Dunántúli Napló, 1987. október (44. évfolyam, 270-300. szám)

1987-10-10 / 279. szám

A színház időszerűsége - időszerű kérdések a színházról

Beszélgetés Nógrádi Róberttal, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatójával

Elégedett és gondterhelt vezető benyomását keltette az évadnyitó társulati ülésén Nógrádi Róbert, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója. Elégedett volt a tavalyi évaddal, amely az új kamaraszínház három nézőterén 140 ezer nézőt hozott, négy minisztériumi nívódíjat, egy-egy díjat az országos színházi fesztiválon és a szegedi operafesztiválon; külföldi szerepléseket, közönség- és szakmai érdeklődést egyaránt termett ez az évad, amelyet az igazgató így jellemzett: „Világmegváltás nem volt, de kiegyensúlyozott, színvonalas előadások voltak".

Másrészt viszont a direktor aggódva tette fel a kérdést: ,,meglesz-e minden

feltétele az új évad zavartalan működésének", mert miközben a színházi rekonstrukcióra igazón tekintélyes összegeket költ a Pécs Városi Tanács, a működési költségek-nagyon alacsonyak. A művészi követelmények meghatározásában viszont nem lehet ezt figyelembe venni. Nem akar engedni a színház abból a céljából, hogy minden kö- zönségréteanek játsszon; hogv tudatformáló, társadalomformáló színház legyen olyan műsorpolitikával,

amelynek időszerűségét nem . a napi aktualitás adia, hanem az emberi-művészi értékek történelmi érvényessége. Ehhez fegyelem, kitartás, ihletett alkotó munka kell, mondotta az évadnyitón beszédében Nógrádi Róbert.

— Elkészültek az első produkciók : tegnap A Montmart- rel ibolya, egy hét múlva A velencei kalmár kerül színre. Kevesebb lett-e ai gond vagy több: milyen kilátásokkal indul neki az igazgató az új évadnak? S mert a színházi szakma az anyagiak emlegetésétől hangos, és mert mi sem kerülhettük ezt meg, essünk túl rajta mielőbb egy ilyen színpadias kérdéssel: jelent-e valamit ez a sorrend, hogy előbb egy operett és aztán Shakespeare: előbb a

pénzt hozó darab, aztán a művészet?

— Ez természetesen véletlen: a színházi ügymenet

hozta így. Ha fordítva lenne, akkor sem lennének más művészi céljaink az évadban. De hát beszéljünk a pénzről! Minden intézmény szűkösebb anyagiakkal dolgozik, de ezen az általános helyzeten belül a színházaknak speciális a helyzetük, mert az általunk felhasznált anyagok mértéktelenül megdrágultak az utóbbi időben. A pécsi kamaraszínház gondja pedig ráadásul az, hogy az új épület rezsiköltségei fedezetlenek. Az idei évad elején nehézségeink támadtak, csak a városi tanács rendkívüli segítségével folytatódhattak a próbák. Hogy milyen lesz a jövő, az ma még csak valószínűsíthető, de ismeretlen: augusztusban megkezdődött az évad, a pénzügyi tervek viszont naptári évre készülnek. Márpedig az új naptári évben sok változás lesz.

— Mit tehetünk mi? Át kell gondolnunk egész szerkezetünket, és egy, a mainál ésszerűbb működési modellt kidolgoznunk. Meg kell vizsgálnunk a takarékoskodás lehetőségeit, de jó, ha tudjuk, hogy a nehézségeket nem szünteti meg, ha a fűtéssel vagy világítással spórolunk. Két dolgot le kell szögeznem. Nincsenek már tartalékaink, azon a határon állunk, ahonnan nem

léphetünk vissza a színvonal sérelme nélkül. A másik, és ez a legfontosabb: az a véleményem, a színház ne engedjen a még üzletibb szellemet kívánó külső, belső nyomásnak, hanem a baljós gazdasági körülmények ellenére őrizze meg a méltóságát vagyis szellemiművészi színvonalát. A jó színésszel, a jó díszlettel, a

a kulturális decentralizáció ezen a területen is megrekedt.

I- Nem lenne kisebb a működési költség, ha kevesebb premiert tartanának?- Tizenkét bemutatót tartunk az évadban: ennél kevesebbet nem lehet. Ha csökkentjük a bemutatók számát, csökkentjük a köjó íróval és rendezővel nem szabad spórolni. Mi nem emeljük a színházjegyek árát: azt akarjuk, hogy a színház továbbra is tartozzon a könnyen megfizethető szórakozások sorába. Továbbra is sokan - és minden társadalmi rétegből — engedhessék meg maguknak ezt a szórakozást. Ez az igazi társadalmi és politikai kérdés. A gazdasági, kultúrpolitikai vezetőknek is van ilyen feladatuk: átgondolni a színház helyét a pécsi kulturális életben. Én remélem, hogy mielőbb megtörténik ez, és a gondolatot a színház, a közönség érdekében látható tettek követik majd.- Könnyű is, nehéz is kívülről kérdezni, de a színházba rendszeresen járá nézőket - mondjuk úgy. a színház barátait, a tájékozottabb nézőket — foglalkoztatja néhány belső kérdés is. Ilyen például a színészek foglalkoztatottsága — már csak a takarékosság, az erők jobb beosztása miatt is. Mi indokolja, hogy díszlet-, jelmeztervezőt, kisebb szerepekre is vendégeket hívjon a színház, amikor saját tervezői máshova dolgoznak, vagy saját színészei szerep nélkül vannak?

— A vendégművészekre szükség van, mert megpezs- dítik a társulatot. Másrészt elképzelhető, hogy a helybeli rendező, tervező nem éppen abban a gondolatkörben mozog, ahol a társa: van, aki ezzel, van, aki azzal tud jobban együttdolgozni. Hogy ki milyen szerepre alkalmas és milyenre nem, az vitatható: vitatjuk is eleget. Viszont hadd kérdezzek vissza mindazoknak, akik ezt firtatják: kire osztottuk volna a pécsi társulatban például Shylock-ot a megbetegedett Győry Emil helyett?

— Miért szerepelnek olyan keveset a pécsi színészek más színházaknál, filmen és tévében? Nem hívják őket, vagy nem adja ki őket a színház?

— Akit csak lehet, elengedünk. De nem olyan gyakori a vidéki színészek hívása — leszámítva talán a kaposváriakat, ahol a színház átépítése miatt kevesebb a fellépési lehetőség, és a színház vezetősége forszírozza színészeinek foglalkoztatását. Rajtuk kívül én kevés vidékit látok a képernyőn. Talán a sűrűn ismétlődő arcok olyan adósávba kerülnek majd, hogy a kevésbé foglalkoztatottaknak nagyobb lehetőségük lesz... Mondjuk ki nyíltan:

zönség forgási sebességét és ezzel a bevételt.

— Eck Imre három balettet rendezett a nyáron a Gyulai Várszínház megrendelésére: egész estét betöltő, teljesen kész műsor pécsi művészekkel, szép kritikai és közönség- sikerrel. Nem gondoltak arra, hogy elhozzák a pécsi közönség elé ezt a produkciót?

— Mivel kevés a pénzünk, csak akkor tudjuk átvenni, ha a gyulaiak ingyen átengedik nekünk. A tárgyalások folynak. Bár bizonyos gondot akkor is jelent, hiszen két balett-bemutatónk lesz, s elképzelhető, hogy a közönség nem bírja már el a harmadikat.

— Évadnyitó beszédében említette a Pécsi Balett utánpótlási gondjait, kiemelve, hogy türelmes, kitartó munkára van szükség. Van-e erre valamilyen stratégiája a színháznak?

— Stratégia természetesen van, de ez szakmai titok. Annyit mindenesetre elmondhatok, hogy az utánpótlás kérdése a balettnél sokkal nehezebb, mint a prózánál vagy az énekeseknél, mert az Állami Balettintézetben kevesen végeznek, a tehetséges kezdőket elviszi az Opera és az Operett. A többi vidéki balettársulat is hasonló gondokkal küzd, mint mi.

I- Tavaly novemberben, az avatáskor használták először a variálható nézőteret és színpadot, azóta sem. Miért?

— Nem felel meg a műszaki-technikai követelményeknek: a tervező és a kivitelező között per van folyamatban emiatt.

— A megnyitó előtt sokszor beszéltek arról, hogy ez a színház nemcsak színház lesz, hanem egy, a társművészeteket i; ide édesgető kulturális központ, ,,ahol mindig történik valami". Elkezdődtek a művész-közönség találkozók, a bemutatók utáni viták, de igen hamar dbba- maradtak, kiállítások nem voltak, előadóestek is csak egy- egy. A színházzal együttműködni kívánó Corso Kávéház sem lett a pécsi művész értelmiség találkozóhelye, pedig azt először úgy látszott, ideális hely erre. Feladta a színház vezetése ezt a szép álmot?- Nem adtuk fel. Nem volt rá energiánk ebben a zsúfolt műszaki, anyagi problémákkal terhes első évadban. De ismét vannak elképzelések: inkább majd akkor beszéljünk erről, ha megvalósultak terveink.

G. T.

■»akolítz István

írói műhelyében

Pákolitz István műveinek bibliográfiáját a nyár elején vehettük kézbe Berták László összeállításában. Egy másik hír: Paks, a szülőváros, díszpolgárává választotta Pákolitz Istvánt. És a harmadik: megjelenés előtt áll Tűzbenéző című kötete a Magvetőnél, az 1981- 85. közötti évek verseivel.

A bibliográfia 11 verseskötetet, öt gyermekkönyvet és egy önéletrajzi ihletésű kisregényt sorol fel. Sok-e ez, vagy kevés 50 esztendő termésének, kérdi magától is a költő, aki mindig kénytelen volt polgári foglalkozást űzni, s úgy kellett időt lopnia az írásra.

Pákolitz István a megbecsülés jelének tartja a Pécs Városi Könyvtár által kiadott bibliográfiát, és nem különben szívet melengetőnek a paksi díszpolgárságot. A munkáiban megjelenő település, a paksi emberek élete — ez az, amit a város honorálni óhajtott a díszpolgársággal.

Vajon mit jelent ma a város Pákolitz Istvánnak, amit 32 éve hagyott oda, hogy a pécsi irodalom közegében dolgozhasson, s amely város Duna menti kikötőből a magyar atomerőmű színhelyévé változott — erről így beszél a költő:

— Ha nincs atom, akkor nincs város sem. Persze, kettős a viszonyom a szülőhelyemhez, hiszen az új település lélekszómban és a lakosság összetételében is nagyon megváltozott. Előnyére,- ha a gyönyörű művelődési házra gondolok, a sok új lakásra, a Dunára szaladó utcák rekonstrukciójára ... Rendkívül jó érzés mindezt látni. Bizonyos dolgokat nem lelek a helyén,

de ezekért nem is kár. Megmaradt azonban a templombazár egyedülálló üzletsora, a volt Erzsébet Szálló, az a környék, ahol egész gyermekkorom lezajlott.

— Ahol a díszpolgári címet átvehettem, a művelődési ház is régi emlékeket idéz: ez volt a Kishegy dűlő, s erre jártunk apámmal, a harangozó- val, hogy összeszedjük búzajárandóságunkat, az évi kenyerünket. Nekem jelkép a Kishegy: maga a kapcsolat az őslakos paksiak élete és a mostaniaké között.

Könyvtervei is ide kötődnek, a Duna-parti városhoz. Nincs még végleges címe (talán Indultak még) a novellák, visszaemlékezések azon füzérének, amely négy diáktárs, négy barát életútját kíséri végig 1938-tól az 1960-as éveBocz Beáta grafikája

Ban Zsuzsa

Hajó

Ügy ment el a május, hogy szinte végig esett az eső. Mégis azért kizöldült a kert, a füvet már le is kellett kaszálni, és annak már nyaril- lata volt. A korai cseresznye is érni kezdett, de sajnos, csak a szomszédban. Ebben a kertben egy másik cseresznyefa áll, melyen még mindig csak zöld bogyókat ringatnak az ágak. Lesz ribizli, málna, talán néhány szem szép eper is, és ha ritkán kisüt a nap, minden meleg fénybe borul. A diófa tetejéről a házak piros cserepe, távolban az autóút, melyen fényeshátú ezüstbogarak sietnek a Balaton felé.

De tart még az iskola. Ha majd igazán itt lesz a nyár, nem kell iskolába menni, és a tízéves kisfiú erre az időre gondol fenn a fa tetején, ahová egy kötéllel oda is erősítette magát, mint legutóbb egy hajósinas az árbóckosárhoz valamelyik filmben, melyet nemrégen látott. Azt képzelte, hogy ő az a hajósinas, és a diófa egy hajó, mely a

borús ég alatt part felé vitorlázik. A part, ahová majd elér, maga a nyár lesz majd.

Egy olyan föld, amilyen létezik is, csak nem itt. Ahol

mindig süt a nap, ahol mindig érnek a gyümölcsök a fán, és nem szidják és büntetik a

gyerekeket. Ott nevetés van és békesség.

Annak a földrésznek a partjainál még a tenger is csendes-kék, apálykor tengeri csillagok maradnak a homokban és csigák. És ha az ember mezítláb jár azon a homokon, az apály után, a lábnyomába víz szökik, sok kicsi tó keletkezik közvetlenül a tenger szüntelenül hullámzó, végtelen vize mellett.

Azon a földrészen olyanok a gyerekek, mint ő. Például- Szarka Pista bácsi kocsmája előtt volt egy pad, négyünk tanyája. Itt beszélgettünk mindig. Ketten már halottak, mind a ketten pedagógusok voltak. Főleg egyikük, dr. Varsányi László sorsa foglalkoztat, aki itt tanított a Pedfőn, és fájdalmasan korón távozott az élők sorából. Ha valaki a gyermekkorától a haláláig barátjának tud valakit, akkor felelősnek érzi magát a sorsa alakulásáért. .. Elkészültem ezzel a munkával, kiadót kellene találnom hozzá.

A többi tervről megtudjuk, hogy együtt von 50 év vers- termésének bő válogatása, Gyümölcsoltó címmel. És egy többműfajú antológia, melynek a Mandulavirág címet adta a költő. Pécshez, Baranyához kötődő írások alkotják, így a Janusról szóló versek és a róla írott hangjáték. Továbbá két elbeszélő költemény: az

egyik a Busólarsang címen a mohácsi népszokást eleveníti fel, a Csertető pedig az éppen ötven éve lezajlott bányászsztrájknak állít emléket. És ott lapul a fiókban még egy versciklus, mely itt született Pécsett, Felsőqyükésben, Pákolitz István kertjében, a maga ültette gyümölcsfák között. Készen áll az újabb, a hatodik gyermekverskötete is, a Gesztenyepipa.

— Sokat átírok, újraírok — mondja Pákolitz. — Aggályossá válik az ember öregkorára. Sokat vagyok Felsőgyükésben. örülök a mandulafámnak, ami ötödjére eredt meg. A Balatonon is van egy kertem, az is a saját ültetésem. A diófák is, amelyek ugye. csak 10—15 év után fordulnak termőre . ..

Gállos Orsolya

nem mosnak mindig kezet, és esténként belebámulnak a holdba, ahol mindig változik valami. Néha olyan, mint egy arc, de nem mindig egyformán néz le a földre. Van, hogy jókedvű, de van, hogy majdnem sirva fakad.

De lehet, hogy az egészet csak beképzeli. Mert ha fáj a szíve valamiért, akkor mindig éppen sírni készül a hold is. De ha anyu vett egy új kisautót, vagy elvitte a moziba, akkor mindig jókedvű a hold.

Ott, azon a földön minden ember közül, akit ismer, egyedül csak anyut lehet elképzelni. Ahogyan megcsillan szemében a nap, ahogyan elmosolyodik, amikor a csillagokról mesél neki. Nemrégen kijött a házból, és kiabált neki, hogy menjen be ebédelni, és nem vette észre, hogy ott ül a feje felett, a fán.

Nem válaszolt neki, mert nem is volt kedve ebédelni. És ha most lemászna innen, akkor eltűnik alóla a hajó, a tenger, és nem álmodhatna tovább a földről, amerre vitorláznak. A földről, ahol örökké tart a nyár.

Mégis. Megtört a varázs azzal, hogy ebédelni hívták. Már nem tudta egészen beleképzelHÉTVÉGE

1987. október 10., szombat