Dunántúli Napló, 1987. augusztus (44. évfolyam, 210-239. szám)
1987-08-01 / 210. szám
Közgazdasági élet í ,f'v; , <., , . A Széchenyi István nevét viselő szocialista brigádok a közelmúltban Pécsett tartották VI. országos tanácskozásukat. A találkozó egyik szekcióülésén Nyitrai Ferencné dr., a Központi Statisztikai Hivatal elnöke Széchenyi eszméivel és mának szóló üzeneteivel foglalkozott. Most közreadjuk az előadás rövidített anyagát. Széchenyi eszméi és napjaink gazdasága «• (A Sokan az eitenzéstüi úgy félnek, mint a9 setétségtül. Nyitrai Ferencné dr: előadása a Széchenyi brigádok országos tanácskozásán A sok eseményben és sok viszontagságban gazdag magyar történelem alkalmat ad arra, hogy bármilyen gazdasági helyzetben és feltételrendszer közepette visszanyúljunk analógiáért elődeinkhez. Az elmúlt évtizedben különösen sokszor nyúltunk vissza Széchenyi eszméihez, egyfelől azért, mert ő a magyar megújulásért igen racionálisan, és a magyar sajátosságokat figyelembe véve küzdött, másfelől őzért, mert'a történelmi körülmények Széchenyi kormában a magyar nép számára korántsem voltak kedvezőek, de kirajzolódtak azok a távlatok és lehetőségek, amelyek közepette a magyar nép megtalálhatta helyét a világban. Amikor a gazdaság megújulásáért reformfolyamatokon keresztül is próbálunk tevékenykedni, óhatatlan, hogy megkeressük azokat a nagy reformelődökét, akiknek sikeres volt a tevékenységük, s ebben az értelemben Széchenyi korántsem veszített aktualitásából. A XX. század nyolcvanas évtizedének vége felé a legfőbb gondunk az, hogy áttekintsük valós helyzetünket mindenfajta idealizmus, vagy pesszimizmus nélkül, felmérjük azt, hogy mit értünk el, és azt is, hogy milyen lehetőségeink vannak, amelyekkel eszközeink birtokában élni tudunk. Idézzük emlékezetünkbe, hogy mit mondott Széchenyi az önvizsgálat, a kritika témakörében: „Sokan az ellenzéltiil úgy félnek, mint a1 setétségtül az pedig éppen otly szükséges az igazság tökéletesb kifejlődésére, mint az a1 nap sugárinok szembetűnőbb tételére. Semmi se lehet az egész világi egyetemben nyomás és ellennyomás nélkül. S csak olly tanácskozás szül bölcsességet ’s áraszt áldást az emberiségre, hol szabad, hidegvérű, tiszta át- 'S belátás vezérli a' vizsgálatot ’s okosodást.” Rémítő hátramaradásunk... A magyar gazdaságot most, a XX. század vége felé elsősorban az jellemzi, hogy sikerült megkapaszkodnia az európai országok középmezőnyében. Az elmúlt 20 évben e mezőnyön belül nem sikerült előbbre jutni, sőt néhány ország, amely a 60-as évek közepén ugyanebben a mezőnyben, de hozzánk képest jóval leszakadva volt található, (s ilyenek j dél-európai országok: Spanyolország, Görögország, Portugália), részben közelebb kerültek hozzánk, részben velünk csaknem egy szintre jutottak. Nem sikerült előbbre jutnunk elsősorban azért, mert nem következett be az iparban az a termexmeg- ujulas, amelynek szükségességét már a hetvenes éve1*, végen láttuk, s amelyről világosan és egyértelműen szólt az MSZMP KP 1977. október 20-i határozata. A két világpiaci válság hatása késleltetve ugyan, de beérkezett hozzánk, s fáziseltolódással, de negatív hatást gyakorolt az ország fejlődésére. Ezt belső eszközökkel nem tudtuk kivédeni. A hetvenes években, majd a nyolcvanas évek második felétől újra jelentősen nőtt az eladósodásunk, s ezzel adósságszolgálatunk terhei is. Nem önmagában az a probléma, hogy magas a hitelállományunk, hanem az, hogy ez a magas hitelállomány a minden áron való konvertibilis exportnövelésre késztet, előtérbe helyezi a rövid távú érdekeket, s nem segíti az innovációt. Nemzetközi helyzetünk korabeli összehasonlításban Széchenyi idejében még rosszabb volt, de vajon hogy értékelte Széchenyi a maga szóhasználatában „rémítő hátramaradásunkat”. Meg kell állapítani, hogy Széchenyi ezt egyenesen előnynek tekintette abból a szempontból, hogy: ,, . . . a polgárosodott világ drágán szerzett tapasztalatait, melyek teljes kifejlődésükben állnak előttünk, felhasználjuk, mi egyedül attól föltételeztetik, mennyire tudjuk azokat a saját viszonyainkra alkalmazni, s eközben megóvni magunkat a vak utánzás, avagy a szertelen elbizakodás ballépéseitől”. csalhatatlanul úgy fogjuk tapasz"- talni, hogy a' drága út legolcsóbb.” A rövid távú érdekek előtérbe helyezése a hosszú távúak elé tehát ugyancsak nem a XX. század végének magyar találmánya, hanem sajnos kevéssé ikedvező hagyományaink egyike. Komperatív előnyeink közül kétségkívül a lakosságban keresendő a legfontosabb, a mai szóhasználattal vett emberi tényező, s ezt Széchenyi a következőképpen fejti ki: és társadalma tükrözött. Napjainkban azonban az érdekeltség elvéne lényegesen nagyobb gyakorlati érvényesülése szükséges ahhoz, hogy ■ az egész gazdaság megújulását biztos alapokra helyezzük. Ezen a téren kétségkívül volt előrehaladás, intézményrendszerünk ma sokkal inkább lehetővé teszi az érdekek érvényesülését, mint egy évtizeddel korábban. Elég ha itt a vállalati tanácsok által vezetett vállalati formáA drága út a legolcsóbb Amikor a gazdaság megújulásának szükségességéről beszélünk - és erről napjainkban igencsak gyakran esik szó —, akkor az első lépés, hogy számba vesszük, milyen tekintetben vannak gazdaságunknak a hozzánk hasonló fejlettségű országokéhoz képest komparatív előnyei, s hol vagyunk jelentős lemaradásban. A 80-as évek első felének tapasztalatai azt mutatták, hogy a legjelentősebb a lemaradásunk az innováció, a megújulás készsége tekintetében, ami nemcsak a termékstruktúrára, hanem a technológiai szerkezetre is vonatkozik. Meglehetősen lassan hajtjuk végre azokat a helyes célokat kitűző központi gazdaságfejlesztési programokat, amelyek a ráfordítások szerkezetét, s a technológiát kívánták új alapokra helyezni. Közismert, hogy termékeink a világpiacon nem csak a hozzánk hasonló méretű és fejlettségű országokkal, hanem a nálunk kevésbé fejlettekkel is azért veszik fel nehezen a versenyt, mert túl súlyosak, még mindig viszonylag kis hányaduk tartalmaz megfelelő mennyiségben elektronikát, automatikát, külső megjelenési formájuk, csomagolásuk nem eléggé korszerű, és ami ugyancsak nem elhanyagolható, mert marketing- munkánk sem megfelelő. Napjainkra is érvényes az a sajnos több évtizedes megállapítás, hogy meglévő jó termékeinkkel sem tudunk eléggé kereskedni. Hogy is volt ez Széchenyi korában? „Technikai '* egyéb tárgyakban éppen így áll a' dolog. Ha egy utat készítünk 's csak egy pár esztendőt tűzünk ki, akkor az olcsó 's így természetesen rossz út fog jobbnak látszani szemünk előtt: ha 10, 20, 30 esztendőt veszünk össze. Szünet nélküli reformátió „A ki tudja, hogy hazája a’ nemzetek lehető legmagasb felemelkedési polczához közel áll, arra fog törekedni, hogy azt azon, meddig csak lehet, fenntartani segélje; ki pedig % látja, hogy hazája még serdülő korú, annak geographiai helyeztetését, éghajlatát 's lakosit fogja vizsgálni, hogy előmenetele rugóit kifejthesse.” Az emberi tényező tekintetében Széchenyi igen nagy jelentőséget tulajdonít az értelmi meggyőzésnek, s az ő szó- használatával, a „szünet nélküli reformátió"-nak. Az ország megbomlott egyensúlyát reformokkal kívánta helyreállítani, s ezek a reformok azokon a‘ felismeréseken alapultak, amelyeket a külföld gyakorlati tapasztalataiból szűrt le. E reformok között a leggyakrabban szokták idézni azt, hogy Széchenyi kimondta a nyilvánosság előtt az ősiség megszüntetésének szükségességét és új hiteltörvényt követelt, Ha alaposabban tanulmányozzuk munkáit, akkor láthatjuk, hogy korántsem csak ezekről az alapvető változásokról volt szó. Széchenyi az érdekeltség elvét is sok munkájában közvetlenül és közvetve is kimondta. Az érdekek és azok egyesítésének eszméié a Világ c. munkáiá- bcn érzékletesen megjelenik, amikor arról szól, hogy: „Sem magas állású, sem boldog mindaddig nem leend Magyarország, mig a népet nem emeljük a nemzet sorába, azaz mig Hunnia inte- ressék által eddig űrökké elboncolt, privilégizált tartománybul, nem lesz interessék által örökre egyesülendő szabad országgá I” Az érdekeltség elve ebben a munkájában és más könyveiben is többször visszacseng. Nem belemagyarázás, hanem valós felismerés az, ha arról szólunk, hogy Széchenyi nemcsak a nemzeti összérdeket, hanem az egyes osztályok, rétegek érdekeit és azok ütköztetésének szükségességét is felismerte. Kétségtelen, hogy ezt olyan talajon tette, amit a 19. század közepének gazdasága ra, a széles körben terjedő kis- és leányvállalati rendszerre utalok. Nem mondhatjuk el azonban, hogy az érdekek által motivált fejlődés napjainkban már jelentőségének megfelelő helyet íkapott volna. Ehhez nyilvánvalóan nemcsak adóreform, hanem az ár- és főként a bérrendszer megújulása is hozzátartoznék. A reform akkor és ma Mi az, ami a reformokhoz, azok szükségességének felismeréséhez elvezethet? Ez elsősorban a helyzetfelismerés, a jó analízis, és az esetenként — s nem is ritkán — szükséges felvilágosító ellenkezés is. Széchenyi erről a következőket mondta: „A* felvilágosító ellenzés hasznát senki nem tagadhatja. Hogy tudja meg az ember még legalacsonyabb helyzetben is az igazat, ha mindenki minden szavát i g e n I i?” ,,'S hát még magasabb lépcsőn mint tanulhatja ki a1 dolgok igaz állapotját, ha hiedelmiben soha tagadóra nem lel? ’S ugyan hogy cselekedhetne józanul a' dolgok mibenlétének valódi ismerete nélkül?” Azt hiszem, megint csak a mai magyar nyelvre lefordítva, teljesen egyet kell azzal értenünk, hogyha nincsenek a mindenkori, kormányzati tevékenységet ellenző észrevételek, akkor soha sem fogunk rájönni arra, hogy milyen mértékben maradtunk el lehetőségeink mögött a gazdasági fejlődésben, s nem ismerhetjük meg a viszonylag széles körben rendelkezésre álló tartalékainkat. Széchenyi a józan helyzetelemzés és az általa alkalmazott nemzetközi összehasonlítás útján —, amelyben elsősorban a franciaországi és angliai tapasztalataira hivatkozott — felismerte a korabeli válságjelenségek okait, azt a gyógymódot is, amelyet a válságból való kikerülésre nálunk fejlettebb európai országokban alkalmaztak. Egyaránt sürgetett gazdasági és ezzel szorosan együttjáró társadalmi reformokat. A megfogalmazott reformnak a korabeli társadalmi állapotokat és ezek lehetőségeit is tükrözniük kell. Ezt ismét csak felismerhetjük Széchenyi" munkáiban, talán a legjobban a Világ és a Stádium c. művében. Hogy állunk a kérdéssel napjainkban? Kétségkívül számos példát tudunk arra hozni, amikor a társadalmi érdek felismerésében jó irányban léptünk. Egyik ilyen lépésünk volt a vállalati gazdasági munkaközösségek létrehozása, de ezek működése már jelzi azt, hogy a folyamatokat nem teljes egészében ismertük fel. Kétségtelen társadalmi érdek volt az_, hogy a meglévő és nem megfelelően kiaknázott munkaerő hasznosításával, s természetesen ennek megfelelő díjazásával többletértéket hozzunk létre. Azt hiszem, a kormányzati határozat létrehozásában közreműködők közül sokan csodálkoztak, amikor ez az akció rendkívül gyorsan terjedt el, néhány év alatt elég széles körben. Arról volt szó, hogy valóban helyes volt a felismerés, rendelkezésre állt olyan többletmunkaerő, amit az adott bér- és jövedelemfeltételek között nem lehetett kiaknázni, és az is kétségtelen volt, hogyha ezt a munkaerőt nem kívülről, valamilyen vélt vagy valós vállalati érdekmotiváció alapján kezdték működtetni, hanem az önszervezést hagyták, akkor ösz- szeálltak olyan csoportok, amelyek tudtak és akartak együtt- dolaozni és igen hatékonyan tették ezt. Néhány év tapasztalata alapján már azt mondhatjuk, a vállalati gazdasági munka- közösségek túlnyomó többsége a határozatokban leírt módon működött, s ha voltak is kevés számú esetben torzulások, a gyakorlat általában azt mutatta, hogy azok dolgoztak együtt, akik egymás munkáját segítve, a fő munkaidőben végzettnél nagyobb termelékenységgel, jobb szervezettség mellett állítottak elő többletértéket, lényegesen magasabb óraikeresettel. Mondhatjuk tehát azt, hogy itt a gazdasági és a társadalmi érdeket jól ismertük fel. De vajon a célok megfogalmazásánál a valós érdekeket fogalmazták-e meg. Erre már nem lehet egyértelmű igennel válaszolni, hiszen eredetileg orról volt szó, hogy ezek a vállalati gazdasági munkaközösségek nem az anyavállalat érdekében, hanem lakossági szolgáltatások, más vállalatok rendelései alapján működjenek. A valós igény azonban nem ez volt, hanem annak a hiányzó kooperációnak a pótlása, amelyet a nem megfelelő érdekeltségi rendszer, a túlzottan exportorientált mechanizmuselemek rossz irányba vittek. így valós gazdasági szükséglet pótlása következett be, az eredeti elképzelésben kitűzött céloktól eltérően. Magyarán szólva: a gazdaság belső törvényszerűségei erősebbek voltak annál, mint amit kívülről — felülről rá akartunk kényszeríteni. A helyzetfelismerés ebből a szempontból tehát nem volt teljesen megbízható. S ez ismét olyan tanulság, amelynek alapjait Széchenyi munkáiban is megtalálhatjuk. Kiművelt emberfők sokasága Már többször hivatkoztunk arra, hogy a reform működtetésében Széchenyi elkerülhetetlenül fontos tényezőnek tartotta a „kiművelt emberfők sokaságát”. Ezt a megállapítását unásig ismételtük az elmúlt évtizedekben, bár nem mindig vontuk le a megfelelő következtetést belőle. Széchenyi a kiművelt emberfőkön korántsem csak azokat érti, akik sokat tanultak és sok ismeretet sajátítottak el, hanem azokat, akik magukban feldolgozták ezeket az ismereteket. így nem biztos, hogy azok a „kiművelt emberfők" viszik előre a társadalmat, akik egyetemi diplomával vagy post- graduális tanulmányokat igazoló bizonyítvánnyal rendelkeznek, hanem azok a gondolkodó emberek, akik iskolában tanulva, vagy azon kívül szerezve tapasztalatokat, elsajátították az új ismeretanyagot és azt próbálják a köz, érdekében hasznosítani. Mindezt azért láttam szükségesnek megjegyezni, mert a „kiművelt emberfők sokasága” megállapítás ma már eléggé hangzatos, s ezen nagyon sokan azt értik, hogy az országnak jelentős és növekvő mértékben állnak rendelkezésre egyetemi végzettségű, különböző szakképzettséget szerzett dolgozói. Az ország összteljesítménye nem tükrözi ezek arányának növekedését. Azt hiszem, hogy e témában vissza kell nyúlnunk a képzésig, annak szintjéig és mélységéig. Meg kell állapítanunk, a legjobban kialakított reform sem fog a valóságban az elgondolkodásoknak megfelelően érvényesülni, ha nincs egy olyan közeg, amelyik ezt a reformot be tudja fogadni, s ebben a közegben valóban kiművelteknek kell lenni az emberfőknek abban az értelemben, hogy legyen affinitásuk az új iránt, hogy el tudjanak szakadni a begyakorlott régitől, ha az már idejét múlta, és hogy a saját érdekűkben tudják ütköztetni az úi gondolatokat. Ehhez viszont több felvilágosító munka, a valós értékek felismertetése feltétlenül szükséges. Megértetni és elfogadtatni Mindezt azért célszerű ismételten átgondolni, mert a reformfolyamatnak ma új állomásához közeledünk, a tervezett adó-, ár- és bérreform első lépcsőjéhez, a viszonylag széles körű adóreformhoz. A közeli hetek és hónapok dolga, hogy megértessük és elfogadtassuk ezt a széles közvéleménnyel, bár azt hiszem, hogy még nem volt olyan társadalom, amely egyértelműen újongani kezdett volna egy újabb adózási szisztéma közeledtekor. Nem is erről van szó, hanem arról, hogy azt kellene megértetni viszonylag széles körben, s főleg azok között, akiknek az aktív közreműködésére számít a kormány, hogy ez az adóreform része az egész érdekeltségi rendszer korszerűsítésének, és hogy célja a fő munkaidőben a magasabb teljesítmények kibontakoztatása és ezek elismerése. Ha ezt nem fogjuk tudni a bevezetésig elfogadtatni, az aktív lakosság és főként a magasabb teljesítményt nyújtók jelentős hányadával, akkor az adóreform nem lesz más, mint az elvonásnak egy újabb csatornája, és aligha fogja eredményezni a teljesítmények kibontakoztatását a fő tevékenység keretében. Kétségtelen, hogy ehhez még más lépések is szükségesek, többek között olyan kibontakozási program, amely érdekében működteti a kormány az új adózási szisztémát. A kibontakozás pedig reális, össznépi programot igényel, olyan célrendszert, amelyért nemcsak kell, hanem érdemes is dolgozni. Van ilyen célrendszerünk, s vannak olyan feladataink, amelyeket a fiatal generációk előtt követendőként megfogalmazhatunk. []ö HÉTVÉGE 1987. augusztus 1., szombat
