Dunántúli Napló, 1987. július (44. évfolyam, 179-209. szám)
1987-07-18 / 196. szám
Jó-e, ha verseng a diák? Régen az iskola - még a mostani ötven-hatvan évesek gyerekkorában is — meglehetősen elzárkózott a kívülállók kiváncsi pillantásai elől, csak a legközvetlenebbül érdekeltek tekinthettek be igazán a nevelőmunka, a tanítás belső folyamataiba. (Legfeljebb az év végi vizsga volt nyilvános az elemi iskolákban.) Az persze azért mindenki előtt világos volt, aki csak szemernyit is érdeklődött az iskolai élet iránt, elsősorban saját emlékeiből vagy gyermekei elbeszélései alapján, hogy minden osztályban, minden évfolyamon komoly verseny folyik a tanulók között a helyezésekért, a tanulásban nyújtott teljesítmények szerint. E sorok írójának is vannak idevágó emlékei; a falusi elemi iskolából éppúgy, mint a szigorú szerzetesi gimnáziumból. Mindig tudtuk, hogy közülünk ki az osztályelső, kik szoronganak a nyomában, no és kik a sereghajtók, akiket a tanító úr rendszerint a szamár- padba, azaz a tanterem leghátsó padjába ültet. Felnőtt és tanuló egyaránt tudomásul vette hajdanán, hogy az iskolában — nevezzük nevén — szellemi küzdelem folyik, és ha valaki nem igyekezik a tanulásban, akkor bizony lemarad, aminek majd az életben, az érvényesülésben látja kárát. Nagyon messzire nyúlnak vissza a tanulók közti versengés hagyományai. A középkori iskolákban alakult ki az a szokás, hogy a tanító a legjobb tanulókat közvetlenül maga elé ültette, mögöttük helyezkedtek el az átlagos teljesítményt nyújtó növendékek, s legvégül a lusták, a hanyagok. A kirívóan gyatra teljesítményt felmutató gyerek fejére maszkot húztak, egy zsákdarabból formált szamórfejet, s úgy küldték hátra, az utolsó pádba. Innen az iskola nyelvében a máig élő kifejezés: szamár- pad. Hallatlanul fontosnak tartotta a korabeli pedagógia, hogy a tanár minél jobban támaszkodhasson a tanulók egyéni becsvágyóra. Sok száz éven keresztül igyekeztek befogni ezt a szelet a tanulás vitorlájába. Napjainkban kevés szó esik becsvágyról, diákok közötti szellemi versengésről. Tudatunkban rossz csengése van ennek a kifejezésnek, akár tanulásról, akár munkáról legyen szó. A lélektan tudós képviselői a gyerekek közti versengést együtt szokták emlegetni az együttműködéssel, az úgynevezett kooperációval, ám két ellentétes magatartásformaként, és amig az együttműködés helyes, kívánatos viselkedésnek minősül, addig a rivalizálás negatív előjelet kap. Ennek nyomán - ki-ki próbát tehet a környezetében, hogy így van-e ez - sokan úgy gondolják, hogy a verseny szétzilálja az emberi kapcsolatokat, vagyis romboló jelenség a tanulók közösségében is, ezért a pedagógusnak minden körülmények között a fékezésére, sőt a teljes megszüntetésére kell törekednie. Évtizedek óta hat nálunk ez az — enyhén szólva — vulgáris szemlélet, és nemcsak a lélektan, illetve a pedagógia berkeiben, hanem társadalmi méretekben is. A versengő, nagyobbra törő diák például sok helyütt ezért lesz „karrierista", ennek okáért aztán nem is próbál élre állni, és maga után húzni a többieket, az osztályban fokozatosan háttérbe szorul. Iskoláink egy részében a iái tanuló, kötelesség- tudó diák ma nem hangadó, sokkal inkább a kényelmeske- dő, lezser figurák azok. A langyos középszerűség és az igénytelenség eluralkodásával akaratlanul is lemondtunk a tanulók rivalizálásában rejlő húzóerőről. Igaz - bár pedagógiai vagy közéleti fórumokon nyíltan nem beszélünk róla -, hogy egyes iskolákban, főként a középiskolák kiemelkedő osztályaiban azért egymás nyomába erednek a tanulók. A kiugró teljesítmény az osztálytársak körében úgy vált ki elismerést, hogy közben követésre ösztönöz. Ez magyarázza, hogy vannak olyan gimnáziumok, amelyekből seregestül jutnak be a diákok felsőfokú oktatási intézményekbe. Az ilyen iskolákban lobog a versenyszellem, de anélkül, hogy nyilvánosan valaki is táplálná a tüzét. Újabban, egyelőre csak szőrmentiben, a pedagógiai szakirodalomban már szó esik az iskolai versengés természetéről. Nevelési szakemberek arra mutatnak rá, hogy a diákság iskolai viszonyaiban, akárcsak a felnőttek életében, például a munkahelyen, együtt, egyszerre van jelen az együttműködés és a rivalizóció. A versengés a társadalom kisebb-nagyobb közösségeiben meglevő pozíciók, szerepek, normák alakulásában előkelő szerepet tölt be, de nélkülözhetetlen a csoportokon belüli viszonyok gazdagítása, sőt humanizálása szempontjából is. ,,Az egyén életében kettős a funkciója - olvasom egy tanulmányban egyrészt lehetővé teszi, hogy a társakkal való összehasonlítás során az egyén saját értékeit felbecsülje, másrészt elősegíti a felismert értékeknek megfelelő, csoporton belüli státus és szerep elnyerését." Ha valaki baráti társaságban netán szóba hozza ezt a témát, bizonyára parázs vita robban majd ki körülötte. Mert korántsem mindegy, és ezúttal erről még nem szóltunk, hogy ki mi módon akar a közösségben élre kerülni. Az eszközök, a célok sohasem lehetnek közömbösek. Mások legázolásá- ra, megalázására a szocialista erkölcs semmilyen körülmények között sem adná az áldását. De versenyezni kell, mert az élen haladni olyan lendítő erő, amelyről a társadalom és az iskola sem mondhat le. K. I. A zsidóság Magyarországon * Történeti dokumentumok egy kiállítás tükrében Füredi Ferenc rajza Nemrég szinte istenkáromlásnak hatott maga a szó is. Gyanakvás, prekoncepció, rosszhiszeműség fülelt a szó hangsúlyára, hangulatára, mint amelynek a nemzsidók körében eleve csakis pejoratív csengése lehet... Az utóbbi években viszont fontos kiadványok jelentek meg, köztük a nemrég elhunyt jeles művelődéstörténész, Scheiber Sándor ismertető szövegével, Féner Tamás fotóalbuma a zsidó hagyományokról, Magyarországon. Mindez (és sok más is), fassan-lassan oldani segített a meglévő görcsöket, a tabunak, fétisnek, vagy egyszerűen „magánügynek" te kintett kérdőjeleket a zsidó ság misztikummal övezett léte, élete, szokásai, külseje terén. így világosabbá váll és válik az az évszázados, évezredes sors, szerep és aktív jelenlét, amelyet történelmi korokban a- Kárpát-medence zsidósága betöltött a táj és benne a magyar gazdasági és társadalmi élet fejlődésében. Ebben a mederben helyezhető el az a kiállítás is, amely már korábban megnyílt Budapesten, a Wesselényi utcai Goldmark Teremben, és kb. augusztus elejéig látogatható. A zsidóság Magyarországon c. dokumentum-kiállítás anyaga, a Tel-Avivi Náhum Goldmann Diaszpóra Múzeum szerkesztésében és rendezésében került Magyarországra, miután Izraelben - vándorkiállításként —, 19)34 óta már több helyütt bemutatták. E dokumentumokat (eredeti okiratok, írott források facsimiléi; fc|tomásola- tok, metszetek, festmények, rézkarcok, litográfiák; korabeli fotók, gúnyrajzok, plakátok stb.) jelentős részben jeruzsálemi múzeumok, könyvtárak; a központi oklevéltár; a Héber Egyetem Fettmann Tanszéke eredeti anyagaiból; illetve a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum és a Budapesti Országos Zsidó Múzeum anyagából válogatták. A terjedelmes, de mindvégig rendkívül érdekfeszítő kiállítás kitűnő szerkesztésben — tapozható történelem- könyvként —, tárja fel a magyarországi zsidóság történetét — s ami nagyon fontos: időrendben. E kronológia nyomán tehet a témában kevéssé járatos Régi muzeális értékű izraelita sírkövek Fotó; Féner Tamás (DN: Repro) látogató olyan meglepő fölfedezést, mint hogy zsidók magyarföldön már a rómaiak idején, a III-IV. században letelepültek. (A római légiók nyomában jöttek; a Duna vonalában és Pannóniában mutathatók ki a nyomaik). Másfélezer éves sírkövek őrzik ennek a kornak az emlékét. Egy un. „hálakő" tanúsága szerint, Intercisában (ma: Dunaújváros) gyülekezetük működött, zsinagógájuk állt, már a 200-as években. A népvándorlás korában valószínűleg szétszóródtak. Am az államalapítás után néhány évtizeddel ismét érkez- teg zsidók hazánkba. Árpádházi királyaink nem kedvelték őket. IV. Béla kivételével, aki kiváltságlevelet és vallás- szabadságot biztosított számukra. A Pécsett egyetemet alapitó Nagy Lajos király viszont felszólította a hazai zsidóságot a kereszténység fölvételére, s mivel ezt megtagadták - kiűzte őket Pannóniából. Sorsuk Mátyás alatt sokat javult. Nagyjából ez jellemző a török hódoltság másfél évszázadára is; a XVIII. század, a Habsburg fennhatóság azonban ismét erőteljesen korlátozza őket jogaikban, kereskedésben, életmódjukban. Néhány főúr birtokán viszonylagos nyugalomra lelnek, bizonyos „védelmi adók" fejében... Mária Terézia újabb és növekvő „türelmi” adókkal sanyargatja őket; II. József rendeletben szavatolja szabad vallásgyakorlásukat, ám ugyancsak rendeletben kötelezi őket német családnevek fölvételére' is. A kiállítás a továbbiakban végigkíséri a magyarországi zsidóság helyzetét, szerepét a reformkor, a szabadságharc, majd a kiegyezést követő gazdasági föllendülés, a kapitalizálódás kezdete ^ időszakaiban. Számos csalód alapító szerepet játszott a magyar gyáripar megteremtésében (Wodianer, Hat- vani-Deutsch, Weisz Man- fréd, Fisherek, Goldbergerék stb.); a bankok megteremtésében (Wahrmann-, Ullmann- családok.) Kitér a szerkesztő az izraelita vallási irányzatok alakulására, a szakadásra (1868.); az ortodox és neológ szervezetek kialakítására s a társadalmi egyenjogúságért folytatott küzdelmeikre. A századforduló táján a szellemi szabadfoglalkozások, a tudományok, a művészetek, az irodalom és a magyar újságírás fejlődésében is igen jelentős szerephez jutottak. Majd az antiszemita ideológiák erősödésével, nagy történelmi fordulópontokon, rendre előtérbe került a nyílt zsidóüldözés. (Fehér terror, a húszas-harmincas évek korlátozó zsidótörvényei, majd, történelmünk legsötétebb foltjaként, a deportálások, a német megszállást, 1944. tavaszát követően.) Az anyag befejező szakasza a hazai zsidóság mai vallási, karitatív és szervezeti életéről, családi és közösségi szokásairól ad képet. W. E. na leütni az égről, később a mély vízben úszóra hívta fel tanítványai figyelmét: tizen is szelték tempósan a tavat. A hátán libegő férfi olybá tűnt meredő hasával, mint egy‘ hatalmas műanyaghordó. A kocsiparkoló felől vánszorgó, sóhajtásnyi szellő benzinbűzt szitált. A delelőn átforduló nap az csszonyra tolta az alpesi villa árnyékát. Amikor férje visz- szatért a négy üveg Coca Colával, kipakolt a strandtáskájából, felszeletelte a kőkemény kenyeret, retket pucolt és meghámozta a felvágottat. Aztán csak bámulták ebédjüket reményelenül, undorodva .. . — Első és utolsó nyaram, amit így töltök! — fakadt ki az asszony szinte sírva. —Láttál egyetlen ismerőst itt? Ugye, a jobb emberek messzire elkerülik az ilyen nyomorú helyeket! Életemben nem szenvedtem és nem úntam magam ennyire, mint most . . . — Ünod magad? — kérdezte kajánul a férfi. - Saját magad? — Unatkozom — helyesbített a felesége. — Istenem, istenem ... És ki kell tartsunk, ha fene fenét eszik, akkor is, vagy rajtunk röhög majd mindenki otthon. Ha kibírunk itt még egy hetet, azt mesélünk majd otthon, amit akarunk! Mintha külföldön nyaraltunk valna, Olaszországban! — Pedig, ho akato.H, akár ,mc is haza . . . — Persze, hogy akarom! - vágott férje szavába az asz- szony. — De lehetetlen! Ha most hazamegyünk, ki hiszi el, hogy hét nap alatt megjártuk az olasz, tengerpartokat. — Akkor maradunk — mondta unottan a férfi. — Csak idejében mondd meg, hogy hol jártunk, nehogy le- bőgesselek . . . Más nincs? — mutatott a felvágottra. — Konzervhal. — Blöööeeee . . . miméit hányingert a férfi. Az alpesi ház ablakában napraforgómintás pongyolában középkorú nő jelent meg. Fehér kendőt tartott a kezében, látszott, hogy integetni készül vele. Hunyorogva kutatta a móló közönségét, aztán a hűsítős bódé körül ácsorgókat vette szemügyre. Ingerülten hátraszólt valakinek a szobába: — Sehol sem látom! Jó lesz fiam, ha kimegy a strandra és megkeresi. Az úr néha úgy viselkedik, akár egy gyermek, tudhatja! Na! Indul, vagy kezdősebességre vár, trampli?:' — Boldogabbaknak képzeltem őket — suttogta férjének az asszony. — Ilyen ház, s akkor. .. — Nagyobb kutya nagyobb bajjal jár — vihogott a férj.eAz ebédidő lecsillapította a lubickolókat, csak a hátán libegő, nagyhasú férfi maradt továbbra is vízen. Dombnyi hasa úgy rajzolódott ki a láthatár kékes falára, mint egy kis tengeralattjáró tornya. Valahonnan sirály közelítette meg, majd felhúzott az elve- szejtő magosba. A kerítés tövében eszegető házaspár egyre súlyosabban érezte nyaralásuk mártíromságát. — Vagy mit szólsz ehhez? — kérdezte teleszájjal a férfi. — Képzelj el az előtérben egy modern várost, reklámok, fények, fertő meg minden, mögötte modoros hegység a maga biblikus kietlenségében, s fölötte áttetsző, megfeszített Krisztus, amint egyik kezét kitépi a szögből és eltakarja vele a szemét. . . — Engem fess meg ezen a parton, amint eltakarom a szemem! — De én komolyan beszélek — méltatlankodott a férfi. — Én is! — emelte fel hangját az asszony. Társaság haladt el mellettük, s az asszony előrehajolt, hogy eltakarja testével szerény ebédjüket. Férje éppen szalámikarika után nyúlt; keze ütközött felesége mellével. — Megőrültél?! — Az őrület a zsenialitás édes testvére — felelte a férfi, de a szalámikarikát nem eresztette el. — Köszönöm. Fülsértő nyikorgással kinyílt az alpesi villa kapuja, és lengén öltözött, földbarna parasztasszony sietett ki rajta. — Olyan, mint Maria Sabina, a mexikói vajákos asz- szony! — Aki hallucinogén gombával gyógyít? — fitogtatta jólértesü Itség ét az asszony. — Nyolcvanhét éves már, tudtad? — Maria Sabina . . . mélázott a férfi. — Megfestem, cmint tíz újjá helyén tíz gomba nő . . . Kormos gombák, karmos gombák, és spórától duzzadnak az emlői . . . — Engem fess meg, amint’ szétesem az unalomtól! — Ha majd cserepeidben látlak — mosolygott a férfi. Verébforma madár pende- rült a közelükbe, és mohón, lüktető beggyel leste a homokba hulló morzsákat. A túlpartról langyos szél szabadult a tóra, elhessentette a benzinbűzt, s lassan, állhatatosan tolta maga előtt a vízen sziesztázó férfit, akit úgy tartott fenn búbos hasa, mint az asszír harcosokat bőrtömlőjük. amikor átúszták a Tigrist. Az égből úira előbukkant a sirály, előbb csak akkora volt, mint eav szitakötő, de hamarosan kinőtt az egyre apadó távolságból, teljes nagyszerűségében széttárt szárnyaival, torpedó alakú testével, ívelt csőrével, és röptében lecsapva végigszántott a vízből kidomborodó pocákon. A férfi fel sem vette, csak a szárnyak szelében felborzolt víz repedt egyre táguló körkörös barázdákra körül- lötte. — A modarak barátja — lelkendezett a férj. — Micsoda idegzet! — ál- mélkodott a felesége. — És mekkora az a madár! Akár egy koppon . . . Vajon mikor jutunk mi még kappanhoz?... — Én már hozzájutottam — nézett gyűlölködve férjére az asszony —, de jobb, ha nem is beszélünk rólad! A sirály közben a pocakra záródó kört írt le, majd győztes vijjogással rátelepedett. Felkapta fejét, csőre megvillant, mint a hüvelyéből előrántott gyilok, s amikor lecsapott vele, a bódé mögötti, zsúfolt fövényen kiáltozni kezdtek a strandolok. Néhányon a vízbe vetették magukat, és gyors tempóban a libegő test felé úsztak. A sirály bevárta őket, csak akkor emelkedett a levegőbe, amikor az úszók verte hullámzás átfordította a testet. Az alpesi ház ablakából sikoly szakadt, és hamarosan feltűnt Maria Sabina jajveszékelve, ahogy illik. — Hogy lehet ilyen unalmasan elpusztulni? — Ege... — felelte a férj. — Jellemző! — És méltó ehhez az unalmas helyhez . . . Nyomorú környezet, nyomorú halál . . . Hát, szívem, jövőre külföldön nyaralunk! Valahol, ahol barlangok is vannak, mert van egy remek ötletem! Festek egy barlangot, ami egy ember gyomrába nyílik és sirályok röpködnek benne, mint a denevérek. Mit szólsz? — Fesd meg előbb . . . — Egén . .. Csak egy jó barlang kéne mintának . . . — Majd külföldön — biztatta az asszony mosolyogva. — Majd külföldön, drágám ott lyukasabbak! — Milyenek? — hökkent meg a férje. —-'Akarom mondani: tóga-' sabbak, meg minden . . . Külföldiek . . . — Nonszensz! — vágta ró diadalmasan a férfi; állta felesége tekintetét, aki hirtelenjében nem talált megsemmisítő idegen kifejezésre, s a sírás környékezte meg. Közben már kihúzták a puffadt tetemet, s a strandolok álmélkod- va állták körül, mint valami holkülönlegességet. A sós vizű tó közben hangtalanul ásitott unalmában. a 1987. július 18., szombat HÉTVÉGE
