Dunántúli Napló, 1987. június (44. évfolyam, 149-178. szám)
1987-06-20 / 168. szám
A körülmények hatalma Beszélgetés Szegvári Menyhérttel színházról, pénzről, esélyekről — Én 1972 óta ennél a színháznál vagyok tag, és ennél is maradok. Színészként kezdtem, közben rendeztem, második diplomát szereztem a rendezői szakon, és megbíztak vezető rendezőnek. Két éve főrendező vagyok. Én ezt a várost szeretem, azt a bizalmat kaptam tőle és a színháztól, hogy vezető lehetek ott, ahol színészként kezdtem. Mióta itt vagyok, mindent nagy-nagy vehemenciával csináltam. Egészen az utóbbi időkig, amikor számomra kiderült, hogy azt a fajta színházat és színházi életet, amit én szeretnék r gondolni és látni, nem tudom létrehozni. — Ezt mondja Szegvári Menyhért, a Pécsi Nemzeti Színház főrendezője, aki az évad vége előtt benyújtotta lemondását. A lemondás általános és személyes okairól beszélgettünk. Szegvári Menyhért továbbra is a pécsi társulat tagja marad, nem kívülről szólnak tehát kritikus és önkritikus mondatai, s nem „visszalő” egykori munkahelyére. Tapasztalatai, véleménye azonban éppen sajátos nézőpontja révén érdekesek, tanulságosak lehetnek.- Mi az oka annak, hogy nem tudta megvalósitani terveit?- Az okok nemcsak helyiek és nem egyszerűsíthetek le arra, hogy a színháznak nincs elég pénze (mert hol van elég pénz?), és arra sem, hogy X. vagy Y. vezető nem szereti a színházat (amiről másutt annyit hallani). Nincsenek személyes konfliktusaim a színház igazgatójával - mert ami eltérés, nézetkülönbség van, volt, azokat a .munka természetes velejárójának tartom, és ezek megfelelő kompromisszumokkal végződtek. Engem nem elégít ki a mai színházi struk- túia által nyújtott lehetőség: úgy érzem, rossz irányba megy a színházi, szekér országosan. — Mivel jellemezhetjük a helyzetet? : — Ma egy vidéki nagyvárosban minden igényt ki kell elégítenie a színháznak: legyen operett, vígjáték, mai magyar dráma, szovjet dráma, modern huszadik századi dráma, keveseknek szóló úgynevezett rétegdarab - és akkor még csak műfajokat, ízléseket mondtam. Holott nemcsak a közönségnek, hanem a társulatnak (színészeknek, rendezőknek, technikai és anyagi feltételeknek), az irányító szerveknek, a kritikának stb. is meg kell felelnünk. E sokféleségben-I azonban elvész a színház profilja. Ha megkérdeznék, nem tudnám megmondani, milyen a mi színházunk jellegzetes arcéle. Engem zavar ez. És zavar az időhiány. Az ilyen színháznak, mint a miénk, amelyik egy épület három színpadán prózát, operettet, operát, balettet játszik, rá kell állnia egy futószalagszerű üzemre. Ezt vettem legnehezebben tudomásul mint főrendező. Mert nincs súlyozva az, hogy adott produkciók milyen fontosságúak esztétikai, kultúrpolitikai, színházpolitikai szempontból. Vagy egyáltalán: mi a színház központi törekvése. Nem választottunk ki darabot, amit büszkén kitehettünk volna az ablakba: ez vagyunk mi, ez jellemzi a mi szándékainkat. Én tudniillik ebben hittem: abban, hogy j a színház majd összefogja j a prózát, a zenét, a balettet és a bábot, és olyan speciális műfajú előadásokat ál- j lit elő, nagyon hosszú és ■ alapos előkészítő folyamat után, -amit senki más nem tud Magyarországon, csak mi. És akkor ezt lehetne játszani akár több évadon át is. Persze, ez nagyon drága dolog, nem is gazdaságos, és időben sem tudjuk megoldani. — Tizenöt-húsz éve voltak ilyen produkciók a Nemzeti Színházban . . . — Akkor nem határozta meg a színházat ennyire az anyagi szükség, mint ma. — Mindenhonnan a pénzhez térünk vissza? — A pénz természetesen nagyon fontos. De nem oldaná meg a dolgot, ha most hirtelen hozzánk vágnának öt milliót, bár elkelne. Mert — nem árt, ha tudja az olvasó és a néző, hogy — a létszámhoz, a tagozatok, a bemutatók és az előadások számához képest relative a pécsi színháznak a legalacsonyabb a tanácsi támogatása. Hozzáteszem: a működési támogatása, mert az épület rekonstrukciójára súlyos milliókat költ a tanács. Javítani kellene azonban az alapbéreket — erre van kísérlet más színházakban -, hogy a színész és műszaki-a saját színházában keresett pénzből rendesen megéljen. — Nem marad más hátra, mint az, hogy a színház a jelenlegi pénzből jobban gazdálkodjon. Például csökkentse a bemutatók számát: több pénz és több idő jutna egy produkcióra ... — Nem biztos. Az összefüggés nem automatikus. Mert oz egyszemélyes dráma is egy bemutató és a nyolcvan személyes történelmi dráma is. A költség mégis különbözik. Vagy itt van a Gőzben: 50 ezer forintból, állítottam ki és hozott másfél milliót. De jó: csökkentsük a bemutatót. Először is szembekerülünk azzal a követelménnyel, hogy minél többfajta nézői ízlést elégítsünk ki: a sokféle réteg, sokféle darabot kíván meg, vagyis sok bemutatót. És ott van a jelenlegi bérletezési rendszer és az anyagiak összefüggése. Az évad másodikharmadik premierjét már nem a tanácsi támogatásból, hanem a bérletek beérkezett részleteiből állítjuk ki. Tehát jöjjön, mert jönnie kell az új premiernek, ami be van ígérve a közönségnek. Tipikus csapda-helyzet. Mert ez kialakítja a 6—7 hetes átlagos próbaidőt. A 8 hét ritka, de volt négyhetes felkészülésünk is. Ilyen körülmények között nem engedhetjük meg magunknak sem a kiemelt produkcióra való nagyobb próbaidőt, sem azt, hogy a gyengén sikerült előadást levegyük a műsorról. Ha már eléri a játszhatóság szintjét, játszani kell. Nem érünk rá a jövőre gondolni, csak a másnapra. — Hogyan Ítéli meg az új színház látogatottságát? — A látogatottság számszerű adatait nézve elégedett lehetek. Mégis: még mindig több a fantomnéző, mint kellene, nem mindig azok jönnek el a színházba, akik nekünk fontosak lennének. Én úgy gondoltam naivan, hogy ne bérletezzünk be minden helyet, kockáztassunk, vállaljuk, ha kell a bukást, a botrányt is. Ám a jelenlegi színházi struktúra nem tett lehetővé újfajta közönségszolgálatot: maradt a hagyományos, biztonságra törekvő bérletezési rendszer. — Sokat beszélünk- a körülményekről. A főrendező személyes felelőssége hol van ebben a mechanizmusban? — A főrendező természetesen sokat tehet a műsorpolitikai kialakításban, a rendezői, színészi feladatok meg- . osztásában. Kevesebbet a színházi üzemmenet megszabásában. Nem akarom a felelősséget senkire sem áthárítani. Én idealista módon azt hittem, az új épületben a merev formák megváltoztatásának, de legalább rugalmassá tételének ideje jön. Tévedtem, belátom. Nem egy-két ember szubjektív ellenállásán, hanem a merev körülményeken múlt, amelyek között egyébként minden ember inaszakadtáig dolgozik ebben a színházban. Én önmagomban kevés voltam ahhoz, hogy változást érjek el. A lelkesedésemet, akarásomat nem tudtam másokra átvinni, többet vagdalkoztam, nint szerettem volna. Közben elfogyott az energiám, belefáradtam. Ezek az én szemé- 1 lyi konzekvenciáim.- Ezekkel a körülményekkel — amikkel főrendezőként küszködött — rendezőként is szembetalálkozik majd.- Igen, de akkor csak a saját produkciómért leszek felelős.- Lemondó levelében szerepel az is, hogy nem ért egyet a nyári színház létével ...- A létével messzemenően egyetértek: egy ekkora városnak szüksége van nyári színházra — és minél jobbra. Én a profiljával nem értek egyet. Azzal, hogy egymástól teljesen függetlenül hozzunk létre műsorterveket, hogy két operettet mutassunk be egy évben. Persze, az okot értem: nekik is meg kell tölte- niök a kasszát.- Mi akadályozta meg a két színház vezetőit abban, hogy udvariaskodó. nyilatkozatokon túl tegyenek is valamit az együttműködésért?- Már létrejöttével kapcsolatban megfogalmaztuk fenntartásainkat, de segítettük a nyári színházat, díszleteket, munkaerőt adtunk kölcsön, magam is rendez'- tem ott. Megkérdezték véleményünket: néhány ötletünk meg is valósult. Mások nem. Például azt javasoltuk, hogy a mi operatársulatunk lépjen fel a nyári színházban, közös produkcióban és akkor nagynevű énekeseket is lehet meghívni anyagi összefogással stb.- A bevezetőben nemcsak másfajta szinházról, hanem másfajta színházi életről is beszélt.- Én az( szerettem volna, ha új módon közeledünk, a közönséghez — a bérletezés- sel kapcsolatban már beszéltem erről. De azt is szerettem volna, hogy ez egy nagy nyitott ház legyen soksok rendezvénnyel: művészközönség találkozókkal, kiállításokkal. Egy ház, ahova mindig érdemes bemenni, mert mindig történik valami. Ez nem így alakult, mert Pécsett nemcsak a színház van, hanem gazdag zenei, irodalmi, képzőművészeti élet-, és a szakmák magukkal vannak elfoglalva: nemigen közelednek a többiekhez. A színházban is egymástól eléggé izoláltan dolgoznak a különböző tgozatok. És nálunk is gyakran győzött a bezárkózás gondolata a színház védelmének jelszavával. Nem tudtam megvalósítani nyitási terveimet: nem volt rá igény és nem volt, aki megcsinálja, aki segítsen. Máig is állítom: volt egy esélyünk, hogy a középszerűségből kimozduljunk egy kicsit. Igaz: ez az esély ezután is meglesz. Gárdonyi Tamás 1^2222 Kóruszenei élménykaleidoszkóp. E két szóval jellemezhetem közelítő pontossággal a — hivatalos nevén — komlói Vili. Kodály Zoltán gyermekkórustalálkozó összképét, amely bennem kialakult. Ehhez persze olyan kaleidoszkóp szükségeltetne, amelyben - a szabályos mértani formákkal, ellentétben — éppen a sokszínűség szabálytalan és rugalmasan változó harmóniája teremti meg egy-egy „fölrázás" után a részek, a színek egészét. Azt hiszem, első alkalommal írhattam le korábbi tudósításomban, hogy közönség és szakemberek, s hivatalos bírálók számára egy ként mélyen, emlékezetes marad ez a komlói találkozó oz elmúlt hét végén. Miért? Hosszan sorolhatnám az okait. Száz gépelt sornyi terjedelemben azonban ehelyütt csupán a legfontosabbnak vélt benyomások, jelenségek, észrevételek összegezésére vállalkozhatok. Kezdeném is azzal, hogy most először egyetlen kórusnál sem - még oz egészhez viszonyítva valamilyen szempontból gyöngébben muzsikáló együtteseknél (pl. az angliai vagy a székesfehérvári leánykar esetében) sem - éreztük: nem volna helyük a ^fesztiválon. Képzett, szakmailag jól fölkészült és rendkívül muzikális együttesek találkozója volt az idei. És tanulságos is volt. Még a Moszkvai Vörös Szegfű Leánykor is tanulhatott annyit részvételükből, hogy nemzetközi fesztiválra nem illik esztródműsorba való repertoárt hozni ... S hogy átélés, zenei igényesség nélküli tolmácsolásuk udvarias fogadtatásra számíthat, de művészi elismerésre aligha. Karnagyuk (Udvockij Vladimir Andrejevics) cirkuszporondra illő „akrobatikus’' vezénylési stílusáról már nem is szólva. .. Jóllehet, éreztük, ez a kórus valószínűleg jóval többre képes. Szereplésük nyilván félreértésen alapult. A szakmai bizottság számára is lenne néhány észrevételem. Mindenekelőtt: ahogyan szakmai körökben is elhangzott, a 15-20 perces műsoridőt bé kellene tartani! (Pontosabban: tartatni.) Apró szervezési ügy. A közönség, ha idejében és kellő nyomaték- kai informálják, nem fog ráadást kérni. (Ezzel csak az időt húzná.) A karvezetőt pedig, ha ezt nem venné tudomásul, „le kell keverni”. (Függöny, hangszóró, felszólítás.) Egy fesztivál rangjához az alapvető szereplési fegyelem is hozzátartozik — szerte a világon. Komlón miért nem? ... S ha már itt tartunk, hozzátenném: legyen követelményrendszere Komlónak is! És ne csak formai ... Ha ez a rendezvény Kodály nevét viseli, legyen, követelmény legalább egy önálló Kodály-mű kötelező el- éneklése. (Több külföldi együttes csak az összkari számban énekelt Kodály-művet.) A találkozó hitelét, rangját emelte, hogy a legtekintélyesebb hazai és külföldi kórusszakemberek formáltak véleményt a produkcióról. Köztük volt Marcel Cornelup, az Europa Cantat-mozgalom elnöke is, aki kontinensünkön (és a világban) ma a legnagyobb szaktekintélynek számít: kimagasló tehetségű ifjúsági és gyermekkórusok felkutatása, megismertetése terén. Erre alapozom azt a reményemet, hogy a legjobb hivatásos együttesek művészi értékeit felmutató komlói gyermekkórus (karnagy: Tóth Ferenc) mellett, revelatív erővel bemutatkozó két szovjet énekkar: a Szuhumi Üttörőpalota Leánykarának, Kurasvili Guram és a Lvovi Nevelők Háza Fiúkórusának is Nyikolaj Kacal vezetésével reményei lehetnek felmutatni művészetüket Európa hangversenydobogóin. A komlóiak (s itt sorolhatnám- Debrecen, Miskolc vagy a budapesti Rödda-Barnen-iskola kórusait is) már arattak nemzetközi fórumokon sikereket. A két szovjet kórusból csak az egyik jutott el a földrésznyi ország határain túlra: Jugoszláviáig. Pedig mind Szu- huminak, mind Lvovnak ott a helye — gyermekkórusaik révén — jeles nyugati fesztiválokon, kórusversenyeken! Szuhumi (Abház ASZSZK) együttesének egészen kivételes hangzáskultúrája: repertoárjuk népzenei részei és sok nemzetiségű zenei folklórjuk- dús hangfürtfüzérekkel, glis- sandokkal stb. átszőtt — számos modern zenei feldolgozásának drámai erejű megszólaltatása mindenkit ’ megdöbbentett és lerfyűgözött. Az aleatorikus művek olyan, a modern XX. századi zene oldásaiban és kötéseiben gondolkodó fiatal szerzőgárdát is sejtetnek, akikről eddig nem tudtunk, s akikre mi európai szemmel, csak valahová a magasba tudunk fölnézni. De minőségileg ugyanezt, illetve hasonlókat éreztem a teljesen ellentétes hangzásképet felmutató lvovi fiúkórus mélységes, magával ragadó lí- raiságából. Szívet szorító autentikus szépségükben csendültek föl előadásukban egy originális ukrán népdalcsokor — basszuson mozgó — terc- párhuzamos dallamívei; az ősi szláv többszólamúság egyedül- való hatását árasztva. De fölényes biztonsággal, nagyon szépen szólaltak meg műsorukban a modern mai művek épp úgy, mint a kórusirodalom bármelyik korszakának stílusosan, tisztán és átélten interpretált alkotásai. De hol voltak eddig?... A kérdéssel Viszockij Vlagyimir Mihajlovicshoz, Lvov Városi Tanácsa kulturális osztályvezetőjéhez fordultam. „Az, hogy eddig" a komlói találkozókon mindössze egy szovjet város (Vilniusz) kórusa szerepelt, most pedig három köztársaságból is eljöttek, önmagában is jelez egyfajta nyitást hazánkban. Én magam csak tavaly értesültem, hogy testvérmegyénkben Komló fesztiválhely. Jóllehet, ez a 8. találkozó már. Ezt természetesen nem kritikának szánom. Örülök, hogy most meghívtak bennünket, s képet adhattunk a város kórusművészetéről. S ha tetszett ez a kép, és egyszer ismét meghívnak bennünket, örömmel és jó szívvel jövünk el újra a csodálatosan szép Baranyába ...” —, mondotta. Bár így lenne! —, gondoltam, hiszen nem hallani, nem ismerni ezt a lvovi gyermekkart — vesztesége művészeti életünknek. Végezetül kiemelném a zsűri általános véleményét. A komlói fesztivál eszerint sokat gazdagodott a kórusok egyedi hangzásképében. (Fiúkórusok jelenléte!) S az összképet éppen ez a színgazdagság határozza meg. Részletes elemzést érdemelne a nálunk hangversenykórus minősítéssel mért színvonalon álló Ljubljanai RTV Gyermek- kórusa (Jugoszlávia); a Brnói Kantinela Leánykar (Csehszlovákia); a Graweini Ifjúsági Kórus (Ausztria) és több, már említett hasonló nívójú hazai együttes. Általános vélemény ugyancsak, hogy a szervezés példaszerű volt. így a viszontlátás két év múlva reménykeltő és ígéretes a komlói IX. — bizakodunk, addigra hivatalosan, a nevében is — nemzetközi gyermekkórus-fesztiválon. Wallinger Endre 1987. június 20., szombat 1 Luou és Szuhumi lenyűgözött... Nagy élmények fesztiválja • • Összegező beszámolónk a Vili. komlói gyermekkórus-találkozóról
