Dunántúli Napló, 1987. október (44. évfolyam, 270-300. szám)
1987-10-10 / 279. szám
Ki tudja minek kell történnie ahhoz, hogy az igazságát kereső, az orvoslást kérő ember oda forduljon, ahonnét segítséget remél. Bár tudja, vagy legalábbis sejti, hogy ügyében nem a legfelső tanácsi vezetés, a pártbizottság, vagy valamelyik sajtóorgánum az illetékes, kérését, kérdését mégis gyakran ezekre a helyekre küldi. S hogy miért, arra már az első sorokból következtetni lehet, pedig ezekből még nem derül ki semmi. Az első mondatok ugyanis elnézést kérő magyarázkodások, amiért vette a bátorságot és előáll a gondjával, amely nyomasztja, amelynek megoldásában magára maradt, holott tudja, hogy vannak hivatalok, szolgáltató vállalatok, szervizek, amelyek az ő, mármint az állampolgár, a fogyasztó, a tulajdonos ügyeinek intézéséért, az ő kiszolgálásáért létesültek, s az ott dolgozók azért kapják a fizetésüket, hogy ennek az átfogó célkitűzésnek az egyének gondjainak intézésével tegyenek eleget. Csak hát nem ritkaság, hogy az oda fordulót ezeken a helyeken elutasítják, hitegetik, máshova küldik. Valószínű, hogy náluk is úgy kezdte a kilincselést, mint a levelét. Szerényen, félszegen, azt is előre köszönve, hogy egyáltalán meghallgatják. Sokan próbálják így, ilyen „bocsánat, hogy élek” stílusban előadni, elintézni gondjaikat. Ugyanakkor egyre több más hangvételű bejelentéssel is találkozhatunk. Olyanokkal, amelyekben a küldőik udvariasan, határozottan fogalmazzák meg a gondjukat, észrevételüket, esetenként véleménnyel is kiegészítve. Mások még tanácsért is bizalommal fordulnak az illetékesekhez. A legfrissebb példát kolleganőm mesélte, aki a tanács építési osztályán járva végighallgatta annak az asszonynak az ott dolgozókkal folytatott eszmecseréjét, aki nem hivatalos ügyben, hanem pusztán azért ment oda, mert meg akart venni egy házat, s kíváncsi volt a szakemberek véleményére, hogy megéri-e. Az emberek többsége valószínűleg tisztelettel fordul oda, hol szerinte el tudják intézni azt, amit ő jogosan kér. Vannak, akik ma még — vagy még ma sem?! — hiszik el, hogy ennek így kell lennie. Nekik még be kell bizonyítani, hogy nem szívességből, megindító, esedező soraik hatására foglalkoznak velük. A Zsolnay-gyár bemutatótermében. Riport a gyárról a 6. oldalon. Élni, egyszerűen, Nem sok dicséretet kap tőlünk a paradicsom, pedig szívesen emelném a „gyümölcsök" rangjára, de ez nem megy, mert a paradicsom mégis csak egy zöldségféle. Horvát Jánosék kertjében, a háza falánál áll egy öreg asztal, azon sütkéreznek a napfényben mélypirosan, szinte egyforma méretben, illatoson, lédúsan, gyönyörűen. A kert egyik felében állig érő bokrokról szedik naponta a paradicsomot, abban az ütemben, ahogy pirosodik, aztán majd lassú tűz alatt sűrítménnyé változik, hogy üvegekbe töltve téli időben is tartsa a napfényt az éléskamra polcain. A paradicsomitallal a szénaillat keveredik a kertben, ahol háztól kerítésig fürtöktől dús szőlősorok várják a mindössze néhány órás szüretet. Mert a kert nem nagy, akkora, amekkora illik egy borbálatelepi családi házhoz, az Előre utcában. A széna a szőlősorok közét tölti ki, puha, ruganyos szőnyegként. Nem mindennapi látvány. A lugasban üldögélünk Horvát János nyugdíjas bányász- szál. — Tudja, mi nem ültettünk semmit a sorok közé. Kipróbáltam egy régi módszert: szénát terítek el a szőlő közé. Ez a réteg megóvja a talaj nedvességtartalmát, akár meg is nézheti — s mutatja is egy kapával: fölhúzza a már rothadó szénát, alatta vizes a föld, de ilyen nedves volt a nyári háromhetes szárazság alatt is. A széna aztán összeesik, trágyává változik, táplálja a talajt. — Ezt évente többször megismétlem. Kapálni, öntözni szinte nem is kell. Látja, a fürtöket jól éri a nap, mert kicsit megritkítottam a levélzetet. Igyekszem mindent visz- szacsalni a természettől, ha már egyszer ilyen mostohán bánt el velünk a kora tavasz- szal... Szódát, málnát, bort hoz ki a nyárikonyhából, amely lezárja a kert egyik oldalát. A családi ház — az udvar felől nézve — érdekesen tagozódik: az utcai rész sátortetős, emitt lapostetős. — Ez már toldalék, mi építettük hozzá. Eredetileg szo- ba-konyhás koloniás ház volt, meg egy kis műhelyféle, egy cipész lakott benne családjával. Aztán megvettem a házat és évek alatt, lassanként, ahogy éppen jutott rá pénz, bővítettük. Most van három szoba, fürdőszoba, központi fűtéssel. Ahol nincs vetemény — ház tövében meg ki a kapuig — betonjárdát építettünk. Szóval vagy háromszáz- ezret rá költöttünk. Csak az a baj, hogy mire mindent rendbe tesz az ember, az évek is elszaladnak... Meg a gyerekek is felnőnek: egyik lánya orvos, a másik a Volánnál dolgozik, a fia pedig villanyszerelő. Családosok, van négy unoka. — Honnét érti ezt a kertészkedést? — Faluról származom, méghozzá Vas megyéből, azt a kis községet úgy hívják, hogy Vásárosmiske. ötéves voltam, amikor szegény apám meghalt, halványan emlékszem csak rá. Nagy reményekkel indult ő is az életnek: fiatalember volt, kikerült Amerikába, huszonhárom év után hazajött annyi dollárral, hogy ott a faluban vett egy kis házat, tizenöt holdnyi földet. De mondom, fiatalon meghalt, aztán anyám a földet bérbe adta, abból éldegéltünk. A bátyám jó fejű gyerek volt, tanult, bányamérnök lett, le is / doktorált abban az időben és most itt van a bányánál. Én is utána jöttem, ba jól emlékszem ötvenhétben. Elővá- jásban dolgoztam, háromnégyezer forint akkoriban jó pénz volt. Akkoriban zajlott a második nagy bónyásztoborzás, szinte szokás volt, hogy a fiútestvér után jött a másik és harmadik a bányák vidékére. A kezdés — új környezet, új, addig nem ismert munkahely — próbára tette Horvát Jánost is: albérleti lakás, aztán szükséglakás, aztán végre egy jobb hajlék, végül is letelepedett. — Széchenyi aknán dolgoztam, aztán átkerültem később a mérnökség állományába. Onnét mentem nyugdíjba, elég korán, de a betegség miatt muszáj volt. Valami gerinckopás gyötör, a fizikai munkát már nem bírom, itt a kertben is ha eav fél órát elbütykölök, már le kell ülnöm. Rendszeresen járok az orvoshoz, mindig vizsgálnak, de hát hiába, nem javulok. Olyan csend van itt a környéken — a családi házas utcákon —, hogy legföljebb a megállóba érő busz ajtónyitása bontja csak meg egy pillanatra Elmélkedésre alkalmas csénd, hogy .(amikor még a bányánál dolgoztam és .. ." Aztán előkerülnek a nevek: Reisch Ernő, Fekete Karcsi, Kaszler János, Mucsi Jóska... Hát még a régi danolások... —■ Jha igen b Tizennégy évig énekeltem a Kodályról elnevezett bónyészkórusban. Iva- sivka karnagy úr, meg a kóruspróbák ... Aztán valahogy elmaradtam. Akkoriban már betegeskedett az anyám, aztán a házépítés is elvitte az időmet. . . Szóval kiöregedtem. Elgondolkozva forgatja kezében a poharat, belekortyol, rámnéz, azt mondja, ennek az oportónak már egy kicsit ó-ize van. Szerintem hordóize van, de mindegy. Felderül az arca: — Az aztán egy szép dolog, amikor minden esztendő bányásznapján a mérnökség dolgozói — velünk, néhány nyugdíjassal együtt — összejövünk valamelyik szőlőben, a bográcsban fői a pörkölt, aztán nótázunk, beszélgetünk, előhozzuk a régi hülyeségeket. Aztán eltelik a délután és egy esztendőre ismét szétszéledünk... így élünk, ilyen egyszerűen. Rab Ferenc 41. hét Bocsánat?
