Dunántúli Napló, 1987. május (44. évfolyam, 119-148. szám)

1987-05-01 / 119. szám

lfasütí pälya- felüjitäsok Baranyában Gyorsabban, korlátozás nélkül A hatvanas évek második felében gazdaságossági vizs­gálatot végeztek a hazai vasútvonalakon, s ennek alapján különböző kategó­riákba sorolták azokat. Az 1968-ban napvilágot látott közlekedési koncepcióban ki­jelölték azokat a vonalakat, melyeket felszámolásra ítél­tek. A MÁV Pécsi Igazgató­ságának baranyai területén a pécs— harkányi, a közép- rigóc—harkányi, a sellye—zalá- tai, a nagyharsány-beremen- di szakaszokat tervezték fel­számolni, óm a hetvenes évek elején a koncepciót át­értékelték ... Ennek eredményeként dön­tés született, hogy a szentlő- rinc-sellyei és a középrigóc- harkányi vasútvonalakat fel­újítják. Szentlőrinc és Sellye között 1985-ben kezdődött a munka. A 24 kilométeres pá­lyaszakaszon korszerűsítik a felépítményt, kicserélik a sí­neket, így a pálya alkalmas­sá válik arra, hogy minden típusú mozdony tenqelynyo- más-korlátozás nélkül és gyorsabban vontathassa a szerelvényeket. A kivitelezés, amit a pécsi pályafenntartá­si és a dombóvári építési fő­nökség végez mintegy 70 mil­lió forintba kerül és a ter­vek szerint idén befejeződik. A szakaszon jelenleg is dol­goznak, ezért április 6-a és május 29-e között vágányzár­van, az utasforgalmat vonat­pótló autóbuszokkal bonyo­lítják le. A szentlőrinc-sellyei vasútvonal felújításának meg­kezdése előtt gazdaságossági számításokat végeztek, s arra a megállapításra jutottak, hogy a vasút üzemeltetése nyereséges lesz: ■ évente 250 000 tonna árut szállítanak — ennek értéke jelenti a 8,7 millió forintos árbevétel dön­tő részét, hisz a személyfor­galom továbbra sem lesz je­Akarat es tett lentős —, s az üzemeltetési, fenntartási költség megha­ladja az 5 millió forintot. A másik megszüntetést túl­élő vasútvonal a középrigóc- harkányi. A Beremendi Ce­ment- és Mészmüvel egyidő- ben új szakasz épült a villá­nyi elágazástól Nagyharsá- nyig, majd 1978—79-ben fel­újították a nagyharsány-har- kányi vonalat. Az már biztos, hogy középrigóc-harkányi va­sútvonalon pénz hiányában nem kezdik el a munkát, így ennek a korszerűsítése elto­lódik a következő tervidőszak­ra. Ezen belül igen fontos lenne a vajszló—sellye-dráva- foki szakasz átépítése, hisz ez kapcsolódhatna az idén elkészülő szentlőrinc—sellyei vasútvonalhoz. Erre az anyagi lehetőségektől függően ta­lán előbb sor kerülhet. Baranyában még egy je­lentős vasúti pályaszakaszt újítanak fel: Villány és Mo­hács között 1984-ben kezdő­dött a munka, mellyel a mo­hácsi vasútállomásig az el­múlt év végén elkészültek. A korszerűsítés eredményeiként olyan pálya épült, mely meg­felel a fővonali követelmé­nyeknek - nagyteljesítményű mozdonyok korlátozások nél­kül közlekedhetnek —, így a forgalom zavartalanná vált. Jelenleg a mohácsi vasútál­lomás vágányainak átépítése történik, s várhatóan a sze­mélyforgalmi épületet is fel­újítják. A MÁV Pécsi Igazgatósága az állomásépületek rekon­strukcióiával a pályaudvari személyforgalom kulturáltsá­gát is növeli: például meg­szépül a bólyi, nagynyárádi, villányi állomás. Az utasok kérése alapján Nagynyárádon áthelyezték, Mohácson pedig új megállóhelyet létesítettek. R. N. Váratlanul bukkan fel a kis község. A dombvonulat gerin­cén húzódó, Villány felé szala­dó országútról nem látni be a völgybe, s a másik oldalról, Po­gány felől is eltakarja magát a falu. Annak idején, Pécsudvard honfoglalói előtt nyilván nem jutott szóhoz a vasút, de hogy jó helyre települtek, azt a sín­pár is bizonyítja: a legideáli­sabb terepviszonyokra figyelem­mel épült. Ha már az elődöket említet-- tűk: mondiók a faluban, hoqy Pécsudvard állítólag már a tö­rök időket megelőzően is lakott hely volt, de - teszik hozzá — erre semmiféle bizonyíték nin­csen. Legalábbis ők, a mai ud- vardiak nem tudnak róla.- Ez az a ház! - mutat a jó­kora épületre Rónai László, a falu elöljáróságának fiatal ve­zetője. Tulajdonképpen egy jelképről van szó, és pedig kettős értelemben. — Ez a kultúrhózunk, az egyet­len olyan létesítménye a falu­nak, ahol nagyobb létszámban össze tudnánk jönni. Éppen ezért van nagy szükség a felújításá­ra. A Kozármislenyi Közös Köz­ségi Tanács tervbe is vette ezt már évekkel ezelőtt, de valami mindig elvitte a pénzt. Márpe­dig nem mondhatjuk azt — foly­tatja Rónai László —, hoqy a közös tanácson ne törődnének a társközségekkel. így elfogad­tuk az első, a második, de a harmadik alkalommal is, hogy a mi kultúrházunkra még min­dig nem jut pénz. Hogy szükség lenne egy j ilyen, sokakat befoqadó terem­re, íme a bizonyíték: néhány esztendővel ezelőtt, ha falugyű­lést rendeztek Pécsudvardon, 15—20 e'mber mutatott érdeklő- j elést. Amióta az elöljáróság szervezi a település életét, másfélszázan szoronganak a teremben. Másfélszáz olyan ember, aki nem csak helybeli­nek érzi magát, hanem jogqal olyannak is, aki sokat tesz la­kóhelyéért, vagyis számot kér arról, hogy társadalmi munká­jának mi az eredménye, az ő segitséae révén meddig jutottak és meddig juthatnak, s megbe­csülendő falujáért tenni akaró szorgalmát, miféle támoqatás­I ra számíthat a közös tanácstól, oz elöljáróságtól. Ezen a ponton jelkép másod­szor a kultúrház. A közelmúltban meqhívták, adion műsort Pécsudvardon a Vakok és Gvengénlátók Orszá­gos Szövetségének művészeti csoportja. Röviden mondva: íelbolydult a falu. Akkor a kul­túrház - mondja az elöljáró - úqy nézett ki még, mint eqy el­hagyott istálló, vagy egy lerob­bant magtár.. . Közel egy hé­ten át dolgoztak rajta az ud- vardiak, rendbetették; kimészel- ték, mindent lesúroltak, füg­gönyöket varrtak, sütöttek-főz- tek, sőt, pénzt adtak össze, hogy üdítővel tudják megkínál­Pécsudvard ni a vendégeket. Forró sikerű este volt az együttes szereplé­se. Az ilyen teljesítmények előtt tisztelettel meg kell hajolni. Ez azonban csak az egyik- ol­dal. Mert utóbb kiderült: a kultúrházon végzett társadalmi munka értéke komoly mérték­ben esett latba, amikor kiszá­molták, hogy a múlt évben mek­kora összeg jut egy-egy lakosra. Amikor ugyanis mindent ösz- szeadtak, meglepően nagy szám jött ki: 14 621 forint. Ezt beszo­rozva a Pécsudvardon lakók számával, a végösszeg igen magas. A faluban 580 emberéi. forintról van szó. A társulat a múlt év őszén alakult, a szer­vezés néhány hónappal koráb­ban kezdődött a falugyűlés ha­tározata alapján. Az ingatlan- tulajdonosok 71 százaléka kérte és vállalta, hogy befizeti a 35 000 forintos hozzájárulást. A kivitelezés idén kezdődik, a vállalt befejezési határidő 1988. novembere. Mindez persze lendületet adott a falu népériek. Akarunk, teszünk, eredménye van — ez egy jó érzés. Így azután már felvetődött a gáztársulás gon­dolata is, sőt: többen jelezték A Felszabadulás utca Pécsudvardon És itt van az útépítés is: a temető felé vezető horhos sáros időben még gyalog is alig volt járható. Az udvardiak a szer­vezőszóra megint megmozdul­tak, 20-25 ember két napon keresztül csak ezen dolgozott, a munka értéke csaknem 360 000 forint. Azután az árok: 400-500 méteres szakaszon rendszeresen feltöltődött iszap­pal. Teljesen kitakaritották. Egy ízben a Széchenyi utca lesza­kadt: rég elfeledett, mély pin­ce omlott be. Társadalmi mun­kában betömedékelték, ez újabb 10 000 forint értékű ön­kéntes munka. És végül — de nem mindent felsorolva —, a vízmű: 7 385 000 az ároktisztításra. Ez utóbbit megcsinálták társadalmi munká­ban — vagyis pénz nem kellett hozzá -, a pogányi út ellen ér­veket sorakoztattak fel a pogá- nyiak (túl nagy lenne hétvégi kertjeik mellett a gépkocsi-for­galom), maradt a temetői út, aminek megépítése mellett vé­gül is a falu népének 65 szá­zaléka szavazott. Azóta már készen is van. A különböző települések - kategóriák szerint sorolva — közötti társadalmi munkaver­senyben végül is Pécsudvard országos értékű eredményt ért az elöljárónak, hogy ültessenek a faluban fákat, a népfront megyebizottsága ebben sok se­gítséget ad, s Rónai Lászlónak magyarázkodnia kellett: várjunk még a fásítással, majd ha a vizesek már elmentek, s tiszta terepet hagytak maguk után, akkor lehet. Érdemes azt is megnézni, mire szánják a pécsudvardiak a településfejlesztési hozzájá­rulást. Annak idején három le­hetőség közül választhattak a szavazók: 1000 forint évente, s megépülhetne belőle a Pogány felé vezető út, lerövidítve így a távolságot Pécsre. 600 forint évente a temetői út elkészíté­séhez. Harmadszor 300 forint el: elnyerték a HNF Országos Tanácsa Nemzeti Zászlaját, s az ezzel járó pénzjutalmat. — Tudja — hallom Rónai Lász­lótól — nálunk a teho öt év­re összesen 600 000 forint. Így már elképzelheti, mit jelent Pécsudvardnak a most meg­nyert zászló és összeg, amit még kiegészít a megyei tanács is további 550 000 forinttal! Hogy mire költjük: a lakosság dönt majd. Okos döntés lesz, ez eddigi­ek alapján joggal gondolhat­juk. Természetes a kívánság, fi­gyelemmel a faluban élők szorgalmára: szépüljön és él­jen Pécsudvard I Mészáros Attila Szálak Első hallásra nem értette a kérést. A szimpatikus fiatal- asszony elismételte: nemrég költöztek Pécsre az ország másik végéből. A szüleik már n^m élnek. Nagyon szeretnék, ha a gyerekeik megismerhet­nék az érzést: milyen a nagy­szülőkhöz készülni, kedvesked­ni nekik, beszélgetni velük. Ke­resnek egy nénit, aki fölvállal­ná a pótnagymamaságot, és örülne annak, ha rendszere­sen meglátogatnák. Tizenhét éve alatt sok szo­katlan kéréssel találkozott Molnár Józsefné, ez mégis meglepte. Annak idején, ami­kor egy este a férje elé sé­tált az utcán és a szomszéd- asszonnyal találkozva elhatá­rozta, hogy megpróbálnak ten­ni valamit az idős, egyedül ma­radt beteg emberekért és csa­ládokért, nem gondolta volna, milyen sok ember igényével találkozik az elhatározás, és hogy ennnyire kiszélesedik a kérések köre. — A szomszédasszonyom szo­ciális házigondozó volt — em­lékezik Molnárné. — Azon az estén kilenc óra után talál­koztam vele, azt kérdeztem tő­le, miért ilyen későn jön haza. Elmesélte, hogy mennyi a munkájuk, s bár korán kezdik a napot és későn végeznek, mégsem nyugodtak, mert tud­ják, még több helyre kellett volna eljutniuk. Molnárné a Hazafias Nép­front pécsi belvárosi bizottsá­ga nőbizottságának mondta el, mit hallott, s hogy módot kell találni a segítésre.' A nőbizott­ság rövidesen elkezdte a köz­vetítő munkát a Bem utcai épü­letükben. Hetente egyszer, csütörtök délután öttől hét óráig személyesen és telefonon várták azoknak a jelentkezését, akik gondozót, ápolót kerestek, illetve erre vállalkoztak. Be­szélgettek a jelentkezőkkel, fel­írták a legfontosabb elvárásai­kat, a címüket és összehozták a feleket. Az elfoglaltság mér­téke és a fizetség már az egyezkedők ügye volt. Három regiszteres füzet telt meg elmekkel, nevekkel, az el­várásokra, lehetőségre utaló szűkszavú megjegyzésekkel. Egy alkalommal Miskolcról keresték a közvetítő szolgála­tot. Ott élő idős asszony te­lefonált, hogy a napokban meglátogatta testvérét, aki együtt él a fiával és annak családjával. Megdöbbenésére betegen, elhanyagoltan, ágy­ban fekve találta. Pillanatok alatt kiderült, az anya, aki sa­ját otthonába fogadta a fiata­lokat, most már csak teher ne­kik. A testvér úgy döntött, hogy magához veszi a húgát, de ehhez előbb változtatni kell a körülményein. Amíg nem si­kerül, kéri, hogy gondoztassák beteg testvérét, ő állja a költ­séget. Hogy mit kellett kiáll­nia a fiataloktól annak az asz- szonynak, aki ezt a munkát el­vállalta, arról hosszasan lehet­ne beszélni, de kemény maradt, naponta ment, etette, gyógy­szerezte a beteget, bevásárolt, takarított. A pénzt két hónapon át postán kapta Miskolcról. Az­tán üdvözlő lapokat a testvé­rektől ... Egy este kimerült idős nő csöngetett Molnárné lakásán. Tíz napja hozta haza a kór­házból agyvérzéses, mozgás- képtelen férjét, aki több, mint 100 kiló. Képtelen egyedül boldogulni vele, segítőt keres. A szerencsés véletlen úgy hoz­ta, hogy épp azokban a na­pokban jelentkezett ápolásra egy nyugdíjas kórházi műtős. Már másnap megegyeztek, s mivel azóta egyikük sem ko­pogtatott a közvetítő szolgá­latnál, valószínű, hogy a mai napig tart az egyezség ... Valószínű. — Nem szemre­hányásként, de a nőbizottság tagjai többször elmondták, hogy sokszor hiába kérnek visz­szajelzést a felektől. Ha meg­egyeztek, vagy elfelejtik azt a telefont, vagy hogy a saját gondjuk már megoldódott, nem tartják fontosnak. Pedig nekik jó lenne tudni, hogy a meg­adott 3—4 cím közül melyiket nem kell továbbra is a nyilván­tartásban szerepeltetni és esetleg feleslegesen újabb je­lentkezőket oda küldeni. Visz- szajelzés hiányában gyakran maguk járnak címekre, hogy meggyőződjenek róla: létre­jött-e az egyezség. Néha még. az olyan esetekben is házal­nak, amelyekről tudják, hogy az* összehozott felek meg­egyeztek, de aztán mégis akadtak gondok. — Ilyen volt T. néniéknél. — Egy fiatal ápolónővel állapo­dott meg, hogy ott is lakik ná­la, de még egy szekrénynek sem adott helyet, amelyben az ápolónő a legszükségesebb ru­hadarabjait tarthatta volna. Nekünk kellett a nénivel be­szélnünk, s utána az egyik szobában a gondozója tarthat­ta a holmiját. A gondozást közvetítő irodá­juk a közelmúltban új helyre költözött, a Kossuth Lajos utca 48. szám alá. Telefonszámuk változatlan: 12-713. Itt is meg­találják őket. Mostanában több a gondozást vállaló, mint kérő. Orvostanhallgatók is vannak köztük. Két fiú — nem egy évfolyamra járnak — kö­zösen ápol egy csaknem telje­sen béna idős embert. Beoszt­ják az idejüket, egyeztetik a feladataikat, s így naponta felváltva, többször mennek a bácsihoz. * A nagymamát kereső fiatal- asszony a hétvége egyik nap­ján ünneplőbe öltözteti a gye­rekeket, ajándékot csomagol és a család indul látogatóba. A közvetítő szolgálat segítsé­gével te Iáitok egy nénit, aki a nagyon távol lakó, ritkán jövő unokái mellett két másik kis­gyermeknek is nagymamája lett. Török Éva MELLÉKLET 1987. május 1., péntek A villányi vasútállomás új épületét a Mohácsi Építőipari Szövetkezet épiti

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom