Dunántúli Napló, 1987. szeptember (44. évfolyam, 240-269. szám)
1987-09-12 / 251. szám
A lány légzése gyors volt és zaklatott. A fiú nem mozdult, némán figyelte. Percek múlva megfeszült a meleg női test, mint egy ijj, de csak egy pillanatra, aztán sima, gyors mozdulattal kisiklott a takaró alól, felállt, majd másodpercnyi tétovázás után az ablakhoz lépett. Kint a derengő hajnali szürkület hideg személytelenséggel folyta körül a házakat, tetőket, tűzfalakat, s az a néhány koránkelő ott lent, az utcán, nem tudni, miért, de úgy tűnt, mintha menekülne valami elől .. . A fiú a lányt nézte, szemét résnyire szűkítve itta magába az édes test bársony-sziluettjét. — Biztos, hogy meggondoltad? A fiú hasra fordult, arcát mélyen belefúrta a párnába, s nem tudta, hogy a kérdés tényleg elhangzott-e, vagy csak képzelődött, s egy belső hang tette fel bántón, fájón és önkínzón. — Nem tudsz megijeszteni. .. — Szeretem, amikor mosolyogsz ... — Boldog vagyok ... — Én tudom, hogy hívnak téged ... — Nagyapám nevét örököltem ... ^ — Hallottam, amikor a barátaidtól búcsúztál ... — Én viszont tudom, hogy mit jelent a te neved . .. — Te még a nevemet se tudhatod ... — De tudom: Eurüdiké... Oldalra, a fiú felé fordult, most halántékával érezte az üveg hűvösét, a függöny redőit sült, a lány nem törölte le könnyeit, s a fiú sós ízzel itta magába a tavasszal-is-haláit- érző szerelem fájdalmát... — Ne nevess, komolyan gondoltam! — De nem tudom abbahagyni ! — Mint a kölykök, mikor becsengetnek valahová ... — Én nem tudok olyan gyorsan futni ... — De tudsz! Felállunk és se szó', se beszéd ... — Még az ajtóig se jutunk el ... — Feltűnés nélkül indulunk, mintha a teraszra mennék ... — Rettenetesen izgulok, még sosem csináltam ilyet . . . Lihegve, kacagva rohantak el a ruhatár előtt, a fiú felkapott egy ódivatú kalapot és messzire hajította, a pincérek értetlenül álltak, nekik még rövid volt az idő, hogy felfogják a történteket, hogy utánuk fussanak, hogy a telefon után nyúljanak, hogy hívják az ügyeletet, a rendőrséget . . . Kiérve az utcára ijedten torpantak meg. Egy idős férfi várta őket, a lány felismerte a colás pincért, fehér volt o haja, többnapos borostája ezüstösen fénylett, és csak nézett, kedvesen, barátságosan, majdnem szeretettel. — Ez a magáé! — Az enyém? — a lány meglepetten nézte a felényújtott hajtűt, a fiúra pillantott, majd újra az ékszerre. — Mikor az előcsarnokban volt, a pultnál, akkor esett a földre . . . — Én sosem hordtam ilyen hajtűt, soha! — Láttam, előttem történt. . . — Biztos más hajából . . . — Maguk nagyon szerelik egymást, ugye? — mindhárman egyszerre mosolyodtak el, a fiú és a lány újra érezte a nevetés forrásvíz-örömét, hátrapillantottak, mert erősödő zsivajt hallottak közeledni, a fiú megragadta a lány kezét és a hajtü után kapott. — Igaza van, ez tényleg a miénk . . . — s mielőtt a pincérek dühödt hada az utcára ért volna, eszelős menekülésbe kezdtek, övék volt az utca, a város, az éjszaka, élvezték a tempót, testük erejét és lendületét, a levegőt, az arcukbc vágódó szelet, tengerek ízét. erdők illatát, valahol rádió bömbölt, gyerek sírt, mentő szirénázott, hiába, a hangoktól elzárta őket a rohanás fátyol- szűrője, semmit se hallottak, a zúgást, a kiabálást, a fékcsi- gorgást, a fiú a lány könnyű testének száraz, tompa puffanását sem . . . — Amikor kisgyerek voltam, éjszaka mindig féltem. Anyám órákat ült az ágyam melleit, a felhőkről mesélt és a csillagokról. Minden mese rólad szólt . . . Előző este találkoztak. Szünet volt, az előcsarnokban tömeg, bűz és füst. A lány átvette a gyűrött arcú, ősz, borostás pincértől a colát, elfordult a pulttól, szájába vette a szalmaszálat, s az első jóleső, hűs korty utón felpillantott... A fiú a csarnok túlsó végében állt, a falat támasztotta, kopott hangszerén mélabús dallamot pengetett, kifújta az olcsó cigaretta mélyreszívott füstjét s oldalra fordította o fejét... — Ugye, mi sosem fogunk hazudni egymásnak? — mosolyogni próbált, de a bár színesfényű sötétjében is tisztán látta, hogy a lány szeme halálosan komoly. — Létezhet hazugság nélküli kapcsolat? — Létezhet... — Nekem még sosem volt szerencsém . . . — Akarod? — Te el tudod képzelni? — Én sosem fogok hazudni neked I Előrehajolt, homlokát az üveghez szorította, arcát o függöny ráncai közé rejtette, hosz- szú haja csapzottan, kócosán borította a vállát. Hirtelen gyöngédség lepte meg, legszívesebben odaszaladt volna a fiúhoz, hogy magához szorítsa, és azt mondja, maradjon hát, ha fél, felejtse el, de nem tudta megtenni. Annál jobban szerette. És ezt már akkor érezte, a legelején, az első össze- nézéskor, az első, lebegő, időtlenné kristályosodott pillanatban, s akkor is, amikor otthagyták az estét, s kabáttal a kezükben rikoltva, nevetve rohantak le a lépcsőn, s a fénynélküli bárhomályban is, amikor megkérdezte a fiút, ugye te sem fogsz hazudni sosem? — Mert mindig hazudunk! Ha nem másnak, magunknak. A legtöbb amit az ember adhat a másiknak, a hazugságnélküli önmaga . .. — Megígérem . . . — Nézz rám I — Megígérem! — Iszonyú dolgot vállalsz! — Te már vállaltad! — Sok fájdalmat fog okozni mindkettőnknek . . . hajával együtt simította ki az arcából. Sokperces csend után szólalt csak meg, hangja rekedt volt és bizonytalan. — És azt hiszed, ha maradsz, okkor jobb lesz? — Én benned hiszek .. . — Jobb, mintha velem jönnél? — A fájdalomtól félek . . . — Azt mondtad, eddig még sosem szerettél így . . . — Eddig még sosem szerettem így! Amikor bolondozva leértek a lépcső aljára, a fiú megölelte a lányt, de fuldokoltak a nevetéstől, önfeledt kacagásuk fölverte az utcák és terek álom előtti békéjét, és a bárban, a felszolgálónak se tudták megmondani, mit akarnak, a fiú a lány ujjával mutogatta végig a lapot, ezt is, ezt is, .ebből is kérnek . . . — Reggel éljük az estét és este köszöntjük a reggelt. . . — Kinyitjuk az ablakot, ha más becsukja és becsukjuk, ha kinyitják . . . — Megállunk, ha mindenki szalad, és futunk, ha megállnak . . . — Sírunk, ha nevetnek, és nevetünk, ha sírnak . . . És rendeltek húst még, salátát, sokat, gyümölcsöt, almát és narancsot . . . — Most már nem tudsz meglenni nélkülem . . . — Nem tudok meglenni nélküled . . . — Mindent egymásnak adtunk . . . — Egyedül elveszünk . . . — Mégis maradni akarsz? — Most nagyon boldog vagyok ... — És az is maradsz? A lány az ágy mellett térdelt, kivette a fiú szájából a cigarettát, beleszívott, majd hajával betakarta a fiú arcát, illatos szemfedővel védve szemét a közelgő reggel bántó szikráitól. — Nélküled sosem lehetek boldog . .. — Csak miattad jöhettem vissza, érted . . . — Mikor viszontláttalak, tudtam, hogy értem jöttél . . . Testük a rideg magány és az örök együttlét határán egye— A hajam az inged, a ruhád. És vártam a napot, az órát, a percet, hogy felöltöztethesselek ... — Mindig sírtam, ha magányos fát láttam .. — Az egyedüllét rosszabb o halálnál ... — A halál fájdalmától félek ... — Csak a pillanat fájdalmas . .. — Sokat szenvedtél? — Fogtad a kezem, futottunk, nevettünk, még sosem nevettem ennyit, s akkor éreztem azt az ütést... — Sokat szenvedtél? — Most veled vagyok ... — Nem engedlek vissza! — Itt a hajtűm . .. — Félek ... — Még veled vagyok . \ . — Te régóta ismered az öreget? — Ö ismer mindenkit. . . — És ha megteszem, amit mondott, s ezzel veszítelek el? — ö vezetett vissza hozzád! — S ha hazudott? — Már csak perceim vannak ... — Ha csak szélhámos, csaló, s a hajtű sem más, mint hazugság?. — Mikor a nap első sugara megérinti arcom, örökre egyedül maradsz . . . — Veled akarok maradni ... — Vedd kezedbe, roppantsd össze! — Szeretlek, Eurüdiké . .. — Nagyon fájt? — S ha hazudott, ha nem is igaz az egész? — Én hazudtam ... — Te? — A hajtű az enyém volt.. . — Azt mondtad, az öreg találta ki . . . — Féltem megrontani az öröm első perceit az igazsággal. — Én nem hazudtam neked! — Szándékosan ejtettem a földre, a múltamtól akartam szabadulni . . . — A jelen örökké hordozzc azt! — Nem akartam, hogy megzavarjon, ami elmúlt . . . — Most már mindent megzavart . . . — Nem akartalak elveszíteni .. . — A hazugság, bármily kegyes is, te mondtad, méreg! — Szörnyű árat fizettem érte .. . — Még visszafordulhatok? — Már késő . . . — Én egy tiszta lányt szerettem . . . — Most már egy tiszta lányt szeretsz . . . — Foglak szeretni még? — Most fogsz csak szerelni .. . — Nagyon hosszú az út? — A nap már végigsimította a háztetőket . . . — Félek, Eurüdiké! — Szoríts magadhoz! — Vezess, Eurüdiké! — Most már te vezetsz engem . . . A fény lassan, vörösen áradt szét a szobában. Az öreg nem mozdult, hangtalan mosollyal figyelte az arcok nyugalmát, a karok egymást-kötő szabadságát, a fiú kezét, amelyből már csak ritkán, elvétve csöppent vér a kopott szőnyegre, s amikor lehajolt, hogy betakarja őket, egy hosszú hajszálat simított ki a lány homlokából . . . MIHALIK ZSOLT Merengő A hatalmat meg sose kívántam, a vereségben voltam csak első. A lányoknak lágy, karcsú mosolyát is riadtan szemléltem mindig én. De mostan már alkonyodik folyton, s hideg parazsat forgat a szél. Horpadtan ülöm körül asztalát a marasztaló, sűrű alkoholnak. Vigaszt nem nyújt a törékeny pohár. Csak szálkás arcom tükrözi vissza. BÉNYEI JÓZSEF Négyszögbe zár Nincs számadásom senkivel, halottaimnak tartozom csak. Csupán a félelemtől félek. Kudarcért nem jár szabad szombat. Kaszalendítő ős naivság, — ki vigyáz itt pacsirtapárra? Riadt madár csapkod a zabban s vérzik, vérzik, a szárnya. Hol van az árokparti pad vasárnapesti békessége? Megzsarolt hitem idézhet, egyedül ő — szembesítésre. Ítélni annak van joga, aki mellettem belegörnyedt. Négyszögbe zár a vasbeton s a tükör-álmok összetörnek. Kerülj el, testi fájdalom, — üvölteni már nem szeretnék. Egy fejfa mellett lehetek, sehol máshol vacsoravendég. Nincs számadás, se tartozás. Valameddig még úgy elélnék, Takarj tépett rongyokba hát hiábavaló, hüs reménység. Szocializmus és kultúra Munkásmozgalom, munkásművelődés Szocializmus és kultúra vitathatatlanul rokon fogalmak. Ha e kettőre együtt gondolunk, óhatatlanul eszünkbe jut a munkásmozgalom közel másfél évszázados kulturális tevékenysége, a meghatóan egyszerű kezdetektől a hatalom megragadása után kibontakozott kulturális forradalomig. A történelmet megjelenítő képzeletünkben látjuk a vendéglői kisszobákban, műhelyekben, munkásklubokban összegyűlt, az iskolai oktatás hiányait pótló munkásokat, az olvasóköröket, az első munkáskönyvtárakat. Hallani véljük a dalárdákat, a közönséget magával ragadó — s épp ezért gyakran üldözött szavalókórusokat, színjátszó együtteseket. Visszaidézhetjük emlékezetünkbe a szabadiskolákat, szemináriumokat, ahol a dolgozókkal rokonszenvező elkötelezett értelmiségiek, tudósok, művészek, politikusok nemcsak a tudományos szocializmus eszméivel, hanem egyúttal a kultúra legjava értékeivel is igyekeztek megismertetni a fárasztó napi munka után újra és újra összegyűlő hallgatóikat. Ez az áldozatos munka megteremtette a munkássorból felnőtt politikusok, gondolkodók, művészek generációit August Bebeltől Frankel León át Garami Ernőig, de utalhatunk a munkásfilozófus Weitlingre és Dietz- genre, a péksegédből világhírű közgazdásszá lett Varga Jenőre, az irodalom és képzőművészet óriásaira: Gorkijra, Nexőre, Kassákra, Derkovitsra is. Ha az alábbiakban a szocializmus és kultúra történelmi kapcsolatáról szólunk, elsősorban arra a folyamatra kívánunk utalni, ,amely a művelődés eszközeivel segítette elő, hogy a proletariátus „önmagában valóból önmagáért valóvá váljék", azaz osztállyá szerveződjék, felismerje és vállalja történelmi küldetését. Lenin hangoztatta, hogy a munkásosztály ab ovo nem rendelkezik forradalmi tudattal. Mint mondotta: „a munkásoknak nem is lehetett szociáldemokrata tudatuk. Ezt a tudatot csak kívülről vihették be". Ezért hangsúlyozta Lenin, hogy a szocialista munkásmozgalomnak három, egyaránt fontos harci formája van: a politikai, gazdasági és az eszmei küzdelem. A klasszikus kapitalizmus időszakában az iskolarendszer a dolgozó néposztályok gyermekei számára csak a legminimálisabb, a termelés igényei által megszabott képzést biztosította. Ezért az egész korai időktől kezdve a munkásmozgalom feladata volt, hogy pótolja,- illetve ahol kell, ellensúlyozza a hivatalos oktatási rendszer hiányait vagy eredményeit. Gondoljunk csak a század forduló oroszországi vasárnapi iskoláira (egyik ilyenben tanított N. K. Krupszkója is), ahol az általános műveltséget adó közismereti tárgyak révén jutottak el a hallgatók a politikai műveltséghez, a kizsákmányolás szisztémájának megértéséhez, a természettudományos világkép elemeihez, a cári önkényuralom rendszerének tagadásához. De utalhatunk a balmazújvárosi földművelő egylet néhány kötetből álló „könyvtárára”, amely az ifjú Veres Péter számára jelentett a társadalmi haladás útján életre- szóló indíttatást. Ebben a közegben a kultúra fegyver volt, elkerülhetetlenül azzá vált. Mégis Tolsztoj, és Zola, Voltaire és Darwin munkásságának volt egy szocialista — munkás olvasata. A hivatalos, szószékről és katedráról hirdetett, a társadalmi viszonyok örökké valóságát hirdető felfogással szemben arról szólt, hogy ezek a hivatalos „értékek" hamisak, a világon semmisem örök, csak a változás. Jellegzetes, hogy az elmúlt másfél évszázad szinte minden, a munkássorból felnőtt szocialista politikusa olvasmányai, egyebek között a szépirodalom körébe tartozó könyvek révén került közel a munkásmozgalomhoz. Egy-egy idősebb kolléga, szakszervezeti, régebben egyleti könyvtáros csak az első indíttatást adta. A munkáslé- lek igazi tűzirányítói Petőfi és Csernyisevszkij, majd Jack London, Upton Sinclair és Gorkij voltak. Általuk jutottak el sokan életre szóló elkötelezettséggel a marxizmushoz, majd a mozgalomhoz. Kende J. 1987. szeptember 12., szombat HÉTVÉGE Sárosi István Orfeus Takács Dezső jubileumi metszete
