Dunántúli Napló, 1987. július (44. évfolyam, 179-209. szám)

1987-07-04 / 182. szám

Krónika Janus Pannonius búcsnvtrse. * e°— **** uj kötete a nagy re­neszánsz költő Az elmenő üdvözli a szent királyokat Váradon (népszerűvé vált formában: Búcsú Váradtól) című versének hu­szonkilenc magyar fordítását tartalmazza. Mint ismeretes, Janus lotinul verselt (a közhiedelemmel ellentétben azonban nem még, hanem már latinul, lépést tartva az európai humanizmus latin .nyelvűvé válásával), s néhány epigrammájának népszerűsítő magyarításán túl századunkig fel sem merült lefordításának igénye, hiszen a művelt magyar olvasó eredeti nyelven élvezte költeményeit A feltehetően 1451-ben keletkezett vers alkalmaz­kodik az ókori és újabb utazási irodalomból leszűrt tartalmi­szerkezeti sémához, de ezt az egyéni látásmód színeivel tölti ki. Zárt kompozíciója, feszes ritmusa, s az indulás előtti pilla­nat lelkiállapotát kibontó szemléleti egysége nem kis feladat elé állítja mai tolmácsolóit. A kötet a búcsúvers közismert öt korábbi fordítása mellett közli a Kortárs címíj folyóirat kezdem itiényezésére 1971—1972-ben készült huszonhárom újabb átülte­tést, ezeket pedig Weöres Sándor legújabb változata követi. Mindegyik megoldás sajátos arculatú, értékes teljesítmény, de így együtt nemcsak az eredeti vers árnyaltabb megértését se­gítik elő, hanem a lírai mű kimeríthetetlen sokszínűségének él­ményével is megajándékozzák a mai olvasót. Somlyó György szövege leleményes összetettségével, Benjamin Lászlóné szem­léletességével, Kerényi Gráciáé mívességével, Csorba Győzőé ■pedig szigorú versmértékén is átütő természetességével ragad meg, Nagy László személyiségének sugárzása a fordítás szöve­gén is átüt, Weöres Sándor viszont a reneszánsz emberének friss és elfogulatlan könnyedségét idézi fel. A könyvet Martyn Ferenc Janus Pannonius-sorozatának harmincöt rajza ékesíti. N. I. Lávsztori. Egy napon Oliver Barret — e néven a ne- ________ gyedik -, könyvtárba tart. És így kezdődik meg a legnagyobb kaland. Csak a happy and marad el ezúttal . .. Erich Segal számos kiadást megért híres szerelmi története, a „Love story" lehet édesbús, rózsaszín mese is, némi sötét, tragikus árnyalattal. Ez a tragédia ugyan nem az, amely na­pok múltán is megborzongat, de azért lehet hitelessé tenni és hamissá rontani. A regényből készült feldolgozást választotta a Pécsi Nemzeti Színház néhány művésze, hogy szokatlanul, évad végén jelentkezzék új bemutatóval. A „Jenny és OI" című mo­nodrámában a főszereplőnek, Gergely Róbertnek, kemény mun­kát kell végeznie, hogy a lázongó úrifiúból lassan felnőtté érő Ollie-t élővé formálja. Változik, de pillanatról pillanatra arra is figyelnie kell, hogy minden szó voltaképp visszatekintés, hi­szen Jenny már halott, csupán a hangját hallani... A jelen és a múlt egyeztetése az előadás második harmadától sikerül jobban: IV. Oliver alkalmanként túl széles gesztusaiban, látvá­nyosan szenvedélyes kitöréseiben kevésbé hinni, mint későbbi csendesebb, de összefogottabb, mélyebb és igazabb érzelmei­ben. Véaül sikerül nem odafigyelni arra, hogy a többi szerep­lő play backról beszél. Lassan elhisszük Füsti Molnár Évának, hogy Jenny hangján szól, és Ujlaky Lászlónak, hogy ő az igazi Kőfejű, a „nagy" III. Oliver Barrett. Sikerül elképzelni, hogy Hú­ros Annamária szobát, hokipályát, olykor „ketrecet” jelző dísz­letei közt valaki valóban néhány évet él át két óra alatt. És úgy tűnik, a tárgyakkal is lehet játszani, néhány percre élővé változnak, beszélnek, válaszolnak ... A Vas-Zoltán Iván rendezte előadás teljes bevételét a sze­replők a Pécsi Nemzeti Színház felújítására ajánlották fel. De ez már nyilván egy másik „szerelmi történet"... (Hodnik I.) Naponta felkelek. Könyvészetileg is szemrevaló, nagyon r szép kis kötetet bocsátott ki a Bé­kés Megyei Tanács V. B. művelődési osztálya Bényei József szerkesztésében, Koszta Rozália illusztrációival: Sass Ervin Na­ponta lelkelek c. verskötetét. Halvány krémszínű borítóján a költőt jól ismerő valaki írja nagyon találóan: „Sass Ervin má­sodik verseskötete korábbi lírai magatartásának folytatása. Azért ír, mert együttérzést remél, mert kapaszkodni szeretne a föld és az ember apró örömeibe. Naponta felkel, nemcsak a munka szigorú követelményei miatt, hanem mert reményei is naponta ébrednek: hátha most megtalálja a szépség és igaz­ság harmóniáját közvetlen környezetében. Ezért tud örülni min­den kicsi jelnek, ezért fáj neki minden erőszakosság, durvaság, minden értéktiprás." A kötet négy (S. lélegzik, Kés és bársony, Útjelzők, Mindig csak ennyi című) gondolatkörbe foglalt veis- ciklusai a mindennapok szorongásaiból, bonyolult világunk megújuló kérdéseiből: tétova válaszkereséseiből „itt-ottnyi" re­ményeket indukáló derűs életpillanatokból s az élet rendre, naponta megújuló fájdalmaiból, költői-emberi vágyaiból épül­nek föl. A fölfelé törés-tekintés, a szárnyalás illúziója aligha­nem egész életét végigkíséri: Repülés-versének zórósorait akár mottóul írhatnák e kötet bemutatása elé: „...hívom a kerek nagy napot / a nagy tüzet mert megfagyok I Ikaruszt játszom ,s azt hiszem I szétolvad szárnyam s hitem" Sass Ervin kenyérkereső mestersége: újságíró, lapszerkesztő. Jó négy évtizede. Korán eljuthatott a világot megváltás remény­telenségének fölismeréséig; a kötet egészének hangvétele szo­morkás, verseiben bölcs a valóságlátás és a szembenézés im­ponáló bátorsága ölelkezik a „mégiscsak életigenlés" halk hi­tével az emberben, a poraiból naponta újraéledő — a nemzet- ben-országban gondolkodó kitekintés — naponta-kudarcai el­lenére is. Hogyan is szeretnék élni? Ezzel a címmel adta ki nemreg Kanyar Jó­zsef szerkesztésében az 55 évesem elhunyt köl­tő-újságíró Sipos Gyula folyóiratokban, heti-' és napilapokban megjelent írásainak válogatását. (Tanulmányok, riportok, jegy­zetek). A kötethez S. Hegedűs László írt Előszót, röviden be­mutatva ki is volt Sipos Gyula? „ . .. Egy a tízezernyi népi kol­légista, a tízmillió magyar közül. Egy azok közül, akik generá- ciónyi távolból feleltek a tiszta szellemiség Bátor hangján, in­nen a Dunántúlról — Sömogyországból Sipos Gyula,' a Balaton mellöl Simon István, a pannon lankákról Nagy László, hogy csak a legkülönbeket említsem — a Tiszántúl/ Veres Péter, Sza­bó Pál, Erdei Ferenc, Németh László, Sinka István figyelmező szavára. Az 1921-ben született Sipos Gyula zselici | kanászok, pusztai cselédek, napszámosok ivadéka. Első verskötete Kaposvárott érettségije évében, 1939-ben jelent meg a Berzsenyi Társaság kiadásában. Közgazdász-hallgató, a Győrífy-k^llégium vezetőségi tagja, L943-tól igazgatója. A negyvenes évekj elejétől részt vett az ellenállási mozgalomban. Mozgalmas-szép [életében megada­tott számára, hogy megélje a történelmet. 1j945-ben az Ideig­lenes Nemzetgyűlésben Somogy képviselője, ^öltőként 12 vers­kötete és négy regénye, illetve szociográfiájcj és memoárkötete jelent meg. 1942-től dolgozott újságíróként — haláláig. Ország­járó riporter volt, s most e kötetnyi válogatást lapozgatva fáj­dalmasan érezhetjük a veszteséget, a hiányát, amelyet korai 'halála okozott irodalmunkban s az irodalmi nívóiú magyar új­ságírásban. Wallinger Endre Mezey István rajzai Faházak RÓZSA ENDRE Liba(sor)minta Ludtalpas a liba lába, mégis lépked peckesen. Miért húznak libasorban? Nem tudod? — Nem. — Nem? Te sem? Miért nem fér egymás mellett négy, hat, nyolc, tíz libatalp? — Felel rá: agg, éltes, meglett, nem nélküli fiatal, s az utóbbi így hadar: „Egy szél fűzi láncra őket! Behorpad itt, dagad ott — s milyet tojt a vezérgúnár? Állj közéjük: megtudod!” HERCEG ÁRPÁD Mert kevesebb a fejszecsattogás Nagy sétákat teszek április bimbózó erdejében — mintha költözőmadár volnék, cifra toliakkal ékes és nemrég érkezett, de máris ráúnva utcazajra, gyermekzsivajra, kiröppenő — mert kedvesebb a fejszecsattogás, a gyökerek közt mocorgó bogár, rügyek robbanása érthetőbb fülemnek — pedig hát: mi most nekem ez a szivárványos évad? a ringató égzengéd mi most nekem? a könnyű zápor? barackfa-gyilkos hómező? mit suttoghat a kósza hírekkel tüntető tavasz? Czakó Gábor A hétfájdalmú nagymama Editet csütörtökön ütötte meg az áram, amikor Zsolt a kollégiumban volt. A gye­rek „nem egészen szándékta- lanul” metszette be a villany­vasaló kábelének szigetelését a dugó mellett. Edit ugyan­így nyúlt oda. Már úton volt a keze, amikor észrevette, de ő nem az az asszony volt, aki félbehagyta, amit elkez­dett. Ennyivel volt több a mozdulata annál a közönsé­gesnél, ami minden ügyetlen emberrel előfordul, aki lever egy poharat. Akaratlanul, mégis sejtve, hogy mi fog tör­ténni, sőt tudva, mert az utolsó ezredmásodperc meg­duzzad a felismeréstől, hogy a lendület megállíthatatlan, az elrontott mozdulat íve megvál­toztathatatlan, és a remény­telenségtől, amellyel a pohár­ban rekedt ártatlan fény bú­csúzik. Amikor ,Edit a vasalót kihúz­ta, soha nem a dugót fogta meg, hanem a kábelt. Miért éppen most járt volna el más­képpen? Zsolti nagyon jól tudta ezt. Hogy ne gondoljon rá, csütörtökön — ez volt ott­hon a vasalás napja, ahogy kedd a mosásé — kívülről be­magolta a géptankönyv föl­adott fejezetén kívül az elő­zőt és következőt, a kézilab­daedzést is kihagyta, mert annyira gyűlölte a géptant, hogy nálánál különb mákonyt keresve sem találhatott vol­na. A pénteki órán megkukult a tábla előtt. Semmi értel­mét nem látta a felelésnek. Egy géptan ötös vagy sze- kunda semmi ahhoz képest! No nem. Nagyanyját meg­ölni nem akarta. Halálát sem kívánta igazán a szíve mélyén, ám ha mégis, akkor jó. Még otthon kezébe akadt a szige­telőszalag, megpörgette a mu­tatóujján, ránézett a vasaló­ra, de a kábel sebére mór nem. Visszatette a szigetelő- szalagot. Ha már így szaladt meg a kés, akkor menjen a többi is a maga útján. Eny- nyi. Az élet se több. Hétköz­ben órák, leckék, géptan, anyagismeret, Petőfi, kézilab­daedzés, menza, kollégium, lábszag, hétvégén otthon? — Zsolti ügyes, aranyos, okos rohadt kölyök, megint nem szól egy szót se, ablakpuco­lás, porszívózás, szőnyegporo­lás, függönymosás, öregasszo­nyok, anyád büdös kurva, Em- muskám, a te vöd aztán olyan, hanem Juci unokája, hallottá­tok, kibe vagy szerelmes, miért nem hívod meg soha a barátaidat? Azt hiszed, mi nem vagyunk kíváncsiak rá­juk? Legjobb a kettő közötti a vonat a kosszal, a részeg tipródással együtt: olyan mint a halál, mert nincsen sehol se, se a (kollégiumban, se otthon. És a nagymama sin­csen. Rossz ripacs, semmi se igaz belőle, amit az egyik ke­zével ad, a másikkal gyorsan visszaveszi, azt képzeli, hogy ő kelti föl a napot, de nyom­ban le is fekteti. Zsolti rég­óta dolgozott a „nagymama szobrán". A rajzoknál tartott egyelőre, és beszerzett egy öngyújtót. Az lett volna a szobor lelke. Az öngyújtót el- duata, de a terveket kihívóan elölhagyta, hogy lássa a ma­ma, és ne értse. Érdeklődé­sére fog hegyről odavetette: „találmányi”, aztán kiment a konyhába röhögni, amikor Edit elhencegte vén barátnőinek, hogy az ő unokája föltaláló lesz. „De nem ám olyan szél­hámos, mint Pali, hanem iga­zi !" A nagymama szobra mobil­nak ígérkezett. Az öngyújtó lángja egy kövér kürtőben kis turbinát forgatott volna, amely egy spirális csővezetékben áramlást gerjeszt, amely sípot szólaltat meg úgy, hogy a síp szele elfújja a lángot. Gyújt, sípol, kioltja magát, gyújt, sí­pol, satöbbi. Ügy lett volna igazi, ha még egy szerkezet csatlakozik a műhöz, amelyet a láng kialvása hoz működés­be: ez bekattintja újra az öngyújtót, teljessé téve a mon­danivalót. E művével kará­csonyra remélt elkészülni. Ami­kor belekezdett, akkor még nem adódott a helyzet a kenyérvágókéssel, a fekete va­salózsinórral ... Edit az áramütéstől elterült. Feldöntötte a vasalódeszkát, a vasaló rákoppant a fejére, a dugó kiszakadt a falból. Ez volt a szerencséje, mert kü­lönben képtelen lett volna el­engedni. A zárlatos rész éget­te, s egyúttal magához vonta az ujját, és ő egyébként sem szokta elengedni, amit egy­szer megfogott. Rögtön tud­ta, hogy Zsolti. Hétfájdalom! Hüvelyk, mutató, és középső ujjára ráégett a gumiszigete­lés, jobb karjában válláig ha­sított az áramütés kínja, a va­saló csúcsa halántékon bök­te, majd végigperzselte hom­lokát, és a gyerek a szívében, ütötte, rágta, szúrta! Erre gondolt először, amikor a düh elöntötte, azért kapott oda, s nem sajgó halántékához. Or­ra előtt csöndesen bűzölgött a szőnyegre csusszant, meleg vasaló, és ő fekve maradt. Hagyta a vasalót is a mű­szálas szőnyegen. Tapogatta, tapogatta, mégsem fájt a szí­ve, holott azt szokta kitenni a kölökért, a fiáért, a lá- nyáér, abban forgattak éles tőröket a hálátlanok, az szo­kott meghasadni miattuk, an­nak íratott az orvossal nitro- glicerint és sorbonitot. Föl­emelte harmincéve férfikéz nem érintette loppadt, öreg mel­lét, hogy alulról hozzáférjen. Semmi. Vagyis unott, közö­nyös dobogás. Őszi légy zir- regett keresztül a szobán. Az ablak előtt kamaszlányok vi­hogtak el a járdán, a fehér­tetejű hússzállító kocsi sofőr­je alkalmasint neki dudált. Fölkiáltott: — Meg is halhattam volna! Szíve ugyanabban a méla ritmusban dobogott tovább. Lenyúlt a gyomrához, majd a májához, epéjéhez. Egyik sem görcsölt. Mintha nem is let­tek volna. Megtapogatta a halántékát. Kicsi égő pukli, csöpp zúzódás. Vér sehol. Az erek sem lüktettek, hogy jó, kiadós migrént ígérjenek. A három megégett ujj fájt, amennyire kellett. Éppen úgy. Karjában a hasító sajgás tá­vozni készülő zsibbadássá osz­lott. Fölült, megfújta az ujjait, aztán csalódottan visszadőit a szőnyegre. Cserbenhagyták. A saját szervei, amelyekkel any- nyit, s oly sok gonddal tö­rődött. Hiába hívná a mentőt, a körzeti orvost. Bejódoznák a halántékát. Irix-szel befúj­nák az ujját, és itthagynák. „Hívja inkább a villanyszere­lőt, mamuska!" Persze... el- rekkentette ötletét, nem, ő betegséget nem játszott meg soha! Bezzeg György, igen, ő krétát evett, havat, jeget du­gott a cipőjébe, hogy lóghas­son az iskolából és befőttet zabolhasson. Az emléktől gondolkodnia kellett. Újra fölült. Mégis? Nem igaz! Ő nem! A kicsi ötlet a küszöb előtt pimaszul fészkelődött. Képtelenség! Szív­verése fölgyorsult, savai szét- pezsdültek a gyomrában, epé­ié tájékán forróság ömlött el. Se most, se máskor! Aljasság és rosszindulat. Könnyű egy szegény, beteg öregasszonyt rágalmazni, akit senki se szeret, magányos, nincsen vé­delmezője. Attól még a nyo­morúságát is el leh^t porolni! Rá lehet fogni, hogy hipochon- der! Hanem a szemtelen öt- letecske éopenséggel belül gyalázatoskodott. Mert az nem számít, hogy György elől le­ette 21-beh a szaloncukrot a fáról, az ezüstpapírokat szépen visszaigazította, és amikor ki­derült a csíny, elájult, oly tökéletesen, hogy feje koppant □ padlón, mégse rebbent a szeme. Szédült, kesernyés savat ök- lendett föl a torkába. Föl kel­lett volna állnia, és kinyitni az ablakot. A ruháskosárba hiába kapaszkodott, földűlt. Elmószott a fotelig, ott végre sikerült. Az ablak nem akart enged­ni. Zsolti nem zsírozta be a závárt. Hiába szólt neki há­romszor is, hogy zsírozza be, mintha a falnak beszélt volna. Zsolti. Végre engedett az ablak­zár. Hideg olajbűz csapta meg. Az iskola előtt a hús­szállító sofőr bekapcsolva hagyta a motort. Zsolti gonosz gyerek. De nem gonoszabb a többinél. Az őszi levegő lehűtötte hom­lokán az izzadtságot. Zsolti­nak egy szót sem fog szólni. Ha megjön. A vasalót pedig máris átviszi Potyozsi Vilmos­hoz. Nyoma se maradjon a dolognak. E U _____­neiweuc »

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom