Dunántúli Napló, 1987. október (44. évfolyam, 270-300. szám)
1987-10-03 / 272. szám
1987. október 3., szombat Dunántúli napló 3 Magabiztosan, felelősen a jöuönkért! IllezzUnk szembe a tényekkel A Baranya Megyei Pártbizottság szeptember 24-én meghatározta tennivalóit a gazdasági-társadalmi kibontakozás programjának megvalósításában. A Dunántúli Napló cikksorozatban kívánja ehhez az állásfoglaláshoz a háttérinformációkat megadni és az összefüggésekre rámutatni. A nézőteret a régi formájában újítják fel, a szinpadteret jelentősen megnövelik. Fotó: Proksza László Tavasszal jönnek a színpadtechnikások Felvonásvég előtt Daru a Színház téren A közvélemény az utóbbi hónapokban felfokozott várakozással tekint jelenünk, de különösen jövőnk elé. Teljesen érthetően, hisz a megszokott, természetessé vált életszínvonal-emelkedésnek vége szakadt, egyre több olyan gonddal, ellentmondással találjuk szembe magunkat, amelyek közvetlenül és kedvezőtlenül érintenek bennünket. Igaz, hogy már jó néhány éve beszélünk erről, de kézzelfogható hatását igazán csak most kezdjük tapasztalni. főbbet és másként A valós igazságot már régebben kimondtuk, de megértetni, elfogadtatni csak részben tudtuk. Tudniillik azt, hogy a szocializmus építésének olyan szakaszába értünk, amikor az előre haladás feltételei már mások, mint amik eddig voltak. Az intenzív gazdálkodásra való áttérés — ami nélkül a gazdasági és kulturális jólét már nem növelhető — az eddiginél összetettebb, nehezebb feladatot jelent. Ennek sem tudtunk megfelelni azokkal a terveinkkel, határozatainkkal - s főleg tetteinkkel —, amelyek ennek teljesítését célozták. Valamint azt, hogy a világgazdaságban az utóbbi mintegy 15 évben olyan változások következtek be, amelyek kedvezőtlenül hatottak ránk. Ezek ellenszerét sem találtuk meg. A tényekkel való következetes szembenézés nélkül nem juthatunk előre. Ez érvényes országos méretekben is, az egyes állampolgár esetére is. Végzetes hiba lenne nem észre venni és nem kimondani, hogy a szocializmus építése lelassult, hogy nem olyan harmonikus, mint ahogy hittük, reméltük, tanítottuk. S persze önkritikusan kell értékelni saját tevékenységünket is, vajon mennyiben tettünk eleget a tőlünk joggal elvártaknak? A társadalom- és önvizsgálat nélkülözhetetlen előfeltétel, de csak akkor eredményes, ha haladást szolgáló cselekvést vált ki. Helyzetünket nehezítette és nehezíti, hogy több, a szocializmussal, annak jövőjével ösz- szefüggő kérdésre nem sikerült kielégítő választ adnunk. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy eszmei elbizonytalanodás, zavar keletkezett, ami a dolgok természetének megfelelve kedvezőtlenül hatott a gyakorlati munkára. Ebben a helyzetben az MSZMP Központi Bizottsága szerepéből fakadóan 1987. július 2-án állásfoglalást fogadott el „a gazdasági-társadalmi kibontakozás programjáról". Ehhez kapcsolódóan a kormány a parlament elé terjesztette munkaprogramját, amely rendkívül széles körű vitában nyerte el végleges formáját alkalmassá válva arra, hogy egy stabilizációs szakasszal előkészítse hazánk fejlődésének széles körű kibontakozását. A Baranya Megyei Pártbizottság 1987. szeptember 24-i ülésén mindezek alapján meghatározta tennivalóit, mely a Dunántúli Napló 1987. szeptember 26-i számában megjelent. A megyei pártbizottság által meghatározott feladatokból is egyértelműen kicseng, hogy ránk is érvényesek az országos jellegű megállapítások, feladatok, hogy teljes egészében azonosulunk ezekkel és szilárd eltökéltséggel mindent megteszünk teljesítésükért. Egyértelműen ki kell mondanunk, hogy meg kell tennünk, mert nincs más lehetőségünk! Ellenkező esetben helyzetünk — politikai, gazdasági, társadalmi, erkölcsi, kulturális — az elviselhetetlen- ség szintjére süllyedne. Úgy vélem, hogy ezt egyetlen magyar állampolgár sem akarja, akarhatja. Mindannyiunknak tudni kell (be kell vallania!), hogy az elmúlt időszakban a szocializmus építése során olyan eredményeket értünk el — mindenek előtt személyes életünkben —, amelyek elvesztése senkinek sem lehet érdeke. De a szigorú tények azt mutatják, hogy elveszíthetjük, ha nem tesszük meg azt, amit a ma — s nem a holnap! - követel tőlünk. Az elmúlt időszak sok tanulságának egyikét itt feltétlen hangsúlyoznom szükséges. Ma már kevés az, amit eddig és ahogy eddig tettük. Ma célratörőbben, a valós helyzetnek megfelelően kell a feladatokat meghatározni és szigorú következetességgel azokat végrehajtani. Még az eddigiekhez képest nehezebb körülmények között is. Ennek feltétele, hogy minden magyar állampolgár, élükön a kommunistákkor - jól, a maga valóságában ismerje a világ, hazánk, munkahelyünk, magunk helyzetét és a saját területén tegyen, alkosson, gya- rapítson. A valósan szót külön is hangsúlyozni kívánom. Tapasztalataink bizonyítják, hogy helyzetünk megítélése gyakran nem ilyen. Országunkat jobbnak hisszük, reméljük a ténylegesnél, többet igénylünk tőle, mint amennyit lehetne. Sajátunkat pedig - s ezt ki kell mondani — gyakran rosszabbnak ábrázoljuk a valóságosnál. Vagyis többet panaszkodunk az indokoltnál, s az sem ritka, hogy csak panaszkodunk. A mai helyzet egyértelműen azt követeli tőlünk, hogy ezen is változtassunk, s jobban támaszkodva saját erőnkre többet tegyünk, mint eddig. Ha valaha tettekre volt szükség, akkor az most van. Az utóbbi időben sokféleképpen hallottunk erről, hogy milyen nehéz helyzetben vagyunk. Ennek elismerése mellett most mindenek előtt arra szükséges a figyelmünket fordítani, hogy képesek vagyunk (ezt az Országgyűlés szeptemberi ülése is példázza) olyan terveket készíteni, amelyek stabilizálják helyzetünket, majd utat nyitnak a kibontakozásnak. Képesek leszünk, ha sikerül a helyi tennivalók végrehajtásához szükséges meggyőződés kialakítása. A tömegpolitikai munkának egyik nagy leckéje ez, ugyanakkor az állampolgárnak is van ebben feladata. Akarnia kell a valóság megértését és keresnie saját szerepét. Az élet megköveteli tőlünk, hogy azok boldoguljanak, akik tesznek a társadalmi haladásért és olyan arányban, amilyenben tesznek. Mindannyiunk számára az a kedvezőbb, ha erre saját magunk jövünk rá és nem a rideg tényeg és csalódások nyomán. Az új helyzetben a társadalmi igazságosság szerepe jelentősen megnő az eddigiekhez képest. Közismert pártunk ama véleménye, hogy politikai, gazdasági, társadalmi életünkben szükség van stabilitásra, de emellett foylamatos változásokra is. A stabilitás meghatározóan fontos, mert a szocializmus építéséhez nyugalom szükséges. így tudunk bízni önmagunkban, jövőnkben. Ezzel együtt tudatosan vállalnunk kell minden olyan változást, amelyet az élet, a fejlődés igényel tőlünk, s amelyek a jövőnket szolgálják. Még azon az áron is, hogy a nem köny- nyen feladható megszokott helyébe valami mást, hatékonyabbat keressünk. Egyértelműen megállapítható — s ez nem kellemes feladat —, hogy a magyar társadalom ma fontos változások korát éli. Felgyorsult a változás üteme. Sajnos, technikai elmaradottságunk a fejlettebb országokhoz képest nőtt. Felerősödött az országok egymástól való kölcsönös függése. Megtorpant a hatékonyabb növekedési pályára való áttérésünk és következményeképp a gazdasági fejlődés is. Az életszínvonal ennek nyomán nem elégíti ki igényeinket, s ez társadalmi feszültségek forrása. Tény, hogy társadalmunk gondolkodása, életmódja nem a kívánt módon és irányba fejlődik. A politikai intézményrendszer sem tudja már a régi módon megoldani feladatát. A valóság túlhaladta a szocializmusról alkotott jó néhány képzetünket. Ezekkel ma számolnunk — kötelesség I Megújulásra van szükség A fejlődés egy adott szakaszának elérése tehát törvényszerűen magával hozza, hogy új, az eddigiektől eltérő viszonyok jönnek létre, s ennek megfelelően új tervekre, intézkedésekre van szükség. Talán nem túlzott az a megállapítás, hogy az újhoz való alkalmazkodás nemzeti sorskérdéssé vált. Fontos, hogy ezt gondolkodásunk, szemléletünk, magatartásunk is kövesse. Hisz a „más" nem egyenlő azzal, hogy ami eddig volt, az rossz volt. Ennek értése az új gyors befogadására, alkotásra késztessen bennünket, mert ez az egyetlen útja, előfeltétele a fejlődés újabb lépcsőfoka elérésének. Előrehaladásunk egyik nélkülözhetetlen előfeltétele, hogy folyamatosan vegyük figyelembe a hazai és nemzetközi változásokat, ehhez igazítsuk életünket. Nyilvánvalóvá vált például, hogy korszerű termelő- eszközöket csak szakmailag és általánosan is művelt ember képes eredményesen használni. Megnőtt az emberi tényező szerepe. Nem új keletű ez a megfogalmazás, azonban a gyakorlati életben ezzel még nem tudunk megfelelően sáfárkodni. A közelmúlt, reformmal kapcsolatos szenvedélyes vitái egyértelműen bizonyítják álláspontunkat. Régóta valljuk, a gyakorlatban alkalmazzuk, hogy a szocializmus építése során szükség van a reformokra. A reform a szocializmus önmegújító képességének legáltalánosabb eszköze, formája. Természetes, hogy mi ezt a szocializmus eszméi, a társadalmi tulajdon talaján valósítjuk meg. Mégpedig úgy, hogy társadalmunk minden pórusát áthassa. Tehát nemcsak a gazdasági életre értjük. Meggyőződésünk, ha nem így kezeljük, teljes sikert nem tudunk elérni. Az eszmei-politikai nevelő tevékenység fontossága az eddig leírtakból is következik. Ezt csak növeli a jövőben, hogy egyre többször találkozunk olyan tartalmi megújulással, formai kifejeződéssel, amit eddig nem tapasztaltunk, nem gyakoroltunk. Ezek gyors megértését (megértetését), elfogadását (elfogadtatását) az élet megköveteli tőlünk még akkor is, ha ezek „mellbevágóan” újszerűek. Ilyenek a jövőben sokkal gyakoribbak lesznek, mint eleddig. Gondoljunk az ipar szelektív fejlesztésének nélkülözhetetlenségére, ami iparunk, gazdasági fejlődésünk - és életszínvonalunk! — egyik kulcskérdése, nélkülözhetetlen feltétele. Ezt könnyen megérthetjük, hisz közgazdasági számításokkal pontosan kimutatható. Igen ám, de amikor a gyakorlatban alkalmazni kényszerülünk és egyes állampolgárok sorsát érinti, már nehézzé válik. Hiszen más munkahelyre kell menni, új szakmát kell tanulni, és így tovább. Más megoldás pedig nincs. így egyet tehetünk - a gazdasági törvényszerűségeknek megfelelni, szocialista humanitással intézni az ügyet —, elfogadni, tudomásul venni, számolni még azzal is, hogy ez keservesen nehéz. Érteni és elfogadni, hogy ha előbbre akarunk lépni — márpedig akarunk nincs más megoldás. Ez csak egyetlen példa a sok közül. S ha az említettet és a többit a követelményeknek megfelelően, nagy körültekintéssel, nyíltsággal, emberséggel tesszük, könnyebben jutunk előre. Ez pedig valamennyiünk ügye, érdeke. Ezek a stabilizációs és a kibontakozási programokat szolgálják, annak fontos láncszemei. Megoldásuk, újszerűségük miatt is igénylik a közös gondolkodást és cselekvést. Ez valódi, helyes utat megtaláló vitát követel mindenek előtt a politikai, és az élet megannyi demokratikus fórumán. Itt a nézeteknek kell ütközniük, hisz nem a „tekintély" győzelmére van szükség. Az utóbbi időben ebben már van fejlődés, de további lehetőségeink jócskán akadnak. Mindenek előtt a politikai intézmények vezetői feladatára, a haza sorsáért felelősséget érző minden állampolgárra gondolok. Célunk annak elérése- erre Lenin az Állam és forradalom c. művében utal -, hogy lehetőleg minél többen legyenek beavatottak, vegyenek részt a politika alakításában, a végrehajtásban, az ellenőrzésben. Mindez tehát igényli az alkotó vitát. Természetesen az sem közömbös, hogy ez a vita mennyi ideig tart. Nem nyúlhat el a végtelenségig és fulladhat ki abban, hogy csak beszélünk a feladatokról (sajnos, erre is van példa). Az érdekeket ütköztetni, a feladatokat a lehetőségek alapján rangsorolni és cselekedni kell. Érteni, cselekedni Az előttünk álló feladatok megoldása határozott politikai kiállást igényel. S ez ma egyáltalán nem könnyű, A valós helyzet bemutatása a kivezető út megmutatása, a cselekvésben való élenjárás és ehhez mások megnyerése kommunista magatartást igényel. A párt ma ezt minden tagjától egyértelműen megköveteli — s ezt minden kommunistának vállalnia kell. Meggyőződésből kiállni, tenni a társadalmi haladásért, azt képviselni még akkor is, ha érthető okok miatt nem is könnyű. Rendkívül fontosnak tartom annak megállapítását, hogy a kiálláshoz, cselekvéshez megfelelő programra van szükség, mert e nélkül nem haladhatunk előre. Ilyen országos és megyei programunk most már van. Arra van szükség, hogy mindenütt, az egyes munkahelyeken is tudják: mit, miért és hogyan kell tenni a megyei és országos elképzeléseink megvalósításáért. A megyei pártbizottság most elfogadott állásfoglalása a gazdasági-társadalmi kibontakozási program megvalósításának feladatairól biztos alapot ad közös tennivalóink további meghatározására, végrehajtására. Érdemes érte eszmeileg elkötelezetten, politikailag határozottan kiállni. Rajnai József, a megyei pártbizottság titkára A pájszer úgy siklik bele egy lengyel munkás keze nyomásától a deszkába, mint kés a vajba. — Ez lenne a világot jelentő? ... — kérdezem döbbenten, mielőtt végiggondoltam volna az iménti látványt, mert úgy véltem, valamely színész az erőteljesebb dobbantástól, vagy ugrástól egyszeriben a színpad alatt találhatja magát. A kérdés a Pécsi Nemzeti Színház színpadának mostani roncsain, azok egy viszonylag biztonságosnak látszó négyzet- méterén hangzott el a felújítás első felvonásának a vége felé. A válasz megnyugtató jellegének most már semmi jelentősége nincs, de azért idézem Gáspár Mártont, a színházfelújítás építésvezetőjét, aki szerint ezen az ócska, korhadt deszkán természetesen volt biztonságos másik deszkasor is még a 60-as évek eleji felújításból. A világot jelentő deszkák mostanában tűntek el, az épület mellett kazalban várnak elszállításukra. És eközben szisztematikusan folyik a színpad „kitakarítása" mindazon dolgoktól, amelyeknek semmi keresnivalójuk az új színházban. Most például a már sok éve béna 8 méter átmérőjű forgószínpad (igen, volt ilyen, még ha az újabb nézőgenerációk erről mit sem tudtak) elbontása folyik. Skriván József művezetőtől tudom meg (Gáspár Mártonnal együtt csinálta végig a kamaraszínház-építést), hogy ebben az esztendőben a helyükre kerülnek a színpad- technikához tartozó karzatok, melyeknek az elemei már kint várakoznak a Perczel utcában. Ez most meglehetősen hihetetlennek tűnik, különösen, hogy a színpad szétszedése körüli buzgalmat figyelem. Pedig a színpad ma már nem egyéb egy hatalmas csarnoknál, amelyből kilátni még az ég egy szeletkéjére. Még — mondom, mert október végére kész lesz a színpadot borító tető. Nincs már a vasfüggöny sem. Skriván József meséli, hogyan jártak vele. Amikor éppen darabolták alulról, az egyszerre csak eltűnt az emberek elől - elfeledték rögzíteni az ellensúlyt, s a vasfüggöny még egy- 'szer, utoljára felszaladt. Nézem a zenekari árkot, amely most két nyúlvánnyal benyúlik a színpadkapu melletti falak mögé. Ez már a bővített zenekari árok — s az ütősök kerülnek a „fülekbe": állítólag nem fogja zavarni a hangzást ez a fél-rejtettség. Aztán egy gondolatnyira visszatérünk a forgószínpadhoz. — Az új forgószínpad 11 méter átmérőjű lesz - jegyzi meg Gáspár Márton. — Mikor? — Márciusban várjuk a Színpadtechnikai Kisszövetkezet munkásait, addigra nekünk itt mindennel készen kell lennünk.- És készen lesznek?- Most van még némi lemaradásunk, mert a nyári felhő- szakadások ugyancsak megzavartak bennünket, de apránként mindet behozzuk. A színházépület keleti oldalán, a színpadtér végében tekintélyes méretű lift aknáján dolgoznak — ide adják ki a színpadról a díszleteket (vagy innen fogadják azokat), az alsó állomás pedig lent van a Perczel utca, vagyis a díszlet- raktárak szintjén. Itt, az új térségben némi jónak ítélt és meghagyott fal emlékeztet csupán arra, hogy egykor „közterület" volt itt: a Színház térről levezető keleti lépcső és egy mindig szemetes boldogtalan sikátor. Most már nem közterület ez, hanem a színház tartozéka. Szokatlanul magas ajtónyílások vannak a díszletek szabad mozgatására, s mögöttük tágas térségek. Végre nem a szabadban kell majd tárolni a díszleteket. Leülünk a mindenféle vassal, deszkával és miegyébbel teli új teraszon, ami a színház elkészülte után remélhetően igen hangulatos tartózkodási helye lesz majd a pécsieknek, erre nyújtózik a Színház tér a Perczel utca felé. Díszburkolat, virágtartók, ülőalkalmatosságok lesznek itt, s addigra talán az itteni üzletek is kedvet kapnak valami megújulásra, hiszen ahová eddig csak az ment, akinek dolga volt ott, most bekerül a nagyváros vérkeringésébe. De ez még távolabb van, s Gáspár Márton arra igyekszik rávenni, hogy nem ártana már most figyelmeztetni a pécsieket arra: nemsokára — amikor nekilátnak a nézőtéri kupola felújításának - egy hosszúgémű, 60 tonna teherbírású toronydarú magasodik majd a tér fölé, s hogy itt nem lehet majd betartani az előírást, miszerint a daru hatósugarában . . . Szóval a házakba, üzletekbe akkor is járnak majd, a Kossuth Lajos utca is élni fog, s mindannyian együtt élünk majd a daruval... Elhangzott tehát az első figyelmeztetés.- De miért is kell a daru?- A kupola elemekből áll. A mi dolgunk egy-egy elemet úgy kiemelni a helyéről, majd az előre szerelt újat odarakni, hogy ne sérüljenek meg a kupola belső, aranyozott gipszdíszei. Ha nem sikerül, ez bizony költséges többletmunkát jelent. S akkor is, ha sikerül ugyan, de kiderül, hogy a díszek vasalását elette a rozsda. Szóval igen gyors elemcseréket kell végrehajtani úgy, hogy közben a kupola ne maradjon fedetlen. Dehát ez már 1988-as gondunk. Hársfai István
