Dunántúli Napló, 1987. szeptember (44. évfolyam, 240-269. szám)
1987-09-05 / 244. szám
1987. szeptember S, scombot Dunántúlt napló 11 Hozzászólás Amatőrmozgalom, érdekek, érdekeltség Egyetértéssel olvastam Havasi Jánosnak, az amatőr művészeti együttesek gondjait bemutató cikkét, amely a Dunántúli Napló augusztus 8-i számában jelent meg. Magam sokáig csak nézőként kerültem kapcsolatba különböző együttesekkel. De tudom, a nézőtérről nem látható az a kemény munka, amivel a produkciót, megteremtik, még kevésbé az a sokszor csatározásokká keményedő, küszködés, mellyel lelkes emberek kiharcolják a lehetőséget gyakran nemcsak az előadásokhoz (a külföldiekhez is!), hanem az ezt megalapozó próbákhoz, edzésekhez - a folyamatos működéshez. Egy éve szerencsém volt kísérőként egy hetet együtt eltölteni Szardínia szigetén, a Janus Pannonius Tudomány- egyetem Jobbágy Valér vezette női kamarakórusával. Ekkor értettem meg, hogy a kívülálló szemében irigylésre méltó külföldi utazás a csoport számára elsősorban embert próbáló, fárasztó munka. A kísérő pedig azt is tapasztalhatja, hogy a színvonalas előadások, az együttesek tagjainak kedvező magatartása milyen vonzerő a helybéli közönség körében. A műsoron kívül is sokan kerestek kapcsolatot a csoporttal. Eközben több városban sokezer ember ismerte és jegyezte meg Pécs nevét. Olyanok is, akik esetleg addig nem is hallottak róla. A fesztiválokon, nemzetközi versenyeken induló együttesek (és városuk, országuk) hírét több tucatnyi országba viszik szét. Úgy, ahogy Jobbágy Valérek esetében is történt az 1986. évi arezzói kórusversenyen elért kiemelkedő siker után. Nemcsak különböző európai, hanem pl. japán és argentin énekesek beszéltek róluk (rólunk!) hazaérkezésük után. Fergeteges sikerű szereplésüknél aligha kell propaganda egy intézménynek, városnak, országnak. Ez van a mérleg egyik serpenyőjében. A másikban az az anyagi áldozat, amit a fenntartó, finanszírozó intézmények hoznak, az a kiesés, amit az utazások eredményeznek az amatőr művészek munkájában, tanulmányaiban. Romló gazdasági viszonyaink közepette egyre nehezebben teremthető elő a növekvő kiadások fedezete, mind kevésbé .engedhető meg a termelés- kiesés. Különösen nehezen tudnak, áldozni ilyen célra a költségvetési intézmények. Mindezek következtében leginkább az iskolák, felsőoktatási intézmények együttesei vannak szorult helyzetben. Az utóbbiak általában költség- vetéssel sem rendelkeznek", alkalmi támogatásból oldják meg feladataikat. Ez az összeg is jócskán elmarad a reális szükségletektől. De valóban ekkora-e a szakadék a különböző érdekek között? Nem tehetők-e érdekeltté a nagyobb anyagi erőforrásokkal rendelkező vállalatok a nemzetközi színvonalat produkáló, gyakori külföldi meghívásban részesülő együttesek támogatásában? A segítség, amit adhatnának, sokrétű lehetne és többféle módon szervezhető. Elképzelhető, hogy az exportérdekeltségű pécsi nagyüzemek (Bőrgyár, Kesztyűgyár, Húsipari Vállalat, Borkombinát stb.) rendszeres, meghatározott ösz- szegű anyagi juttatással segítik a folyamatos munkát, vagy például autóbuszaikat rendelkezésre bocsátanák a külföldi és hosszabb belföldi túrákra. Mindez — a városi tanács illetékesei által koordinálva - megvalósulhatna egy-egy üzem, illetve együttes tartós kapcsolata formájában, de úgy is, hogy a közös kasszából egy arra felhatalmazott testület részesítené támogatásban a művészeti csoportokat teljesítményeik és szükségleteik arányában. Mi lehetne mindebből a szponzorok haszna? Régi és elterjedt gyakorlat a nyugati országokban, hogy a fesztiválok programfüzeteiben feltüntetik a támogató cégek nevét, néha kisebb reklámok közlésére is módot adnak. Együtteseink egyes szerepléseiket rögzítő megállapodásaikban feltételként szabhatnák, hogy az őket támoqató vállalat részesüljön e lehetőségeiből. A csoportot szállító autóbuszokon netán feltüntethető mind az együttes, mind a vállalat neve. emblémája, amelyet napokon, heteken illetve országokon át emberek tízezrei olvashatnak. Talán érdemes lenne egy olyan reprezentatív kiállítású, színvonalas fotókkal készülő könyv kiadását is megfontolni, melyben nemcsak a város történetét, turisztikai érdekességeit ismertetnék, hanem bemutatnák a szóbanforgó együtteseket és vállalatokat (azok legfontosabb termékeit) is. E könyvet éppúgy vihetnék magukkal ajándékként a művészeti csoportok, mint az üzletkötők. Ez a propaganda tu- listák és üzletemberek, a művészetek kedvelői körében egyaránt felkelthetné az érdeklődést Pécs iránt. Arról a lehetőségről sem feledkezhetünk meg, hogy a vállalatok egy-egy vezetője, kísérőként a csoporttal utazva, megismerkedhetne külföldi városok gazdasági életével, információkat szerezhetne külföldi városok gazdasági életével, melyek esetleg későbbi üzletkötések alapjául szolgálhatnának. Ha figyelembe vesszük, hogy csak a legutóbbi években pécsi együttesek jártak a szocialista országokon kivül Ausztriában, az NSZK-ban, Belgiumban, Finnországban, Francia- országban, Spanyolországban, Svájcban, Olaszországban, Görögországban (a sor talán nem is teljes), akkor nyilvánvaló, hogy megfelelő szervezéssel lehetőségeket jelentenek ezek az utak a pécsi ipar számára is. A fentiek csupán ötletek, mindenesetre szerintem kihasználatlan lehetőségek! Ezért talán megéri a fáradtságot, hogy szakemberek végig — illetve továbbgondolják őket. Meggyőződésem egyébként, Hogy az amatőrmozgalom fenntartása és fejlesztése nemcsak a benne részt vevők érdeke, hanem olyan nemzeti érdek, amely jelentősége miatt nehéz gazdasági helyzetben is megkívánja és megéri az anyagi áldozatot. Ha Pécsett ennek szellemében alakulhatna ki egyetértés és jól szervezett együttműködés, az érdekeltek között, oly mértékben erősíthetné nemcsak a résztvevők, hanem a lakosság más rétegeinek lokálpatriotizmusát is, amely önmagában is közösség- és értékteremtő erővé válhat. Vanyó József egyetemi adjunktusízelítő a kiállítás anyagából: egykori kádárműhely berendezése, korgbeli szobabelső és a fa- klumpakészitő szerszámai. Läufer László felvételei Favázas német parasztházak Egy néprajzi fölfedezés baranyai képei Mecseknádasdon Baranya új látnivalóval gazdagodott. Alig egy hete, a műemléki tanácskozás programjában, fölavatták Mecseknádasdon, a tájhózban a Fageren- davázas építkezés hagyománya a dél-dunántúli németeknél c. kiállítást. A tájhoz derékszögben, a füves domboldalon legelésző jámbor kecskével, félénk báránykával, növendék pulykákkal, önmagában is .vonzó látvány. Érdemes fölmászni érte a Fő utcáról, miként maga a ház is takaros, szép vonalú, oszlo- pos-tornácos. Módos gazda hajlékának emlékét őrzi ma benne, mint eléggé ismert, a falu, „Nadasch” egykori paraszti gazdálkodásának, megannyi kismesterségének, háziiparának — népéletének jól kiválasztott relikviáival. Most pedig néhány hónapig egy - a német nyelv- területeken már a középkortól honos építkezési mód —, baranyai-tolnai hírmondóiról készült szép, kinagyított fotókat láthatunk a falakon. (Lantos Miklós fotóművész képeit.) A feliratokon meg a kiállítási vezetőben is minden fontosabb információt megtalálhatunk a négy-öt évszázados, az ún. „fachwerk"-es, azaz favázas építkezés töténeti, technikai és funkcionális sajátosságairól. A képeket pedig - meg kell nézni! ... Én inkább arról szólnék, hogyan került ez a „csizma" a magyarországi néprajzi kincsek asztalára. Még hozzá oly módon, hogy tíz éve még jószerével semmit nem tudott róla maga a tudomány sem. Úgy történt, hogy a Lantos- házaspár, a fotóművész és Imre Mária néprajzos muzeológus, e kiállítás rendezője, egyszer néprajzi gyűjtőútjukon ellátogatott . Baranyaszentgyörgyre. A faluban egy ódon, málló vakolaté parasztházra lettek figyelmesek. A ház ablakszemei fölött, a homlokzati tűzfal le- omló háromszögéből árulkodóan „előbújt" a régi-régi favázszerkezet pucér látványa. Idős házaspár lakta még akkor. Ök is megerősítették, hogy már öregapjuk, s őseik is így építkeztek, „Fachwark"-kel a lakótér fölött. Ez a gerendarács pedig meglepő hasonlóságot mutatott azzal a fagerenda- vázas építkezési móddal, amelyet a nyugaton járó turisták Hollandiától a Danzigi öbölig, vagy Diemeltől és Werratól Dániáig; Westfáliában, Schles- wieg-Holsteinban, vagy éppen Bajorországban nem győznek csodálni és fotózni. Csak ott, az ódon kisvárosi főterek 4-5-6, vagy többszintes csúcsosodó épületeinek homlokzati ékességét csodálják benne elsősorban — és méltán. Ott a több- szintesség a szűkös telekviszonyok miatt emelkedett az ég felé, miközben ez a technika az épületek belvilágában teljes életteret nyújtott a bennlakóknak. Egy fedél alatt lehetett így a lakásuk, a kézműves mesterek munkahelye, de a gabona-, és gyümölcstároló és más termények tárolására való — jól elrekeszelhető —, helyiségek is kényelmesen elfértek valamelyik szinten. Mint ismert, hazánkban a török kiűzése után több hullámban német telepesek érkeztek elnéptelenedett tájainkra. A telepesek új falvakat építettek. S, ma már tudjuk, házáik emelésében — legalábbis több részre osztott, az ugyancsak tárolásra szolgáló padlástereikben — sokhelyütt megőrizték a „Fachwerk" ősi építkezési hagyományait. Igen ám, de a század második felében, a későbbi csoportokkal érkező telepesek számára II. József Helytartótanácsa — szigorú rendeletéivel -, keményen megszabta nemcsak az utcák kialakítását, de nem kevésbé szigorúan megtiltotta a favázas épíkezési módot, a tűzesetek veszélyei, s gyakorisága okán. Jó öreg sváb elődeink erre azután gondoltak (vagy mondtak? mutattak?) valamit, azután vasárnap meggyóntak, vagy megbántak Isten színe fde nem a császári hivatalnokok) előtt, s padlásterüket „dafke” ősi hagyományok szerint alakították ki. Csak éppen az ellenőrzés elől körültekintően bevakolták sártapasztással. Lakóépületeiket gondosan ápolták, meszelték. így történhetett, hogy |íázadunk második feléig a „fachwerk” titka rejtve maradhatott. Eddig 12 dél-dunántúli faluban sikerült föllelni ilyen sváb parasztházakat. Sok sajnos mór korábban az enyészeté lett. Erre jutott sajnálatosan az a többszintes pécsvó- radi vízimalom is, amely teljes szerkezetében ezzel a technikával épült valamikor. Szerencsére utolsó pillanatban a gép lencséje még megörökíthette . .. Továbbiakban Lantosék a Dunakanyar, a Vértes, a Bakony, a Pilis környékén próbálnak majd föllelni hasonlóan öreg épületeket. S a Nyírségben, ahol érdekes módon csűrök, pajták épültek ezzel a technikával. Wallinger Endre Qucsky Mihály A keserű pohár* „A következő éjjel a budai és kara mortal beglerbégek előőrséből jött emberek kémeket és levágott tejeket holtak. Ugyanis a Szigetvárba zárkózott Zirindsiknek hat gyermeke közül az , egyik átkozott fkt a király táborából elküldte ■ embereit orosz- lán-képet mutató zászlóval —, ' mely a hantátok közt egyedül « 6 címerük —, hogy apjáról hírt vigyenek. De az őrség megtámadta, szétverte vagy levágta őket. Kettejük pedig élve elfegotván, egyik trombitás, a másik zászlótartó, ide hozottak és kikérdeztettek. Az oroszlán- képet viselő zászlót a várral szemközt leszúrván, a trombitásmester a benn lévő tanítványainak azt fújta, amire régebben tanította őket, azok pedig belülről fájdalmas nótát fújva feleltek." (Musztafa Szelaniki. Hadtörténeti Közlemények. 1891. 217. p.). Virrasztó kiáltott le a várfalról. — A török követöt küldött. Itt áll a kapu előtt, valami fehér rongyot lobogtat. Alapi rohant Zrínyihez és jelentette. * A Zrinyi-napok alkalmából közöljük a Vár p mocsárban című regény részletét, amely Szigetvár ISÓÓ-os ostromáról szót; ez a fejezet az Ostrom megkezdése előtti nap eseményeit örökíti meg. — Pogány áll a kapu előtt fehér. zászlóval. — Kaput ne nyissatok -r kiáltotta Zrínyi és menet közben osztogatta parancsait. — Kötelet hozzatok. Dobjátok át a falon s úgy húzzátok fel. Hamarosan egy csausz feje jelent meg a fal tetején. A katonák besegítették. A török földig hajolt meg Zrínyi előtt, és némán nyújtott egy trombitát és egy levelet feléje. Zrínyi nem nyúlt értük. Intett Balázsnak. — Fogd! Balázs nézegette a trombitát. — Zrínyi címer vagyon rajta. — Láttam — mondta Zrínyi. - Magam s György fiam seregében minden trombitás szerszámán ez vagyon. A levelet olvassad. Hallja mindenki. „György fiad kezünkben van — olvasta Balázs. — Ha egy óra múltával fel nem adod nyomorult váradat, fiad fejét tűzzük ki a sánckosár peremére, itt odúddal szemben. Tudjuk, hogy szived keménységét fiad sorsa meg fogja lágyítani. Óra múltával miénk a. vár vagy fiad előtted hal meg. Musztafa és Ferudin bejek." — Hallottátok? — kérdezte Zrínyi embereit. — Ám lássuk! Óráig se kelljen várakoznunk. — Balázshoz fordult. — Add néki vissza a trombitát. - A török arcába dörögte kemény szavait. — Ezt visszaviszed! Mondd meg annak, aki küldött, hogy adják annak, akitől elvevék. - Intett a katonáknak. — Gurítsátok le a falon. Gyorsabban ér. A török kétségbeesetten ka- pálódzott, de három ember is markolta már, felvitték a falra s parancs szerint legurították. Komoly baja nem történhetett a puha, felázott, lápos talajon. Futva indult a távolba várakozó két főtörök felé. Zrínyi a kacagó embereihez fordult. — Parancs a virrasztók részére! Ha pogány közeledik a falhoz, lőjenek. Juranics! Sze- recsen Márkó a nagy ágyút, a Medva nevűt vontassa ide a kapuhoz. Töltesse meg aprógolyóval, de alaposan. A katonák pihenjenek. A virrasztókat óránként váltsátok.. Visszosietett a főkapitónyi lakba. Alapi sokáig nézett utána. Látszott vonagló arcán, hogy valami kegyetlenül marja bensejét. Hirtelen elhatározással bement Zrínyihez. — Mit akarsz még? — kérdezte Zrínyi türelmetlenül. — Beszélni szeretnék . . . kérdezni ... — Az alkapitány vagy az unokaöcsém akár most szólni? — A főkapitány uram öccse ... — bizonytalanodott el a kis ember. — Mondd hát, s ne tipródj. — Nem lehetséges ..., hogy talán.,. — kezdett hozzá bátorságát veszítve — netán . .. mégis ... — Értsem is, amit beszélsz. — Hót... hogy György ..., hogy mégis odaát lenne? — Remélem, nem — borult el Zrínyi arca. — És ha mégis? Ha a kezükben vagyon?... — Ne háboríts — hördült fel Zrínyi. — Mink nem tehetünk semmit. Nincsen lehetőség . . . — Talán lehetne ... ha ... — Ki ne mondd - ugrott fel Zrínyi. — Te eszeveszött! Ha netán inadba szaladt volna a bátorságod, hát kéretkezz ki a kapun. Kiengedlek. — Még mindig remél? .. . Hisz? ...- — Hinni mindig kell! Halálig... — És György? ... Véle mi lészen?.., Feláldozná ezért a romhalmazért. A vár sorsa már beteljesedett. Tudjuk... Vad dühhel megragadta Alapi két vállát és kegyetlenül megrázta,- mintha annak gondolatait akarná helyére igazítani.- Az unokaöcsém vagy? .. . Te? . . . E vár megtartására esküdtünk. Én is, te is, s mind, ki még él. Tudnod kell, hogy itten nemcsak egyetlen vár sorsa fordul kockán. Mink nemcsak hitvány falakért viaskodunk a pogánnyal. Ezt tudjad, és majdan sohase feledd — ellökte magától.- Majdan?...- Most eredj előlem, s több szót ne ejts, mert téged is át- hajíttatlak a falon, mint a po- gányt. Gáspár némán állt, és szomorúan nézte ezt a kemény sziklaembert, mert tudta, mi megy végbe annak lelkében. De ismerte is, és tudta, hogy elhatározását senki meg nem fordíthatja.- Mire várs2? — kiáltott rá Zrínyi.- Hiszi-é Miklós bátyám, hogy csak György mián? . . .- Akarom hinni, Gáspár. Két meggyötört, kétségek között vergődő ember állt egymással szemközt, s mindegyik a másikat sajnálta. Virrasztó kiáltott a falon.- Bosztandsik! .. . Címeres zászlót tűztek ki a földhányásra. Oroszlán vagyon rajta.- Mostan majd elválik. Jer Gáspár, nézzük hát. Együtt mentek ki, és óvatosan felhágtak a falra. — Látod?... Egy az elrablónak közül. Úgy vélik, elhiszem, hogy György fiamtól vevék el. Évek során mink is veszténk pór zászlót. Te is tudod. Ez egy a sok közül. Ebben a pillanatban kint felsírt egy kürt panaszos hangja, egy régi magyar kesergőt zokogott. Valamennyien feszülten figyeltek. Amikor a kürt szava elhalt, a várakozás olyan sűrű csendje szakadt rájuk, mely szinte már fájt. Figyeltek, de nem történt semmi. A törökök a zászlót a földhányáson hagyva visszahúzódtak, üressé vált az egész belátható várudvar. Zrínyi hátrafordult. — Kürtösök, kik még életben vágynak, ide! Egyetlen ember lépett ki a némán várakozó katonák közül, kezében hasonló trombitával, mint amit a török is hozott. — Tudod-é fúnni ama kesergőt, amit az a szerencsétlen magyar fútt odakünn? — Tudom. — Jer fel és fújjad! A kürtös szájához emelte szerszámát, és felsírt, uqyan- az a dallam. Talán még fájdalmasabban, keserűbben. Zrínyi némán hallgatta pár pillanatiq, azután elindult a ház felé. Berúgta az ajtót. Ledőlt a kerevetre, s megkönnyebbülve fonta karjait feje alá. Kint sírt, zokogott a kürt hangja.
