Dunántúli Napló, 1987. augusztus (44. évfolyam, 210-239. szám)
1987-08-08 / 217. szám
Galambosi László Így latjuk: Pécsét Nap Lángolva függő gömb vagyok, ha égi ajtókat őrzök, feltöltöm vörös vértemet, mindenség-hadammal győzök, vonulok örök-ércesen, futárom tűzlábú hajnal, zúzza a homály-csápokat, leszámol hótalpú faggyal, ülök, kihűlő szirteken, kardomon világ-nagy árnyak, fiaim lőttarcú csillagok, citerát pengetve szállnak, öcsém a Föld, a vizhasú, halálig engedelmes, farag sziklákból koszorút, hogy illessze fejemhez, gyógyítom szegény sárlegényt, ki tudja meddig védem? a bolygók közt sámán dalol, uszályom röpteti népem. Kiss Benedek Szűkülő szemmel Egy hete még a tenger, cigánylány-sirályok rikoltozása, homokpart gyehennájára vetve testek kagyló-kitárulása, combok közt gyöngy-igéret, csalánzó sötét moha, az örökkön-örökké-várlak, s a tiéd-nem leszek-soha. Szítja szomjad a sós szél, de szemed egyre szűkül, és szűkülő szemedben minden nő egyre székül, már nem lányt keresel régen, mégis mind lánnyá válnak, bőrük feszes, nem rontja ránca tapasztalásnak, mint elsőt, mind úgy nézed, miként az Örök Évát, s nem tudod: öregedés ez benned, vagy fiatalság? Egy hete még a tenger, cigánylány-sirályok rikoltozása, egy hete még a tenger, s most kész vagyok megint a halálra. Csanády János A város képzőművészetének múltjából Martyn Ferenc grafikája a Mecsekoldalról Az a körülmény, hogy a közelmúltban a Képcsarnok pécsi bemutató termében megnyílt öt pécsi festőművész kiállítása „Pécs — pécsi ecsettel" címmel, időszerűvé teszi a megemlékezést egy csaknem félszázaddal korábbi, hasonló vállalkozásról. 1940. márciusában így látjuk Pécset címmel mappa jelent meg a Pécsi Irodalmi és Könyvnyomdái Rt. nyomdájában. Sósdi Sándor visszaemlékezéséből tudjuk, hogy kiadásához neki is, az akkori pécsi újságírónak köze volt. A rajzok, a teljes füzet ma már alig föllelhető. A mappa hat pécsi festőművész egy-egy grafikai lapját tartalmazza. A művészek: Dabasi Kováts Gyula, Dudinszky Rudolf, Gebauer Ernő, Horváth J. Károly, Martyn Ferenc és Stefan Henrik. A grafikákat D. Lukács Ödön metszette linóleumba. A to- sakból kivehető és bekeretezhető lapokat a művészek eredeti névaláírásukkal hitelesítették. A rajzok a legismertebb pécsi városrészeket mutatták be. Dabasi Kováts Gyula a székesegyházat, Dudinszky Rudolf a Jakováli Hasszán-dzsá- mit és a minaretet, Gebauer Ernő a Széchenyi teret, Horváth J. Károly a Rókus dombról nyíló kilátást, Martyn Ferenc a Mecsek oldalát, a pálos templom környékét, Stefán Henrik a havihegyi panorámát örökítette meg. A mappához Török Lajos, a Pécsi Képzőművészek és Műbarátok Társasága elnöke írt ajánlást. „Ennek az egyszerű, de tartalmában pompás füzetnek lapjain hat, jól ismert pécsi művész mutatkozik be" — olvassuk a mappa borítólapján. - „A metszetek Pécsnek hat érdekes részét ábrázolják úgy, amint azokat a művészek látják. A lapok az újabb keletű linóleum-metszéssel készültek. Alkotóik különböző irányt képviselnek, de egyformán alkalmazkodnak az anyaghoz, s élvezik a vonalak, a fehér és a fekete szín játékát. Valamennyi őszinte művészi munka, érték mindenki számára, s nagy gyönyörűség azoknak, akik a metszetek hangulatát megértik.” A mappa kiadásával egyrészt a Pécsett élő művészeket kívánták anyagilag támogatni, másrészt az érdeklődőket kívánták elérhető áron, olcsó, értékes és maradandó művekhez juttatni. Elgondolkoztató, tanulságos, nem előzménytelen és nem folytatás nélküli vállalkozás. Pécsi Pilch Dezső, a képző- művészeti főiskola tanára már a harmincas évek közepén ak- varellsorozatban örökítette meg a jellegzetes baranyai népviseletet. Ifj. Nendtvich András rézkarcsorozatot készített pécsi épületekről, Paál István tucatnyi okvarellt festett jellegzetes pécsi épületekről, utcákról, terekről. Pécsi Pilch, Nendtvich és Paál munkái képeslapokon sokszorosítva is megjelentek. Sok évvel ezelőtt kiállításon mu- rosítva is megjelentek. Sok évvel ezelőtt kiállításon mutatta be pécsi akvarelljeit Tarlós bácsi. Hagyatékát, úgy tudom, a Janus Pannonius Múzeum őrzi. A pécsi irodalmi folyóiratok, a Sorsunk és a Dunántúl címlapján néha megjelent egy-egy jellegzetes ->écsi városrészlet. Gádor Emil Décsi tárgyú pasztellsorozata a Nádor kávéházban látható. Martyn Ferenc szívesen vállalta pécsi tárgyú kiínyv, versantológia illusztrálását... De térjünk vissza az 1940- ben megjelent mappához! IgaRiganiBMraEC za van Török Lajosnak: valóban, ha a képek tárgya, a kivitelezés technikája közös is, alkotóik különböző irányt képviselnek. Kik álltak csapatba a vállalkozás sikere érdekében? Dabasi Kováts Gyula !már 1914-ben — Gebauer Ernővel társulva — festőiskolát szervezett Pécsett. Képei — mint erről a Krónika című folyóirat hírt adott — 1921-ben a pécsi Művészkör harmadik kiállításán szerepelnek ... Dudinszky Rudolf a pécsi hadapród iskolában tanított rajzot ... Gebauer Ernő a két háború közti évek legünnepel- tebb pécsi festője. Főképpen dekoratív templomfestményei, freskói tették ismertté. Már 1910-ben gyűjteményes kiállítást rendezett Pécse!t. Számos díjat és kitüntetést kapott ... Horváth J. Károly kitűnő rajztudását főként külfölden kamatoztatta, • bejárta egész Európát... Az új kifejezési formák iránt ketten vonzódtak: Stefán Henrik a pécsi pályakezdés után — más pécsi festőkkel, Breuer Mar- cellal, Forbáth Alfréddel, Molnár Farkassal együtt — a Eauhausban folytatta tanulmányait, onnét küldte képeit rendszeresen a pécsi kiállításokra ... Martyn Ferenc pedig éppen a mappa megjelenése évében, 1940-ben költözött haza Párizsból... A művészek egyéni látásmódja az azonos technikán, a linóleummetszeten is átsüt. Dabasi Kováts a székesegyház nyugati végét jeleníti meg szokctlcn, egyéni látószögből. Dudinszky fényképszerű pontossággal ábrázolja a dzsámi és a minaret törökös építészeti formáit. Gebauer Ernő valósággal színpadi díszletnek láttatja a Széchenyi teret keretező házakat, a háttért lezáró Mecseket. Horváth I. Károly nyugati irányból mutatja be a várost: az előtérben a házak zegzugos vonalát, c háttérben a jellegzetes pécsi tornyokat hangsúlyozza. Ste'án Henrik képe éppen ellenkező irányból, keletről, esti fények és árnyak szokatlan keveredésében ábrázolja Pécset: fény jut a Mindenszentek templomára, de a háttérben a város házai már árnyékban állnak. A legegyénibb izek Martyn grafikáján érződnek: a táj, a Mecsekoldal szerkezetét, az épületek konstruktiv formáját hangsúlyozza. Talán ez a leglevegősebb, leginkább grafikus megoldású a hat lap közül. A tájképfestészet, a városkép-ábrázolás, a veduta a képzőművészet régi műfaja. A pécsi táj, a Mecsek, a város épületei, házai, tornyai századok óta kínálják a megörökítésre való témát, a festőművészet félkész áruit. fme, csaknem ötven éve, az akkor legmodernebbnek számító művészeket, Martyn Ferencet, Stefán Henriket is megragadta a képzőművészetnek ez a nagy hagyományú műfaja. A város témát kínált a festőnek. Es a várost olyannak látjuk, amilyennek festői megmutatták. Ez adja meg egy csaknem félszázados mappa jelentőségét. Ez teszi följegyzésre érdemessé a hasonló vállalkozásokat. És emiatt gondolunk tisztelettel a hagyomány folytatóira, azokra, akik a mai várost, a mai Pécset „pécsi ecsettel" örökítik meg. Tüskés Tibor Gebauer Ernő valósággal színpadi díszletnek láttatja a Széche nyi tér házait Emlékezés egy régi utazásra Milyen fontos volt az az utazás kalandosan a busz méhébe bújva — mig megejtett az őszi köd-varázs már Nógrád dombjai között gurulva; az ismertből az ismeretlen idő-tenger felé evezni, s salgótarjáni esti füstben város tenyerén megérkezni. — Milyen kalandos volt az az út, pedig csak a sors vetett kockát, s hogy a kocka hatosra fordult, tán csak a város dzsinnjei tudták; fogadásukra megjelentek esti ezüst köpenyben, és a szobor körül lebegtek áttetszőén és könnyen — ifjú jövőnk, forró szerelmünk, szellem-kezük áldása rajta, ma sem hagy érintetlenül a ködös alkony varázslatja; hiszen, ha csak vándor-diákok lettünk volna, de nem, mi nem akartunk kevesebbet akkor: meghódítani az egész világotI Gerencsér Miklós: Színészbejáró Mindenki hordoz magóban olyan vágyat, amiért mások kinevetnék. S ha ne adj isten: teljesül egy ilyen vágy, az ember csakugyan nevetségessé válik. Pe'sze könnyen beszél az, aki már tanult a maga kárán. De két nappal ezelőtt még én boldog, hiszékeny voltam, és emeletes butaságomban elvittem megpatkoltatni a vesszőparipát. Ahogy egy magára sokat adó fiatalemberhez illik, pedánsra glancoltam magam, és kiültem sörözni a csónakház elegáns teraszára a verőfényes délutánban. Gyűrhetetlen nadrágom, nyesett orrú cipőm, ropogós panamaingem és vitamindús egészségem az ifjúság boldog érzésével töltött el. Már-már nyegle nagyképűséggel pillantottam le a Dunára, amely ráérősen ringatta ananászsárga, lakktól ragyogó motorcsónakomat. A bőség e csendes, ünnepélyes tömkelegében Rózsira gondoltam, aki most a Posztógyárban a végtelenül hosszú vég fölé hajol, és műstoppolja a szövéshibákat, akit pedig táguló tüdővel, ujjongva röpítettem volna végig a hűs Dunán ebben a forró délutánban. I Igazán, csak ez hiányzott a teljességből, hiszen kedvem mellé ráadásul időmilliomos voltam: hatra járok dolgozni, és kettőkor már a lukacsos bádogszekrényben alszik az overall. Rózsi járt az eszemben, de helyette egészen más lépett a teraszra. Fennakadt a szemem. Nem csalás, nem ámítás. Viki volt, a szőke leopárd, városunk jegesméltóságú színészcsillaga, aki miatt egészen épelméjű ifjak zuhantak búsko- mor szerelembe. Rózsit egy pillanat alatt letörölte a tábláról. Ahogy előrelépett hanyag ringassál a korláthoz, s ahogy néztem feszülő nadrágját, meg a pipacsmintás blúzára hulló hajzuhatagot, mindjárt emlékeztem, hogy engem is kivert már a forró hideg ezért a szőke leopárdért. Markába szorította szívemet az a bizonyos régi vágy, amelyről még nem tudtam, hogy nevetséges. Viki felém fordította mindig nevető, gyönyörű arcát, s mintha ő nagyvilági utazó, én meg a hordára lettem volna, kényesen megkérdezte:- Elég hideg a sör, fiatalember? Még soha nem esett nehezemre az anyanyelvemen beszélni, de most a szájpadlásomhoz tapadtak a szavak. Alig tudtam őket napvilágra tuszkolni. — Izé . . . ez már nem. Meg- langyosodott. Negyedóra múlva a motorcsónakomban ült. Helyesebben feküdt. Bikini fürdőruhában. Nem tudom, a nap égette-e jobban az arcomat, vagy az ő zsemleszínű bőre. Ekkor értettem meg, mit jelent egészen pontosan, ha kutyába se veszik az embert. Ahogy elém tárta valamennyi báját, az több volt, mint elszomorító. Eleinte ugyan fölborzolta n nyugalmamat, de később szégyenkezve eszméltem, hogy ez a nő nem néz engem férfinak. Ügy forgatja, illesztgeti magát a Nap felé, mintha csak egy kutya bámulná. De azért szóba ereszkedett velem.- Maga mérnök?- Nem.- Hát? Cselédkönyves orvos?- Az sem..- Hát akkor?- Horizontál esztergályos vagyok a Szerszámgépgyárban. Iskolai végzettségem gépipari technikum, magasságom százhetvennyolc centi, súlyom nyolcvannégy kiló, skarlátom, szamárköhögésem nem volt, himlő és diftéria ellen beoltottak. Mire kíváncsi még? Dühömben ropogtattam a szavakat. Aztán a végsőkig fokoztam a motor bőgősét, hogy ne halljam, hogyan nevet a nő. Epésen gondoltam, hogy ennek ugyanúgy csak a mérnöknél kezdődik az ember, mint ahogy kétezer forintnál a cipő. Később mégis egészen jól elbeszélgettünk. Immár nem tekintett holmi mohószemű kutyának. Kiteljesedő önbizalmam birtokában bátran megkérdeztem : QHÉTVÉGE 1987. augusztus 8., szombat
