Dunántúli Napló, 1987. szeptember (44. évfolyam, 240-269. szám)

1987-09-19 / 258. szám

1987. szeptember 19., szombat Dunántúli napló ! KUNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT CSORBA GYŐZŐ versei 789 SÁNDOR IVAN: Leperegnek a nyolcvanas évek (esszé) 771 VASADI PÉTER verse 781 KASZAS MATE: Fárasztó közelsége (elbeszélés) 783 DARVAS! LÁSZLÓ verse 786 # A '84-es kijárat KUKORELLY ENDRE: „A '84-es kijárat" elé 787 HEKERLE LÁSZLÓ: A aiflcstóienség előtt (esszé) 789 KRASZNAHORKAI LÁSZLÓ; A hanyatlás vitéze (regény­részlet) 793 MARNO JÁNOS verse 809 FOGARASSY MIKLÓS; A szenvedély visszahajlításű (Marna János versétől} 814 GYŐRÉ BALÁZS elbeszélései 817 FÖLDEN?! F. LÁSZLÓ; A túlsó parton (esszé) 819 BALASSA PÉTER: Meghívás közben (Részlet egy naplóból) 825 CZAKO GÁBOR t Magyar rémmesék 830 MARTON LÁSZLÓ; A tűzfal (Részlet egy útirajzból) 833 KEREKES SÁNDOR; A negyedik (elbeszélés) 838 RACZ PÉTER versei 845 ESTERHAZY PÉTER; Egy hivatásos álmodó feljegyzéseiből 847^ * KOCZKAS SÁNDOR: „Szorong a szívben a világ" (Nemes Nagy Ágnes összegyűjtőt.t verseiről) 850 CSUHÁI ISTVÁN: Mennyi az idő - és van-e még? (Balázs Attila regényéről) 854 BECK ANDRÁS: „Kt az a te vagy az?" (Karnis Mihály.- Ki vagy te) 858 KAROLYI CSABA: Vasadi Péter; Fényromok. 861 TÓTH KAROLY; Albert Zsuzsa; Az éjszakai lakó* 863 1907 SZEPTEMBER A Jelenkor szeptemberi szama A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyó­irat szeptemberi számának lírai rovatában Csorba Győ­ző, Vasadi Péter és Darvasi László versei olvashatók. Folytatódik Sándor Iván „Le­peregnek a nyolcvanas évek” című esszéregényének közlése. A szépprózai rovat Kaszás Máté elbeszélésével egészül ki. A tanulmány-kritika rovat­ban Koczkás Sándor ír Ne­mes Nagy Ágnes költészeté­ről. Csuhái István az Újvi­déken élő Balázs Attila új regényét, Károlyi Csaba és Tóth Károly pedig Vasadi Csorba Győző Lassan felé is Félig vagy hányadrészig ott? Itt már gyakran s mind gyakrabban legyintek: nem érdekel. Múlasztom a napot, és többé lábam elé se tekintek. Ha cserbenhagy a szív s az ész, s a csóró test remeg bőrig kifosztva: megsétáltat még a legénykedés, erőtlené gyávitva jóra, rosszra. Sok tervem végképp elmarad. Ki ültette falánk agyamba őket? A föld azért tovább forog. Ki mint vetett, majd úgy arat. Érzem varázsát a közelgetönek, s lassan felé is mozdulok. Keserű Szép állatok furfangja őrzi, ám csak gyalog s épp hogy nem éhen. Hogy van még följebb is világ, s fénylőbb, dúsabb, mint amit ismer, csak sejti, de „Nulla cupido ...” Ilyenformán bőszen csinálja s mint szertartást a félig állat­vonal szokásos ténykedését, mit, lám, a test s a test javára kiépült ösztönök sugallnak. Ezt nézni jó és nézni undor: hisz bent a test műszer-csodái irányítják s termik varázsát, (bár megható, mily egyszerűen). És ezt irigylem . . . Ám ki láncon mozoghat csak, s más dönt helyette, fogalma sem lehet... S ez inkább undor. — Ha állat, mért nem állat? Jobban vigyáztam volna tőle: nem engedem közel magamhoz, nem károsított volna így meg. Péter, illetve Albert Zsuzsa verseskötetét elemzi. A szám érdekessége, hogy összeállítást közöl a József Attila kör tervezett folyóira­tának anyagából. A Kuko- relly Endre által szerkesztett „A ’84-es Kijárat” című blokkban Marno János és Rácz Péter versei, Hekerle László, Krasznahorkai László, Győré Balázs, Földényi F. László, Czakó Gábor, Kere­kes Sándor és Esterházy Pé­ter szépprózai írásai olvas­hatók. A számot Szirtes János grafikái illusztrálják. A jövendő tulajdonos, a merész örökös szemével tekintett hát máris a városra, s meggyőződését, hogy „valami ígéretesen új, elsöprően más korszak" kapu­jában áll, a régi leomlásának nem csupán efféle hétköznapi jelei támasztották alá, de jó néhány olyan - nap mint nap tapasztalható - megmagyaráz­hatatlan, s a maga különössé­gében szinte ünnepélyes ese­mény is, mely egyértelműen arra utalt, hogy az elkerülhe­tetlen megújulást, ha mégis kevés lenne „minden harcos emberi szándék”, az Ég rejté­lyes, roppant hatalma fogja majd kikényszeríteni. Tegnap­előtt a városnak a Göndöcs- kert végében emelkedő hatal­mas víztornya kezdett el élet- veszélyesen — s percekig — inogni az aprócska házak fe­lett, a gimnáziumi matemati­ka-fizika tanár, a torony te­tejére szerelt csillagászati megfigyelőállomás megbízott munkatársának rögtönzött szakvéleménye szerint, aki többórás magányos sakkozását megszakítva lélekszakadva ro­hant le onnan a hírrel, telje­sen „érthetelenül”; tegnap a belváros főterén álló katoli­kus templom évtizedek óta mozdulatlan órája riasztotta meg az embereket (s villa- nyozta fel ugyanakkor Eszter- nétl), minthogy a négy el­rozsdásodott szerkezetből há­rom, holott annak idején még a fölöslegessé vált mutatókat is leszerelték róluk, egyszeri­ben működésbe, lépett, hogy ezóta tompa ütésekkel egyre rövidebb közökben jelezzék a múló időt; nem Csoda hát, hogy most, amikor a Komló Szálló s a Petőfi utca sarká­hoz érve megpillantotta az óriási nyárfát, mégcsak meg sem lepődött a dolgon, hiszen már sötétedés óta számított valami effélére, biztos lévén abban, hogy az újabb „beszé­des figyelmeztetés" ma sem maradhat el. A közeli Körös hajdani nagy árvizeinek emlé­két őrző, több mint húsz mé­ter magas, hatalmas nyár­fa - verébcsapatok kitű­nő búvóhelye, s nemzedékek számára a helység szemet gyö­nyörködtető nevezetessége - élettelenül dőlt rá a túloldal­ról a Szálló Petőfi utcai hom­lokzatára, s csak azért nem zuhant le a szűk utcában, mert a kopasz, ám sűrű ágak megakadva a félig letépett ereszcsatornában, félúton megállították; nem a törzs tö­rött ketté egy viharos széllö­késtől, nem is a tő nem bírta tovább a férgek és a kor- hasztó esők évtizedes támadá­sait, hanem hosszan felhasít­va a járda s az úttest beton­ját, a gyökérzet fordult ki a csontkemény földből. Számíta­ni arra természetesen lehetett, hogy ez a vén fa egyszer majd — a végén - kidől, ám annak, hogy ez a vég éppen most következett be, hogy a gyökerek éppen most nem bír­ták tovább, s engedték el a földet, Észtemé szerint különös jelentősége volt. Nézte a haj­meresztő látványt, amint a nyárfa átlósan keresztben áll az utca sötét terében, majd, hogy a beavatottak cinkos mosolyával megjegyezte: „Vi­lágos! Hogyan is lehetne más­különben?", szája szögletében ezzel a bujkáló mosollyal in­dult tovább, mint aki tudja, a meglepetéseknek, az úgyneve­zett „figyelmeztető előjelek­nek" még korántsincs vége. És nem is tévedett. Alig tett meg ugyanis néhány lépést, „újabb rendkívüliségek" után vadászó tekintete a Part utca torkolatában hallgatagon ácsorgó emberek egy kisebb cso­portjába ütközött, akiknek je­lenléte ebben az órában — hiszen az elsötétedett város­ban éjjel az utcákra merész­kedni kétségtelen bátorságra vallott — semmivel nem volt magyarázható. Hogy kik lehet­tek és mit keresnek itt éjnek idején, azt elképzelni sem tudja, s az igazat megvallva ekkor még nem is foglalkoztat­ta túlságosan, mert ebből is — (akár a víztorony, a temp­lomórák vagy a nyárfa törté­netéből — azonnal a zuha­násból fölemelkedés, a rom­lásból újraépülés ajzó jóslatát olvasta ki; amikor azonban a sugárút végéhez érve kilépett a Kossuth tér csupasz akácai közé s ott némán várakozó emberek újabb és újabb cso­portjait fedezte föl, egyszeri­ben elöntötte a forróság, mert szinte fejbekólintotta a még bizonytalan eshetőség, hogy oly hosszú hónapok („Évek! Évek!...") kitartó, tű­rő, bízó reménye után („Ta­lán!") ez itt már a döntő pillanat, midőn a készülődését a cselekvés ideje váltja fel, s „egy jóslat beteljesedik". Amennyire a tér innenső felé­ből kivehette, kettesével, hár­masával úgy ötven-hatvan fér­fi állt a piac síkosra fagyott füvén; lábaikon csizma vagy bakancs, fejükön fülessapka vagy zsíros parasztkalap, né­hány kézben — itt-ott - egy- egy fölizzó cigaretta. Még Így sötétben sem volt nehéz meg­állapítania, hogy valamennyien idegenek, s ez - ötven, hat­van ismeretlen a csikorgó fagyban az éjszaka közepén — már önmagában is több volt, mint meglepő. Szótlan mozdulatlanságuk azonban még ennél is különösebbnek látszott, s Észtemé oly lenyű- gözötten nézte őket a sugárút torkolatából, mintha magukat az ítélet álruhás angyalait pil­lantotta volna meg. Amúgy át kellett volna vágjon a téren, s így közöttük is, hiszen laká­sa felé, mely a piac végén nyíló Honvéd utcában állt, ez lett volna a legrövidebb út, ám ő ösztönös megilletődött- ségében, amibe azért egy csöpp — éppen csak egy csöpp! - félelem is vegyült, L-alakban kikerülte rezdület- len csoportjaikat, s lélegzetét visszafojtva, mint egy árnyék suhant végig a túlsó oldalon. Hogy aztán egész összetört volna, amikor a Honvéd utcai sarokról még egyszer vissza­fordulva megpillantotta a már napok óta beharangozott cir­kusz elképesztő' méretű kocsi­ját, az nem állítható, annyi azonban igen, hogy mélyen csalódott, amikor ebből egy szempillantás alatt meg kel­lett értse: nem „új idők álru­hás küldötteiről", hanem föl­tehetően „rongyos cirkuszjegy­üzérekről" van szó, akik telhe­tetlen kapzsiságukban képe­sek egy egész éjszakát végig­kínlódni a hidegben, csak­hogy a holnap reggeli pénz­tárnyitáskor felvásárolva az összes jegyet, a maguk nyil­ván nem kis hasznához min­denképpen hozzájussanak. Csalódottsága már csak azért is nagy volt, mert a hirtelen kijózanodás előbbi lázas kép­zelgéseiből még annak a va­lóságos, büszke örömnek is el­vette most az ízét, amit a már-már hírhedt cirkusztársu­lat megszerzése és megérkezé­se neki személyesen jelentett: egyik első, jelentős közéleti győzelmének tekintette ugyan­is, amikor úgy egy héttel ez- előt — a rendőrkapitány hat­hatós támogatása mellett ­sikerült legyőznie a Városi In­tézőbizottság gyáva tagjainak ellenállását, akik arra hivat­kozva, hogy a környék falvai­bái és kisebb városkáiból szár­mazó értesülések s ellenőriz­hetetlen mendemondák szerint a furcsa kompánia mindenütt riadalmat keltett, sőt itt-ott még csúnya felfordulást is okozott, semmiképpen nem akarták beereszteni őket a vá­rosba. Igen: első, jelentős győ­zelme volt (sokak szerint „az ember természetes kíváncsisá­gának jogairól’’, ott elmondott beszédét nyugodtan ki lehe­tett volna nyomtatni az újság­ban isi), s most mégsem volt képes „kiélvezni a gyümöl­csét”, hiszen éppen a cirku­szosoknak köszönhette, hogy túl későn fedezve föl őket, mi tagadás, nevetséges módon félreértette a körülötte ácsor­gók valódi mivoltát, így aztán — erősebb lévén benne eme nevetségesség maró ténye, mint a hatalmas cirkuszvagon vonzó titokzatossága — oda se ment, hogy a maga „termé­szetes emberi kíváncsiságának" engedve körbejárja a szóbe­szédet minden szempontból alátámasztó egzotikus jármű­vet, hanem lekicsinylő fintor­ral hátat fordítva a „büdös bálnának s a pimasz gazem­bereknek”, döngő léptekkel ha­zaindult a keskeny járdán. Bosszúságának persze - akár az előbb Pflaumnétól jövet — ahogy mondani szokás, ezút­tal is nagyobb volt a füstje, mint a lángja, s mire elért a Honvéd utca végére és be­csapta maga után a rozoga kertkaput, már sikerült is túl­tennie magát a csalódáson, Krasznahorkai László A hanyatlás vitéze (regényrészlet) Szirtes János rajza hiszen elég volt arra gondol­nia, hogy holnaptól végre nem szenvedő alanya, de sorsának valódi vezére lesz, máris köny- nyebben szedte a levegőt, s önmagát ismét kezdte annak érezni, ami volt: olyannak, aki minden elhamarkodott álmo­dozásra határozottan róle- . gyint, „mert győzni akar, és konok". Elöl a tulajdonos, egy borral kereskedő vénasszony élt, ő a düledező parasztház hátsó szobáját lakta, s ha a helyiség hagyott is kívánniva­lót maga után, mégsem volt vele elégedetlen: mert igaz ugyan, hogy az alacsony mennyezet akadályozta egy kissé a természetes felegye- nesedésben, s Így kétségkívül megnehezítette valamelyest a szobában való közlekedést, mint ahogy a rosszul záródó aprócska ablakszárnyak s a felszívódó nedvességtől málló falak is igencsak hagytak kí- vánivalót maguk után, ám Észtemé oly következetes híve volt az úgynevezett „igényte­lenségnek”, hogy oz efféle csöppnyi semmiségekre ügyet sem vetett, hiszen mély meg­győződése szerint, ha egy „lakótérben" van ágy, szek­rény, villany meg lavór, és nem esik be az eső, az min­den szempontból kielégíti az ember szükségletét. Ennek megfelelően egy hatalmas sodronyos vaságyon, egy egy­ajtós szekrényen, egy hoked­lire állított lavóron meg egy ka nnán, valamint egy címeres csilláron kívül a szobában nem tűrt meg sem szőnyeget, sem tükröt, sem függönyt, csak egy gyalult konyhaasz­talt és egy támlájától meg­fosztott széket az étkezés és a megszaporodott hivatalos pa­pírmunka céljaira, egy össze­csukható kottaállványt, hogy legyen, ha otthon is gyakorol­nia kell, s egy kampós fogast, ahová a vendég, ha van, a kabátját felakaszthatja. Ami persze azt illeti, vendéget, mióta megismerte a rendőrka­pitányt, már egyáltalán nem foaadott, őt azonban minden este, mert attól a naptól fog­va, hogy a vállszíj és az öv, a fényes csizma és a derékon lógó revolver levették a lábá­ról, nemcsak a közeli barátot látta benne, a férfit, aki „tá­masz egy magányos asszony életében”, de a bizalmas szö­vetségest is, akivel kockázat nélkül megoszthatta súlyos gondjait, s akinek, ha olykor­olykor engedett a gyöngeség kísértésének, még a szívét is „kiönthette". A kapcsolat ugyanakkor — minden alapve­tő egyetértés mellett — nem volt egészen felhőtlen, mert a melankóliára amúgy is hajla­mos, bár egyébiránt hirtelen haragú kapitányt „családi életének végzetes tragédiája” - a virágjában elveszített fele­ség, s a szerető anya nélkül maradt két kisgyermek - saj­nos, az ital rabjává tette, s noha a számtalanszor nekisze­gezett kérdésre maga is lel­kesen elismerte, hogy keserű­ségére valódi vigasztalást csak Észtemé asszonyi melegé­ben talál, ebből a rabságból mind a mai napig nem tudott megszabadulni. Mind a mai napig. igen, hisz Észtemé - minthogy amannak már jóval előtte meg kellett volna érkez­nie — most is attól tartott, hogy a kapitányt valami külvárosi csapszékben ezúttal is szokott melankóliája gyötri, így aztán, amikor lépéseket hallott oda- kintről, már ment is a konyha- asztalhoz, s már nyúlt is a szódabikarbónás dobozért, meg az ecet után, mert tudta, mint annyiszor, most sem segít majd más, csak a városban sajnos igen népszerű libafröccs, mely a közhiedelemmel ellentétben szerinte nemcsak a másnapos gyomornak, de az aznapos ré­szegségnek is egyetlen — igaz, hánytató - gyógyszere. Megle­petésére azonban, az ajtóban nem a kapitány, hanem Harrer, Valuska háziura, a városszer­te csak Dögkeselyűnek csúfolt, behízelgő modorú kőműves állt — azazhogy feküdt, mint rögtön kiderült azért, mert lá­bai, végképp nem bírván to­vább megtartani a folyton egyensúlyát vesztő testet, ép­pen azelőtt mondták föl a szolgálatot, hogy a kétségbe­esetten kalimpáló kezek még megkapaszkodhattak volna az ajtókilincsben.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom