Dunántúli Napló, 1987. június (44. évfolyam, 149-178. szám)

1987-06-13 / 161. szám

Dr. Szabó Szabolcs - Kodály Zoltán-emlékérmes

„A közös énekléstől felszabadultabb lesz mindenki”

Sokan emlékszünk még azok. ra a koncertekre a 70-es évek elején, amelyeken négy főisr kolás fiatalember spirituálékat énékelt. Ez a Tanárképző Főiskola Spirituálé Együttese néven működő kvartett akkortájt új színt, új műfajt honosított meg Pécsett. Most közülük az egyik, dr. Szabó Szabolcs zenei munkásságáért a Pedagógusok Szakszervezete Központi Vezetősége Kodály Zoltán Emlékérmét kapta meg az idei pedagóg usna pon.

Amikor egykori diáktársom- inval beszélgetünk a kitüntetés apropóján, egy felfelé ívelő, szinte töretlen pálya képe bon. takozik ki a tanulóévektő'l a mostani elismerésig. A Fejér megyei Szabadegyházán született, az általános iskolát Pá- kozdon végezte.- Honnan ered a zenei indíttatás?- A zene szeretetét édesapámtól kaptam, akinék szép énekhangja volt. Később,ami. kor nyolcadikos lettem, egy kitűnő énektanár, Deák Zsuzsanna biztatására kezdtem zenével foglalkozni. Ettől az időtől fogva a zenetanulás életem egyik meghatározó részévé vált. 1968-ban kerültem Pécsre, a Tanárképző Főiskolára, ahol magyar—énék szakos tanári diplomát szereztem.- Ezután Komló következett, a pálydkezdés, családalapítás, kórusszervezés. .■- Közel egy évtizedet töltöttem Komlón. A pályakezdésre szívesen emlékszem visz- sza. Tanítottam, és énekéltem a Tóth Ferenc vezette munkás- kórusban, kórusokat szervez, tem, kilenc éve pedig Nagy'Ernő barátommal létrehoztuk a ima is működő Pedagógus Ka. marakórust. 1981 -ben kerültem Pécsre, jelenleg a Leőwey Gimnáziumban tanítok, de vissza, járók Komlóra a „felnőtt" kórushoz.- A Leőweyben igen pezsgő, aktív zenei munka folyik. Jelenleg hány kórus van ott?- A női kar mellett — melyet „örököltem" - három éve vegyeskar is működik. A feleségem irányítja a nemzetiségi kórust, és életre hívtunk egy pedagóguskórust is a tantestület tagjaiból.- Számos 'hazai és nemzetközi 1siker, rádiófelvétel övezi együtteseidet. A legutóbbi külföldi szereplésetekről a belga sajtó nagy elismeréssel nyilatkozik. A Leőweynél maradva: mire vagy a legbüszkébb?- Talán arra, hogy az előbb említett énekkarok sok diákot tömörítenék. Iskolánkban a gyerekek folyamatosan jélent- keznék a kórusokba. Utánpótlási gondunk nincsen. Nálunk minden negyedik tanuló karénekes! Még az érettségire, felvételire készülő gimnazisták is örömmel válla jók a próbákat, szerepléseket. Fontosnak vélem, hogy a tanév elején hat-nyolc új művél kezd. jünk, Hiszen minden zenemű másfajta érdékességet kínál. A gyakorlatból tudom, hogy a műsor legalább 70 százalékát évente cserélni kell. így nem az unalom, hanem az újdonság erejével hatnak a darabók.- Milyen műveket tanítasz szívesen?- Mind a középiskolában, mind a komlói Pedagógus Kama rakóruSban a gregorián zenétől kezdve a XX. század magyar és külföldi műveiig sók- félét. Kodály művei közül az

Esti da't, az Adventi énék, az öregeik, a Landes organi, az Ének Szent István királyhoz, a Sik Sándor Te Deoma .... de ugyanígy Bárdos Lajos művei lis műsoron vannak. A kortárs szerzőik közül Szokolay Sándor, Farkas Ferenc, Karai József, Kocsár Miklós, Deák-Bárdos György, Pászti Miklós kompozícióit tanítom szívesen.

— Mint karvezető, énektanár, milyen nehézségekkel kerülsz szembe nap mint nap?

— Talán azzal a ténnyel, hogy a közönségszervezés egyre nehezebb- Legutóbb is az Éneklő Ifjúság középiskolai gálahangversenyét kevesen hallgatták. Az ilyesfajta szereplés mindenkinek jutalom — többen mégis tehernek tartják. !Ha pedig a kórusok egymást is meghallgatnák, ez mindenképp örvendetes, tanulságos lenne ...

Szabó Szabolcs a pályakezdő karnagyoknak, leendő kórusvezetőknek nyílt kóruspróbát is tartott már néhányszor. Ahogyan ő is figyelte, tanulta e mesterséget tanáraitól, Dobos Lászlótól, Tillai Auréltól, Párkai Istvántól.

— Hogy miért öröm a kórusvezetés. így sok embernek mondhatom el véleményem, a közös énekléstől felszabadul- tato'b lesz mindenki — mondja szinte önmagának.

— Ez a munka egy kis sziget, megnyugvás ebben a rohanásban. A szakma technikai •részét mindenki megtanulhatja, de az igazi munka ezután jön. Az emberi bánásmód, egy hang széppé tételéért való „harc": ezt gyerek és felnőtt egyaránt megérzi. E nélkül a bit nélkül nem lehet a pá-_ lyán létezni I

Törtely Zsuzsa

BÖRÖNDI LAJOS

Összedrótozott remény

amikor a sötétség majd fölszakad az ember fölnéz magára ismer ragyogva jön föl majd a nap és szétrohad minden fegyver hemzses zöld lesz a forradalom néven neveződnek az álmok lepkeszárnyat bontanak s elröpülnek a szivárványos virágok mikorra minden sötét fölszakad megtelik szeretettel a világ összedrótozódik a remény súrolja arcunkat az ág

Zalka Máté halálának 50. évfordulójára

A 12. nemzetközi brigád katonái és tisztjei búcsúznak Lukács tábornoktól. Valencia, 1937.

Homérosz esetében több város versengett, hogy szülöttének mondhassa. Zalka Mátét, Lukács tábornokot „csak" három ország vallja magáénak: Magyarországon született, szűkre méretezett életének jelentős részét a Szovjetunióban élte le, de spanyol földön áldozta életét a fasizmus elleni harcban.

Franki Béla néven jegyzik be a matolcsi anyakönyvbe 1896 április 23-án, a család nyolcadik gyermekeként. Édesapja kocsmája a Szamos partján volt, ahol egykor Petőfi a Falu végén kurta kocsma című versét írta.

Polgári iskolai tanulmányai színhelyéről, Mátészalkáról veszi fel később a Zalka Máté álnevet, amelyen ismertté lesz. 1936 őszén „Paul Lukács" („general Lucas") néven érkezik Spanyol- országba, ahol nem engedi, hogy Zalka Máténak szólítsák. Az ukránok Mate Mihajlovics”- nak, az oroszok „Matvej Mi- hajlovics”-nak hívják, ami ezeknél a népeknél a legnagyobb tisztelet és a teljes befogadottság jele (Lenint is „Vlagyimir lljics"-nek szólították).

A matolcsi elemi iskola és a mátészalkai polgári után a szellemi érlelődése a megyeszékhelyen, Szatmáron kezdődik, ahol a kereskedelmi iskolában tanul és érettségizik. Aránylag kevesen tudják róla, hogy tudatosan készül írónak, amiről a naplója is árulkodik:

„író leszek. Színész. Mint Petőfi." Petőfi iránti határtalan rajongása végigkíséri a mindössze 41 évre méretezett életét. 1935 szeptemberében a híres ukrán költő és műfordító, Leonyid Pervomajsz- kijnak ajándékoz barátsága jeléül egy Magyarországról kért. Petőfi-kötetet. 1936 tavaszán még hiszi, hogy egyszer Budapesten is találkoznak . ., Pervomajszkij 1945 tavaszán katonaként jut el Budapestre - a Petőfi-szobor- hoz is, de Zalka Máté ekkor már nyolcadik éve pihen spanyol földben.

Zalka 1937 tavaszán megígéri Hja Ehrenburgnak, hogy valaha még megmutatja neki a magyar pusztát. Ugyanebben az időben nyeri meg magának E. Hemingway elismerését is, amikor az „Akiért a harang szól" írója így nyilatkozik róla:

„Nem tudom, milyen író,'

de amikor hallgatom, amikor ránézek, mindig mosolygok. Kitűnő ember."

Az első világháború olasz frontjának szörnyű eseményei az orosz hadifogság, a polgárháború idején a szovjet hatalom ellenségeivel folytatott harcok nehéz évei után — nagy kerülővel — jut el a régóta áhított és várt írói munkához.

Zalka vitathatatlanul legnagyobb élménye a forradalommal való találkozása, aminek a jelentőségét így látta: „A forradalom egy roppant mágnes. Magához vonzza a vele rokonszenvező embereket."

Zalka Mátét 'is magához vonzotta ... A nagy október országában lett íróvá, aminek a kezdetét - a későbbi hitves, Vera Ivanova segítő munkáját leszámítva - A „Csapajev” írójával, D. A. Furmanovval való 1923-as találkozásától számította. A betegeskedő Nyikolaj Oszt- rovszkijjal 1933 tavaszán köt barátságot, amikor meglátogatja Szocsiban a „bátorság élő legendáját".

Az első világháború értelmetlenségét, kegyetlenségét, embernyomorító mivoltát reálisan bemutató legismertebb művét, a Doberdó-t már nem olvashatta nyomtatásban „második hazájá"-ban, a Szovjetunióban, mert a regény megjelenésekor (Moszkva, 1936 vége) már Spanyolországban találjuk, ahol a fasiszta Franco ellen harcoló 12. nemzetközi brigád katonai parancsnoka. Az európai fasizmus elleni harc során a „soknyelvű”, de „egyszívű" brigádjával a győzelem költészetének olyan gyöngyszemeit fűzi koszorúba, mint Madrid védelme, a Jarama melletti győzelmek, Guada-'. lajara ... A zsarnok Franco diktatúrája segítségére siető német és olasz fasizmus (Hitler, Mussolini) jól felfegyverzett csapatai megállítják és, szétverik a köztársaságpártiak rohamát Huesca ostrománál. Egy ellenséges lövedék telibe találja Lukács tábornok autóját a frontvonalon, és 1937. június 12-én Zalka Máté szíve megszűnt dobogni ...

Valencia sok ezer lakosa kíséri utolsó útjára. „A koporsót a temető falába helyezték el, ahogy a sziklás Spanyolország, sok vidékén ez szokás volt" (A. Eisner). Hamvait 1979. április 11-én hozták haza és helyezték örök nyugalomra Budapesten a Munkásmozgalmi Panteonban.

A 20-as évek elején Kirill Levinnek egyszer ezt mondta: „Ha nem hinnék abban, hogy valaha visszatérek Magyar-, országra, hát meghalnék ..." Visszatért. .. Mert ahogy egyik befejezetlen műve is jelezte már — ,.A bolygók visz- szatérnek".

Válogatott műveit - köztük a Doberdó-t és a Mese az örök békéről címűt — 1983- ban 50 000 példányban jelentették meg Moszkvában oroszul, Hja Ehrenburg előszavával: „Elolvastam a

Doberdó című regényét; arról tanúskodik, hogy Zalka igazi tehetség .. . Zalka írónak született."

A kötet másik érdekessége: a fordító Natalja Matvejevna Zalka, Zalka Máté lánya.

Hajzer Lajos

— Mi a francnak! Megbolondult? — horkant fel a vörösképű.

— Akkor már miért ne az

egész kórháznak, a takarítónak, a kazánfűtőnek ... —

Bóna hangja tudálékosan sipított, kihúzta magát, s Bakosra nézett, elismerő pillantására várva.

— Mert megérdemlik! Nélkülük ...

Szemes, aki a sarökban feküdt, és naponta csak kétszer, legfeljebb háromszor folyt bele a beszélgetésekbe, homlokára tolta feketekeretes szemüvegét, és anélkül, hogy oda fordult volna, az infúziós- állvány felé kaffantott:

— Mindenesetre nem szeretném, hogy ha példát teremtene az ötletével!

— Fizesse meg őket az állam! — zárta le a vitát nyersen, mordulva a keszeg.

— Na ja, az állam ... — a vörös1<épű megint fújtatott, elővett egy zsebkendőt a pizsamakabátjából, megtörölte a tarkóját, a nyakát, és oldalra lesett a kis öreg felé. Az elkapta a tekintetét, és még följebb húzta a paplant. Semmit sem értett az egészből. Sosem volt még kórházban, és ilyen emberek között sem. És most se jött volna, ha a körorvos nem hívja ki a mentőket. Napok óta fájt a hasa, meg puffadt is, de hát máskor is volt már ilyen, mindig megoldódott, nem értette, hogy miért kellett pont akkor kórházba jönnie. Aztán megröntgenezték, injekciókat kapott, beöntést is, az rettenetesen megviselte, nem fájt, nem azért, hanem amit csináltak és ahogy, egy csövet dugtak oda, beléje ...

Aztán éjfél felé megjelent a Laci doktor, és azt mondta, nem tehetnek mást, meg kell operálni, mert valami baj van a beleivel, lehet, hogy megcsavarodtak, s hogy nem lehet várni, nagyobb baj is lehet belőle . . .

— Maga mi a fenének hallgat mindig? Nem igaz, hogy nem sül meg ott, a takaró alatt!

Zavartan pillantott a nagydarab férfi felé, arcát forróság öntötte el, reszkető kezével idegesen, kapkodva babrált a paplan szélivel, s tudta, hogy válaszolnia kell, mert különben kikezdik, ez a durva, nagydarab fújtatógép ki fogja kezdeni, nem tudta, mit mondjon, de lejjebb tolta a takarót, s már mély levegőt is vett, amikor kinyílt a kórterem ajtaja. Laci doktor jelent meg, mögötte Ágika, a kisnővér, — a délutáni vizit.

— Hogy vannak, hogy vannak? Bóna úr.

Szerette Laci doktort mert ő volt az, aki foglalkozott vele, aki vizsgálta, aki operálta, aztán Ikötözte, szerette, mert mindig jókedvű volt, barátságos, és szerette, mert az embernek szüksége van, hogy szerethessen . ..

Ágika mamókára emlékeztetett, ő volt ilyen mosolygós ónnak idején, a nevetése ís lyen volt, a haja is majdnem, és a bőre is, az is teljesen olyan volt, mint a mamókáé valamikor. És tudta, érezte, hogy van valami Laci doktor és Ági ka között, mert ők is csak akkor néztek így egymásra mamókóval, amikor már együtt jártak sétálni, meg amikor vasárnap, a templom után hazakísérhette őt. . .

— Na, kis öreg? Mondjon valami jót!

Kínos zavarában is megpróbált mosolyogni, s a riadt ráncok lassan ezerfel^ szaladtak napcserzett kis arcán.

— Megvagyok... — nyögte ki halkan, a fogatlan emberek jellegzetes, elkent kiejtésével.

— Jól fekszik így? Nem kényelmetlen?

—: Maradjon, bácsika,

majd én megigazítom! —Ágika átölelte a fejét, megemelté, s határozott mozdulattal feljebb húzta a párnát, ő pedig nem is akarva, teljesen véletlenül a lány köpenye alá pillantott. Érezte, hogy elvörösödik, Ágika arca felé kapta a tekintetét, a lány még - mindig a vánkossal volt elfoglalva, aztán eligazította a kispárnát is a tarkója alatt...

Amikor elvonultak, tétova, csönd maradt utánuk. Mindenki magába fordult, egy pillanatra mindegyikük a saját bajával, saját betegségével volt kettesben, azzal nézett farkasszemet, a vörösképű „gyere!, megmérkőzünk!” — elszántsággal, a villogó szemű keszeg győztesen, diadalmasan, Hegedűs csalódott tekintettel figyelve az állványra került újabb palackot, fájdalmasan, meqadón. A halcsontú törte meg a nyugalom meleg csendjét.

— És ennek? Neki mennyit fizetne?

Bakos abbahagyta a törül- közést.

— Neki is megvan a maga tarifája ...

— Valamennyi csibész, én mondom, nekem elhihetik!

— Nem ő a hibás, hogy ilyen lett, nem az orvosok tehetnek róla ... — próbált a vitába újra bekapcsolódni Hegedűs erőtlenül.

— Engem a főorvos műtött, a többiekkel nem foglalkozom ... — Bakos vállára dobta aranylóan fénylő, sujtásos köntösét, és kifelé indult.— Maga a csibész, maga! — mindenki a kis öreg felé fordult, kinek szeme a szokottnál is rémültebb volt, szája, orrcimpája remegett, és mindenre elszánta magát, csakhogy megvédje Laci doktort. Keszeg nem válaszolt, vállat vont, aztán a másik vállát is megróndította, betolta az éjjeliszekrény fiókját, belebújt a papucsába, és sértetten Bakos után indult. A hústorony csak állt ott, a hatalmas kéz már félig lenyomta a kilincset, a fém hűvös tapintatát kellemesnek érezte izzadt tenyerében, s csak állt, nem mozdult, a kis öreget figyelte.

— Na, mi lesz, miért nem megy már?

Bakos lenézett az izgága

emberre, maga elé engedte, majd lassan ő is kilépett a gyógyszer- és fertőtlenítő szagtól bűzlő folyosóra.

— Látja, kellett magának... — hangja érthetetlen foszlányokká szakadt, az ajtónkívüli világ zajában, a bentiek pedig újra a 'kisöreg felé fordultak. Az hallgatott, lassan, alig észrevehetően újra magára húzta a paplant, s elbújt a tolakodó, kíváncsi, buta szemek elöl.

Szíve újra rendesen vert, a keze se remegett már annyira, oldalra fordult, s a fülét is betakarta. Most már nyugodt volt. Ha Laci doktor íát- ta, hallotta volna, most biztos örülne. És büszke tenne. Őrá. Mert megvédte. Ű védte meg, mindenkivel szemben, kiállt mellette . . .

Ágika arcát látta maga előtt, aztán a mamókáét, utána megint a Laci doktorét. Állt előtte, egyenesen, kihúzott vállakkal és hálásan.

— Azért még a kakast is neki adom. Az még jár neki. Azt hiszem ... — elmosolyodott és boldog volt, s amikor behunyta a szemét, Ágikát kísérte hazafelé, vasárnap, a templomból . . .

1987. június 13., szombat