásával szem­beni harc időszaka diktált, gé­piesen átvitték a békés szocia­lista építőmunka időszakába, amikor alapvetően megváltoz­tak a feltételek. Az országban kialakult a türelmetlenség, az ellenségeskedés, a gyanakvás légköre. A továbbiakban az ilyen politikai gyakorlat kiszé­lesedett, s ezt az osztályharc­nak a szocialista építés folya­matában végbemenő kiélező­dése hibás elméletével igazol­ták. / Mindez káros hatást gyako­rolt az ország társadalmi-poli­tikai fejlődésére, és súlyos kö­vetkezményekkel járt. Teljesen nyilvánvalóan éppen az, hogy nem volt meg a szovjet társa­dalomban a demokratizálás kellő szintje, lehetővé tette a személyi kultuszt is, a törvé­nyesség megsértését is, a har­mincas évek önkényét és meg­torló rendszabályait is. Nyíl­tan kimondom: tényleges bű­nöket a hatalommal való visz- szaélés talaján. Tömeges rep­ressziónak tettek ki sok ezer párttagot és párton kívülit. Ez, elvtársak, a keserű igazság. Súlyos károkat szenvedett a szocializmus ügye és a párt te. kintélye, S nekünk egyenesen kell erről beszélnünk. Ez feltét­lenül szükséges a szocializmus lenini eszményének végleges és visszafordíthatatlan megszilár­dításához. Mostanában sok vita folyik Sztálinnak történelmünkben ját­szott szerepéről. Az ő személyi­sége nagyon ellentmondásos. A történelmi igazság mellett maradva, vitathatatlannak kell tekintenünk Sztálinnak a szo­cializmusért folytatott harchoz, vívmányainak védelméhez való hozzájárulását ugyanúgy, mint az általa és környezete által elkövetett durva politikai hibá­kat és az önkényt, amiért né­pünk hatalmas árat fizetett, s ami súlyos következményekkel járt társadalmunk életére. Né­ha azt állítják, hogy Sztálin nem tudott a törvénytelenség számos tényéről. A rendelkezé­sünkre álló dokumentumok ar­ról tanúskodnak, hogy nem ez a helyzet. Sztálin és közvetlen 'környezete, a párt és a nép előtt súlyos és megbocsátha­tatlan bűnt követett el a tö­meges büntetőrendszabályokkal és törvénytelenségekkel. Ez ta­nulság minden nemzedék szá­mára. Ideológiai ellenfeleink állítá­sa ellenére, Sztálin személyi kultusza természetesen nem volt elkerülhetetlen dolog. Ez a szocializmus természetétől idegen jelenség: eltérést jelent annak alapvető elveitől, s ezért semmivel sem lehet igazolni. A párt XX. kongresszusán élesen elítélték mind a sztálini kultuszt, mind annak következ­ményeit. Tudjuk már, hogy szándékos hamisítás következ­ménye volt a politikai vád és a megtorló intézkedés egy sor párt- és állami vezető ellen, sok kommunista és pártonkí- vüli, gazdasági és katonai ká­der, tudós és kulturális szemé­lyiség ellen. Sok vádat utóbb — különö­sen a XX. kongresszus után >— érvénytelenítettek. Sok ezer ár­tatlan embert teljes mértékben rehabilitáltak. Az igazságosság helyreállítá­sának folyamatát azonban nem vitték végig, s azt a hatvanas évek közepén gyakorlatilag le­állították. Most az (1987.) ok­tóberi KB-ülés határozataival összhangban- újra vissza kell térnünk ehhez a kérdéshez. A KB Politikai Bizottsága létre­hozott egy bizottságot az ezek­hez a kérdésekhez kapcsolódó új és már ismert tények, do­kumentumok minden oldalú átvizsgálására. A . bizottság munkájának eredményei alap­ján megfelelő döntések szület­nek majd. Mindez kifejezésre jut majd az SZKP vázlatos története cí­mű munkában is, amelynek előkészítésére a KB egy külön­bizottságát hatalmazzák majd fel. Ezt meg kell tennünk. An­nál is inkább, mert még most is találkozunk arra irányuló próbálkozásokkal, hogy igye­keznek elfordulni történelmünk fájó kérdéseitől, megkísérlik elhallgatni azokat, s olyan lát­szatot próbálnak kelteni, mint­ha nem történt volna semmi különös. Ezzel mi nem érthe­tünk egyet. Ez a történelmi igazság semmibe vétele lenne, tiszteletlenség azok emlékével szemben, akik ártatlanul a tör­vénytelenség és az önkény ál­dozatául estek. Nem tehetjük ezt azért sem, mert az igazsá­got kereső elemzésnek segíte­nie kell minket jelenlegi prob­lémáink megoldásában: a de­mokratizálásban, a törvényes­ségben, a nyíltságban, a bü­rokratizmus leküzdésében — egyszóval, a peresztrojka leg­fontosabb problémáival kap­(Folytatás a 4. oldalon.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom