Dunántúli Napló, 1987. augusztus (44. évfolyam, 210-239. szám)

1987-08-20 / 229. szám

Pillanatképek Mohács mindennapos életéből: a városi tanács előtti parkolóban síinte csak külföldi rendsiámú autót találhatunk, érkezik a szigetről a komp, regi es uj epuletek talalkozasa a belvárosban * Bizonytalanul nézelődöm a „Cselével" átellenben az út- szélen ácsorogva: valahol in­nét vezetett le egy ösvény c Dunáig, fűzfák, kanadai nyárfák, cserjék között, de jobb kézről düledező kerítés mögött a magas fűben gyü­mölcsfák is voltak, meg né­hány ház, amelyeknek csak a padlásablaka és mohlepte te­tőzete látszott ki a dús zöld­ből. A Csele kocsma még megvan, de itt a part mentén már nincs semmiféle épület, de még az ösvény sem. Vagy éppen nem találom. Annak­idején, szép koraősz volt, az öregember akkor kapja ki a második gyönyörű pontyot a vízből. Meg is kínáljuk a más­fél literes csatosüvegből. Na­gyon szépen köszönöm, jól­esett a hűvös fröccs, s ha már így vagyunk, ő is vissza- kinól bennünket, csak elébb rakjunk jó nagy tüzet a szá­raz gallyakból. Közben föl­ment az egyik házba, sót, tö­rött borsot, kenyeret hozott le, a pontyokat csak éppen ki­zsigerelte, megszórta a belse­jüket sóval-borssal, aztán vi­zes agyagba burkolta a két halat. A vastag parázsréteg alá dugott két agyaggömböc háromnegyednyi óra alatt fe­hér szárazra szikkadt. Akkor az öregember kipiszkálta a tűzből, egy husánggal rájuk csapott és a széteső agyag­ból előbukkant a hófehér, fű­szeres halhús. A halak pikke­lyes bőre pedig az agyaglab­da belső oldalára ragadt. Csak ámultunk. A halsütés e gyö­nyörűséges nomád módjával azóta sem találkoztam. Csak az öregember emléke maradt bennem jó negyedszázadnyi idő múltán. Fölszaladunk a mohácsi sző­lőhegyre. Az öreg, vagy na­gyon öreg présházak és „bak­hátas" ültetvények között itt is elszaporodtak a magasmű­velésű parcellák, meg persze az új présházak, vagy inkább hétvégi há”?ak, emeletesek, fe­hérek és sötétbarna ablako­sak, erkélyesek. Azt mondják, a mohácsi szőlők területe jó­val nyolcszáz hold fölött van. Van, aki sokallja. Annyi biz­tos, hogy a hagyományos „ve­gyes" szőlő uralta itt a vidé­ket, aztán az olasz rizling, kevés bánáti és néhány szá­zaléka hárslevelű. Húsz évvel ezelőtt. Most az „újgazdák" már megváltoztatták a „pro­filt": van Veltelini, aztán a rajnai rizling, bár ez keveset hoz, a gyönyörű tramini, Bian­ca. Viszont a zalaqyöngyé- ben sokan csalódtak. Hát, gaz­dája válogatja. Kérdem — in­kább csak kötözködve —, hol és kinek van nohája és otelló­ja, de enyhe sértődéssel a hangiukban tiltakoznak. Ná­lunk?! Már ne mondjon ilyent! .........Talán az öreg Mar­t inecnek volt valamikor, de lehet, az sem igaz!" Aztán el­ütik a dolgot, inkább a 42 000 forintról beszélnek, amit 1— igaz, tíz év alatt — törlesz­teniük kell és akkor megkap­ják a vezetékes vizet, sőt a főágról egy méterre egy cső­csonkot is leágaztatnak, ami­re aztán ráköthetik a belső hálózatot. Megyünk lefele a Tábor-hegyről. Azt mondja egyik szőlősgazda, rámutatva a bal oldali parcellára, ahol MOHÁCS egy kútkávát ölel körül a gaz ... „egyszer itt feküdt egy halott férfi. Még régebben ..." — Ki volt az? Hogy-hogy meghalt? — Nem tudni, idegen volt... — Hogyan hívják ezt a ká- tyús utat? — Hajer szurdok a neve. — Csak így, hogy Hajer? — Lehet Hauer... Várjon, megkérdezem. A szurdok végén a szőlőben hajuldozik egy kapáló asz- szony: „Te, Móri, hogy kell írni a Hajért?" A nő szótla­nul néz, aztán ahogy közele­dünk, beszalad a tőkék közé. „Ez meg azt hiszi, hogy az adóhivataltól jöttünk, vagy mi a fene!” — dohogja a gazda. meg is szoktuk. Persze nem váltam „vízi-emberré”, tehát nem járok pecázni, mint mond­juk sok más mohácsi, nem értek hozzá. De azért föltalá­lom magam. Most például szervezzük a nagy találkozót." Évente hol mi vendégeskedünk az Új Barázda Tsz-nél, hol ők jönnek hozzánk. Ez afféle munkás-paraszt találkozó, min­dig az Alkotmány ünnepe kö­A közelmúltban megszépült Korona Szálloda A Mohácsi Farostlemezgyár legerősebb ipari objektuma a huszonkétezres városnak. Szép környezetben kezdték el az építését még 1955-ben, ha jól emlékszem „három lépcső­ben". Jó három évtizede ... Átjutok a portán, mindössze 30 percet ígértem (és tízzel túlléptem) az igazgatónak, dr. Steindl László okleveles gé­pészmérnöknek. Az asztala sar­kán piros szegélyű tábla: „Itt senki sem dohányzik, kérjük, ön se tegye!" Fanyalogva ol­vasom, mosolyogva mondja: „Kivételesen” — ám annál ne­hezebb egy hamutartót keríte­ni. Tíz óra múlt, a titkárnő nemrég hozta be a napi pos­tát és a lapokat: Világgazda­ság, Dunántúli Napló, Népsza­badság, Népszava. — Hány levél érkezett? — Pontosan húsz, ezeket át­futom, kiszignálom, vagy visz- szatartom és személyesen meg­beszéljük a teendőket azzal, akiket illet. __ — Várt valami fontosabb küldeményt? — Igen, de sajnos, nem ér­kezett meg ... A gyár bizonyos berendezé­sei már elavultak, cserélni kel­lene, ehhez viszont deviza szükséges. Nem is kevés. A MOFA „vezérkara" exportbőví­tő pályázatot nyújtott be. Nyolcvcnnyolc millió forint ér­tékű devizára van szükség, ezt szeretnék megkeresni. — Előzetes megbeszélésünk mór volt az ügyben, most csak azt várjuk, hogy rámondják az „áment". 1960-ban lépett be a gyár­ba, 27 éves fejjel. Pécsvárad- ró1 származott el, Mohócsoh a MOFA családiházak utcájában lakik családjával. — Szép lett ez a város és rül. Általában ötven-ötven fő vesz részt, közös ebéd, egye­bek. * Telefon cseng, aztán még egy hívás, majd újra megszó­lal, közben az órámat nézem, elbúcsúzom és néhány perc múlva már a város hajóállo­másánál könyöklünk a beton mellvéden. Befut egy kirándu- Ic.hajó, a fedélzet alatt tán- coló-ugráló féltesteket látok, mert a födém takarja a vidám társaságot. Az eleje már ki­száll, a vége az utolsó percig táncol, míg végre kiürül a ha­jó és a sort lezárja a bőgős és a két hegedűs. A parton a lóvét számolják, osztják. Túloldalról megérkezik a komp, szemből nézve olyan, mint egy óriási őshüllő. Nagy Tibor, a Halászcsárda vezetője mondja, hogy a nyu­gatról látogatóba hazatérő ro­konok első útja a kőgáthoz vezet: könyökölnek és szótla­nul bámulják a folyót. Csak nézik a vizet és a hajók, kom­pok mozgalmas tömegét. Nosz­talgia? — Lehet. De hát a mohácsiak is itt korzódnak szinte rendszeresen, sokan hét végén, hogy aztán a néhány órás nézelődés, séta után a Halászcsárdában fejezzék be a napot. Egy kis romantikával azt is mondhatnám, hogy várják, mi­lyen „üzenetet hoz a folyó", amely elhömpölyög a város peremén és tovább zubog, so­ha vissza nem térően. A fo­lyók, akár a tengerek, mindig a messzeséget idézik képzelt rejtelmekkel. Pedig semmi rej­télyes nincs ebben. A selyem­gyári esztergályos, Kenéz Ist­ván meséli, hogy a gyár túl- porti négyszobás vikendházá- nak mindig akad lakója, a brigádok oda szerveznek csa­ládi összejöveteleket, gyermek­napot, horgászvacsorát, vetél­kedőt, amíg csak számíthat­nak kellemes időjárásra ta­vasztól őszig. A víkendház- öre- gecske már, de hát a brigá­dok vállalják a karbantartá­sát, és ez nem kerül pénzbe. — Én Lippóról költöztem be évekkel ezelőtt Mohácsra. Csa­ládommal a lakótelepen kap­tunk lakást - mondja — már el sem tudnám képzelni má­sutt az életemet. A Duna-part, a hétvégi focimeccsek, aztán alkalmi színházi rendezvé­nyek. .. Szóval, nem lehet itt unatkozni. A selyemgyórban pillanatnyi­lag áll a munka, mindenki szabadságon van, csak a tmk-sok dolgoznak. Ma fizetés napja, két fiatal szövőiónnyal váltok néhány szót, Pólyák Ve­ronikával és Mutshausz Eriká­val. Mennyi van a borítékban? Két és félezer forint, de csak két hétre. Ez az első szak- munkási fizetésük, miután a nyár elején fejezték be az ipa­ri tanulóéveket. Utána még járt nekik a szokásos szabad­ság, pontosabban egy ország­járó kirándulás a társvállala­toknál. * Jószerencsém még két ifjú iánykával hozott össze a na­gyon kellemes kis „ételbár­ban", a Corsóban. Egyik box üres, beülök. Kérem a kávét és a vodkát. A lányok be­lépnek, körülnéznek, hely csak nálam van. Persze, üljenek csak le. Csendesen beszélget­nek, ismerkedem velük, egyi­kük — kissé telt, fekete hajú Kora délután a kerékpárosoké és a gyalogosoké a főutca — c székgyárban anyagmozga­tó havi háromezerkétszázért. Nem sok, de hát tizenhét esz­tendős, valahol el kell kez­deni. A másik karcsú, kis zöld­szemű lányka, azt mondja, női felsőruha-készítő, most tanulja a szakmát, másodéves.- Minden ruhámat magam varrom, és ez nagy előny, ha őzt számítom, hogy négyszáz forint a havi ösztöndíjam.- Honnét tudja, mi a leg­újabb divat?- Például a Burdából. A magyar kiadás olcsóbb, de a nyugatnémet az drága. Négy­száz forint, viszont jó vastag, tele szabásmintákkal.- Éppen annyi az ösztöndíj — jegyzem meg.- A szüleim megveszik ne­kem. Ha leteszem a szakmun­kásvizsgát, butikok részére fo­gok dolgozni. Ha nem harag­szik, megkínálom, szereti a csokoládét? Meglepődöm.- Váratlan kérdés volt, nem is tudom, azt hiszem mégsem kérek. - Gondolkozom, mikor ettem utoljára csokit.- Fogadja el, igazán szíve­sen adom, - s bontja ki a tábla tejcsokoládét. — Hogy érzem magam Mohácson? Itt születtem. Nem rossz, de azért néha unalmas. Az egyetlen for­galmas utcája, a Dózsa György út, s tovább a Szabadság út, aztán kész. Mindenki ismeri egymást, fiúk, lányok . . . Tud­ja, hogy van ez. * Hogy forgalmas, az biztos. Ennyi útszélén parkoló autót Pécsett sem látni. Meghökken­tően sok az autó, de a mel­lékutcákban is. Külön autó- soi a Szekeres-féle cukrász­da előtt, mert mondani sem kell, a „Szekeres-fagyi” olyan fogalom Mohácson, mint a Corsó, olcsó és rendkívül ízle­tes ételei, vagy a Halászcsár­da halas „csodái". A dús lom- bozatú fák árnyéka alatt hul­lámzik a járdák, kirakatnézők tömege. A fogadalmi temp­lom gyönyörű színes üvegab­lakait - a Pécsett élő, nyu­gatnémet üvegművész, Georg Michael Ganding készítette — átvilágítja a déli napfény. Az ABC-ből friss kenyér illata árad az utcára: a kenyérgyár Läufer László felvételei ma is lesütötte a 100 mázsa kenyeret és 36 000 péksüte­ményt, nemcsak Mohács, ha­nem a környékiek részére is. Kint a parton - a Dunával párhuzamos utcában — vala­mi telep előtt ácsorgó férfiak­tól kérdezem, hol lakik Ker- sics Anka énekesnő. „Anka?!" Hol is? Ja, igen, ott a má­sodik házban, ni csak...!" Anka: jó évekkel ezelőtt a szőlőjében találtam meg, két külföldi fellépés között arany színű szandálban, és már használaton kívüli flitteres ru­hában kapált a sorok között. Hogy hogy van? Múltkor be­teg volt, de köszöni szépen, már nincs semmi baj. Renge­teget beszél, színesen, szelle­mesen, izgalommal: Főisko­la... Kodály tanár úr... kül­földi utak évtizedeken át... kilenc alkalommal Párizsban, tizenötször — ha nem többször - Isztambulban, nyolcszor kai- róban . . . Athénban ... Ale­xandriában. Most Amerikába hívják. Talán elvállalja. Vár egy barátom. Kérdések­kel bombázzuk egymást, mert évek óta nem találkoztunk. Kérdem tőle, mi van Pista bá­csival, egészséges-e? „Az édesapám? Hálistennek, jól van". Mutat egy fényképet, Pista bácsi — a nyugdíjas, neves agronómus - ül vala­mi verandán és hegedül. „He­gedül? — kérdem - Erről nem is tudtam, hogy valaha is he­gedülhetett volna ...” A fia elnézően nevet: „Most, nyolc­vanéves fejjel jött rá, hogy hegedülni akar, és nem érti, hogy az öcsém és én miért nem tanultunk meg soha ezen a hangszeren játszani..." Estére jár az idő, a mai napon a kórház szülészetén hat kisgyermek született, a leg­utolsó 18 óra 40 perckor, 3 kilogramm 85 deka súllyal, egv dunaszekcsői család nagy örömére. Az a neve, hogy Für- dős Eszter. Eszterke. * A Ságvári út végén, a töl­tésnél, az utolsó házban van egy kocsma. Igazi, jó kis kocs­ma. Ajtaja — a külső — nyit­va, csak a rácsost zárták le, szünnap lévén. Bent az öreg, régi bútorok még. Itt beszél­gettem egyszer a kilencven­éves hajóssal, aki „sleppen" született, ott is élte le életé­nek jó kétharmadát. Heti egy­szer jöttek össze a környék öregei. Külön asztalnál. Azt mondta, a „sleppen" hosszá­ban az opja kifeszített egy drótkötelet, és arra pányvázta ki őt és a kutyát. A drótkö­tél megóvta attól, hogy a víz­be essék. Még csak négykéz­láb mászott, de a kötél már a derekán volt. „így éltem én o Dunán" — mondta évekkel ezelőtt. Olyan kék volt a sze­me, mint a tengerészeknek, még öreg korára is. Olyan kék, mint a mennybolt, s olyan tiszta, mint a kék menyor­szág ... Rab Ferenc MELLÉKLET 1987. augusztus 20., csütörtök

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom